Posthumus gondolatok
Posthumus gondolatok
Talán jó is volna itten befejezni ezt a regényt?
Ha rajtam állna, én azt tenném.
Egy nemes szívű fejedelemfi, ki szép lelkének méltó sorsát megtalálja! s él azontúl a világ legboldogabb édenében.
Egy nagylelkű uralkodó, ki ellensége gyermekét boldoggá teszi. Két testvér, kiket a rosszakarat egymásnak halálos ellenségévé mérgesített, kibékül egyszerre a halálban is elenyészhetetlen anyai szeretet sugallata által.
Ez volna a legideálisabb megoldás.
Csakhogy a mai kor empirikus szelleme mindezt nem fogadja már be.
Idilli önelenyésztetés! Fejedelmi nagyszívűség! – Dicsőült szellemek misztikus befolyása a földi eseményekre! – Mindez elavult régi poézis. A mai kor igazságot követel. Nem mulatunk, nem élvezünk, nem gyönyörködünk; hanem analizálunk.
Igaz-e az, ami megtörtént? s ha igaz, miért igaz? hogy történhetett meg?
Maga a pergamen sem elég bizonyíték már! Hátha falzum? S ilyen pergamen is csak kettő van a kezünkben.
Az egyik Mikes Kelemen naplója, melyben az van írva az ifjú Rákóczy Györgyről, hogy „a mi hercegünknek semmi neveltetése nem volt; – azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon: azt véghez is vitték. És én azt csodálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De az nem az ő vétke. Németek nevelték, akik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja.”
A másik pergamen pedig a III. Károly király adománylevele, melyben a gyermekifjú felmagasztaltatik, jeles lelki tulajdonságaiért, s olyan kiváló magaviseletért, mely egy szicíliai grófság s hatalmas pénzbeli apanázs adományozására méltó.
Hogy tartja fenn ez a homlokegyenest ellenkező két okirat egymás ellenében az igazat?
Ha III. Károly király Rákóczy Ferenc fiát ki akarta tüntetni ily fényes adományozás által, miért nem tette ezt az elsőszülöttel, Józseffel; aki valóban fényes tehetséggel, előkelő míveltséggel, tudománnyal bírt; miért az ifjabbal, a gyermekeszűvel, a jelentéktelennel?
Mi befolyása lehetett itt a nőtestvérnek, Rákóczy Júliának?
Mi szerepet játszott itt Pelargus: a kuruc vezér?
Mi lett Pelargusból az után a jelenet után, amelyben Györgyöt futásra bírta, s maga hátramaradt, az ifjú menekülését fedezni? Ki volt az, aki Károly királynak György nevében megírta a veszedelmes asphaleia társaság misztériumait? Amely felfedezésért aztán a király Györgyöt ily fényesen kitünteté?
Egy megoldást szabad sejteni a jogosan kételkedő kérdésekre. Hátha Rákóczy József, a bátya, volt ebben az egész regényben az igazi vezéralak?
Hátha Rákóczy József nem volt az a léha kalandhős, amilyennek őt a névtelen író jellemzi; hátha nem illett rá az a kifakadás, amivel őt Mikes Kelemen megbélyegzi: „az apa felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondták volt: hogy ha született, bár soha meg ne halt volna; a fia felől pedig: hogy ha a nyomorult világra nem jött volna, semmit sem vesztett volna rajta.”
Ahogy József végnapjai fellobbanásában előtűnik: ennek az ellenkezője volt.
De testileg beteg volt már.
Már ifjan öreg volt. Egész életszervezetét megrongálta a korai kicsapongás: amire bő alkalma volt mindig. Tüdővérzése volt. Érezte, hogy emiatt ő maga vezéri szerepre képtelen. Hogy azt a hivatást, amit tőle vár a szabadságért rajongó nemzet, nem képes betölteni.
Talán ő volt az, aki az öccsét, a testben-lélekben romlatlan, erőteljes ifjút, az őneki szánt szerepre felavatta.
Neki már tudnia kellett azt, hogy van egy öccse: mert nagy fiú volt, mikor tőle elszakíták; nem úgy, mint az, aki bölcsőben volt még: bátyja létezéséről nem tudott.
Talán éppen József volt a közvetítő Pelargus és György között. Talán éppen azért kereste József az asphaleia szövetségét, hogy az öccsét kiszabadítsa annak megrontó hálói közül.
Akkor ő lehetett az is, aki a királynak megírta György nevében a titkos szövetség üzelmeit.
De hát ő honnan tudhatta azokat meg; holott nem volt beavatott tagja a társaságnak?
Hogyan vállalkozhatott Pelargus arra a vakmerő kockázatra, hogy mint komédiás akrobata, a titkos társaság ünnepélyére elmenjen? Honnan tudhatta azt, hogy arról a helyről el lehet menekülni? Kitől kapott tájékozást? Ki ismertette meg a helyiséggel?
Vaktában történt volna mindez?
A véletlen: a Deus ex machina működött tán e történetben? Ezt a mai kor kritikus szelleme nem fogadja el többé. Követeli, hogy keressük az igazságot.
Azt kell hinnünk, hogy ebből a láncból hiányzik még egy szem. Lehet, hogy az az egy szem is a kezünkben volt már, de kiejtettük belőle.
Talán a történet további folyamán rátalálunk megint. S akkor az egész világos lesz előttünk.
Talán az új mese, mely most kezdődik, megoldást fog szolgáltatni a befejezett mesének.
E végrendeletnek minden sora tágította azt a végtelen látóhatárt György előtt. Megtudta belőle, minő összeköttetései voltak atyjának a világ leghatalmasabb uralkodójával, XIV. Lajossal: hogy az még száműzetése helyén is fejedelmi udvart tart, s a francia kormánnyal érintkezik.
És ami legcsodásabb hatású volt rá nézve, az a gyöngéd gondoskodás, amellyel György fia iránt viseltetik. Csak Györgyrül beszél, Józsefet nem említi soha. Györgyre ruházza át lengyelországi nagy jaroszlavi uradalmát, melyet XIV. Lajos vett számára; Györgyöt díszíti fel ez uradalommal járó „Makovicai herceg” címével. (Hányadik címe ez már!) György kezébe bocsatja át a francia kormány által az apa javára kötelezett 6000 livre évi járadékot. Őt ajánlja franciaországi rokonai magas pártfogói kegyelmébe. Miért szerette úgy Györgyöt? és egyedül őtet, akit csak a bölcsőben látott utoljára? aki még semmit sem tett, semmit sem tudott? Miért halmozta el ezt a fiát szeretetének egész összességével?
Ez a gondolat még végtelenebb volt, mint a tenger!
