XXVIII. FEJEZET • Io lakodalma
XXVIII. FEJEZET • Io lakodalma
A sziklalépcsőkön hangzott a felhágó alakok lármája. Hárman voltak; mind népies viseletben, kecskebőr mellényekben, lábszáraikon szíjjal körülcsavart irhabőr; fejükön nagy karimájú hegyes kalap, körültűzködve szentképecskékkel. Derekukon széles öv, abban tőrmarkolat, pisztolyagy, elefántcsontbul; vállukon hosszú csövű puska, gyöngyházaggyal, arany veretű betűkkel.
Az egyik közülük volt Domenichino; a másik kettő szintén valami futó nemes.
Io bebocsátá őket a csapóajtón.
Nagy lármával mentek be a házba. Olyan fennhangon beszéltek, hogy György minden szavukat meghallhatá a pinceajtón keresztül.
– Elszalajtottuk a madarat – szólt az a vékony tenorhang, mely Iót mint hugát üdvözlé.
– Bizonyosan elvert benneteket! – kötődék vele Io.
– Ahá! Elárulta a kelepcét előtte valaki; visszafordult a fickó feleúton Taormina felé; de ott meg a Satturno kezébe fog esni. Egérfogóban van már.
– Hát a többiek hol maradtak?
– Odalenn a völgyben pecsenyét sütnek a lakodalomhoz.
– Ti lőttetek valami vadat; hallottam a lövést.
– Igen. Én lőttem meg.
– Tán marmota?
– Nagyobb.
– Talán vadkecske.
– Annál is nagyobb. Egy vad öszvér.
– Vad öszvér?
– No igen; gazdátlan legelt a forrásnál; tehát vadnak kellett neki lenni. A pajtások most darabolják fel és megsütik. Pompás lesz a lakodalomhoz.
(No, ez derék sógor! Mondhatom – gondolá magában György. Meglövi a háztűznéző vőlegénynek az öszvérét, s azzal tartja ki a lakodalmat.)
Io nagyon jót nevetett a vadászkalandon.
– A sülthöz való polentát a Satturnónak kell magával hozni – beszélte Domenichino, s azt is elmondta, hogy milyen nehéz ahhoz hozzájutni. – Az átkozott görög nem akar már hitelbe adni lisztet; a zecchinok pedig az utolsóig mind elfogytak.
– Még ma megkapjátok a pénzeteket, s aztán lesz minden elég.
– Kitől kapjuk meg?
– Hát kitől mástól, mint az én vőlegényemtől.
– Ha a Satturno el tudja csípni.
Ismét lövés hangzott a völgyben. Ezúttal a Satturno bátya érkezett meg a maga csapatjával.
Annak basszus hangja volt. De csak eleinte. Mentül tovább beszélt, annál vékonyabb lett.
– Hoztál polentát? – kérdé Domenichino.
– Én? Azt gondoltam, hogy ti hoztok.
– Hát egy tömlő bort?
– Azt útközben megittuk.
– Hát a contét elfogtad-e?
– Én? Hiszen ti lestetek rá.
– Hát akkor mit hoztál?
– Egy barátot.
– Hát azt hol hagytad?
– Odalenn van a henteseknél; kolbászt tölt.
– Testa di madonna! No ez szép dolog! Pecsenye van; de polenta nincs hozzá. Pap van az esketéshez, de vőlegény nincs hozzá!
Io nevetett a bátyjai kétségbeesésén.
Mikor két szicíliai egymással beszél, akkor az nem párbeszéd, hanem párdal (nem dialóg, hanem duett). Egyszerre beszél mind a kettő. Mire a füle meghallotta, már a nyelve felelt rá. S ha az egyik elhallgat, akkor a másik is elhallgat.
Egy ilyen pauzát felhasználva, közbeszólt Io.
– No ha ti olyan élhetetlenek voltatok, hogy tizedmagatokkal nem tudtátok elfogni a principét: én ügyesebb voltam; mert én elfogtam őt egymagamban.
Azzal felnyitotta a pinceajtót, s lekiáltott Györgynek.
– Hercegem, jöjj elő.
A két bátyának tátva maradt szeme-szája a bámulattól, amint ezt az idegen alakot meglátták a süllyesztőből kiemelkedni.
A Domenichino egy nyurga, keskeny vállú legény volt, hosszú nyaka, kiálló ádámalmacsutkával, sápadt arca, ritka szakállal, de nagy szemekkel és szemöldökkel, a haja simán borult le a két fülére. Derékban elég hosszú lett volna, de a lábai voltak rövidek; mikor állt is, úgy nézett ki, mintha ülne. – A Satturno ellenben tömzsi legény volt, széles vállakkal és hosszú karokkal; s úgy be volt az arca nőve szakállal, bajusszal és szemöldökkel, hogy amíg meg nem szólalt, nehéz volt kitalálni, hogy melyik a képes fele?
A két előkelő nemes, amint tudomására jutott annak a nagy gyalázatnak, hogy a nővérének a budoárjában egy férfi volt elrejtve, éktelen haragra förmedt, s rárohant címerének meggyalázójára. Domenichino puskát fogott rá, Satturno pedig a tőrét rántotta ki. Csakhogy az a puska olyan hosszú volt, hogy a csőnek a vége túlment Györgynek a fején, s a szűk szobában nem lehetett vele hátrább menni. Satturnónak pedig György egy csavarintással kivette a kezéből a tőrt, s a háta mögé dobta, s aztán fél kézzel megkapta a kecskebőrénél fogva, s úgy odaültette a kőpadra, hogy fájhatott neki, mert mind a két kezével odakapott.
– Maradj veszteg! – monda neki György. – Te meg ne hadonázz azzal a puskával, mert kiütöd a fogadat az agyával. Én lovagias szándékkal jöttem a várkastélyotokba. Üdvözöllek Abulfeda di Giunchi grófok.
A várkastély, a grófi cím megtette a hatását. Aztán meg Györgynek a két hatalmas ökle.
– Én mint kérő jöttem ide a jegyesemért – folytatá György. S ha a móringon megegyezhetünk, azonnal fizetek, s hozhatjátok a papot.
A „fizetek” szó éppen varázshatással bírt. A puskákat szegletbe támasztották.
György adta a grand-seigneurt.
– Azt tudjátok, hogy én ki vagyok. Nővéretek, az én jegyesem, jól ismeri fényes eredetemet. Atyám után fejedelem, anyám után rokon a francia királlyal és a római császárral. Nevem principe di Rákóczy. Nem szorultam rá, hogy a ti grófi címetekkel ékeskedjem. Nem is egyébért fogadtam el a ti családotoktul elkobzott uradalmak donációját, mint hogy annak a jövedelmét tinektek, akik száműzve vagytok, átadjam. Ami a bérlőtül s a malandrinoktul megmarad: az legyen a tietek. Azonkívül móringolok az én menyasszonyomnak ezer scudit, amit a kincstáratokba deponálok.
De már ekkor mind a két bátya a nyakában volt.
– Ti többiek pedig ne tátsátok itt a szátokat, hanem lássatok utána, hogy becsületes lakomát készítsetek. Itt a pénz! Hozzatok a görögtül ami jó és drága.
Azzal odadobott egy marék pénzt a kőasztalra, amin a fuggitivik röptiben megosztoztak, s futottak nagy versenykiabálás közt ki a házikóból, futtában címezve az ínyencségeket, amikkel a mai lakodalmat gazdagítani szándékoznak. „Cannelloni! mortadella! prosciutto! susamiello! formaggio! cipolle!” Nagy vendégség lesz ma itten. Az albergo csak egy futamodás, ahol mindezt megkaphatni, csengő pénzért. S éhes embernek gyors a lába.
– Küldjétek fel a barátot! – kiálta utánuk Satturno bátya.
Akkor aztán csak négyen maradtak a házban.
– Az eljegyzéshez azonban két gyűrű is kell – mondá Domenichino.
– Nekem van egy – monda György; – de ez az apámrul rám hagyott címeres gyűrű, amelyről megfogadtam a Boldogságos Szűznek, hogy soha más kézre nem adom, amidőn visszaváltottam az uzsorás zálogából.
– Jó lesz ahhoz az én két függőm – monda Io, lecsavarva a füléből a nagy karikafüggőket, amiket gyűrűnek is lehet használni.
– Azonban a házassági szerződést is meg kell írni! – erősködék Domenichino.
– Jó lesz – mondá György. – Írd meg te, sógor Domenichino.
– Én tudok jól írni, de csak szemüveggel, azt pedig eltörtem – menté magát az ifjabb bátya.
– Hát talán te, Satturno?
– Hah! Énnekem meg éppen csoda írásom van! De most éppen írógörcs van a kezemben; nem tudom a tollat fogni.
Io közbenevetett.
– No akkor éppen ki van egészítve a társaság, mert a principe meg éppen nem tud írni, ahogy én sem.
– No majd megírja a barát.
– Ha van tintája, papirosa?
– Hogyne volna? Anélkül nem oszthatna gyónócédulákat.
Jött már a barát. Lehetett hallani a kőlépcsőkön a facipője csattogását. Olyan könnyedén ugrált, mint a kecske.
György örvendetesen volt meglepetve, mikor a barátot meglátta. Az etnai vezetőjére ismert benne: Páter Olofernora.
– Hát téged hoztak ide erővel, szentatyám?
– A gondviselés ujjmutatása volt ez, fiam.
György tudatta vele, hogy most rögtön egybe akar kelni ezzel a grófkisasszonnyal, egyházi szertartás szerint.
Oltárt rögtön lehet minden olasz háznál felállítani. Viaszgyertya is volt.
– De elébb a házassági szerződést kell megírni.
A barát arra is készen volt. A csuhája zsebéből előszedte a papirost, tollat, kalamárist. A két bátya kétoldalt diktálta neki, hogy mi legyen a házassági szerződésben.
Akkor aztán következett, hogy a vőlegény és a menyasszony írják alá a szerződést.
A barát nem kérdezte tőlük, hogy tudnak-e írni. Hanem megfogta a vőlegénynek a kezét, a három ujja közé szorította a tollat, s úgy vezetve a kezét, odarajzoltatta vele az írás alá szép öreg betűkkel: Giorgio di Rákóczy de Felsővadász.
Azt senki sem tudta (Io sem), hogy György a tengeri utazás alatt megtanult Pétertől írni.
György azalatt, amíg a barát a kezét vezette a papíron, elolvasá az okiratot.
Egy szimpatetikus recept volt az a sáskák ellen.
György furcsán nézett erre a barátra.
Az pedig őutána a menyasszony kezét fogta meg, s azzal íratta alá a nevét – a sáskareceptnek. A barát kiverte a tollát, s átadta az írást Satturnonak.
Io az egész műtét alatt folyvást nevetett.
Györgyöt bosszantotta ez a nevetés. Egy menyasszony! Mikor a házassági szerződést aláírja. Mi nevetnivaló van azon?
– Mit nevetsz ezen az íráson? – kérdezé Iótul német nyelven.
– Nem az íráson; hiszen nem tudom olvasni; hanem ennek a barátnak a pofáján. Nézd csak ezt az arcot!
– Én nem találok semmi nevetnivalót rajta.
– Nézd meg jobban, te golyhó. De jól megnézd!
– Akárhogyan nézem, én ezt a barátot egy tisztességes, jámbor arcú férfiúnak találom – monda György.
– Hát hisz „azon” nevetek éppen!
S nem bírt magával a menyasszony. Mentül ünnepélyesebbé vált a menyegzői ceremónia, annál nagyobb lett a csiklandozó inger nála a nevetésre. Mindig félreforgatta a fejét.
– Az ördög látott ilyen menyasszonyt – káromkodék Satturno bátya. – Más jámbor menyasszony sír, mikor esketni viszik. Ez meg röhög!
Io, még akkor is, mikor a szerzetes elé letérdepelt György mellé, csak úgy tudta a nevetés vágyát leküzdeni, hogy a fél öklét a szájába sajtolta; mi végre a két grófi bátyát olyan felgerjedésbe hozta, hogy a tőreiket emelték föléje, gyilkoló halállal fenyegetve, ha egész illendő komolysággal nem mondja el a pap után az esketési formulárét.
Csak páter Oloferno arca maradt nyugodt és hivatásának megfelelő. Folyvást következetes ájtatossággal végzé a szent szertartást, úgy olvasá fel a breviáriumból a benedikciót, úgy köté össze a kopulált párnak a kezeit a kordájával, szemeit ég felé forgatva, s arcának megnyúlt kifejezést adva. Igazi mintaképe volt egy misszionáriusnak, aki a vademberek között hirdeti az igét. Mikor fejét lehajtá, lehetett látni a tarkóján a kopasz pilist, melyet a tonzúra képezett.
Megáldá az ifjú párt, s kötelességükké tette, hogy egymást szeressék.
– No! A nyakában van már a princnek a gúzs! – monda Satturno Domenichinonak; amint vége volt a ceremóniának. – Legyen neki az ő hite szerint! – dörmögé Satturno.
Akkor aztán sietett kezet szorítani a boldog vőlegénnyel és gratulált neki a menyasszonyhoz.
Domenichino bátya mindjárt megismerteté a süvét a szicíliai menyasszonyok szokásaival.
– No most sógor, magadra hagyunk a mátkáddal. Egyedül maradsz vele. Mi megyünk le a völgybe a lakomát vezetni, mert az a násznagyok kötelessége. A te dolgod a menyasszonyt megszelídíteni. Nem tréfadolog ám ez. Előre megmondom. A szicíliai mátka, mikor a nász estéjén a vőlegénye hozzá akar nyúlni, először is felszalad előle a háztetőre; aztán elbújik a pincébe, bemenekül a sütőkemencébe, onnan kell előhúzni. Akkor pedig rúg, harap és körmöl. Nagy szerencséről fogsz beszélhetni, ha holnap reggel mind a két szemedet felnyithatod. A hajadat jó volna előre tőbül levágatnod. Különösen az Io hugomnál nagyon kell vigyáznod. Mert ez amilyen vad erényes, megteszi azt, hogy leugrik a párkányról a mélységbe, ha nagyon szorongatod. Egy tigrist kaptál feleségül, szegény Giorgio! Egy párducnőstényt. Kést ne hagyj a közelében, mert megöl. Ha le talál verni, csak nekem kiálts, én majd fölszedlek.
Most már aztán Giorgio volt az, aki nem állhatta meg, hogy féktelen kacagásban ne törjön ki. Amit a két bátya nem vett jó néven. Ez a legnagyobb sértés. Kételkedni abban, hogy a menyasszony kikaparja a vőlegény szemét.
Szerencsére a barát felfogta a helyzet komoly természetét. Őtet nem zavarta az meg, hogy a menyasszony folyvást nevet az esküvő alatt, sem az, hogy a vőlegény nevet az esküvő után. A csuklyájában volt egy nagy zseb, az tele volt amulettekkel, aminőknek a hatása az ilyen alkalmaknál mindig bebizonyult. Egyet azokból a menyasszonynak a nyakába akasztott, másikat a vőlegényébe. Az első arra szolgál, hogy a menyasszonynak engedelmességet, a második pedig, hogy a vőlegénynek szeretetre való erélyt kölcsönözzön. És íme a szent jeleknek a csodája azonnal nyilvánult, mert azoknak az erejétől a menyasszony szelíden borult a vőlegénye keblére, s elszívelte, hogy az egy hosszú, forró csókot szívjon az ajkairól.
– Oloferno! Te csodatevő férfiú vagy! – monda erre Domenichino, s azzal a két bátya, a baráttal együtt magukra hagyá az egybekelt szeretőket. – Talán mégsem fogják egymást legyilkolni.
A cimborák ezalatt nagy tüzet raktak odalenn a völgyben; azonkívül szurokfáklyákat gyújtottak meg, s elkezdtek a dudaszó mellett szilaj kecsketáncot járni. A lakomához valót összehordták, a tömlőket megnyitották, nagy danolást és lövöldözést míveltek egész reggelig; a völgy világos lett a tűz- és fáklyafénytől, a sziklák visszhangzottak a daltól és fegyverropogástól.
A szerelmesek mind nem láttak, mind nem hallottak abból semmit.
…Hanem egy kérdésre mégsem tudott György választ kapni Iótul.
– Miért nevettél te olyan bomlottul az esketés alatt?
– Azt majd megmondom neked egyszer; – de már akkor sírni fogok.
