XXXI. FEJEZET • „Mon Père”
XXXI. FEJEZET • „Mon Père”
A hosszú tengeri út alatt nevelése alá vette Pelargus a védencét. Legelébb is megismerteté vele nemzete történetét. Országalkotását, nehéz küzdelmeit; a hitért, szabadságért való önfeláldozását.
Majd áttért az atyja világtörténelembe való viselt dolgaira. Ki volt Rákóczy Ferenc olyan idős korában, mint György fia? Hogy nevelték őt is, éppen úgy, mint a fiát, bécsi pártfogói nemzete iránti közönyben, idegennek, udvaroncnak. Megházasíták egy német hercegleánnyal, kit rokonsági kapocs kötött úgy az osztrák, mint a francia uralkodócsaládhoz. És nem a férj lett renegát, hanem a feleség lett honleány. Annak a szerelme csak testvérlángja volt a honszerelemnek. György még csecsemő volt, amidőn az apját leghívebbnek hitt barátja elárulá, s összeesküvésért börtönbe hurcolták; nejét kisfiaival együtt Bécs gondja alá helyezték. És a feleség ki tudta szabadítani fogoly férjét börtönéből: asszonyi lángésszel, s átmenekíté Lengyelországba. Maga megszenvedett érte.
(Ah, erre a kedves anyaarcra is csak úgy emlékezett már György, mint egy álomképre.)
– Hol van ő most?
– Az égben!
Azután elbeszélte Pelargus a szabadságharc történetét. Hogy indult meg? Hogyan nőtt naggyá? Eleinte rosszul fegyverzett mezei hadakkal; utoljára egész fölszerelt ármádiával. A vitézség csodáit, a honszerelem óriási munkáját: a diadalmas csatákat. Hogyan választották meg atyját Erdélyország fejedelmének? Aztán a balvégzet csapásait, a megsemmisítő trencséni ütközetet. Rákóczy elbukását, megsebesülését. És a kivándorlást.
Leírta Pelargus György előtt atyjának daliás alakját, aki mind arcra, mind termetre igazi őstípusa annak a fajnak, amelynek hiába keresik rokonságát a pisze orrú, széles pofájú, pisla szemű nemzetek között. Egyedül áll ez.
Azután megismerteté Györgyöt azoknak az atyját híven követő vezéreknek az alakjaival. Milyen Bercsényi, Forgács, Eszterházy, Jávorka? Úgy írta le őket, ahogy maga előtt látta –, tizenöt év előtt!
De hát mi történt azokkal e tenger idő alatt?
Arról, hogy a bujdosó magyarok élnek-e még, s hogyan élnek? ki hozott volna hírt, távol Fekete-tenger parjáról?
Azonkívül abban is fáradozott Pelargus, hogy Györgyöt bevezesse a magyar nyelv kezdetleges ismeretébe.
Hiszen volt hozzá talentuma: lám milyen tiszta kiejtéssel tudta elkiáltani azt, hogy „magyar, üsd!” de mégsem ment semmi a fejébe.
Pelargus elmondott előtte magyarul egy zsoltárt, hogy ismerje meg a nyelv szólamos hangzását: „A Sionnak hegyén Úr Isten, tiéd a dicséret. Fogadást tesznek néked itten, tisztelvén tégedet.”
Nem tetszett neki. Sok benne az „e” hangzó; aztán meg az a „nak-nek-nék!”
Legalább hát annyit tanuljon meg, hogy a találkozásnál az atyját magyarul üdvözölhesse: „édesatyám!”
Ezt megtanulta: ámbár nagy fáradságába került, amíg hozzászokott, hogy az egyik „é”-t, meg az egyik „á”-t hosszabban kell kiejteni, s sokáig nem ment a fejébe, hogy mért nem lehet ezt úgy mondani, hogy „edés átyam”.
Hanem aztán mégiscsak azt mondta Pelargusnak, hogy „mégsem mondom én ezt az apámnak az első találkozásnál: mert ez hazugság volna. Én még nem tanultam hazudni; ne kezdjem el azt magyarul”.
Pelargus azt mondta rá: „igazad van”.
A Dardanelláknál aztán Pelargus kiszállt az ázsiai parton, s előrement teveháton Rodostóba, hírt vinni a fejedelmi apának fia megérkeztéről. Szárazföldön rövidebb annak az útja. De Györgynek a hajón kellett maradni s tengeren tenni meg az utat Rodostóig.
A szultán íródeákjából nagyvezírré emelkedett első török államhivatalnok teljes tudatával bírt annak az etikettszabálynak, mellyel a díván egy vérbeli princnek tartozik. Énnek a partraszállásnál tizenkét ágyúlövéssel kell megadni a tisztességet. Mellesleg (vagy talán főként) az a kötelezettség is meg lett tartva, melyet a hatalmasságok képviselői rónak a nagyvezír elé: hogy Rákóczy Ferenc fia másutt le ne tegye a lábát a török földre, mint éppen csak a Fekete-tenger partján, ahol már az atyja és a többi magyar menekültek mind szépen együtt vannak. Másként lett volna az, ha a régi nagyvezír (a mészáros) maradt volna a kormány élén.
Egyszer aztán csak véget ért az unalmas gályázás. A kisázsiai partok zöld hegyei közelítettek, s azok között a kies fekvésű Rodostó, számos minaréival, födéltelen házaival, melyeknek nincs ablaka. Minden ház körülvéve kőfallal, s azon belül kert.
A Mohabbet horgonyt vetett a magas tengeren, a kikötő sekély medre miatt nem vitorlázhatott be. Ott tette meg a tizenkét ágyúlövést. Mely tisztességadás után Györgyöt egy bárkára szállították, amelyet hat evezős hajtott a part felé.
Az ágyúlövésre Rodostó egész férfinépessége kitódult a partra. Az asszonynép felment a háztetőkre. A bujdosó magyarok, kik a fejedelem kíséretéhez tartoztak, együtt vonultak ki az érkező kedves vendég elé, akiről már a több nap előtt megérkezett Pelargus annyi csodadolgot regélt. Többen nem bírták elvárni, hogy előttük legyen: perspektívával hozták őt közelebb a szemeikhez. A fejedelem is belenézett a perspektívába, de azt mondta, hogy nem lát rajta. A könny mindjárt a szemébe szökött.
György állva támaszkodott a bárka árbocfájához. Rajta volt a török kaftány, oldalán a díszkard.
Minden evezőcsapás közelebb hozta a parthoz. Már láthatta az embercsoportokat. Már észlelhette, hogy különféle társaságok vannak együtt. Azok a fehérturbánosok, hosszú kaftánosok a törökök, a feketesüvegesek, csíkos kabátosok az örmények, a veressipkások, fehérszoknyások a görögök (a zsidók csak a kerítések mögül dugták ki a fejüket). Hanem akik középen állnak, azok a nyusztkalpagosok, gombos dolmányokban, kard az oldalukon, azok bizonyosan a magyarok.
Már az arcaikat is láthatta. Találgatni kezdte, melyik ezek közül az ő atyja? Az a délceg dalia, aki eszménye a magyar férfiszépségnek? – Nem tudta kitalálni.
Volt ott a csoport közepén egy kiváló alak, akihez a többiek tisztelettel közeledtek, de ez nem az, akit Pelargus leírt előtte emlékezete után. Ennek mellét verő sűrű szakálla van, mely hosszú bajuszával összefolyik, az is szürke már. – És György még nem látott bajuszos, szakállas férfiarcot soha. A csikósnak van bajusza, de szakállt nem visel, a kapucinusnak meg szakálla van, de bajusz nélkül. A többi is olyan volt. Meg kellett azt elébb szokni, hogy ezek is emberi lények hát?
Mikor aztán a kőpart lépcsőzetéig eljutott a bárka, akkor megtudta György, hogy melyik ez arcok közül az atyjáé. Valamennyi magyar mind levette a süvegét a fejéről, s magasra emelve kiáltott vivátot az érkező elé, csak az az egy hosszú ősz szakállú tartá fenn a fején a kalpagját. Ez a fejedelem. S aztán kiválva a társaság közül, nehéz léptekkel a lépcső párkányához indult.
György kiugrott a bárkából, mielőtt az ki lett volna láncolva, s pillanat alatt felfutott a lépcsőkön.
Az ősz fejedelem széttárta reszkető karjait, s hangos zokogással szorítá kebléhez kedves gyermekét, akit a bölcsőben csókolt meg utoljára. Most aztán kivette belőle a magáét, összecsókolta a két arcát, az ajkát, a szemeit, azt a szép homlokát, azokat a gyönyörű hajfürteit, lázasan rebegve: „fiam! kedves kicsi fiam!”
György pedig megcsókolta az atyjának a kezét, letérdelt előtte, átkarolta a térdeit, s szép szelíd arcát atyjának a kezére fektetve fuldoklá:
„Oh mon pčre, oh mon bon pčre!”
…Nem vitte rá a lelke, hogy azzal az egyetlen szóval, amit betanult, behazudja magát magyarnak.
