XXXIV. FEJEZET • „A kis Zsuzsika”
XXXIV. FEJEZET • „A kis Zsuzsika”
No de időközben csoda is történt! Az örmény szabó elkészítette az új öltözet ruhát. „Csak” két héttel késett az ígért határidőn felül, ami azok előtt, akik a szokásokat ismerik, valóságos csodának nevezhető.
Erre a nagy napra, hogy az öltözet teljesen elkészült, nagy vendégséget adott a lakóinak a szabó gazda. A herceg és Pelargus együtt részesült abban a kegyben, hogy egy örmény vendégséget végignézhetett. Mert arra, hogy végig is egye, különb fog kell, mint amilyennel a magyar faj rendelkezik. Az örményeknek vasfogaik vannak. Csak azok képesek megfelelni annak a hírhedett hurkának, amely apróra vagdalt bivalyhúsból készül, s kéményben megfüstölve és kiszárítva élveztetik.
De még jobban kipróbálja a fogakat a „peszmeg”. Ez pedig olyan eledel, hogy a jeget (amit nyáron drága pénzen vesznek) megtörik apróra, s akkor leöntik sűrűre főzött forró musttal; akkor aztán kanállal eszik a forrót meg a hideget egyszerre.
Györgynek még ezzel sem találták kedvét. Azt mondta Pelargusnak, hogy ha mindennap ilyen traktával kényeztetnék, még akkor sem óhajtana Rodostóban megvénülni.
Ellenben a skófiummal kihímezett magyar díszruhájának nagyon örvendezett. Most legalább meglátogathatja végre özvegy Bercsényi grófnét, akiről Pelargustól annyi nevezetes jellemvonást hallott elbeszéltetni.
György, éppen úgy, mint Pelargus, azt hitte, hogy mikor az özvegy Bercsényi grófnőrül beszélnek, hát az nem más, mint az a nagylelkű hősnő, aki férjét és a fejedelmet minden viszontagságon keresztül híven kísérte és erélyesen istápolta.*
Akinek emlékét a galathai St.-Benois templomban elhelyezett sírkő e szavakkal örökíti meg: „Itt nyugszik a kitűnő matrónák való eszményképe, Csáky Krisztina grófnő: aki a világ jó és balszerencséjét megismeré. A báj, a természet és gazdagság adományaival felruházva, kegyességgel Istent, engedelmességével férjét, szerénységével mindenkit megnyert, de a balsors erejét kikerülni nem bírta. Midőn férjének, Bercsényi Miklósnak, a fenséges erdélyi fejedelem: II. Rákóczy Ferenc vezérsége alatt hazájuk szabadságáért fegyverrel harcolók fővezérének és fejedelmi helytartónak, mindkét sorában leghűségesebb élettársa, a számkivetés mostoha végzetében, türelmes és hős lélekkel követőjévé szegődött: azt vallva, hogy ott van a hazája, ahol Istene és férje jelen van. Önmagánál erősebb. Legyőzője és megtorlója magának. Számkivetve a hazájából és otthonában boldog. Az Úrban csendesen elszunnyadva, átköltözött az örökkévalóságba. Rodostóban, a Propontis partján April 25-én Urunk 1723-ik esztendejében. Életének 69-ik, száműzetésének 13-ik esztendejében. Dic Pater, et Ave!”
J. M.
J. M.
Arról Mikes Kelemen nem világosította fel őket, hogy ez a kitűnő asszonyi alakja a szabadságharcnak még tavaly tavasszal meghalálozott, s hat hónappal később az özvegy Bercsényi gróf újra megházasodott: elvette a felesége nevelt leányát, a „kis Zsuzsikát”, hogy aztán nehány hónap múlva azt tegye özvegy Bercsényi grófnévá. A többi urak pedig nem beszélnek egymás között az özvegy asszonyságról. Ki-ki azt hitte, hogy talán a másik értesítette már az új állapotról Györgyöt és Pelargust.
Másnap, amint az új köntös elkészült, engedelmet kért György az atyjától, hogy az özvegy Bercsényi grófnét meglátogathassa, Pelargussal együtt. A fejedelem megadta rá az engedélyt, de azzal a kikötéssel, hogy Mikes Kelemen is kíséretében legyen, meg hogy délután menjenek oda; mert ha délelőtt mennek, a menyecske ott találja őket marasztani ebédre.
Györgynek sehogy sem ment a fejébe, hogy mi baj támadna abból, ha őt az özvegy grófné ott fogná ebédre.
Délután két órakor indulának el, lóháton: Bercsényiék lakása éppen az ellenkező végén volt Rodostónak, mint a fejedelem kastélya.
Györgynek a kedélye még mindig az Ali-kői keserűvíznek az üdvös hatása alatt állhatott. Minden keserű volt neki. Mindent kritizált, ami csak útközben eléje került. Micsoda esetlen házak, gaz nő a kövek közt! Az utcákon folyik a sár! Unalmas egy vidék! Ezek az egyforma zöld szőlőhegyek! Az a szomorú zöld színű tenger! Ez a zagyvalék nép, mely bivalyfogataival elállja az utcát! Alig lehet a piacon keresztülvergődni a sok rongyos szekértől! Ezek a faképű görögök! Kivált az asszonyfélék! A mumusnak öltözött török nők! A férfiak meg, mintha az öreganyjuk szoknyáját vették volna fel kaftánynak! A méhkast viselnének a fejükön! Meg ezek az örmények! Másutt a kéményseprők nem ilyen feketék! S milyen utálatos nyelv, amit beszélnek!
Mikes Kelemen, tapasztalva a herceg rosszkedvét, megkísérté másfelé téríteni az eszejárását, s útközben példálózott neki, hogy csak nincs is a világon szebb idióma a magyarnál. Azt a hercegnek meg kell majd tanulni, grammatika szerint. Mindjárt lóhátrul adott is fel neki egy példát a konjugációból. Tudjuk, hogy a latin grammatikában az első igehajtogatás az „amo”-val kezdődik. A magyarok is ezt választottak szintén: csodálni lehet, hogy miért nem inkább a görög grammatikáét: „τυππω” (ütök).
– Tanulja meg ezt a szót, herceg: „Szeretek, szeretsz, szeret, szeretünk, szerettek, szeretnek”.
– Hisz ez meg úgy hangzik, mint mikor két ács húzza az öreg fűrészt előre-hátra! Milyen gyöngyen hangzik ez németül „ich liebe, du liebst, er liebt”, magyarul meg csupa „retek, rekeszek, szekeresek”. Hisz ha én ezt egy szép leánynak mondom, elszalad, azt hiszi, szakkermentezek.
Mikes nagy megbotránkozással csóválta a fejét. Micsoda nevelés! Hogy el tudták rontani ezt a fejedelmi vért!
Megérkezvén Bercsényiék lakása elé, ahol a csatlósok rögtön bekötötték a lovakat az istállóba, első tekintetre meglepte Györgyöt, hogy ez a lakás sokkal kényelmesebben van berendezve, mint a fejedelemé. Dagadó kerevetek, drága szőnyegek, ezüstkancsók és serlegek, úgyszintén majolika vedrekbe ültetett virágok mindjárt az elfogadóteremben. De mindez elveszett a szeme előtt, mikor egy perzsa kárpit mögül előlépett a ház asszonya.
Egy finom kis filigránmunka hölgyecske, akinek életvidám arcához úgy illik az ellentét: a fekete gyászruha és fátyol. Az a derült sima homlok, az a finom orr, az a rózsaszínű orca, az elrejthetetlen kis gödröcskékkel a közepén, az áll is éppen olyan gödrös, és azok a módos mozdulatok, az a gyermeteg mórikálás! György azt hitte, hogy Bercsényinének az unokáját látja maga előtt. S amint Mikes Kelemen bemutatta, már a nyelve hegyén volt, hogy a „nagymama” után tudakozódjék, amidőn a fiatal hölgy hirtelen eléje vágott, kezét nyújtva szíves indulattal.
– Hozta Isten, György herceg! Oh az én boldogult férjem, Bercsényi gróf nagyon sokat emlegette a herceget. Csak egyszer láthatná életében! Oh, hogy nem teljesülhetett ez a kívánsága!
Györgynek egyszerre hidege is, melege is kezdett lenni. – Hát ez az a tiszteletreméltó matróna? az a hősnő? a Bercsényi özvegye? – Pelargus sem tudott egyebet tenni, mint hogy a feje tetején benőtt tonzúráját vakarta. Ellenben Mikes Kelemen lopva előhúzá a csizmaszárából a frizérfésűjét, s a haját a tarkójáról a füle mellé fésülé, ilyenformán fedezve a feje tetején támadt kopaszságot.
E fájdalmas emlék megújulásánál aztán semmi sem volt természetesebb, mint hogy a gyászoló özvegy könnyekre fakadjon. S az még jobban illett az arcához!
Elmondá a végpillanatait a megdicsőültnek. Itt ült, ezen a karszéken, feküdni nem bírt már: egyik keze a fejedelem kezében volt, a másik a feleségeében. „Ki lesz neked olyan híved, mint én voltam? édes fejedelmem? Ki fog téged úgy szeretni, mint én szeretlek, édes kis Zsuzsikám?”. (Ezeket mind magyarul mondá.)
De György két szót mégis megértett belőle. Azt, hogy „szeretlek”, meg azt, hogy „Zsuzsikám”.
Tehát ennek is Zsuzsanna a neve! Mint annak a másiknak! A megátkozottnak! A szívből kitépettnek!
Erre aztán németül szólalt meg a herceg:
– „Liebe Zsuzsikám!” Én nem tudok magyarul beszélni. De azért magyarul érzek.
– Tudom! Mindent elmondtak már nekem a hercegről. Alig vártam, hogy meglátogasson – felelt az özvegy meglehetős németséggel; s aztán leülteté az urakat a kerevetre, Györgyöt magával szemközt egy perzsa kartalan székre.
György ekkor látta, hogy milyen szépek a Zsuzsika szemei a könnyek felszáradtával. Ez a szivárvány sötétkékje.
– Hát hogy tetszik a hercegnek Rodostó? – kérdezé a grófné.
– El vagyok bájolva mind a várostul, mind a vidékétől. A házak csupa virágoskertekké alakítva: körül az üdezöld, mosolygó szőlőhegyek. Ez az eleven élet az utcákon, a piacokon. Ez a sokfajta nép, érdekes keleti viseletével! a klasszikus arcélű görögök! a komoly, méltóságteljes ozmánok, a patriarchális örmények! a pompás jelmezek! A zamatos keleti nyelvek! Ez nekem mind végtelenül tetszik. Hát még az a fölséges tenger! melyet ahányszor meglátunk, annyiféle arcot mutat. Napestig el tudnék benne gyönyörködni.
A két kísérő úr egymásra nézett: idejövet egészen más véleménye volt a hercegnek.
– Oh én is úgy szeretem a tengert – monda az özvegy –, olyan kedvem volna egy vitorlás bárkával messze elcsápongni rajta. De hát magamban nem mehetek. S nincs senkim, aki kísérjen.
Egész öntudatlanul jött nála ez a kacérság.
– Hát én majd eljövök a grófnéért, s azután együtt kirepülünk a tengerre.
– Nagyon jó lesz! Mikor?
– Holnap mindjárt.
Mikes Kelemen közbevágott:
– Ha valami rossz szél nem fúj.
– S meddig fog a herceg itt maradni? – kérdezé az özvegy.
– Oh nagyon sokáig. Nekem addig itt kell maradnom, amíg jól meg nem tanulok magyarul.
– S szeret kegyelmed magyarul tanulni?
– Imádom ezt a nyelvet! Nincs ehhez fogható melódia. Egy nagyon szép szót mondott a grófné az elébb: „szeretlek”.
De már ez sok volt Mikesnek!
– Hiszen, édes hercegem: én ugyanazt a szót mondtam kegyelmességednek az úton, s nekem azt tetszett mondani, hogy ez olyan, mint a fűrészelés.
– Nem igaz! Nem az a szó volt. Kendnek a szavai közt egyetlen egy „l” betű nem akadt meg.
A grófné elnevette magát. (Hajh de szép volt, mikor nevetett.) – Az ám, édes hercegem, mert ez a szó „szeretek” csak annyit tesz, hogy „ich liebe”; de ha már az az „l” betű is közbeszúródik, akkor azt teszi, hogy „ich liebe dich”.
– Ah! hisz ez egy valódi csodanyelv! – monda György. – Egy „l” betűnek a közbeszúrása egy szerelmi vallomás. Az imádónak a magyar hölgytül nem kell egyebet kérni, csak egy boldogító „l” betűcskét. Hja, ha így magyarázzák a grammatikát, akkor egyszerre megértem.
– Könnyebb is egy nyelvet egy asszonynak a szájából megtanulni, mint egy férfiéből – monda az özvegy –, mert a férfiszájat eltakarja az a csúnya bajusz, de az asszony szájának minden mozdulatát lehet látni.
Pelargus közbeszólt
– Ezt úgy hívják, hogy „grammatica viva”.
– Mi az? – kapott a szón György. – Grammatica viva! Abból tudnék én gyorsan tanulni.
– No hát járjon el hozzám a herceg mindennap, én majd tanítani fogom magyarul.
– Nagyon jó lesz.
– Mindennap egy órát.
– Nem! Kettőt!
– Ha mindennap húsz szót megtanul, egy hónap alatt kész magyar lesz.
– Kegyelmedtül megtanulok százat egy nap.
– Nono! csak ne olyan mohón! – morgolódék Mikes Kelemen.
– Kezdjük el mindjárt ma. Mi az, amit megfogtam? – kérdezé György.
– Ez az én kezem.
– „Az én kezem.”
– Nem a kegyelmed keze, hanem az enyim.
– „Az enyim.” – „Kezem.” – „Enyim!” Nem felejtem el. Hát ezt hogy híjak? -A herceg nagyon határozottan érintette ajkaival az etimologizált tárgyat.
– Ezt úgy hívják, hogy „csók”. Ezt meg úgy hívják, hogy „pofon”. Nem szabad.
– „Csók” – „pofon”, „szabad”. Köszönöm. Ezt korrepetálni kell.
Nem is gondolta a herceg, hogy minden szavával micsoda kétélű tőröket forgat meg az ő kísérője szívében. A „kis Zsuzsika” éppen a jó Mikes Kelemennek a titkos lángja volt, akiről forró epedéssel emlékezik meg nénikémhez írott levelében. Zsuzsikáért sóhajtozik örökké. El is vette volna, ha sanyarú sorsa nem gátolja benne. De így tűrnie kellett, hogy az aggastyán fővezér grófnét csinált belőle. „Mert nem azért házasodik az ember, mivel szüksége van rá, hanem azért, hogy módja van benne.”
Mikes volt a legfiatalabb legény a rodostói száműzöttek között, azért, hogy mint afféle írással bíbelődő embernek, kopaszodott is a tarkója. Annálfogva a sok öreg sas között eddigelé versenytárs nélkül állt. Ha a fejedelem messzebb útra rándult ki vadászatokra, őrá bízta, hogy azalatt őrizze meg az özvegy asszonykát, ami az ő szívének nagyon is jólesett. Ő kezdett el feszengeni, s figyelmezteté Györgyöt.
– Gondoljunk már a hazatérésre, hercegem. Elsőt doboltak a várban.
– Hadd doboljanak! Az a misére szól. Én nem tudok imádkozni.
Az özvegynek az arca e szóra a legőszintébb ijedelmet fejezte ki. Összecsapta a kezeit.
– Nem tud imádkozni? (Aztán egyszerre a szánalom jelent meg az arcán.) Szegény kis herceg! Hát aztán mikor valami nagy baja van, mikor veszélyben forog: mit csinál, ha nem tud Istenhez fohászkodni? No én megtanítom kegyelmedet imádkozni. Az lesz a legelső. Holnap mindjárt.
– Ide jöjjek?
– Nem. Hanem a Panajia görög kápolnába. Ott van az én áldott férjem eltemetve.
– Megtanulok kegyelmedtől imádkozni – magyarul.
Mikes Kelemen ugyancsak zsúrolta már a talpával a padlót. Ideje volna már az elmenetelnek.
Az özvegy olvasta az arcárul a kamarásnak a nyughatatlansagát, de eléje vágott:
– Oh bizony addig, amíg ozsonnát nem adtam kegyelmeteknek, tőlem el nem mennek. Az volna szép! Ha a látogatók egy magyar asszonynak az asztalától megvendégeletlen távoznának.
Mikes Kelemen hasztalan szabódott, hogy ők most végezték az ebédet; meg hogy az Ali-kői keserűsós kúra után még hat hétig diétát tartani kell: a Zsuzsika minden válasszal készen állt.
– Tudom én, hogy mit szabad és mit használatos az Ali-kői fürdő után az asztalra hozni. Betanított engem arra az én megboldogult nevelőanyám, a drága jó Krisztina grófné. Nem lesz más, mint töltött galamb, gyömbérbefőttel. Ez a gyönge gyomrúaknak való.
A töltött galamb meg a gyömbérbefőtt pedig szintén a gyöngéje volt Mikes Kelemennek. Ezzel vissza lehetett tartani. És aztán el kellett néznie, hogy a Zsuzsika valamennyi galambmájat mind a György tányérára szedegeti. Azt pedig ő is szerette: ti. a galamb máját. De az ő porciója keserű volt. Bizonyosan rábocsátotta az epét a szakácsné! Azok a galambmájjal kínálkozó kétágú villák mind az ő szívén jártak keresztül. Ezalatt is egy csomó magyar szót tanult meg a herceg: „kérem, – köszönöm, – elég, – galamb, – kés, – villa, – pohár, – bor, – áldomás” – „szállok kendnek!” – „állok elibe!” Ha ez így megy, a grammatica vivában nagyon hamar a „gyakorlatokra” fog kerülni a sor.
Még soha ilyen jó étvággyal nem látták enni a herceget. De hát kitűnő konyhája is volt az özvegy grófnénak.
A rövid ozsonna, melyben nem volt más, csak töltött galamb meg gyömbérbefőtt, természetesen hétféle fogásbul állt, alig akart vége szakadni, s az mind egyszerre kedvenc étele lett a hercegnek. A drága jó levelensült meg a húsos pite különösen megnyerte tetszését, s miután azoknak a készítésmódját is előadta a háziasszony, annálfogva folyvást annak a beszélő száját kellett nézni, hogy a kiejtését a szavaknak jobban felfoghassa.
Zsuzsika grófné, magyar asszonyok szokása szerint, kifogyhatatlan volt a kínálkozásban. Amellett egyik percben könnyezett, amikor eszébe jutott, hogy ez volt az ő szeretett Miklósának is a kedvenc étele, meg hogy ezt a liktáriumot a felejthetlen Krisztina grófnőtül tanulta – a másik pillanatban megint jókedve volt. Mikes Kelemennel is sokat évődött, úgy téve, mintha ő járna utána, s az játszaná a bibliai Józsefet.
Az meg aztán bosszújában annál többet evett.
– No ha mink az éjjel tüzes tatárokkal nem álmodunk, hát sohasem – dörmögé a kamarás úr, az ozsonna végén szürcsölve a meggypálinkát a hosszúnyakú egyesből.
Egyszer mégiscsak vége szakadt a rövid ozsonnának. Az urak búcsút vevének a háziasszonytól, megajándékozták a cselédeket, s aztán felülének a lovaikra.
Györgynek a paripája azt követte, hogy egyre oldalt fordulva lépegetett előre, ezáltal kényszerítve a gazdáját, hogy folyvást visszanézzen, amíg csak láthatja azt a házat, amelynek a tetejéről kendővel integetnek utána búcsúüdvözletet.
Mikor aztán a szűk utcák elnyelték a lovagokat, György egyszerre nagyon beszédessé vált. Nem tudott kifogyni a dicséretéből ennek a csodahölgynek, akihez hasonló asszonyt ő sohasem látott. Ezzel lehet tréfálni, enyelegni, minden szót fölvesz, semmi meg nem sérti, és azért mégis olyan tiszteletet tud maga iránt fenntartani, mint egy királyné.
Mindenképpen jókedvre volt hangolva a herceg. Előrevágtatott, s a szemközt jövő vásárosokat a saját nyelvükön üdvözlé: a törököket „szelim alejkum”-mal, a görögöket „pola téti”-vel; egyszerre olyan nagy lingvista lett.
A hátramaradt két kísérő ógott-mógott.
– Bolond dolog lesz ebből!
– Hogy elfelejtette egyszerre a szép Iót!
– Pedig az azon kezdte, hogy a nyakába ugrott s összecsókolta.
– S megesküdött vele a holdvilágnál.
– Páter Oloferno áldása mellett.
Mikor aztán megint a tengerpartra kijutottak, akkor meg bevárta a kísérőit György, s elragadtatással beszélt nekik a tengerről.
– Van-e ennél fölségesebb látvány? Nézze kegyelmed azt a végtelennek látszó sima tükröt! Mennyi változatosságot mutat. Amott zöld, mint a pázsit, itt meg már bíborszínű, ni ott a tulsó partnál meg egészen sötétkék. Azok a halászbárkák a fehér vitorlákkal olyanok, mint valami nagy hattyúmadarak.
Itt egyszerre elhallgatott. De mind a ketten kitalálták a titkos gondolatját: „Milyen gyönyör lehet egy ilyen halászbárkán ,párosával’ ama tündérvilág fölött végigrepülni.”
Bizony vacsorára doboltak már a fejedelem kastélyában, mire hazaérkezének.
A fejedelem nem tett semmi szót az elmaradás miatt. Csak a vacsoránál, amidőn látta, hogy György hozzá sem nyúl az ételhez, a két kísérő úr is csak tisztesség végett majszol valamelyest foghegyen, mondott annyit, hogy „előre tudtam, hogy majd jól tartja a fiút galambmájával a menyecske!”
(Hiszen ha csak a májával tartotta volna jól!)
A vacsora utáni „amabilis confusio” alatt úgy eltűnt a herceg az étkesteremből, hogy senki sem vette észre.
Csak a társaság szétoszlása idején, mikor Pelargus kereste, hogy visszavigye, akkor jöttek rá, hogy az új ruhái mind le vannak rakva a tornácban, egész a szattyáncsizmáig. A hercegnek tehát mezitláb, „in puris indusiis et perisomatibus” kellett valamerre elosonni. De senki sem látta, hogy merre osont el.
Nosza futott szét az egész társaság herceget keresni! A fejedelemnek tudtul sem merték adni a dolgot, minthogy már alunni tért vala. Azon okbul doboltatni, trombitáltatni sem mertek, hanem szaladgáltak szerteszéjjel, kérdezősködve okostul, bolondtul, nem látta-e a herceget, vagy ahogy a magyarok mondják: „keresték őt égen, földön és padláson”. Ő azonban egyik helyen sem volt található, mivelhogy vacsora után leszökött a tengerpartra, ott felbérelt egy kaikdzsit, attul leckét vett a csónakkal való vitorlázásbul, csak éjfél felé került vissza; azalatt nagy vizeket bejárt a Propontison.
Szegény Mikes és Pelargus uraimék majd megőszültek ezalatt a nagy rettegéstől.
Mikor aztán György herceg visszakerüle, csuromvíz, nagy csatakosan, térdig és vállig felgyűrkőzve, akkor erélyesen remonstrálának előtte, hogy többet ilyen bolondságokat ne cselekedjék!
Akkor aztán még neki állt feljebb! Hogy „hiszen ha megígértem a szép Zsuzsikának, hogy elviszem a tengerre vitorlás-csónakázni, hát akkor okvetlenül kell értenem a vitorlás-csónakázáshoz! Ez már csak egész szillogizmus!”
Erre a két filofózus azt mondá neki: hogy „majorem concedo: minorem nego!” – nem kellett volna megígérni a szép özvegynek a vitorlás-csónakázást.
De hát van is fiatalemberrel szemben a logikának hatalma! Másnap reggel amint a misére hívó dobszó harmadszor is elhangzott, György minden értekezés nélkül elhagyta a kastélyt, s elindult gyalog a Panajia görög kolostort felkeresni.
Könnyű volt arra rátalálni a görögnegyedben, ámbátor tornya nem volt. Harangozni nem szabad a muzulmán városokban, ezért toronyra sincs szükség: egy keményfatábla, melyet két kalapáccsal ütögetnek, hívogatja össze isteni tiszteletre a hívőket.
Mikor György megérkezett a kápolnához, már akkor annak nyitva volt az ajtaja; egy nagysüveges és nagyszakállas barát már ott várta az ajtóban; kevéssel beérte: egy piaszter elég volt neki, s onnan egyenesen odavezeté Bercsényi Miklós befalazott síremlékéhez.
Az özvegy már ott volt a márványkő-szarkofág széles talapzatán térdelve.
Némán inte a hercegnek, hogy foglaljon mellette helyet.
György is odatérdepelt a szép özvegy mellé.
Bercsényiné aztán elkezdé halkan, érthető szóval elmondani a Miatyánkot, összetett kezeit a márványkoporsó párkányára támasztva.
György figyelmesen nézte az asszony imádságos kis száját, s igyekezett utánamondani – a nem értett szavakat.
(Az, akihez e szavak felküldetnek, bizonyosan megérti azokat.)
Azután elimádkozá az özvegy az „Ave Máriát”, majd a „Credót”, mind magyar nyelven.
A hátuk mögött ott állt a görög kalugyer, s görögül mondá utánuk a litániát.
Akkor megint elől kezdte az özvegy a Miatyánkon, folytatta az Üdvözleten, végezte a Hiszekegyen, s ez így ment tovább. György azt hitte, hogy ez mind az ő oktatására történik.
Mikor már tizedszer is elrecitálta a szép ajkak által eléje diktált szent mondatokat, azt mondá a szép Zsuzsikának:
– De már most elég lesz, édes lelkem! Isten úgyse, könyv nélkül tudom mind a hármat!
Erre szelíd, áhitatteljes arccal néze a szemébe az özvegy, s halkan szólt hozzá:
– Ne gondolja azt a herceg, hogy az imákat a kegyelmességed oktatására mondám fel: én az én megdicsőült uramnak a lelki üdvösségeért imádkozom.
S még kétszer mondta el mind a hármat. Tizenkettő volt a fogadalom. Akkor állt fel a térdéről az asszony.
S már akkor másfél éve volt annak, hogy Bercsényi örök álmát aludta a márványkő alatt.
Mikor kijöttek a kápolnából, a szenteltvizet kölcsönösen egymásnak nyújtva, azt kérdezé György az özvegytől:
– Így megy ez mindennap?
– Bizony így megyen minden nap.
– Hát ilyen hosszan tart a magyar nők hűsége?
– Édes herceg. Mi magyarok, akik itt a Propontis partján száműzetésben élünk, már tíz év óta lakunk itten. Engem nyolc éves koromban hozott el a hazámbul az én nevelő anyám, Krisztina grófnő; annak már tizenhat esztendeje múlt. Hát ha mi mindannyian e tenger idő alatt hűségesek voltunk ahhoz, akinek a szavát nem hallhatjuk, a magyar hazához, hogyne volnék én hűséges ahhoz, akinek mindig csak a szeretetét láttam s a jó szavát hallottam?
György most kezdett elbámulni.
Ez az asszony nem a Lodoiszkák s nem az Iók képmása. Ez valami másforma lény! Érthetetlen valami!
Majd megismeri még jobban is, s akkor meg fogja érteni.
– Ne kísérjen kegyelmed haza! Térjen vissza a fejedelmi kastélyba.
György elmerengve tért vissza a kastélyhoz.
Ebéd után, mikor felálltak az asztaltul, ő maga kezdte el az imádkozást, s szép tiszta kiejtéssel mondá el magyarul az Úr imáját.
A fejedelem keblére ölelte a fiát, s az urak odatódultak hozzá, s ki-ki csókolta, ahol érte. Olyan jól esett nekik, hogy a fejedelemfi az ő apáik nyelvén imádkozik!
Csak Mikes Kelemen vakarta a füle tövét, odadörmögve Pelargushoz:
– Ez nem történik Isten hírével!
György másnap már nem a görög kápolnában kereste a találkozót a szép özveggyel, hanem rábeszélte a két mentorát, hogy a francia etikettszabályok szerint, ha az ember valamely úri háznál vendégségben volt, ott – intra octavam – vizitet tenni tartozik. Ezt így tanította dicső mestere, Wammána. Annálfogva ismét rövid látogatást tevének Bercsényinénél, de ezúttal csak rövidet; úgy hogy a lovaikat be sem köttették az akolba.
Magyar szavak tanulásáról természetesen szó sem volt ez alkalommal. György diplomatai furfanggal mind csak azt akarta kitudni, hogy minő életrendet tart naponta a szép özvegy?
Aztán szép illedelmesen visszatértek a város túlsó végére. Mindenkinek feltűnt, hogy György egyszerre átváltozott: jókedvű, kötekedő lett, mindenkit bátyámuramnak címzett; de még jobban feltűnt az, hogy egyszerre olyan nagy barátja lett a vadászatnak. Nemcsak hetenkint kétszer, amikor a fejedelemmel együtt az egész udvar cserkészni indult, követte ő is a dicséretes példát, s lőtt a nyulak után, ahol meglátta őket, amitől azok mégjobban futottak: – hanem naponkint felkapott a paripára, s két agarat véve maga mellé, elindult egyedül agarászni.
Mikesnek nagyon gyanús volt ez az agarászás.
Annál inkább, mert György sohasem hozott haza nyulat, pedig félnapig is odakóborolt.
Egyszer, hogy hogy nem, eszébe jutott Mikesnek, egy szóra ellátogatni Bercsényiné lakására. Hát amint belép az ajtón, egyszerre csak a nyakába ugrik mind a két agár (régi ismerősök levén).
Nem is ment aztán be a házba, hanem visszafordult.
Most már bizonyos volt, hogy György szerelmes, az egyetlen szép asszonyba, akivel a bujdosó szóba állhat ez idegen földön.
De beleszeretett volna az Zsuzsikába anélkül is.
Igazi ős tipusa volt az a magyar asszonynak, amilyenek voltak a magyar férjhez ment nők (még aztán sokáig; még e század első felében is), szabadszájú, tréfát megértő: aki előtt minden bohóságot, ami megtörtént, el lehet mondani, semmin meg nem botránkozik, nagyot nevet rajta; hanem aztán amin elbeszélve nevet, azt titokban meg nem teszi. Nem bíráskodik az a mások erkölcse fölött, csak a saját magáét tartja rendben. Nem kell azt félteni: saját magát félti. Tudja jól, mi a rossz, s megtartja a jót.*
Az a nyelv, amelyen Csokonai írt, azok a motívumok, amikről írt és az a humor, amellyel írt, tökéletesen visszaadják a jelen század 30-as éveiben otthonos társalgás képét a magyar középnemességnél.
J. M.
J. M.
Egyszer az egyedül folytatott társalkodás közben, azt kérdezé György Zsuzsikától:
– Meddig fogja még kegyelmed ezt a gyászruhát viselni?
– Holtig.
– Ki kényszeríti rá?
– Az a név, amit én viselek, nem olyan, mint a gyászfátyol, ami a viselésben megfakul, hanem olyan, mint az ősz haj, ami évrül évre fehérebb lesz. A Bercsényi nevet nem lehet fölcserélni.
– De hát egy még fényesebb névvel!
– Ne mondjon ilyen szót, édes herceg: ez nem tréfálni való.
– Nem tréfálok. Komolyan mondom.
– Akkor nem ismeri kegyelmed azt, akiről beszél.
– Magamról beszélek.
– Azért mondom, hogy nem ismeri.
– Hogy én nem ismerem magamat?
– Nem! Majd ha egyszer ki fog kegyelmed lépni a nagyvilágba: akkor egyszerre meg fogja tudni, hogy kicsoda? Kegyelmed nem az a mindennapi halandó, akit a többiek mértékével taksálnak. Kegyelmednek külön sorsa van. Más embert, ha a szíve megindít, mehet arra, amerre a szíve indítja. De kegyelmednek szabott útja van, amelyről se jobbra, se balra nem léphet.
– Nem értem ezt.
– Világosabban megmondom. Kegyelmed, ha egy nőt megszeret: legyen az grófnő, hercegnő, márkinő: feleségül nem veheti, csak balkézre. No hát ez szokás külföldön, de a magyaroknál ez nincs bevéve.
– Ki mondta ezt kegyelmednek?
– Volt itt Rodostóban, a bujdosók táborában egy hölgy, akitől ezeket a szokásokat tudom. Eszterházy tábornok második házasságbeli felesége: egy lengyel nő. Ez is balkézre volt a gróffal megesküdve. Igen derék asszony volt. A gróf minden társaságba elhordta magával, Bercsényinénél is sokszor megfordult. De soha ahhoz a többi asszonyságok egy szót nem intéztek. Ha Bercsényi grófnénak volt valami szava hozzá: nekem mondta el, általam izenteté meg neki, ha mindjárt ugyanabban a szobában voltak is. Még mikor a nagy pestis kiütött is Rodostóban, hogy az egész fejedelmi udvar kényszerült távol a várostól sátorokat ütni fel, azokban tanyázni: a többiek mentek keletre a fejedelemmel, Eszterházy a lengyel feleségével annál távolabb nyugatra, ott meg is halt pestisben. S mikor az özvegye odajött hozzánk a férje halálát bejelenteni, éjnek idején gyalog, meg sem hagyták ott pihenni: visszaküldték a halottjához azonnal. Ettől tudtam meg, hogy milyen veszedelem a magasan született uraknak a szerelme. Kegyelmed csak balkézre házasodhatik: így is kaphat francia márkinőt, de magyar grófnét nem.
– De hát mi kötelez engem erre, ha én nem úgy akarom?
– Édes herceg! A kegyelmed sorsában annyi az irigyelni méltó, mint a szánakozásra való. Kegyelmedet kötelezi a születése. Nem az atyai vérnél fogva. Rákóczy Ferenc dicső alak: egy nemzet vezére, Erdély fejedelme; de azért mégiscsak hűbéres fejedelem; hanem az édesanyja egy kicsiny német uralkodóháznak a leánya, aki rokonságban áll a Bourbonokkal: ennek a „vére” nemesíti meg az ön szívét annyira, hogy azt másnak nem ajándékozhatja, mint uralkodó fejedelmi sarjnak. Az lehet kancsal, csámpás, görbe, mégis az öné. Más között nem válogathat.
– Hát a francia király nem vette-e el Leszczinszka Máriát? a lengyel bujdosó szegény lányát?
– De az a bujdosó egy elűzött király! Korona nélkül is felséges úr. Fogadja kegyelmed a sorsát: örüljön az életnek, s ne rontsa el a másét.
Az ellenállás csak még jobban fokozta György szenvedélyét. Reggel korán már lovára vetette magát, s este került haza, kergette a fenevadak legkegyetlenebb fajtáját: a kielégítetlen szerelmet. Mikor este hazakerült, habzott a lova a tajtéktól.
Később már a lovon nyargalászás sem elégítette ki; kibérelt egy vitorlás bárkát, s bekalandozta vele a kisázsiai partokat; a legnagyobb szélben, viharban kockára téve az életét.
A fejedelem úgy tett, mintha mindezekről tudomást sem venne. Kevés beszédű volt, gondolatait nem mondta el, hanem leírta. Ami ideje maradt az ájtatoskodásból, azt délelőtt írással, délután kézimunkával tölté. S mikor ott ült az asztalfőn étkezés alatt elmerengő tekintettel, senki sem merte őt megszólítani. Ha valakire megharagudott, azt azzal bünteté, hogy nem szólt hozzá.
Amióta Bercsényiné határozottan arra kérte Györgyöt, hogy ne látogasson el többet hozzá, a szerelmes ifjú megtartá ugyan a tilalmat: azonban minden reggel elment a Panaja-kápolnába, elébb, mint az özvegy odajövetelének az ideje volt, s oda annak a síremléknek a márványtalapjára, amelyen ő térdepelni szokott, egy kis nefelejcskoszorút tett le; azután továbbment.
Ezt tudták a kamarás urak is.
Egy napon bátorságot vőn Mikes Kelemen, hogy a hallgató fejedelmet megszólítsa abból az alkalomból, hogy a francia hajó indulni készül vissza Marseille-be: tehát ideje volna azt a francia királyhoz küldendő gratulációt útnak indítani.
A fejedelem szó nélkül felnyitá az íróasztala tetejét, s kivette a kéziratot, családi pecsétjével lezártan, s egy erszény pénzt mellékelt hozzá.
– Adja kegyelmed Pelargusnak.
– Pelargusnak parancsolja átadni a megbízást?
– Kegyelmed tanácsára cselekszem.
– Megfontoltam azóta a dolgot. „Sapientis est consilium mutare in melius.” Mégis tanácsosabb lenne György herceget bízni meg ezen misszióval. Pro primo: őfelsége XV. Lajos sokkal jobban megtisztelve érezné magát azáltal, ha e gratulációt vérbeli rokona adná a kezébe, mintha egy szimpla nemes teszi le a trónja zsámolyára. Pro secundo: György herceg egyúttal szót emelhetne a fejedelem ügyében is a királynál, aki most éppen kedvező indulatban fog lenni. Pro tertio: Pelargus nem is tud jól franciául, ellenben György herceg úgy beszéli azt, mintha anyanyelve volna. Pro quarto: György hercegnek az itteni lézengése valóságos siralom és kínlódás. Se ifjú korához méltóan mulatozni, se elmetehetségeihez megkívántatólag pallérozódni bizonyára itt a mi számkivetésünk helyén semmi alkalmatossága nincsen. Pro quinto: a francia udvarnál a hercegünket rangjához illő nevelésben fognák részesíteni, hogy egykor aztán mind a tudományokban, mind a katonai ismeretekben tökéletesülve mint hazájának megszabadítója állhatna elő, ha annak az ideje eljön.
A fejedelem arcán szelíd mosoly derengett. Azt mondta rá:
– És „pro coronide”: a szép Zsuzsika is felszabadulna a tüzes ostrom alul.
A kamarás úr a szeme fehéréig pirult, hogy a fejedelem így kitalálta a legvégső gondolatját.
– Bizony ez is megjárja egy argumentumnak.
– No hát erre a gondolatra vadászunk még előbb egyet – monda a fejedelem, visszatéve az iratot, és az erszényt az írószekrénybe. – Most hozták nekem hírül, hogy a hegyek közül egy párduc vetődött a tanyák közé, s az a nádasba vette magát, ahonnan kiszáguldoz a legelőkre, s sok birkát leöldösött már; holnap érte megyünk, felverjük és elfogjuk.
– De a francia hajó holnap már indul.
– Tudom; de nem egyenesen Franciaországba, hanem elébb egy utat tesz Odesszába: valami szállítmánya került. Onnan mégegyszer visszatér, s akkor azután felveszi a mi követünket, aki a királyhoz írt levelemet elvigye. S ha György fiamnak kedve lesz hozzá, hogy ő vigye el, akkor rábízhatjuk, bárha nehezére fog is esni a szívemnek, hogy tőle ismét megváljak. Én azonban semmi erőltetést nem használok.
– Bizony pedig nem ártana! Mert az ilyen fiatal szív, a maga gerjedelmében mindenféle veszedelmekbe képes hanyatt-homlok ragadni az emberét.
– Efelől legyen megnyugodva kegyelmed. Semmi baj sem fog történni.
– Én csak a magyar példabeszédre hivatkozom: „amit a jobb kéz ád, azt ne tudja meg a bal kéz”. De hát a „bal kéz” talál valamit adni, azt jó lesz megtudni a jobb kéznek.
A fejedelem elérté a metaforát.
– Csak maradjon kegyelmed békében. „Fata viam inveniunt”, ez volt Apafi Mihály jelszava. Nekünk se lehet más. György fiamnak az erényére ugyan ne adjon kegyelmed egy rézoszporát se zálogba; hanem a szép Zsuzsikának a tiszta karakteréért a tűzbe teheti kegyelmed a kezét.
Ennek a mondásnak még egy fejcsóválással sem volt szabad ellentmondani.
Mikes Kelemen tudatta az urakkal az örvendetes vadászhírt, hogy holnap egy kóbor párducot fognak felverni a nádasból. Ez még Györgynek is örömet okozott. Az az állat, mely kosokat tép széjjel, csak nem lehet vadmacska.
A vadászat neme is egészen új volt: lóháton, dsiriddel, hajítókelevézzel.
Másnap kivonult az egész úri társaság, valamennyi csatlóssal, lovásszal, a nádas felé. A párduc éppen akkor hurcolt el egy toklyót, a hosszúszarvú nyájból, lehetett látni a csapását a sűrű nádbozót között, ahonnan a kopók nagyhamar fölverték. Györgynek kedvezett a szerencse: az ő kelevéze találta el a dúvadot a lapockáján. Annak még akkor is volt annyi ereje, hogy vissza tudott fordulni a vadászára, s felugrott a lovának a nyakára, szügyébe vágva a körmét. Itt azonban György a vadászkésével leszúrta, s aztán nagy diadallal hozták haza a trófeumot.
Györgyöt a fejedelem is megdicsérte. Az gyönyörű kelevézhajítás volt. Tizenöt lépésnyiről.
– Mernék fogadni egy erszény pénzbe egy dinár ellen – monda Mikes Kelemen Pelargusnak –, hogy ennek a párducnak az irháját a Zsuzsika fogja viselni palástgallérnak.
No ugyan elvesztette volna szépen a fogadását!
Mikor a vadásztársaság visszatért Rodostóba, éppen akkor hangzottak a búcsúlövések a francia hajórul, mely a magas tengeren tovavitorlázott. Az urak hazaérkezve a fejedelmi tanyára, még sokáig néztek utána perspektívával.
A jól megszolgált vacsora után, György azt mondá, hogy ő most azonnal elviszi a lovát, melyet a párduc megsebesített, a zsidóhoz, akitől vette, s ott hagyja nála ápolás alatt, s addig is cserébe mást hoz el helyette.
Azonban dehogy ment ő a lovával a zsidóhoz: begyógyul az a seb magátul is; átkocogott a város végére, Bercsényiné lakásához. A mai nagy felhevülésen egész jussát tartotta hozzá, hogy hőstettével eldicsekedjék a szép özvegynek.
Szép holdvilágos volt az éjszaka. – No hiszen a ház ajtaján be nem eresztik ilyenkor; de azért beszélhetnek egymással: ő maga a nyeregbe ülve, a szép asszony meg a ház párkányán.
De már messziről megdöbbenté, hogy a ház ablaktáblái mind tárva vannak. Mikor odaért, benézett egy ablakon: üres volt a szoba végtül végig valamennyi, a holdvilág keresztülsütött rajtuk.
Az a szállitmány, amit a francia hajó ezúttal Odesszába vitt, a szép Zsuzsikának a háztartása volt. Bercsényi özvegye elköltözött Lengyelországba.
Már előtte való nap tudatta ezt búcsúvevő levelében a fejedelemmel. Elfutott a nagy kísértés elől. – Ezért mondta Rákóczy Mikesnek, hogy bizony tűzbe teheti a kezét a szép Zsuzsika erényéért.
A másnapi ebéd nagy hallgatás között ment végbe. Senkinek sem volt kedve a szót megkezdeni. Mikes Kelemen úgy nézte végig az ételfogásokat, mintha fogadott böjtje volna. György pedig azt jelenteté, hogy nem jól érzi magát a tegnapi vadászat után. A fejedelem küldött is neki egy ejtel Ali-kői keserűsós vizet, s később a borbélyát is megbízta, hogy nézzen utána, használt-e a fiának a panácea. A borbély visszatérett örvendezve referálá, hogy nagyon is meghasznált a keserűvíz a hercegnek; mert egyszerre kiugrott az ágyából; de még jobban bevált a vizet vivő inasnak; mert annak hideg fájás volt a tomporában, sántított, de amint a herceg a hátához vágta a keserűvizes flaskát, egyszerre kiállt a lábábul a fájás, úgy elszaladt, mint egy nyúl. Szerencse, hogy a flaska nem cserépbül volt, hanem kobakbul.
Az ebéd utáni rövid ájtatoskodást végezve, a fejedelem rendes szokása szerint az esztergályozóműhelyébe ment. Egy olyan széket fundált ki, ami darabokra szétszedhető s tábori ágynak is elnyújtható. Mikor az eszterga kerekét hajtotta, a forgácspattogástól alig hallotta, hogy valaki belép a műhelyébe. Különben is mehetett hozzá bejelentés nélkül olyankor boldog-boldogtalan.
Csak akkor vette észre, hogy György áll a háta mögött, mikor egy percre az eszterga megállt.
Az ifjúnak az arca olyan halavány volt, mintha valami nagy lázbul kelt volna fel.
– Jobban vagy-e, fiam?
– Egészen jól vagyok.
– Mit kívánsz tőlem?
– Azt, hogy taníts meg engem is esztergályozni.
Ebben az egy szóban annyi kétségbeesés volt kifejezve, annyi keserűség összegyűjtve, annyi jajszó elmondva, hogy a fejedelemnek a szíve elszorult. Az a nagy szív, mely egy ország keservét be tudta fogadni: nem volt elég ennek az egy szónak! Keblére ölelte a fiát, s erős mellének görcsvonaglásai érezteték, hogy kitörni akaró zokogását fojtja vissza.
„Taníts meg engem is esztergályozni!”
– Nem! fiam. Te nem fogod az apádnak a mostani mesterségét megtanulni. Hanem bele fogsz okulni abba, amiben apád mester volt hajdan. Jer velem az írószobámba.
Azzal a fejedelem lesimítá dús szürke szakálláról a belehullott faréjt, felölté a kabátját, s a fia vállát átölelve, bevezeté őt az írószobájába, leülteté maga mellé; és íróasztala fiókját felnyitva, elővett abból egy ezüsttokot, abból kikeresett egy pergament, s átnyújtá neki:
– Olvasd el ezt.
Az volt II. Rákóczy Ferencnek a végrendelete.
György felnyitá az írást, s meglátva annak a címét, megcsókolá az aláírt nevet, s ismét összehajtva a pergament, visszanyújtá az atyjának.
S aztán a keblébe nyúlva, elővevé annak az iratnak a mását.
– Szívem fölött hordom a mását; de még a szívemen belül is.
– Tehát mégis átadták neked a bécsi pártfogók? Ezt még Pelargus sem mondta el nekem.
– Nem tudta.
– Miért nem mondtad meg neki?
– Féltem, hogy el fog szomorodni rajta.
– Nem, fiam. Az én végrendeletem ne szomorítsa el az én hazám szülötteit. Csak az én életemnek a zárószava ez, nem annak az ügynek, amelyért éltem. Én érzem, hogy el vagyok múlva; de Magyarország, de a népszabadság nem múlik el soha.
Isten küldött, Istenhez térek vissza. Majd fog küldeni mást, amikor az idők teljessége eljön. Sújtja most azokat, akiket szeret, mint a jó apa megvesszőzi a szeretett gyermekét; de ha a próbát kiállta, fel fogja emelni és jobbjára ülteti. – Megláttad, amit látni óhajtottál: apádat és a bujdosók telepét. Szomorú egy tanya. Még a romjai sincsenek itt már a hajdani hatalomnak, dicsőségnek. Elmondta előtted Pelargus szabadságharcunk történetét. Megérthetted belőle, hogy az a had, mely Magyarország és a szabadság zászlóit diadalról diadalra vezette, s melyet csak Isten keze törhetett meg véletlen csoda által, nem egy gyülevész volt, hanem rendezett hadsereg: vezetve, kormányozva tapasztalt hadvezérek által, kik a haditudományokban a császári hadseregnél és csatamezőkön lettek kimívelve. Nincsenek már velem. Elhaltak, elhagytak. Aki fiatal volt, fegyverfogható férfi, az mind elment az ifjú Eszterházy és Bercsényi vezetése alatt Franciaországba, most francia zászló alatt szolgál. Akik velem maradtak, ez a maroknyi hű csoport, mind a világból kimaradt ember, jó keresztény, becsületes hazafi: de ezekkel én, még ha hívhatnám is, hadjáratot nem kezdhetnék. Hát akik otthon maradtak, gondolnak-e még rám? Igenis gondolnak! Egy törvénycikket hoztak, mely számkivetésemet kimondja. A hatalmasságok, akik hajdan szövetségeseim voltak, most még a nevemtől is elfordulnak. Nagy tetteim, erős dolgaim, amiket az ő javukra tettem, ma már bűnszámba mennek. Bízom az Istenben, ha megengedte, hogy eltemessenek, meg is enged halni. De te örökében maradsz az én nevemnek – és az én lelkemnek. Áldom az Urat, hogy megengedett látnom, hogy megismerhettelek. Saját ifjú alakomra ismerek benned. Dícsérendő és elvetendő indulatok mind oly számban vannak a te ifjúi szívedben, mint az enyimben voltak. Úgy kell azokat fogadnunk, ahogy adva vannak. Tökéletes emberek nincsenek a világon; de tökéletesíthetők mindannyian. Neked most el kell hagynod ezt a mi szomorú tanyánkat, ahol számodra se öröm, se munka nem kínálkozik. Fájni fog a szívemnek, hogy ismét elszakadsz tőlem; de kötelességem a fájdalmat megtagadni.
György sírva borult atyja lábaihoz, annak a térdeit átölelve.
A fejedelem nyugodtan folytatá.
– Én tégedet elküldelek a franciák királyához, ki téged fejedelmi jóindulattal fog elfogadni. Azt a lehetetlenséget, ami apádnak útját állja minden határon, te nem fogod magad előtt találni. Mint fejedelmi rokonnal, úgy fog veled bánni a király, aki magas lelkű, erényes és vidám ifjú férfi. Tudom, hogy meg fog szeretni és méltóan kitüntet. Egy új világot fogsz magad előtt találni, mely az első tekintetre szédületbe fog hozni. Az udvar pompája, az úri rend fényűzése, amit Versailles-ban és Párizsban látni fogsz, el fogja kápráztatni a szemedet; de a lelkedet ne csábítsa el. Mindent megtudtam Pelargustól, ami veled otthon történt. Minő titkos Babilonba vezettek átkozott nevelőid. De a veled született ős erkölcs ott is fenntartá a jogát és kitört belőled. Tiszta maradtál, mikor a sár közepébe dobtak. De a Babilont ott is megtalálod, s a Kirkék ott nem keresik a sötétséget; fényt csinálnak maguk körül. Vigyázz, hogy a gyöngyöktül ne ragadjon rád a lepra, ami a szemétbül rád nem ragadt. Örülj az életnek, ami a fiatal napoké; de a szíveddel ne légy adakozó. Akinek a fején koszorú vagy korona van: annak kell vigyázni a lépteire, nehogy megbotlásában fejének dísze lehulljon. Te meg fogod azt őrizni. Neked nem kell mentor, gondviselő, udvarmester: az vagy te magad magadnak, parancsolód, bírád, oltalmazód saját személyedben. Nagyobb úr a milliók uránál, aki ura önmagadnak.
Már ekkor Rákóczy György nem térdelt, de büszkén felemelt fővel állt az atyja előtt; olyan magas volt éppen, mint az atyja.
