XXXV. FEJEZET • Clio vétója
XXXV. FEJEZET • Clio vétója
A következő napokról annyit jegyez föl a fejedelem kamarása, hogy „egy kevés sírás volt a bujdosók telepén, a fejedelemfi hajóra kelt, s elvitorlázott Franciaország felé. Atyja nehezen vált meg tőle; hanem hát jobb volt neki innen elmenni!”
És soha semmi hírt nem jegyez fel többé Mikes Kelemen az eltávozott Rákóczy Györgyről.
Történetíróink azt a marginális jegyzetet közlik felőle, hogy Rodostóból eltávozása után tizenöt év múlva került sorára, hogy a párizsi török követ biztatására elinduljon Belgrádba, a török hadsereghez, mely újból betörni készült Magyarországba, s e célból előrement ágyasának testvére, a helyzetet elkészíteni számára a törököknél.
Ez a két nagy ecsetvonás: a tizenöt évi vesztegelés, midőn közben két nagy háborúja volt a francia királynak Ausztriával és az „ágyas” nyílt beismerése, az egész eddigi arcképet lerontja.
Talán jobb lett volna neki ott maradni Rodostóban? Vagy elmúlni szép idilli megsemmisülésben az Etna vidékén? Vagy ott maradni Bécsben, amíg férfiúvá erősödik? Páris, Versailles, Rambouillet: a Trianonok és az Oeil de Boeufök nem voltak jó iskolák egy magyar ifjú szívének.
Megvallom őszintén, ki ezt a regényt írom, hogy e minden lelkesedést lehangoló száraz adatok helyett én inkább választottam volna Rákóczy György élettörténetének befejezéseül azt a tradíciót, hogy a nagyravágyó ifjú olyan merész társaktul ösztönözve, mint Pelargus és Jávorka, a saját szakállára vállalkozott megkezdeni a szabadságharcot ugyanazon az úton, amelyen az atyja megindítá azt, Lengyelország felől. A hagyomány „Bujdosó György”-nek nevezi a népvezért. E betörés azonban balsikerű vala. A nemzet hidegen fogadta a fegyverre hívást (éppen mint később Rákóczy Józsefét), a maroknyi harcos népet szétverték, a vezért elfogták, s bezárták Munkács várába. Onnan egy zivataros éjszakán megszökött, s futás közben az őrök agyonlőtték.
Egy történetíró barátom, ki a Rákóczy-korszak minden adatait legjobban ismeri, legújabb kutatásai nyomán, mind a história, mind a hagyomány adatainak felhasználásától letiltott Clio kérlelhetetlen vétójával.
Ez újabb adatok szerint Rákóczy György Franciaországban maradt mindvégig „Terislawi gróf” címe alatt. (Az atyjátul ráhagyott lengyelországi hűbériség neve után.) Akit a históriaíró „ágyas”-ának nevez, az hites felesége volt: Bethune marquis, egykori nagykövet leánya. A krónikást az hozhatta tévedésbe, hogy Rákóczy Györgynek, mint a király vér szerinti rokonának, rangján aluli nővel csak „balkézre” volt szabad házasságot kötni: de az a házasság valóban egyházi szertartás mellett volt kötve s el volt fogadva az udvarnál törvényesnek. György mint prince de Sang holtig apanázst kapott a francia királytól.
Így csak azt ismételhetem róla, amit történeti könyvemben írtam: „élte világát – és nem voltak magyar fájdalmai többé.” Szebb volna bizonnyal a hagyomány szerinti megoldás. Bujdosó György betörése, megöletése sötét, csillagtalan éjszakán.
Csakhogy e sötétséget növelné az a másik sötétség, amibe a nemzet burkolózott lészen. Hogy a csillagok nem ragyogtak a betörő Rákóczy György elé, az még nem olyan szomorú kép, mint az hogy senki gyertyát sem tett ki az ablakába a hazatérő fejedelemfi üdvözlésére.
Ha igaz volna, azt is megírhatnám egész rideg szomorúságában – de költeni ilyen hangulatot, – nec poetis licet!
Inkább leszek rossz regényíró, mint rossz magyar.
Rákóczy György, mint Terislaw gróf, hosszan és boldogan élt, és elmúlt csendesen.
