III.
III.
Korán hajnal előtt útra keltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.
A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hívják, nem valami bagolyrúgta nádfedelű ház, amilyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, úri konyhával és pincével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágos kertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országút nem messze a csárdától egy monumentális kőhídon visz keresztül, mely kilenc boltozatos ívoszlopon nyugszik. A debreceniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a híd, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik ellenben azt mondják, hogy a debreceni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az húzta úgy össze.
A korai útrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, amiről annak, aki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. Tavasz idején a legtöbbnek kisborja van. Ha korán reggel, mikor még a borjúk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek; s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önkényt utána megy. Az idegent, az erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, akik a pásztoraikon kívül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.
Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreceni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül is. A gulyáslegényt, akit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt ígérte, hogy a karámig utól fogja őket érni.
A piktor híres tájképfestő volt Bécsből, aki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami ökonómust küldeni, aki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá. Azonban kíséretül két uradalmi hajcsár volt mellé adva; derék, markos legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.
A debreceni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, akinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő hímnemű példánnyal együtt.
Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold, s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal percent.
A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a csillag ott a magasban a „bujdosók lámpása”, ehhez szoktak a „szegénylegények” felpillantani, s ha felsóhajtottak: „Isten segíts”, nem fogták el őket a marhalopásnál.
A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: „Shakespeare-i gondolat!”
Még jobban meghatotta aztán a végtelen puszta képe, mikor fél óra múlva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, ahol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhangúságot.
– Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben! – rajongott a művészet fölkentje.
– Még mostan megjárja – mondá rá a gazda –, amíg a bögölyök és szúnyogok elő nem támadnak.
– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!
– „Tocsogó”-nak híják azokat erre mifelénk.
Eközben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.
– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!
– Még mostan soványak, de majd ha a búza érik!
Lassankint megvirrad; az ég bíborszíne aranysárgába megy át: a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag; a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyesfogatok gyorsan röpítik végig az úttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A látóhatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő; az első akácpagony a fátalan pusztán, s egyes kék púpok domborodnak elő.
– Azok ott a zámi tatárhalmok – magyarázza a debreceni polgár az útitársának. – Valaha falu volt ott; a tatárok elpusztíták. – A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokbul, mikor ürgét ásnak.
– Hát ez ottan miféle Golgota?
– Az nem a Golgota; hanem a csordakút hármas kútgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.
Az akácerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az állatorvost, aki a mátai pusztáról döcög fel egylovas talyigájával.
Ezalatt a festő vázlatokat fest az albumába, s egyik eksztázisból a másikba esik. „Minő témák! Minő motívumok!” Útitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot fesse le; inkább azt a szép egyenes ákácfát!
Végre jön feléjük rézsútos irányból a doktor lektikája.
A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsisülésből kiáltja az uraknak a jó reggelt, és aztán „siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!”
Egy jó hajtás után eljutnak a „nagy gulyához”.
Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.
Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számú bikáikkal.
Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e? nem tudni, mert még behunyt szemmel, földre tett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: „tán még álmodni is”.
– Ez aztán a nagyszerű kép! – kiált fel a piktor elragadtatással. – Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika, kormos fejével, púpot vető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd; abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni.
A festő leszáll a szekérről.
– Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, odatalálok.
S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.
Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé.
A festő nem szokott megijedni: a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.
S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejüket a skicces-album felé: mit csinál ez itten?
A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak s összemarakodnak.
Szerencsére itt jön a „taligás”. Így hívják az ifjabb gulyásnövendéket, akinek az az egyik hivatala, hogy talyigával jár a gulya után, s összegyűjti az „árva tőzeget”, amit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.
A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitől azok szétriadnak; aztán megkergeti őket a talyigával: „csiba te!” Bottól nem fél a komondor; de a talyigátul nagyon fél.
A talyigás helyes kis suhanc, kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva; értelmesen tudja előadni az izenetet, amit az urak küldtek a festő úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.
A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.
– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst huszasért?
– Ó uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjút is, mint az úr. Csak tessék beleülni.
S ezzel az ügyes találmánnyal eléri a festő mind a két célt. A karámhoz is eljut, s útközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.
Aközben az urak leszálltak már a kocsikból, s megismerkedteték a vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.
A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajusszal. Értelmes arca rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei előrehúzódtak a sok napbanézéstől.
A „karám” alatt értik a pusztán azt az egész készséget, ami embernek és baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál. Csak a szél az ellenség: záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztorember; kifordítja a subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn a ménest, s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg erdőt nem talál. A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három szárnnyal, azoknak a zugában húzódnak meg az állatok.
A gulyás lakása fecskerakásmódra vert falú kis gunyhó. De az sem arra való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gúnyájuk van; meg a „magyar pénztár”, amely nem más, mint egy kis borjúnak a bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a dohányt, paprikát, meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten ege alatt. Csak maga a számadó alszik a gunyhó kiugró eresze alatt, deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polc a domború hátú kenyerekkel, meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, amit a városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a városban.
A gunyhó előtt áll a „vasaló”, egy kerek gunyhóforma nádbul összerótt alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a konyha. Itt főzik meg a gulyáshúst a szolgafára akasztott bográcsban, meg a „tésztás kását”. A taligás dolga a főzés. A hosszúnyelű cinkanalak oda vannak tűzködve rendben a nádfalba.
– Hát a bojtárt hol hagyták az urak? – kérdi a számadó.
– Egy kis számadása van neki még a korcsmáros leányával – felel rá a gazda-polgár: Sajgató uram.
– No akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!
– Betyár? – szól közbe a festő, akinek örvendetesen hangzott ez a szó. – Hát az a mi bojtárunk „betyár”?
– No csak úgy hízelkedésképpen mondtam ki azt a szót – magyarázza a számadó.
– Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.
– No azt itt nem kap az úr. Tolvajt nem szívelünk; ha ide bódorodik, elrudaljuk.
– Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?
– Mi tűrés-tagadás! Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét veszti, elzüllik futóbetyárnak; de arra csak ember nem emlékszik, hogy a gulyás elvadult volna lopóvá.
– Hogy lehet az?
– Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem is ül az össze még borozni sem a juhásszal, meg a kondással.
A lovászmester is beleszólt:
– Eszerint a gulyás a pusztának az arisztokráciája?
– Értem ám azt a szót. A bíz úgy van. Ahogy a nemes urak között vannak bárók, grófok: úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.
– Hát még a pusztán sincs egyenlőség?
– Amíg emberek lesznek a világon: sohasem is lesz az. Aki gavallérnak született, szűrben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát; még ha bitangban találja is; utána jár a gazdájának, hazaviszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, aki engedi magát, arról megint nem állok jót.
– Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást úri virtus.
– A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az orrbosszantót amikor köztünk jár; mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.
– Köszönöm a figyelmeztetést.
A doktor szava megszakítá az értekezést.
– Uraim! jöjjenek elő a vasalóbul! Most látjuk a napot feljönni.
A festő rohant a szerszámaival, s hozzákuporodott a vázoláshoz; de aztán egészen kétségbeesett.
– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszín köd a látóhatáron; a föld sötétkék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszúkás felhővonal a barnás köd felett rószaszínben ragyog. – Milyen bíborfényű glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tűzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő piramis! Semmi fénye nincsen: olyan mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék, uraim! A nap ötszegletűvé lesz. Amint feljebb jön, megint olyanná nyúlik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy sampinyon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemű Ámor. No most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. – Nem! Ha én ezt az ötszögletű bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondokházába.
A festő földhöz csapta az ecsetjeit.
– Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, ami valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.
A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csuda, amit a délibábnál látunk: a különbözőn átfűlt légrétegek sugártörése.
– Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam! Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orcája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetetlen. S akkor az eddig rózsaszínben pompázó égbolt egyszerre arannyá változik, s a látóhatár összemosódik az ég aljával.
S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor: a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot, s annak a hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.
– Nagyszerű! Isteni! – kiabál a művész elragadtatással. – Ez aztán a wagneri kardal! Oboák, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finálé a Götterdämmerungból!
– Az ám – magyarázza neki Sajgató uram. – Most mennek a csordakúthoz. Minden tehén hívogatja a maga borját: azért bőgnek.
Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakúthoz, melynek kámvája maga is ácsremek, s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itatóvályúba. Nehéz egy munka ez, s napjában háromszor fordul elő.
– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejű géppel végeztetni? – kérdi a bécsi úr a számadótul.
– Van ilyen gépünk, ténsuram; de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kínozza a göppöly hajtásával.
Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itatóvályúnál kikeresi azokat a teheneket, amelyek Sajgató uram tulajdonát képezik, s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magátul megy utána, s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.
– Ezek az én marháim – mondja Sajgató uram a bécsi úrnak.
– De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé? – kérdi a lovászmester.
– Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?
A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.
– Hát látott már a ténsúr két egyforma szarvasmarhát a világon?
– Az én szemem előtt ez mind egyforma.
– De a gulyás szeme előtt nem az.
A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.
A taligás fiú jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.
– Rontja a lovat a kupcihér! – zsörtölődött a számadó. – Nojszen csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.
– Csak nem veri meg, gazduram? – kérlelé a lovászmester.
– Azt már nem. Aki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a huncut.
– Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.
– Éppen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképű leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretője: egy csikósbojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd amiatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába, s aztán elfelejti a sárga rózsáját.
Ezalatt az állatorvos darabonkint megvizsgálta a kiszemelt barmokat, s egyenkint megírta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette cinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogramját. (A gulyás mind írástudó.)
Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifújta a fejéből a mámort, s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól, s úgy vezette a paripáját kantáron tovább.
A számadó gulyás kiállt a karám elé.
– No te – „város füle – falu farka!” –, hát meghozott az ördög valahára?
A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat, s aztán nyakába akasztá a kötőféket.
– Hát hol devernyáztál eddig? aki rézangyala van a Poncius Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, akiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!
A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.
A számadó még jobban kiabált: egész nekiveresült az arca.
– Hát felelsz a-szavamra? Vagy kifúrjam a füledet?
Erre aztán megszólalt a legény.
– Hát’szen tudja keed, hogy „kuka” vagyok. (Süketnéma.)
– Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?
– Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?
Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.
– Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hancúzz ám, mert ha beléd kapok, úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.
– Én is ott leszek akkor.
– Azért sem leszel ott, gazember! – Maga is elnevette magát a számadó. No hát beszéljen vele németül, aki tud.
A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.
– Ej de hatalmas egy lovaslegény maga! – mondta a legénynek. – Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy nem asszentálták?
A bojtár csúnya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.
– Hát azért nem vettek be katonának – mert az orromon két lyuk van.
– No hát tessék vele németül beszélni! – dörmögé a számadó. – Takarodj, betyár, az itatóhoz. Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?
Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordábul minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, cirógatással, mint a kezes bárányt, s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörű szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakartatni a bozontos homlokát, s megnyalja ráspolyélű nyelvével a bojtár tenyerét.
– Pedig még csak harmadfű az állat – bizonyítja a számadó.
(A pásztorember a „fű” után számítja a barom életkorát.)
A festő nem engedi elmúlni az alkalmat, hogy vázlatot necsináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván – kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnak álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.
Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. Az urak ezalatt elmentek a gulyát nézni.
– Mondja csak barátom, bojtár úr! Igaz-e az, amit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál?
– Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika: pedig nézze piktor úr, egy metszőfoga sincs már fölyül.
S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.
A festő rögtön abbahagyta a rajzolást.
A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.
Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van, s aztán ment az útitársát fölkeresni, aki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett nagy titkot.
Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.
– Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapcájában metszőfoga.
A számadó egyet sodort a bajuszán, s nagy mosolyogva felelt:
– Értem ám én a tréfát, ténsuram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a francia háborúban a generálist, aki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felyül metszőfoga.
– Nincs-e? – kérdezé nagyot bámulva a lovászmester, s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb.
– Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machoirja? Nem vagyok én ökörfogorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.
Hanem a felsülésért kellett valakin a bosszúját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.
A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.
Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiú tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.
A taligás a karám szakácsa. Ő ezalatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, aminek a neve „kásás tészta”. S kihozta azt bográcsostul együtt a vasalóbul, s aztán letette egy háromlábú bakra. Azt pedig körülállták az urak, s mindenikük kapott egy hosszú nyelű cinkanalat: azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval, s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. Ami a fenekén maradt, az a taligásé.
Sajgató uram pedig ezalatt a vasalóban elkészíté a „magyar kávét”. Ismerik azt már, akik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgacukorral, fahéjjal, szegfűborssal helyrehozva. Hatalmasan ízlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.
Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét teletölté vízzel, s fölakasztá a tűz fölé.
Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshús.
Az lesz még csak a jó.
A Lacza Ferkó vezeti a társaságot, s mutogatja az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.
– Mert hát azelőtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz azt ott hagytuk: seregestül jöttek rá a keselyűk, s gyöngyen eltakarították; de amióta „rönd” van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizitálja; felírja, miben halt meg, s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hús kárba vesszen: egy-egy combot lekanyarítunk belőle; azt földaraboljuk apróra, egy kicsit megabáljuk; aztán kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba rakjuk. S mikor aztán gulyáshúst akarunk főzni: ahány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt húsból a bográcsba.
A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé, s aztán a számadóhoz fordult.
– Hallja, gazduram, szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is mondani?
– Ritkaságképpen. De most az egyszer az igazat mondta.
– Akkor köszönöm én szépen a kentek gulyáshúsát.
– Sohse tessék attól húzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Így volt az, amióta az Úr Isten a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghúson nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.
A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva hajcsároknak is megtíltá, hogy a gulyáshúsból egyenek.
– Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrőkönyítsen a lakomátul, s végül kinevessen. – Majd meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki efelől bizonyosat kell tudni – bíztatá a festő útitársát.
Ezalatt föltámadt az ég alján a délibáb.
A tündérálom megelevenülése.
A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe akácfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tűnik fel a távolban mintha palotákbul épült utca volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfölkelte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagyiván) jelennek meg a légbe fölemelve, s olyan közel hozva, hogy az utcán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.
– Ezt csinálja utánunk a német! – szólt kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz.
A festő haját tépi kétségbeestében.
– Ilyet kell látni nekem! Amit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? – kérdezi sorba mindenkitől.
A számadó azt mondja neki: „ez a délibáb”.
– De hát mi az a délibáb?
– A délibáb a hortobágyi puszta déli bábja.
A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.
– A délibáb az Isten csudája, ami azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.
Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a délibábot.
– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az atmoszféráról: leírja abban a fata morganát: amit látni az afrikai homoksivatagban a Jeges tenger partjain, az Orinoco mellett és Szicíliában, olvastam Humboldt, Bompland leírását a fata morganáról; de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerű természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ.
A doktornak jólesett, hogy kitölthette szívének keserűségét az idegenek előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni: vissza kellett sietnie a mátai telepre, ahol az állatkórház és patika van; búcsút vett az ismerős és idegen uraktól, s ezzel fölkapott a kordéjába, s elbaktatott a pusztába.
A nagy gulya jó messze járt már a pusztában; a bojtárok terelték tova. Itt a közelben ugyan bujább a fű, de éppen azért kell a marhákat tavasszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron ott már aszúvá szárad a fenyér, az a televényes legelő maradjon a számukra hátra. A nagy gulya meg az eladásra kiszakított csorda között igen érzékeny volt a búcsúvétel.
„Mintha csak a druidák és a walkürök kardala volna!”
A lovászmester eközben a dolog financiális oldalának a rendezésével és a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette újdonatúj százasokban a csorda vételárát, aki azokat minden titkolózás nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. Amire a polgártárs debreceni flegmával azt felelé:
– Uram! Engemet már egynehányszor megloptak, megcsaltak életemben; de soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt: – mindig becsületes emberek voltak, akik meg tudtak csalni, lopni.
A vevő a számadó gulyásnak is adott borravalót.
– Hát még egy szót mondok, tensuram – szólt ekkor a gulyás. – Ha már egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjúkat is. Ezt én tanácslom jó barátsággal.
– Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekeret fogadjak?
– Elmennek ezek a maguk lábán.
– De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, ami fődolog, úgy tudom, hogy a herceg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy a tiszta magyar fajjal tegyen kísérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.
– Az már más.
Eszerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát útnak indítsák. A vásárló úr megírta a megbízó levelet, a biztos pedig a paksust a kísérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a veterinárius marhaútleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a szűrét, s azzal felnyergelte a paripáját, s jó egészséget kívánva az itt maradóknak, a nyeregbe szökött.
A számadó átadta neki az útravaló tarisznyát, abban szalonna, cipó, fokhagyma, egész hétre való; Miskolcig eltart. Azután elmondta neki az egész útirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a tavaszi vizek miatt a sár. Útközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a tiszai réven átkelnek a komppal: ha nagy a vízállás, inkább ott kell rostokolni a révháznál, s a csordának szénát adatni, mint valamit szerencséltetni.
Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön megbecsülje; Debrecen városára orcapirulást ne hozzon; az uraságának engedelmeskedjék; a vitézségét tartsa dugaszban; a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja; sátoros ünnepen megáldozzon; amit keres, azt el ne prédálja! ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a gyerekeinek magyar nevet adjon, s ha ideje cseppen, írjon egy levelet a keresztapjának: fizeti a posta-portót érte.
Ekként keresztatyai áldását ráadva, útnak ereszté a jámbor legényt.
A két morva hajcsár ezalatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előre terelje.
Az a rideg marha természetesen, amint a rekesztékből kiszabadult, ahány, annyifelé szaladt, s ha a hajcsár botjával terelni akarta, szembeállt vele és ökleléshez készült; aztán meg mind vissza akart menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.
– Eredj már, segíts azokon a jámbor keresztyéneken! – mondá a számadó a bojtárnak.
– Durrantson kend közé azzal a karikással! – bíztatáé a festő.
– Mennykőt is durrantanánk! – dörmögé a bojtár. – Hisz akkor mind világgá szalad a csorda. Nem „lú” ez!
– Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a szarvaiknál fogva – kiabált a lovászmester.
– Jól van, jól, csak rám kell hagyni.
Azzal egyet füttyentett a bojtár, s arra egy kis kuvasz előugrott a karám mellől, s nagy ugatva nekirohant a szétzüllött csordának, megkerítette a rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynehány perc alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is utánarúgtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: „Ruzsa te! Csákó te! Kese te!” Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét, s azok hallgattak rá. A bikának a neve volt: „Büszke te!”
Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott falka. Az urak sokáig utánanéztek, amíg csak a falka el nem érte annak a hullámzó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mamutok volnának, fekete lett a színük, a lábszáraik szörnyű hosszúra felnyúltak, majd egy megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez, s ez a tükörkép együtt haladt velük. Lassankint aztán az alsó tehenek el kezdtek veszni a szürke semmiben, utoljára egészen elenyésztek, csak a fejükkel lefelé fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az ég felé kalimpálva. Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kísérte őket, fejel lefelé fordulva.
A festő hanyatt feküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve.
– No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az ajtón.
– Ez rossz jel – mondá Sajgató uram fejcsóválva. – Csakhogy már zsebemben a pénz.
– De még nincs otthon a marha – dörmögé a számadó.
– Csodálom, hogy még ezt a teátrumot nem árendálta ki valami élelmes vállalkozó – véleményezé a lovászmester.
– Nem adjuk ám oda! – biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram. – Elvinnék ezt Bécsbe, tudom, ha lehetne; de nem adja Debrecen városa.
