VIII.
VIII.
Az a szerencse, hogy senki sem tudja – Hortobágyon kívül –, hogy mi az az „árvatőzeg”, amit a mezőről szednek. – Annyi bizonyos, hogy nem gyöngyvirág. – Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelőszere. Afféle zoológikus turfa.
Emlékezünk arra az adomára, mely szerint a magyar földesúr, akinek a szabadságharc után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedékhelyéül a szabad Helvéciát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elővett egy darab árvatőzeget, amit a tehénlegelőn szedett fel, s azt a kandalló párkányára téve, meggyújtotta. Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölőszernek az aromás illatától odaképzelé magát a nagy alföldi síkságra, a kolompoló nyájak, gulyák közé, s hozzáálmodta a többit, ami után a lelke vágyott…
Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árvatőzeg füstjének: hogyne volna elhihető az a történet, amit most fogok elmondani mindjárt.
A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjféltájon örvendezteté meg a révészgazda a türelemből és élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a víz, a kompot is helyretaszították már.
Nem is késtek azok, akik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a kocsijaikat a hídlásba; jó szorosan egymás mellé; a lovakat azután vitték be.
Később került sor a szarvasbarmokra. Azok is elfértek szűken. Hátha színházban volnának? ott még jobban kellene szoronganiok!
Legutoljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azon túl aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajcsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.
De még nem lehetett elindulni; mert az átvádoló kötél a víztől nagyon megfeszült, úgyhogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit megereszkedik a napsütéstül: csak úgy füstölgött.
Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá; hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, ahol az áradat hátrahagyta: kövér potykák, harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták, s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.
Meglett volna az is; de most az a kérdés, hogy „kinél van paprika?”
Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletű magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy három nap kontumácia alatt nincs az a paprika, aki el ne fogyjon. Anélkül pedig nincs halászlé!
– No nálam van! – szólalt meg a gulyásbojtár, s elővett egy fadobozt a szűre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiú: megtartotta végső szükségre a maga paprikáját, s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó frekvenciának.
A bogrács azonban a kompnak a túlsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végiglépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szívesen adja ki az ember a kezéből.
Amíg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfűszerezte ezzel a veresborssal (amiről még Oken azt írta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, akik meg merik enni), azalatt a bojtár az árvatőzeget odalopta a tűz közé a bogrács alatt.
– Ejnye, de kozmás illata van annak a paprikás halnak! – jegyzé meg a csizmadia, egy kis idő múlva.
– Nem is illat az már; hanem szagolmány! – igazítá helyre a gubás koma.
De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatú tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát, megrázta a nyakán a kolompot, s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte, s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsípte a bogár: összevissza ficánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak, s valamennyien a komp szélére tolakodtak.
– Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! – sikoltozott a kövér szappanyosné.
– Frissen üljön az ifjasszony a komp túlsó szélére, nyomja helyre a hajót! – tréfálkozék a csizmadia.
De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró kötélbe, hogy a komp egyensúlyát fenntartsák; miközben a jármű túlsó széle erősen közeledett a víz színéhez.
Egyszer aztán nagyot mordult a bika, s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.
A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.
A szarvasbarmok úsztak vissza az elhagyott part felé.
A két morva hajcsár kiabált a révészekre.
– Curukk kéren; curukk kéren!
Azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.
– De ördögöt curukk! – kiabáltak a vásárosok. – Nekünk át kell mennünk. Így is elkésünk már az ónodi vásárból.
– Nem kell óbégatni, legények – mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. – Majd észretérítem én a lelkes állatokat.
S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáróhoz, s azzal sarkantyúba kapva, keresztülugratott vele a korláton, bele a Tiszába.
– Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni! – biztatá a csizmadia a kétségbeesett hajcsárokat.
Ellenkező véleményben volt a túlsó parton maradt lókupec, akinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kívánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.
– De sohasem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát bottal! – kiabált a kompon utazók után.
– Már megint beszél az a Pilátus katonája – förmedt fel a varga. – Hol van az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.
A marhacsorda rézsút vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt. Vízben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.
Amint a bojtár is kikapott a partra, lekeríté a nyakából a karikás ostorát, s nagyokat kondított vele.
– Ahán! Téríti már! – mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajcsároknak.
Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon előre.
A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyíták, hogy ez nem első eset. Gyakran megszállja az „erkölcs” a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrőkönyödnek, kiugrálnak a vízbe, kiúsznak a partra, s visszafutnak a pusztára.
– Az emberben is megvan az a hazaszeretet – bizonyítá a mézeskalácsos, aki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.
– A bizony! – magyarázá a szappanyosné; – hazafutottak a tehenek, mert otthon hagyták a kisborjúikat. Az volt a hibás, aki elválasztotta az édes szülőket a fiaiktól.
– No én mást érzek – mondá a csizmadia, akinek hivatása az, hogy szkeptikus legyen. – Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok, amikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsírt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul, s szerteszét futamodik: akkor aztán a futóbetyár könnyen kiszakít belőle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma bűzt.
– Mégsem futott el, komám, tőle. (Ezen aztán nevettek.)
– No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!
De éppen nem találta a két morva hajcsár ezt a marhaextemporizációt se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott cigány.
Az öreg révész tudott tótul, s megvígasztalá őket.
– Nem kell ugatnyi, atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy réz, a két D. V. betűvel, ami nem azt teszi ám, hogy „Dugdel, Veddel”, hanem azt, hogy „Debrecen Városa”. Nem szabad annak a tehenekkel elszökni. Mire visszakerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Megkeríti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiúszott. Majd azután, ha újra beszállítjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, így aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer megfizetni.
… Jó másfél órába került, amíg a komp a túlsó partra átkelt, amíg kirakodott, meg berakodott, s aztán ismét visszatért az innenső partra.
A hajcsárok futottak a dombon álló révházhoz, s keresték a tehéncsordát.
De biz azt nem látták sehol.
A lókupec azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár meg a kuvasz kutyája, de csakhamar eltűntek a fűzfák között. Nem tartották azok magukat az országúthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé fordítva, a farka meg fenn a levegőben, mint amikor a marhák bogárzanak.
Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakodott szekerével jött onnan, Újváros felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott egy csorda szarvasmarhával, akik bömbölve loholtak a zámi dombok irányában; utánuk egy lovas legény kutyával. Útba esett a Hortobágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastul nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast.
A révészgazda odafordult a két szájtátó hajcsárhoz.
– Most kee má ugatnyi, atyafiak!
