A kísértő
A kísértő
Egy hófergeteges decemberi napon, amikor még a szomszédok sem jöttek Puskin tanyáját meglátogatni, egy csengős szán hajtatott be az udvarára, s a bundákból és botosokból kikecmelgőben a házigazda Galban lovagot ismerte meg.
Vendég számára nincs ellenséges indulat: kivált akit igazán a rossz idő hajt be. Az út el volt veszve a hóhullámok alatt! Az ember nem láthatta, hogy merre megy.
Puskin a legszívélyesebben fogadta Galbant, s a jó meleg szobában rágyújtottak a békepipára. Bethsába készíté számukra a teát.
– Hát téged mi üldöz ily télvihar idején, hogy a hátadra vedd a zivatart, Galban?
– Hja, bizony, Szergievics Sándor pajtás, azt könnyen kitalálhatnád saját magadról; mert bizony a te ablakod sem a Nyefszki prospektre nyílik. Neked is van rá valami okod, hogy itt légy.
– Van! – igazán – szólt Puskin, bodor füstöt eresztve föl karikában a magasra, s az a füstkarika úgy szállt föl Bethsába feje fölé, mint egy aureole a szentek feje fölött – s nagy tüntetéssel odavonta a nejét a karszéke kartámlányára, s átölelte a derekát. – Itt van!
Galban nevetett.
– No, ilyen okom nekem persze nincs. Nálam csak az van, hogy „veteres migrate coloni”. (Hajdani zsellérek, pusztuljatok innen.) A világ megfordult. A régi emberek menekülnek, Arakcsejeff is Grusinóban pipázik.
– No, azt csodálom. Hisz Constantin cár neki eszményképe volt, s úgy tudom, hogy Constantin cár sem szeretett senkit úgy, mint Arakcsejeffet.
– Hiszen ha Constantin volna a cár, akkor én is tudnám, hogy merre kell torony irányában szánkázni, de nem az.
– Nem az? – szólt Puskin elbámulva. – Hisz itt állnak a hírlapban a rendeletei.
– Ugyan, édes Szergievics Sándor! Te magad is író vagy, s mégis olyan naiv vagy, hogy elhiszed ami az újságban áll? – Teringettét! De már a hivatalos újságnak csak el kell hinni, ha ide van nyomtatva, hogy a szenátus kikiáltotta Constantint cárnak, hogy a testőrezredek zászlónként felesküdtek a Constantin cár iránti hűségre.
– És azért Constantin mégsem cár. A csodák és a képtelenségek korában élünk, barátom. Ezeket persze nem köti a hivatalos közlöny a nagyközönség orrára, hanem Szentpéterváron mindenki tudja azért. Mikor már Constantin ki volt kiáltva cárnak, a nagyhercegektől elkezdve a testőrökig mindenki letette iránta a hódolati esküt, akkor az államtanács elnöke, Lapuhin előád egy lepecsételt csomagot, melyre ez volt írva a meghalt Sándor cár által: „Halálom után az államtanácsban felbontandó.” A pecséteket felvágták, s a bőrtokban találtak egy okmányt, melyben Constantin nagyherceg, a caesarevics a trónöröklési jogát öccse, Miklós nagyherceg javára leköszön. A második okmány, ami a csomagban volt, Sándor cár végrendelete, melyben Constantin lemondása elfogadtatik, s jövendő trónörökösül Miklós nagyherceg neveztetik ki.
– Hát akkor nem Constantin a cár, hanem Miklós. Ez nagyon világos – mondá Puskin, olyan hangon, mint akinek az is mindegy.
– Dehogy világos! Miklós nagyherceg nem akarja elfogadni a javára történt lemondást. Ő ragaszkodik az állami rendhez, amit megváltoztatni nem szabad, s most foly a nagylelkű vita Szentpétervár és Varsó között, a harmadik testvér, Mihály nagyherceg közbenjárásával, mind a két testvér azt követeli, hogy a másiké legyen a korona.
– No, ez igazán nagy testvéri szeretet, csaknem példátlan a világtörténetben. Eddig azon szoktak a királyfiak vetekedni, hogy melyik vegye el a másiktól a koronát.
– S ami a chimaerát tökéletessé teszi, az, hogy már bevégzett tények állnak egymással szemközt, amik egymást kizárják. Bevégzett tény, hogy Constantin cárnak van kikiáltva, s a trónról el nem távolítható; de az is bevégzett tény, hogy törvényes nejévé tette Grudzinszka Johannát, aki lengyel nő, római hitű és köznemes, három olyan tulajdon, amely eltiltja a férjet az orosz koronák viselésétől. És így Constantinnak meg van tiltva a trónra leülni, s meg van tiltva róla lelépni.
– Isten neki. Akkor állni fog rajta!
– Könnyű neked itten élcelni a pleskovi tusculanumban; de mit tegyenek a szegény cserepcsikba szorított udvaroncok?
– Kivált miután a caesarevicsnek kedvesebb a felesége, mint a koronája.
– No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel senkinek sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy ízben aranypróba-kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés bűvészet kellett volna hozzá, hogy Johanna asszonysággal elfeledtessem a legdaliásabb fejedelmi szeretőt. Mert még akkor férjének nem nevezhette. Ha egy erősebb érzelem nem parancsolt volna szívemnek! (Itt egy elfojtott sóhajtás s egy lopva ejtett oldalpillantás Bethsába felé igyekezett megadni a magyarázatot.) Bizony kezemben volt az alkalom, hogy Constantint Oroszország tizenkilenc koronájával megajándékozzam. Aztán még egy huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább maradnom a szép Laziénka-kertben.
(Bizony kár volt ott nem maradni; már csak azoknak a szép Laziénka-kertben termő mogyorófa hajtásoknak az átvétele végett is!)
Puskint émelyíté ez a hencegés. Kiverte a pipája hamuját a földre. Annyira becsülte éppen Galban dicsekedését is.
– Én pedig úgy tudom, hogy a caesarevics és neje oly nagyon szeretik egymást, hogy Constantin nem adja oda, Johanna főkötőjét Rurik koronájáért.
– De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik koronájában van a hiba? – Okos ember zivatarban nem menekül egy terepély fa koronája alá, hogy meg ne ázzék.
S valamennyi terepély fa között az orosz fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy villámlások idején. Azt mindenki tudja, hisz a verebek is arról beszélnek, hogy a megholt cárt csak a jóltevő kaukázusi láz mentette meg attól, hogy az a végzet ne érje, amivel minden orosz cár megvált a tróntul. Még az utolsó esetről is sok mendemonda jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bonmot-ja egész Európát bejárta már: „Ugyan ideje volna, hogy az orosz cárok a meghalási módjukat megváltoztassák.” Az ember irtózik kimondani: orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, aki Rurik koronáját viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, ahol ájtatoskodik. Nem elég magyarázat-e annak a megértetésére, hogy miért verseng két testvér afölött, hogy melyiké „ne” legyen a korona? Legjobban megmondta a vonakodásnak az okát a caesarevics a szász özvegy királynénak: „Az orosz cároknak igen erős nyakúaknak kell lenni – s én nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!”
(Ilyen merészen – csak az agent provocateurök szoktak beszélni!) Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával, hogy azon egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a férjén, hogy az most tüskéken ül, s kisietett a szobából. Kitalálta a férj gondolatait, utánalátott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott három szánba, s elküldött a szomszédokért, akiket a zivatar visszatartott a megjelenéstől.
Galban azért csak nem hagyott fel a folytatással, mikor az asszony magukra hagyta őket.
– Hiszen tudod rólam jól, hogy ki voltam és ki vagyok. Teljes életemben mindig udvaronc voltam, szerettem szolgálni, engedelmeskedni, intrikálni, sohasem voltak bennem hajlamok valami összeesküvő ligához tartani. Őszinte vagyok! De ebből a mostani kelepcéből közönséges alattvalói hűség ki nem segít. A zűrzavar tökéletes az országban. Az összeesküvő társulatok maguk szét vannak zilálva. Azáltal, hogy a cár meghalt, ki van rántva alóluk a föld. Nincs cár! Ki ellen esküdjenek össze? De az udvaroncok éppen olyan zavarban vannak. Nincs cár! Ki mellé sorakozzanak? Az összeesküvők két pártra szakadtak: ha Constantin fogadja el a koronát, akkor Miklóst fogják ellencárnak kikiáltani, ha Miklós fogadja el, akkor Constantint. A katonák készek egymással összeverekedni; mind a két fél a maga legitim jelöltjéért. A legszebb forradalom lesz, mindkét részről ezzel a csatajelszóval: „Éljen a cár!” S az ember nem tudja, hogy melyik fog győzni. Ha Constantin pártja győz, akkor a Miklós hívei lesznek a lázadók; ha Miklós pártja kerül felül, akkor a Constantin híveit fogják üldözni mint zendülőket. A magamforma emberek helyzete a legrettenetesebb. Akárki mellé álljak, nem tudom, hogy a legnagyobb jobbágyi hűségem nem lesz-e holnap már perduellio, rebellio? Ilyenkor aztán okos ember nem tehet célszerűbbet, mint hogy ott hagyja a káoszt káosznak, s menekül az erdők közé, farkasokat vadászni. Reménylem, Szergievics Sándor, hogy ezeken a vadászatokon gyakran fogunk találkozni egymással.
– Nekem nem szabad egy napi járóföldnél messzebbre eltávoznom Pleskovból.
– Hisz az én birtokom éppen annyira van hozzád. Egy rövid téli nap. Mulassuk magunkat, ahogy lehet, amíg ez a zűrzavaros világ tart.
Puskin megígérte, hogy rövid időn visszaadja a látogatást.
– Hisz most már egészen kollégák vagyunk – fecsegett Galban tovább. – Képzelheted azt a jajveszékelést a csinovnikok között Szentpétervárott! Jövő márciusban lett volna Sándor cárnak huszonöt éves uralkodói jubileuma: minden udvaronc előre számított rá, hogy ezen a napon egy rangfokozattal előbbre fog menni: a „vasé blagorodié” cím helyett a „vasé vuiszkoblagorodiét” fogja kapni. Sokan már előre elkészítették az új egyenruháikat is, és magolták a feleleteket, amiket az examenben adni fognak; mert tudod, hogy nálunk valahányszor valaki hivatalbeli előmozdítást kap, előbb mindig újra le kell tennie az exament. Szerencsére a professzor urak a felteendő kérdéseket jó idején kiszolgáltatják, s nem is igen drágán. Ez most mind a porba esett. Én magam is ott voltam a lajstromban a harmadik címfokon mint a szentpétervári színházak igazgatója, „vasé prevoszkoditelsztvo”, te is ott voltál mint őrnagy. Háromezer aspiráns: akinek nagy része még Dajmona kezébe tette le a foglalót. Most az egész lajstrom fidibusznak való.
A veszedelmes fecsegést félbeszakítá a megérkezett szomszéd urak hatalmas tappogása a tornácon.
Soha szívesebben látott vendégek előtt nem tárult fel az ajtó! Azok pedig nem azért jöttek, hogy a bonyolódott trónöröklési kérdést segítsenek Galban lovagnak megoldani, hanem hogy tarokkozzanak, mert az köztudomású dolog, hogy „a tarokk mindenekfelett való!”
Galban lovag azonban kimenté magát, ő csak hazárdjátékot szokott játszani, és csak nagy pénzben.
– No hát ülj le a feleségemmel sakkozni – mondá neki Puskin. – De összeszedd magad, mert Betszi igen erősen játszik.
És Galban lovag talált magának olyan játékot, ami a világon a leghazárdabb, és a legnagyobb pénzben megy.
