Corynthia
Corynthia
Ghedimin hercegnőhöz egészen jó iskolába volt adva a fiatal grúzi királyleány.
Corynthia lehetett tán a mintaképe annak az orosz természettudósnak, aki (Darwint messze megelőzve) azt törekedett bebizonyítani, hogy a „nők nem egyebek, mint elfajult macskák”. (És hasztalan volt minden törekvés a tudóst annyira lágyítani, hogy ismerje el legalább, hogy a nők „megnemesített macskák”; hajthatatlan volt: nem engedett a rendszerből.)
A szép Corynthia tudott kacér lenni, mint egy Aspasia, és kegyetlen hideg, mint egy Diana. De ezúttal nem Diana csinált Actaeont a férfiakból, hanem a másik.
Akit úgy kitüntetett kegyének tanújeleivel, mint a szép Galban lovag, az soha sem jutott el oda, hogy a szép Szfinx talányait megoldja. Corynthia engedte magát a vadászaton kísértetni általa, táncolt vele a bálban, s rábízta a virágcsokra őrzését, ha mással táncolt; kacagott a tréfán, összeült vele embert szólni, búcsú fejében a szokásos csókkal is üdvözlé; hanem azért olyan távol tudta őt magától tartani, mint a planéta a drabantját. S aztán ilyen holdja annyi volt neki, mint Saturnusnak. Mindegyik élvezhette a ragyogását, és megfagyhatott mellette.
Hanem ha volt egy ember a társaságban, akire istennői kegyetlenséggel tekintett alá, akinek üdvözletét azzal az ajkmozdulattal fogadta, amivel a nők a megvető szemrehányást tudják kifejezni: az volt az igazi! Azé volt a szív titkos lángja!
Azt nem tudja senki, mert akit ért, nem adta tovább, hogy egy genialitásáról és korhely kalandjairól hírhedett testőrtisztnek a maslicahét utolsó napján egy rejtélyes küldönc finom borítékú illatos levélkét hozott, amiben az állt, hogy: „Egy ismeretlen jótevőnő, kit önnek a sorsa érdekel, kész önnek minden adósságát kifizetni; – ha ön ma este nem megy el Ilmerinen kisasszony saturnaliájába.”
Alapos gyanúnk lehet, hogy az uzsorás, ki annak a fiatal tisztnek a lidérce volt, nem minden alapos tudomás nélkül mondta ezt: „vannak a városban fiatal, szép, gazdag úrhölgyek, kik egy zavarba jött lovagot készek lennének megszabadítani.”
A fiatal Endymion azzal válaszolt erre a levélre, hogy azon az estén Zeneida szánkójának a bakján vonult be a tiltott Eleusisba.
Óh, bizonyára Corynthia nem Ghedimin herceg miatt gyűlöli Zeneidát, hanem Puskin miatt.
A Ghedimin herceggeli viszonya Zeneidának csupán anyagi kérdés Corynthia előtt.
Azt, hogy előkelő főurak a színház elsőrangú művésznőivel viszonyban álljanak, a világon mindenütt igen illetékes állapotnak tartják. Ez nemcsak divatszerű, hanem egyúttal jogalap egy kétoldalú szerződésre. „Ami neked jó, azt engedd meg, hogy nekem is jó legyen.”
Bosszantó csak az, hogy a vetélytársnőnek a palotájában sokkal pompásabb pálmakert van, mint a hercegnőében; hogy annak a paripái szebbek, mint az övéi, s hogy a toalettjával mindenütt diadalmas marad az övé fölött, ahol összejönnek. Pedig minden fényes ünnepélynél összekerülnek. A művészi hírnév nyitva tart Ilmerinen kisasszony előtt minden ajtót. Találkoznak minden fényes táncestélyen, a lovaik egymás mellett futtatnak a turfön, az előfogataik a Mars-mező ünnepélyein, s a hercegnő meg van felőle győződve, hogy mindaz a fényűzés Ghedimin herceg szibériai ezüstbányáiból kerül elő, amik elég gazdagon ontják, hogy egy férfi két asszonyt versenyeztethessen egymással a pazarlás tökélyében. Ha Corynthia maradna a győztes, a pazarlást megbocsátaná, csak azt nem, hogy ő marad hátrább – egy asszonyi hajszál hosszával.
Ez a második ok, amiért Zeneidát gyűlöli.
S van még egy harmadik is.
Az a tiltott gyöngeség, ami őt ifjú leánykorában a cár egész életére nézve oly végzetessé tette, el volt feledve már. A halottak országába tették. Ha három ember volt együtt, nem beszéltek róla. A cárnőt mindenki bámulta, imádta, sajnálta. Látták őt lassanként elhervadni a néma bánat miatt. S a közvélemény oly súlyosan ítélt e tekintetben, hogy az összeesküvők közt többször szó volt róla, hogy ismételni kell, ami III. Péter és II. Katalin közt történt: a cárt elfogni, bezárni és Erzsébetet kiáltani ki cárnőnek. – És azért Ghedimin hercegnő mégis arra gondolhatott, hogy ő közelebb áll most is Sándorhoz, mint Erzsébet cárnő; mert egy vékony selyemszál (Nariskin Zsófia) még most is hozzákötve tartja az ő emlékéhez. Ezeket a selyemszálait a gyöngéd összetartozásnak rég elszakították Erzsébetre nézve – a sírboltajtók. A férj szerelme utolsó gyermekének koporsójával együtt lett eltemetve.
És Corynthia még itt is útjában találta a gyűlölt vetélytársnőt. Amíg őt a cár mindenütt kerüli, amazt kegyének teljével halmozza el. Az énekesnőnek helye van a cár és cárnő között. Mindketten kedvelik, kényeztetik. A cár és a cárnő csak úgy tudnak egymással ketten együtt lenni, ha Zeneidát meghívják harmadiknak. Mikor ő énekel, felolvas, vagy kedélyesen fecseg előttük, akkor a nő és férj azon veszik észre magukat, hogy kezeik egymást keresik, hogy egymáshoz közel simulnak. Míg, hogyha egy ünnepélyen az uralkodó pár karöltve megjelen, s meglátják véletlenül Ghedimin hercegnőt, egyszerre kibontják karjaikat egymásból, s elfordítják arcaikat. S ezt ő mind tudja jól.
És aztán játszania kell az egész világra nézve a kacért azokkal szemben, akik iránt közönyös; a lenézőt, kevélyet az iránt, akiért lángol; a gyöngédet a férj iránt, akit gyűlöl, s a hódolatost, alázatost az iránt, akihez jogát tartja. S még azonfölül a nagylelkű pártfogónőt a vetélytársnő iránt, akire féltékeny.
Hiszen a féltékenység elég szép szörnyeteg, ha egy feje van is. Hát még ha három feje van!
Az ő féltékenysége sárkányfejeinek a nevei: „Szenvedély, büszkeség és emlékezet.”
És ennek az iskolájára van bízva a grúzi királyleány, akinek mindjárt azon kezdte a nevelését, hogy nevet választott ki számára a bibliából a megkereszteléskor, aminek viselője olyan virtusokról lett nevezetes, amiket éppen csak szent Dávid iránti barátságból bocsát meg az ifjasszonynak a világ.
Jó szerencséje Bethsábának, hogy tudatlansága és ártatlansága mellett nagy adományával van megáldva a találékony képzelődésnek, s a nemzetével közös ösztönszerű ravaszságnak – s hogy még emlékezik valamire, amit az anyjától tanult, akit most is meglát minden évben egyszer: újesztendő napján, amikor az uralkodópárnak eljön hódolni negyvenezer ember a nagy trónterembe. Ott áll az ő anyja is olyankor a trónemelvény lépcsőzetén; korona helyett most már csak ráncok vannak a homlokán, s valahányszor Bethsába meglátja őt, mindannyiszor az jut eszébe, hogy ez az ő anyja, akit neki megszólítani nem szabad, azért cserélte fel a koronáját ezekkel a mély redőkkel a homlokán, mert halálra szúrt egy férfit, aki neki azt merte mondani: „én szeretlek, szeress te is engem!”
És aztán tovább képzelődik rajta, hogy mi lehet hát az a „szerelem”, amiért az egyik embernek jólesik valakit megölni, s a másiknak jólesik meghalni?… Ami egyszerre jó is, szabad is, kötelesség is, mégis rossz, és fáj, és bűn.
