Nem „Neben…”
Nem „Neben…”
Hallatlan vakmerőség: elrontani az urak mulatságát!
– Ki tette ezt a lövést? – kiálta a legelöl vágtató lovag, korbácsát a levegőben fütyültetve.
A kopófalka dühösen rohant a nyitott kapunak, ahonnan a lövés történt, a sinkorántársaság is meg volt sértve a vadászbecsületében.
A kérdés oroszul volt téve, s a taglejtés is illett hozzá, bár a lovag arca egészen simára volt borotválva, franciásan (a többiek mind pofaszakállt viseltek).
– Én voltam olyan bátor! – felelt rá egy női hang, s a kapu fölött egymásba hajló fenyőfák alul, amik a palota bejáratáig egy hosszú sétányt képeztek, előlépett egy nőalak, délceg, karcsú, mint a Kalevala hősregéinek amazonjai: hosszúkás, halavány arcát a veresbe játszó szőke haj szabadon szétszórva repkedi körül mint egy oroszlánsörény, finom egyenes orra, fölvetett ajkai a Niobe-csoport alakjaira emlékeztetnek, míg az a két nagy lángoló fekete szem, tele megverő varázzsal, a Szakuntala péri tüneményeinek illik oda. Három külön égalj mítoszából összevarázsolt tündér.
– Én voltam az a bátor! – szólt a nő, aki egyedül jött elé, minden kíséret nélkül, s míg bal kezével a rárohanó ebeknek fittyet hányt, a jobbjában tartott kétcsövű puskát arcához emelte, s a kérdező fejének szegzé. – És még van egy lövésem az ön számára is, ha le nem ereszti azt a fölemelt korbácsot.
A kutyák megszelídülten nyihogták körül a nőalakot, melyet egy perc előtt még szét akartak tépni, s a lovag sem volt hozzájárulhatlanabb a varázs előtt, mint a kopók. Megfordítá kezében a lovagostort, s a gombjával tisztelgett, s most már franciára fordítá a diskurzust, ami az orosz előkelő társaság nyelve.
– Nincs szüksége önnek, madame, a lőfegyverhez folyamodni, amidőn szemeiben oly hatalmas kettős tűzfegyverrel rendelkezik.
A lovag elárulta, hogy Versailles-ban járta a főiskolát, ahol tudnak bókokkal harcolni, s bókokkal fedezni a meghátrálást. A vadásztársaság többi része ezalatt szintén megérkezett a kapu elé.
A férfiak, amint meglátták, hogy kivel beszél az első lovag, visszarántották a paripáikat, mintha szeretnének nem lenni jelen az értekezésen; csak egy éltesebb úr, kinek a bundás bekecsén gyémántos rendcsillag ragyogott, léptetett közelebb. A nők egyike azonban egyenesen odavágtatott a kapuhoz, s ott megállt szemben a másik hölggyel. Csak az elesett vad választotta el őket.
A lovaghölgy kékrókaprémes bekecset viselt, hasonló süveggel, mely alól csigafürtökben „à l’anglaise” omlott vállára dúsgazdag, világosszőke haja. Arca egész a szeméig volt pirulva a hevélytől és a csípős hidegtől, s az égő arcszín még elevenebb kékké tette kissé kiülő szemeit; finom, keskeny ajkai nyitva voltak; a kék szalag, mely állát a hideg elől eltakarta s a kék fátyol, mely homlokát körülövezte, nem engedett egyebet láttatni. Hanem amint a másik hölgy elé ért, a lovagnő hátratűrte álláról a burkoló szalagot (szép rózsás áll volt, gödröcske által kétfelé osztva), talán hogy szabadabban beszélhessen.
– Hogy merte ön e szarvast meglőni? – kiáltá a másik nőre. – Nem tudja ön, hogy ez a cár vadja?
– Hogy merték önök e szarvast a kórház felé hajtani? – felelt az vissza. – Nem tudják önök, hogy az a nyomorultak háza?
– Remélem, elismeri ön talán mégis, hogy első úr Oroszországban a cár!
– Első úr az egész világon – a beteg ember.
– Ön vakmerő, madame!
– Azt elismerem.
A lovagnő most már a fátyolt is hátratépte homlokáról: melege volt. A lovagkorbács nyugtalanabbul játszott kezében.
– Miért nem vagyok most férfi! – morzsolá a szót összeszorított gyöngyfogsorai között.
A sima arcú lovag azt látta e vonagló arcvonásokból, e megölő szemekből, hogy valami egyébről is van szó, mint egy meglőtt szarvasról; odahajolt a lovagnőhöz, s elég hallhatólag szólt hozzá németül.
Mert a francia nyelvet (a legszeretettebb ellenség nyelvét) minden ember érti már az orosz fővárosban, de a németet (a leggyűlöltebb jóbarát nyelvét) csak a kiválasztottak. Ha tehát azt akarja az ember, hogy a cselédnép ne értse, mit beszél, németül szól.
– Talán egy „Nebenbuhlerin?” – kérdé a sima arcú lovag. A lovagnő megvetésre biggyeszté ajkait, s szempilláit összehúzva, azt felelé elég hangosan – németül
– Nem „Neben”.
A leggonoszabb sértés egy nő ellen.
Az a másik nő jól hallotta azt, s a kezében tartott lőfegyver egyik csöve még töltve volt.
E mondás után maga a kimondó is elsápadt mint egy párbajvívó, aki kilőtte a saját fegyverét, megsebzé az ellenfelét, s most azt látja, hogy az is készül őrá lőni.
De a halavány hölgy nem azt tette vele. Hiszen van szó, van tekintet, van mozdulat, mely fájóbb a sebet ütő fegyvernél. Amint az elejtett vad ott feküdt a lábainál elterülve, rátette az egyik lábát annak az agancsára, s úgy nézett mosolyogva a lovagnő szeme közé, s hogy a kihívó inzultus annál erősebb legyen, fölemelte a lőfegyverét, s a másik csövet kilőtte a levegőbe. Mert fegyverrel védtelen ellenében az injúriának nincsen elég éle. Most már volt.
A lovagnő arca lángolt a haragtól. A lovagkorbácsot két keze közé fogva csavargatta, mint egy kígyót, mintha azon tusakodnék, hogy ezzel a kígyófarkkal összezúzza-e ezt a sértő mosolygást ezen az arcon.
A másik két nő közül az egyik egy fiatal leány volt: alig több még, mint gyermek. Tökéletes tojásdad arc, finom, hegyes állal, parányi, virágbimbó csukódású ajkak, nagy, sötétkék szemek, amik messziről feketéknek látszanak, egyenes, vékony, fekete szemöldök s acélragyogású hajfonadékok. Az egész tekintete a növendékleányok elbámuló tudatlansága. Legkülönösebb rajta az, hogy férfinyeregben lovagol, s a viselete is ahhoz van alkalmazva; cserkesz beshmet, bő, fehér salavári, magas csizmákkal, széles kázsmiröv, lecsüggő kindzsállal.
Mindenki értette, csak ő nem, hogy mit beszélnek ezek most. Aki a nyelvet nem értette, megértette a mozdulatokat meg az arcok összefeleselő vonaglását, a szemek kereszttüzét, ő még azt sem. Csak bámult. Azt látta, hogy két asszony nagyon haragszik egymásra – egy szarvasnak az agancsai miatt.
A lovagnő erőszakos kezében addig hajlott a lovagkorbács, míg csakugyan kettétörött. Mással kellett ütnie.
– Bethsába! – kiálta a bámuló hajadonra, s aztán valamit mondott neki valami olyan nyelven, amit kettőjükön kívül senki sem értett: talán cserkeszül; hanem az arckifejezéséből a beszélőnek, az elképedéséből a ráhallgatónak meg lehetett érteni valami ilyenformát: „Azt kérdezted tőlem, milyen az ördög? Itt van: ez az!” A fiatal leány lehúzta a fejét, s keresztet vetett magára, nagy kék szemeivel félénken sandítva azon alak felé, aki maga az élő sátán.
Akkor aztán megfordítá a lovát a delnő, s megragadva a leány lovának zabláját is, előrevágtatott, vissza, amerről jött, nyomában az úri társaság és a kopófalka. Az elejtett szarvast otthagyta mindenki az utcán.
