Harminchetedik fejezet (Ez penig zool az hamwazo zeredai penitentziarvl.)
Harminchetedik fejezet (Ez penig zool az hamwazo zeredai penitentziarvl.)
Mikor a Zwirina Ágostonnak hírül hozták, hogy a Kalondai Bálint szerencsésen elillant, a nagy kövér embernek csak egyszerre elkékült az ábrázatja, s ott nyomban megütötte a guta. Oly hirtelen érte ez a halálveszedelem, hogy még csak testamentumot sem tehetett; mikor hazavitték, már akkor senkivel se volt baja ezen a világon.
Ez a rendkívüli eset nagy felháborodást okozott az egész városban. Az ismerősök egész processzióval tódultak a halottas házhoz, s lett nagy sírás és jajgatás a Zwirináék udvarán.
Azt pedig csak egy kőkerítés választá el a Kalondai-ház udvarától.
Mikor a Sára asszony áthallá azt a jajveszékelést odaát a szomszédban, s aztán megtudá annak az okát; fiának megmenekülését s a főrektornak efölötti bosszújában történt rögtöni halálát, akkor kiült a folyosó alá, s dacára a februárisi csípős hideg estének, elkezdé a Szent Dávid zsoltáraiból énekelni azokat, amiket e kegyes zsidó király az ő ellenségeinek megszégyenülésére szerzett, s mentül hangosabb volt a sírás hangja odaát, annál hangosabban énekelte ő ama bosszúállástól ujjongó zsolozsmákat.
Ki tilthatta azt meg neki?
Hogy a kegyetlen nagy átkozódásokat, miket a királyi énekes zengő ritmusokba szedett, el ne énekelje családja megrontójának ravatala fölött. Szent énekek azok.
De még a temetés napján is kiült a háza erkélyére, s míg odalenn pap és kántor énekelte a halott fölött az engesztelő búcsúztatót, s a gyászba öltözött családbeliek zokogása kísérte a gyászdalt, addig az özvegy mészárosné, fehér ruhába öltözve, mintha örömanya volna, beleénekelt a himnuszba és zokogásba, s sorba vevé a bosszúállásról, az ellenség megszégyenítésről zengő rettenetes zsoltárokat.
„Uram, kihoztad a koporsóból az én lelkemet,
S vetetted a koporsóba az én ellenségemet.
S vetetted a koporsóba az én ellenségemet.
| XXX. zsoltár. |
Ellenségimnek szidalma lettem,
Szomszédim rámtörtek körülöttem,
Barátaim elfutottak tőlem.
Legyen nekik gyalázatjuk bőven,
Nyugodalmuk koporsó méhében.
Szomszédim rámtörtek körülöttem,
Barátaim elfutottak tőlem.
Legyen nekik gyalázatjuk bőven,
Nyugodalmuk koporsó méhében.
| XXXI. zsoltár. |
Ki tilthatta azt meg neki? Szent énekek voltak.
És azontúl mindennap, mikor elszunnyadt minden ember, legcsendesebb volt az éjszaka, kihangzott az ő nyitott ablakaiból a földre hullott ellenségek fölött tomboló zsoltár.
Kitilthatta meg az elhagyott özvegynek, hogy ő a szent dalokhoz folyamodjék, megkeseredett szívének vigasztalására?
*
A Kaczenreiter Henriket pedig harmadnapra elcsapták a hivatalából, amért kontár vágása által csúffá tette hivatala méltóságát, a város tekintélyét és a törvény erőhatalmát.
Ugyanazon gyászpadon, melyet maga emeltetett, tépte le róla a veres palástot, fejéről a skarlát süveget a saját öreg legénye, s végre a nyakában függő nagy ezüstpecséttel, ami királyi adomány volt, háromszor arcul csapá őt a nép előtt, s aztán elkergeté, a sokaság gúnyhahotája között.
Mi lett belőle tovább? Egy elcsapott hóhérból? Hol végezte az életét? Azt senki sem jegyezte föl.
