Harminckettedik fejezet (Mellnec rendeen megtadivc, hogi nem tanaachoss az †††-t megfogni; mert ha zarwaan fogivc, megewklel, ha …
Harminckettedik fejezet (Mellnec rendeen megtadivc, hogi nem tanaachoss az †††-t megfogni; mert ha zarwaan fogivc, megewklel, ha torkaann fogivc, megharap, ha haatvl fogivc, megrvg.)
– Hátha nem ő volt az?
– Ő volt. Rám nézett. Hozzám szólt. Csúfolt és fenyegetett. Óh, mint reszket minden tagom!
– Ne remegj, édes. Tedd a kezedet ide a keblembe. Hadd melegedjék fel. Nincs-e nekem hatalmam téged megvédelmezni?
– Nincs! Ha az egész világ ellen van is erőd megoltalmazni: ez egy asszony ellen nincs. Tudod te azt.
– Ne félj tőle. Rongyos volt? Pénz kell neki. Kifizetem, s hallgatni fog, és odább megy. Ha minden vagyonom utánamegy is, megveszem tőle a te nyugalmadat. Ne rettegj tőle. Ő bizonyosan fel fog téged keresni: azért jött. Itt szekrényem kulcsa: adj neki pénzt. Úgy tedd, hogy anyánk észre ne vegye. Amint kielégítetted, én rögtön dobszó mellett kihirdettetem, hogy minden idegen bevándorlott koldus, kuruzsló, jövendőmondó huszonnégy óra alatt hagyja el a város határát, s akkor ő el fog tűnni innen.
Ezzel a biztatással nagy nehezen megnyugtatá Bálint a szép Mikhált; de annak mégis egész éjjel nyugtalan álmai voltak: felugrott az ágyábul, s el akart szaladni a világba; mintha halálra keresnék.
Másnap, mialatt Bálintnak a városházára kellett menni, Mikhál aggódva figyelt minden ajtónyitásra, kutyaugatásra: gyakran kikémlelt a zárt ablakon az utcára; de egész nap nem háborította meg senki. A rettegett alak nem jött elő.
Harmadnap, negyednap elmúlt anélkül, hogy a félelmes rém megjelent volna előtte: már azt kezdte hinni, hogy az csakugyan nem volt egyéb, mint képzelet alkotta kísértet.
Következett azonban a péntek nap; amikor a város koldusai sorba járják a házakat, s azoknak a számára minden ajtónak nyitva kell lenni.
Mikhál mindig maga szokta a pénteki alamizsnát kiosztogatni a pitvarajtóban: egy darab kenyeret és egy poltúrát minden koldusnak.
Egyszer csak jön csoszogva a félig nyitott ajtó felé a rettegve várt veres kendős, bebugyolált alak, s elkezdi nyöszörgő koldushangon:
– Dicsértessék…
Mikhál nem engedte neki végigmondani a káromló üdvözletet; hanem megragadta a kezét, s hirtelen bevitte magával az oldalszobába.
Itt aztán a koldusasszony lekapta a fejéről a veres kendőt, s Mikhál szemébe nevetett.
– No, ugye, hogy itt vagyok megint? Nos? Hát? Gondolkoztál-e felőlem sokat? Emlegettél az uraddal? Vajon hol járhat a szegény Pirka? Bárcsak még egyszer meglátnók a pofáját? Rám ismersz-e még? – Egy cseppet sem fiatalodtam meg azóta.
– Pirka asszony – szólt Mikhál, összeszedve minden lelkierejét –, nem beszélhetünk sokat, mert az anyám észreveszi.
– Ah! Hát neked rajtam kívül is van anyád?
– Kendnek pénz kell, azt jól tudom. Adok, amennyi tőlem telik, aztán távozzék kend Isten hírével.
– Nekem pénz nem kell; azt rosszul tudod. Most is tele vagyok vele. Itt van; nézzed. (S azzal egy recés erszényt mutatott eléje, melyben legkevesebb volt: száz arany.) Nekem más kell. Nem is megyek innen senki szent hírével, mert nem azért jöttem ide. Hanem éppen azért, hogy teveled beszéljek. Mégpedig csendesen, minden félelem nélkül. Tudom már a házi szokásokat. Délután két órakor a férjed felmegy a városházára, s ott végzi az ügyesbajos dolgokat. Az öregasszony ugyanakkor lefekszik délutáni álmot alunni: megkívánja a teste szegénynek. A széket bezárjak délután, s csak este hat órakor nyitják ki ismét, délután senki sem vitet húst, azalatt a legények a vágóhídra mennek dolgozni. Hanem a kapu alatt van egy oldalajtó, amelyen keresztül a vágott húst fel szokták hordani a székbe. Ezen keresztül észrevétlenül bejuthatok; még a kutyák sem ugatnak meg. Légy ott magad délután, amikor kettőt üt az óra. Aztán majd mondok neked valamit.
Azzal hirtelen a fejére csapta a kendőjét megint, s kisurrant a szobábul, koldus módra tipegve, csoszogva végig a hosszú folyosón.
Mikhál kínzó kétségek között maradt hátra.
Vajon mit akarhat vele ez a némber, akinek oly nagy hatalma van fölötte? Ha pénzzel nem lehet megvenni a titoktartását, vajon mi árt szabhat érte?
Nem szólt senkinek az adott találkozásról, még férjének sem; de alig várhatta, hogy Bálint elmenjen a városházához, s napa elszunnyadjon a karszékében; amint a két órát ütötte, már odalenn volt a székben, melynek az utcára nyíló belső rácsajtaja zárva volt; a kapubejáratra nyíló pedig csak be volt támasztva.
A Babura Pirka pontos volt a megjelenésben. Óvatosan körültekintett, ha nem leskelődik-e itt valaki, s azután lassan behúzta maga után az ajót, hogy ne nyikorogjon. S akkor durva, veres kezével megcirógatá a szép Mikhál arcát, sunnyogón hízelegve:
– Ej, kincsem, de megszépültél, amióta utoljára láttalak.
Mikhál végigborzadt ez érintéstől, e szavaktól.
– Nemhiába bomlik úgy utánad az a szerelmes Zurdoki.
– Zurdoki!
– Az hát! Bizony nem is a magam mulatságára jöttem ám a ti dohos Kassa várostokba; hanem azért, mert ide küldtek, bogárkám. A derék nagy úr, a kegyelmes, gazdag jó úr így szólt hozzám: eredj, édes Pirka húgám, eredj el Kassa városába, keresd fel az én gyönyörűséges virágszálomat, a szép Kalondai Bálintnét, a te kedves magzatodat, akit férjhez adtál bártfai esküvővel, vidd el neki ezt a bogláros övet, kösse fel az emlékemre, hadd legyen tőle még szebb…
Az öv úri asszonynak való volt, türkizokkal, igazgyöngyökkel kirakva. Mikhál azt a földhöz csapta haragosan.
– Szemtelen!
– Nos? Ki a szemtelen? Én?
– Nem. Hanem a küldője.
– Ej, kincsem. Hisz ez nem minden. Még többet is küldött, többet is ád. Kincseket rak rád, hogy még jobban ragyogjon a szépséged.
– Nekem nem kellenek az ő ajándékai!
– Hát ki beszél itt ajándékról? Amit szép asszony kap, az sohasem ajándék. Ha valaki egy szentnek hoz valami drágaságot, azért teszi, hogy általa bejusson a másvilágon a mennyországba; ha meg valaki egy szép asszonynak küld drágaságot, azért teszi, hogy bejusson még ezen a földön a mennyországba. Ez nem ajándék: ez megérdemelt jutalom.
– Minek a jutalma?
– Minek no? Hát annak, hogy valaki bejut a te mennyországodba.
– Micsoda? Ez a fertelmes vén ördög hiszi azt?
– Ej, ej, na. A férfi sohasem fertelmes, s az ördög sohasem vén. Ha rútnak találod, majd adok valami bűvitalt innod, amitől egyszerre olyannak fogod találni, mint Árgilus királyfit.
– Eredj vele a pokolba! Nekem nem kell se rútan, se szépen. Nekem van férjem, akit szeretek.
– Kettő is van; az a nagy baj! S az egyiket nem szereted. Az egyiket már megcsaltad. A kisszebeni kastélyban ott lovagol a kakason az első, az igazi férjed; akit elhagytál a szebbért, jobbért. Mármost folytasd! Azt gondolod, meg lehet ezen az úton állni, aki egyszer rálépett? Azt gondolod, azért hoztalak ki a kisszebeni vihodár kastélyából, hogy időjártával egy kövér mészárosnéval többen üljenek a kassai székesegyházban?
– Rettenetes asszony! Mit akarsz velem tenni?
– Bolond! Mit akarok veled tenni? Neked akarom adni az egész világot! Azt akarom, hogy tudd meg, mi volt azon az almafán, miről Éva anyánk szakított egyet. Mért nem szakított már tízet, húszat, ha egyet? Azt hiszed, hogy ha azt akartam volna, hogy a szentek sorába kerülj mint mártír, nem otthagytalak volna a kisszebeni hóhér házában? Ezt a te szép fehér atlasz bőrödet, ezeket a te villogó nagy szemeidet, ezt a te piros orcádat, kívántató ajkaidat, ezt a deli termetedet talán nem tudom én megbecsülni, hogy mennyit ér? Nem ásnak a Dubnikban annyi nemes opált, amennyit a te két szemed meg ne érne, s amihez a te rózsás ujjad hozzaér: az arannyá válik. Ha azt teszed, amit én mondok, gazdagabbak leszünk, mint Dárius király! S még csak fáradságodba sem kerül. Csak annyiba kerül, mintha álmodnál. Ki veszi azt tőled számon, amit álmodol? Meggyónod-e, ha azt álmodtad, hogy más felesége voltál? Ne félj, ha rám bízod magad, a lábad sem ütöd meg sehol. Ha pedig tőlem menekülni akarsz, hiábavaló erőködést kezdesz. Tudod, hogy csak egy szavamba kerül, csak egy megírott levélbe Kaczenreiter Henrikhez, s te el vagy veszve Bálintoddal együtt, s lesz belőled egy piacon megseprűzött, gyalázatos személy, s a kassai főbíró fejét leütik miattad; mert él még a hites urad, s nem választottak el tőle, mikor a másiknál férjhez mentél.
Mikhál elszörnyedve érzé, minő borzasztó kelepcébe jutott; erővel, hatalomszóval a gonosz lélektől meg nem szabadulhat. Asszonyi ravaszság sugallt neki egy gondolatot, amit a büszke harag kész tervnek érlelt meg agyában. Azt tette fel, hogy színlelni fogja, mintha ráhajlana a csábító gonosz tanácsára. Bele fog egyezni annak becstelen ajánlatába: magához fogja édesgetni Zurdokit, s mikor azt közel csalogatta, mindent megmond a férjének, s akkor a férj, aminő Bálint, bizonnyal meg fogja ölni mind a csábítót, mind a kerítőnét, és ez emberölését minden nemzet szokása, törvényei igazolni fogják.
Tehát arra gondolt, hogy megölesse a férjével azt, aki titkukat egyedül bírja. Elég oka volt rá, hogy őt halálra gyűlölje – ezért a megbecstelenítő ajánlatért, az ördögi rossz szándékért, mellyel egy ártatlan lelket kárhozatra akart vinni; de mégis a fő ok, amiért a gyilkos eszme megfogamzott lelkében, az volt, hogy az agyonütött kerítőné örökre hallgatni fog aztán.
Azért azt súgta halkan a Pirkának:
– Félek, hogy megtudja valaki.
A Pirka szemei szikrákat szórtak, mint a farkasé, e szóra. Azt hitte, hogy fogva van már a madár.
– Azt csak bízd rám – súgá vissza Mikhálnak. – Nem asszony az, aki meg hagyja fogni magát. Aki ért hozzá, azt is meg tudja tenni, hogy két helyen legyen egyszerre. Megteszi azt az urával, hogy mikor legjobban néz, akkor nem lát. Csak te bízd magadat énrám. Ahogy az eddigi titkoknak nem jött még nyomára senki, az ezután valókra sem fog rátalálni soha. Belőlem tüzes harapófogókkal sem veszi ki, amit felőled tudok, semmi hóhér; mézesmázas szavakkal sem veszi ki semmi deli legény; de egy görbe nézés a te szemedből – meglehet, hogy kiugratja belőlem.
És a szép Mikhál annyira legyőzte a szívében érzett iszonyatot a gonosz nő ellen, hogy megszorította a kezét, s azt mondta neki, hogy csak tartsanak össze ezután is, s hogy holnap is jöjjön el hozzá ebben az órában erre a helyre.
– Aztán majd ha eljön az ideje – monda neki bizalmasan –, akkor megint megcsinálja kend azt a babonát a tűzhöz tett bögrével, hogy a kecskebak elhozza a hátán a szerelmes legényt.
A Mikhál tudta már jól, hogy nem a kecskebak hozta el akkor a Bálintját a hátán, sőt inkább hogy az igen nagy utat tett érte gyalog; de hízelkedni akart vele a boszorkánynak, s annak tetszett a példálózás: hamisan hunyorgatott rá, s aztán megint megcirógatá a Mikhál orcáját, s azt ígérte, hogy holnap megint eljön, s azzal lopva, ahogy jött, megint odábbcammogott. Úgy ki tudott surranni a kapun, hogy senki sem vette észre.
Mikhál pedig fellopózott a szobájába, s levetette magát az ágyára, és sírt keservesen.
Aztán mikor a Sára asszony azt kérdé tőle, hogy miért olyan veresek a szemei, azt hazudta neki, hogy fehér hímzésén dolgozott, attól veresedtek meg.
Sára asszony aztán eldugta a szekrénybe az egész fehér hímzést, hogy a Mikhál ne rontsa vele a szemeit. Az urának pedig, mikor hazajött, arra a kérdésre, hogy volt-e már itt a Pirka, azt hazudta, hogy még ma sem volt itt.
Másnap megint eljött a két óraütés után a boszorkány, s lopva bezárkózott a kapu melletti székbe a Mikhállal, s ott beszélt vele egy teljes óra hosszat.
S mikor eltávozott a Pirka, a szép Mikhál ismét felment a szobájába, és sírt, amíg csak a napa fel nem ébredt.
S mikor a Sára asszony azt kérdezte tőle, hogy miért veresek a szemei, azt hazudta neki, hogy nagyon erős szaga van a bazsalyikomnak, attól fájdult meg a feje.
S a Sára asszony rögtön kihordatott minden virágot a Mikhál szobájából, amik ott az ablak hídján mázos cserepekben álltak. Az urának ma is azt hazudta a Mikhál, hogy mégsem jött feléje a Pirka.
A következő nap vasárnap volt. A Mikhál azt állította, hogy nem jól érzi magát, nem mehet a templomba. Csak Sára asszony és Bálint mentek ezúttal az Isten házába.
Azalatt pedig a Pirka ismét meglátogatá a Mikhált, s a menyecske azzal a biztatással bocsátá el a boszorkányt, hogy ha a kegyelmes úr közeledni akar hozzá, ő kész lesz találkozni vele. Erre a Pirka azt ígérte, hogy most sietve váltott lovakon, (seprűnyélen!) vágtatni fog Sáros várába, s nap nap után várhat a visszatértére.
Mikor azt tudta Mikhál, hogy a boszorkány útrakelőben van, neki is megkönnyebbült a lelke. Ma aztán megmondta a férjének, hogy a Pirka itt volt, ki lett elégítve és eltávozott, Bálint még aznap kidoboltatá, hogy hajnalhasadtig minden idegen kóborló elhagyja a várost, megseprűztetés büntetésének terhe alatt, ha azon túl itt találják.
A Pirka ott kullogott éppen, ahol a kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a kemény parancsolatot. Ráismert a trombitásban a Simplexre. A népcsőcselék között odafurakodott hozzá, s hátulról hirtelen befogta a szemeit a két kezével, s azt súgá a fülébe: „Szeretsz-e még, gyémántom?” De az ujjai valami olyan átkozott szerrel voltak bekenve, hogy akinek a szeméhez ért vele, az egy napra megvakult tőle.
Akkor aztán a csőcselék ujjongása közepett elosont a piacról, s többé nem volt megtalálható a városban.
A gonosz boszorkánynak aztán sokáig nem hallottak hírét. De a szép Mikhál arcára csak nem tértek vissza a rózsák, s a Bálint homlokáról nem akartak eltűnni a redők. És Sára asszony figyelemmel nézte mind a kettőt. Itt valami nagy bajnak kell lenni. Hogy a szép Mikhál azóta nem kívánja a templomot.
Annyit megtudott a Sára asszony, hogy bíróválasztás napján, mikor a menye egyszerre elájult, egy idegen koldusasszony lépett eléje, veres kendővel a fején; s szomszédoktól, utcán járókelőktől azt is megtudta apródonkint, hogy ugyanezen koldusasszony több napon át rendesen abban az órában, amikor ő el szokott szunnyadni, beosont a házba, s onnan csak huzamosabb idő múlva jött ki.
„Az én menyem meg van rontva – mondá magában. – És azt senki más nem teszi, mint ama gonosz boszorkány.”
A szép Mikhál egyre hervadt, fogyott. És senki sem tudta, mi baja.
*
Eközben az országos dolgok gyors fejlődésnek indultak. Rákóczi György nagyfejedelemnek mind nem használt se a saját országrendeinek ellenzése, se a szultán tilalma: ő hadat gyűjtött, s a kozákokkal, oláhokkal szövetkezve, megindult Lengyelország ellen. Ferdinánd császárnak pedig, hogy a maga részére hódítsa, odaengedte az egész Tiszán inneni birodalomrészét: amivel ugyan azt a maga részére nem hajtotta; a császár elvette az ajánlott vármegyéket és városokat; de azért ellene mondott a Lengyelország megtámadásának, s készült onnan Rákóczi Györgyöt, ha bejutna is, kiszorítani.
Ezen változás miatt Kassa városának is küldöttséget kellett megindítani Pozsony felé, hogy ott a császár küldötteivel meg a nádorispánnyal értekezzenek a város szabadalmainak fenntartása s a vallásszabadság és a békekötések pontjainak megerősítése végett. E küldöttség vezéréül és szónokául lett megválasztva a főbíró: Kalondai Bálint.
A küldetés miatt hosszabb időre el kellett távoznia hazulról, s volt nagy sírás és sóhajtozás amiatt a szép Mikhál részéről. Bálint örömest elvitte volna magával Pozsonyba is; de télvíz idején nem lett volna okosság olyan gyönge asszonnyal útra kelni. De mikor elment, rábízta az anyjára, hogy úgy őrizze azalatt az ő kedves Mikhálját, mint a szeme fényét; ami felől, ha nem mondta volna is, ugyan meg lehetett nyugodva, mert a jó Sára asszony nagyon is szerette a menyét, s folyvást azon töprengett, hogy vajon ki és mivel ronthatta meg, hogy ilyen búskomor lett egy idő óta.
A Bálint eltávozása után rögtön nagy hó esett, s Sára asszony felbiztatta a menyét, hogy a többi farsangi bolondokkal ő is menjen ki szánkázni a városba: talán a friss levegő használni fog egészségének; ha a friss hideg lég megcsípi az orcáit, talán újra kivirulnak rajtuk az eltűnt rózsák.
Mikhálnak is tetszett ez a szórakozás; fel hagyta magát öltöztetni prémes bundácskájába, s befogatott a csengős szánba. Hátul a bakon ült a jó Ali, s kongatott a sudaras ostorral nagyokat.
Amint a templom szögletén bekerült a szán a térre, egy csoport dévaj csőcselék elkezdte a szánkázókat hógömbökkel megdobálni. Egy hólabda éppen a Mikhál ölébe esett, ki midőn le akarta azt rázni bundájáról, a szétomló hógömb közepéből egy kis összegyűrt cédula esett lábaihoz.
Felvette azt, és látta, hogy valami van ráírva. „Ma két órakor ott leszek!”
Tehát visszajött! Nem félt a tilalom ellenére beszökni a városba. Megleste, hogy mikor nincs itthon az asszonynak a férje.
A szép Mikhál arca halaványabb volt, mikor hazakerült, mint azelőtt. Minden tagja hideg volt, mint a jég. Talán, ha a jó Sára asszony hirtelen egy kis szerecsendiós borlevest nem készít számára, még meg is betegszik. Ez azonban használt neki. Összeszedte minden erejét, hogy amikor az a gonosz asszony eljön, eléje mehessen a találkozóra. Hatalmában volt neki, engedelmeskednie kellett, amit az parancsolt: mennie, hová az hítta.
Még a haragját is megbénítá a körülmény, hogy Bálint most éppen elutazott. Íme, a kelepce kész, a kard fenve van: de ki ölje meg azzal most a kelepcébe jutott gonoszokat?
Amint azt hivé, hogy ebéd után Sára asszony elszunnyadt, leosont észrevétlenül a szokott találkozási helyre. A széknek a kapu felől is kettős ajtaja volt; mikor Mikhál a külső ajtót felnyitá, azt gondolta, hogy milyen különös volna, ha a boszorkány már itt volna a két ajtó között!
S csakugyan ott volt.
Úgyhogy a Mikhál még csak fel sem sikoltott, mikor őt ott találta. A boszorkányok a kulcslyukon is be tudnak menni! Vagy talán tolvajkulcs segélyével?
– Jaj, babám, de meghalványodtál! – sápítozott a Pirka, mikor a Mikhált meglátta. – Rajta légy, hogy visszanyerd a piros színedet valahogy, mert így hamar vége lesz a dicsőségnek. Kassai színt kapsz már te is ebben a penészes városban. Ideje, hogy tovakelj innen.
– De hogy mert kend bejönni ide a városba megint? – monda Mikhál. – Mikor tudhatja, hogy milyen erős tilalom van minden ilyen… ilyen…
– Ne válogasd a szót, kincsem; mondd ki igazán: ilyen sehonnai boszorkányfajta ellen: ha megkapnak, megseprőznek. Tudom én azt. De az ördög nem hagyja a lyányát. A boszorkánynak is van esze, hogy mikor bejön Kassa városába az eperjesi kapun, ne mankóval a kezében, batyuval a hátán jöjjön, hanem szép háromlovas, csengős szánon, aztán, ha ledobom ezt a rongyos szűrt, hát úri dáma vagyok én akkor.
A Pirka ledobta válláról a szűrt, fejéről a veres kendőt, s Mikhál azt a császárpiros selyemruhát ismerte meg rajta, ami az övé volt hajdan, amire a Bálint azt mondta, hogy olyan benne, mint egy királyné. Egy kicsit zsírfoltos és kopott volt a selyemruha, ahogy a kurta korcsmákban rajta maradt valakinek az öt ujja, meg a sarka helye; de azért annál csúfabb boszorkánynak látszott abban a Babura Pirka. Nincs ocsmányabb, mint mikor egy ilyen orcátlan debella felöltözik cifra ruhába.
– Ne félts engem! Szánon jöttem én idáig is; a szegleten hagytam el a szánt, ott kaptam magamra ezt a rongyot. Esik a hó, sűrű a köd, senki se látott meg. Csakhogy itt vagyok már.
– Mit akar kend tőlem? – kérdé Mikhál reszketve.
– Hát legalább is azt, hogy ülj ide a kisszékre.
– Minek?
– Nem tűrhetem, hogy olyan halvány vagy.
– Hát aztán?
– Van nekem egy fáin szerem; ilyen halavány asszonynak való. Ha ezzel egy kicsit bedörzsölöm az arcodat, olyan lesz az, mint a rózsa.
– Az én arcomat ki akarj a festeni! – szörnyedt el Mikhál a szék leghátulsó zugába vonulva, s két tenyerével védve a két arcát. – No hát mit ijedezel tőle? Hát arra való ez, hogy akinek sápadt az arca, piros legyen tőle. Hát kinek vét vele? Bánt vele valakit? Gyere ide no. Hát nem festettelek már ki egyszer? Akkor szeplősre, rútra. Ha az akkori szeretődnek úgy tetszett. De a mostaninak meg emígy tetszik.
– Mit beszél kend?
– Ejnye, no. Hát mindent előre akarsz tudni? Semmit se bízol hozzám, amíg hegyiről tövire mindent el nem mondok. No, hát elmondom, ha akarod. A te imádó bolondod, a gazdag nagy úr itt vár a városon kívül az eperjesi csárdánál; öt mokány ló fogva a szánkója elé. Odáig velem jössz az én szánomon.
– Én?
– Ne félj – hoztam bundát is magammal –, nem fázol meg.
– Én szökjem el innen?
– Most teheted, nincs itthon a férjed.
– Az Isten irgalmára, bocsásson el innen.
– Ne emlegesd azt az urat, mert megbántod vele az ördögöt, annak a barátságára pedig most nagy szükségünk van. Nem sok tanakodni való időnk van ám. Annak a nagy úrnak indulni kell már holnapután Lengyelországba a fejedelem után; az mindenüvé magával fog vinni, Krakkóba, Varsóba, úri asszonyságot csinál belőled, s ha megunod, visszajöhetsz megint a mostani uradhoz; azt hazudhatod neki, hogy az apádat látogatni voltál, a kézsmárki professzort.
– Távozz tőlem, sátán! – szólt Mikhál, erőszakosan fejtve le derekáról a boszorkány karját.
– No csak kiálts nagyot! – Kezdj el lármát csapni, hogy összeszaladjanak a cselédek, szomszédok, engem fogjanak el, s aztán vallassanak ki, hogy micsoda ismeretségünk van egymás között! Az lesz a szép!
– Könyörüljön rajtam, és bocsásson el innen.
– De azt a bolondot nem teszem. Aranytollat hullató madaram vagy te nekem.
– Odaadom kendnek minden pénzemet, drágaságomat, csak ne veszítsen el.
– Ejh, én nem ismerek irgalmat, kegyelmet. Egyszer már nem tűri el a természetem, hogy valaki olyan kegyes templomjáró, boldog asszony legyen, akiből én magamhoz hasonlót csinálhatok; aztán meg szavamat adtam, hogy elviszlek; boszorkányi hírnevem áll rajta. És utoljára dühös vagyok rátok, amiért meg akartatok csalni. Más várost hazudtatok nekem lakhelyül, hogy rátok ne találjak. Ahelyett, hogy mint fogadott anyátokat megbecsültetek, eltartottatok volna, kifizettetek egyszer-mindenkorra rongyos pénzzel, ami énnálam meg nem áll. Eztán nem eresztelek ki a körmöm közül. Ha egyszer nekem adtad magadat, az enyim vagy, s ha az enyim vagy, az ördögé vagy. Nos, jer velem!
Mikhál szemei előtt összefolyt a világ, lábai roskadoztak, a zsibbadás egész ujjai hegyébe állt: nem tudott szólni, csak tántorgott, s kezével kereste a támaszt, amiben megfogózzék.
– Ha elájulsz, még rosszabb lesz rád nézve – suttogott hozzá a Pirka. – Akkor nyalábra veszlek, úgy emellek el innen. Közel a szán, sűrű a köd, esik a hó. Senki sem tudja meg, hogy hová lettél.
Mikhál végtül végig borzongott, s aztán hosszában végigvágta magát a földön.
*
A jó Sára asszony a mai napon nem hunyta le délutáni álomra a szemeit; inkább elővette a Bibliát, s abból olvasott fennhangon, hogy el ne aludjék.
Egyszer csak az jutott eszébe, hogy megnézze a Mikhált. Nem találta őt a szobában.
A Mikhál szobájából egy mellékajtó vezetett ki a folyosóra, az most nem volt bezárva. Az ifjú asszonynak ezen keresztül kellett kimenni.
A frissen esett havat beszitálta a szél a folyosóba, abban a Sára asszony megismeré a Mikhál keskeny, piciny sarkos cipőjének a nyomait. Ezek a lábnyomok levezették egész a kapu aljáig, s onnan a hófoltok, amik a cipősarkokról lemaradtak, a szék ajtajáig.
Odalopózott és elkezdett hallgatózni.
Mikor aztán a Babura Pirka lehajolt az elájult asszonyhoz, s annak a dereka alá fonta a karjait, akkor felszakítá Sára asszony az ajtót, s berohant rajta.
– Megkaptalak hát, te istentelen cudar boszorkány!
A meglepett némber olyan rikoltást hallatott, minő a prédájáról felriasztott saskeselyű hangja, s amint felugrott a földön heverő asszony mellől, éppen úgy görbíté a tíz körmét csapásra emelve, mint az a rablómadár.
De nem használt neki az a tíz köröm semmit, ha mindjárt patrónusától, a Belzebubtól kérte volna is kölcsön, az ellen a megrohanás ellen, amit Sára asszony a maga dühe teljességében reá szakasztott. Megkapta őt az a két vasmarok olyan erővel, ami nem ismer ellenállást, s hasztalan rúgott, kapálózott, Sára asszony hátratörte a boszorkány derekát a vágótőkére.
– Eressz el, asszony! – rikácsolá rekedt hangon, véres tajtékot túró ajkakkal a némber. – Ne fogj meg engem, mert bizony megbánod. Harapok! S ahogy én megharaplak, az rosszabb a veszett kutyáénál. Mert attól meggebed az egész famíliád! Magammal rántalak a pokolba, ha el nem eresztesz.
– Harapnál, kutya?– kiálta Sára asszony, bosszúálló haraggal. – No, hát harapd meg magadat!
S azzal odafacsarta a boszorkány egyik karját annak szájához, s a tulajdon saját öklét dugta bele kegyetlen erőszakkal annak mardosó fogai közé.
– Harapj hát! Edd meg magadat, s fulladj meg tőle.
A boszorkány arca már elkékült, szemei kidülledtek az üregeikből, közel volt hozzá, hogy a szájába betömött saját öklétől megfulladjon. És Sára asszony bizonyára nagy jót tett volna az egész családjával, s megbocsátotta volna neki minden égi és földi hatalom, ha akkor azt a gonosz teremtést ki nem bocsátja addig a kezei közül, amíg az a pokolnak nem adja tarkabarka lelkét!
Hanem hát másként volt elhatározva abban a nagy könyvben, melyet megírtak a predestinációrul a világ teremtése előtt éppen annyi ezer esztendővel, ahány ezer esztendő a világ teremtése óta elmúlt.
A tusakodás nagy zajára elő kellett kerülni a házi cselédeknek. Azok gyorsan segítségére siettek vitézlő asszonyuknak, s miután a Pirka hajából illendő mennyiséget kitéptek, megkötözték a kezeit, s minthogy a maga lábán nem akart menni, úgy szánkáztatták végig a hóban a városházáig. A boszorkány még akkor is azt kiáltozá, hogy: „Bosszút állok én ezért az egész házatokon!”
Mikhál pedig mindezekről nem tudott semmit, mert eszmélet nélkül feküdt ájultában; később este volt már, mire magához tért, hogy megismerte a körüle levőket.
