Harminckilencedik fejezet (Mellbenn mindenkinec weegteere igazsaag teetetic.)
Harminckilencedik fejezet (Mellbenn mindenkinec weegteere igazsaag teetetic.)
Zurdoki, akinek vén emberhez illetlen szerelmessége okozá ezt a két boldog szívet összetörő tragédiát, nemhogy okult volna e siralmas gyászeseten, s lelkére vette volna a miatta kiomlott vérét egy szelíd, szép asszonynak; sőt inkább amint Lengyelországból a vert hadak egy részével hazamenekült (a többit elfogták a krímiai tatárok, s elvitték a félszigetre), azonnal újabb gonoszságon törte a fejét.
Ha el nem csábíthatta az egyik szép asszonyt, kivetette a hálóját a másik után.
Közbejárót is kapott hozzá, készségeset, azért hogy a Babura Pirka elveszett, maradt még boszorkány elég. Ott volt mindjárt a Kopanicsár Ancsa.
Ezt is nemhogy elriasztotta volna varázslókapitányának rettentő kimenetele, sőt inkább sietett annak az üresen maradt helyét elfoglalni.
Mert amit a tudósok mondanak, hogy egy mártír véréből száz támad, az áll a gonosztevőkre is. Egy kivégzett gonosztevő száznak csinál kedvet. A bűnösöknek is vannak rajongói, akik dicsőséget találnak abban, ha a pokolért kiszenvedhettek. Különösen mikor a boszorkányokat égették és kínozták: több támadt, mint amennyi elveszett. A rossz hír olyan volt, mint a mámor: beleszédíté azt is a verembe, aki különben rá se gondolt volna.
Innen magyarázható meg, hogy Ancsa vállalkozott egy még annál is veszedelmesebb útra, mint amelyen a Pirka halált látott.
Sokat tehettek rá azonkívül a Zurdoki fényes ígéretei is, ki a pénzosztással sem volt fukar. Volt neki miből. Rakóczi György őrá bízta az egész kincstárát, hogy fusson vele Patakra, mikor a krími tatárok Erdélybe is betörtek. Annyi veszhetett el abból útközben, amennyi csak Zurdokinak tetszett. Ki kérte azt tőle számon ebben a nagy zűrzavarban? A „fekete vajda” (István) kincseit is így dézsmálták meg, amik az Ojtozi-szoros egy barlangjában voltak elrejtve.
Zurdoki rábízta az Ancsára a szerelmeslevelét, melyet ezúttal a szép Izabellához intézett, Homonnai gróf feleségéhez.
Nem sok gondot fordított ebben a stílusra: poétai ömlengésekben sem erőltette meg magát; hanem egyenesen a dologra tért. Elmondá, hogy ő tízszerte gazdagabb, mint Homonnai, s ha a grófnő őhozzá kegyes akar lenni, akkor ő küld neki háromszáz aranyat, egy brilliántos nyakláncot, amilyent csak fejedelemasszonyok viselnek, s azonkívül kezébe tesz egy végrendeletet, melynek erejénél fogva a grófnő az ő halála után egy várost, egy várkastélyt és huszonkét falut fog örökölni, minden ott levő gulyákkal és ménesekkel együtt.
Ez nem volt vers; de azért ugyan forró szerelmeslevél. Az ígérő azt hitte, hogy a kincsek nagyszerűsége a szép asszonnyal elfeledteti a kínáló csúfságát.
Izabella azonban haragra gerjedve olvasá ezt a gyalázatos ajánlatot, s rögtön vitte a levelet a férjéhez, s azt kívánta, hogy példásan korbácsoltassa meg a levélhordozó boszorkányt. Ekkor saját kastélyukban laktak a Szamos mentén.
Homonnai gróf azonban azt mondá, hogy ugyan miért korbacsolnák meg a levél hozóját? A levél íróját illeti meg a korbács. S azzal ő maga mondott tollba egy választ a feleségének, amit az levélben küldjön vissza Zurdokinak: azt színlelve, hogy ajánlatai kedvező fogadtatásra találtak.
A levelet aztán visszavitte az Ancsa, Izabella részéről is jól megajándékozva.
Az volt a cél e cselvetésben, hogy Zurdokit keze ügyébe kaphassa egyszer Homonnai.
Az pedig ráment a lépre, amit maga keresett magának. Homonnai előkészíté az alkalmat. Volt az udvarában egy pár régi cseléd: egy kocsis meg egy kulcsárné, akik mindketten török származásúak voltak, s török házasságban éltek, ezeket most a gróf áttéríté a kálvinista keresztyén vallásra, s rendes oltár előtti esküvő útján rendelé őket hites társakká lenni.
Az ilyen eset nagy hírt szokott kelteni az országban; mert azon időkben, mikor a török olyan hatalmas volt, Magyarország kétharmadat bírta, s a harmadikat félelemben tartá, rendkívüli tünemény volt az, hogy egy pár muzulmán ember önkényt megtagadja a maga prófétáját, s áttérjen a Krisztust hivők közé.
Azért is a lakodalomra távolból és közelből hivatalosak voltak az ismerős uraságok, meg is ígérkeztek a legtöbben; úgyhogy Homonnai uram gróf kastélyát erre az ünnepélyre ki kellett toldani hevenyészett faépületekkel, hogy minden vendég cselédsége elférjen benne.
E nevezetes lakodalomra kapott meghívót Zurdoki is. Hisz az egész ünnepély az ő kedveért volt rendezve.
Ezt ő is tudta. Azzal a különbséggel, hogy ő azt hitte, hogy az asszony rendezte ezt az ő kedveért; pedig a férj rendezte az ő kedveért, s a két „kedv” között nagy a különbség.
A lakodalom napjára Zurdoki is megérkezett; harminc cselédet hozott magával.
Homonnai igen szívesen fogadta, s egy szóval sem hozta elő neki a régi viszálkodás témáját, sőt eltűrte, hogy a vén szerelmes folyvást a felesége körül legyeskedjék, súgjon, búgjon, turbékoljon.
A szent szertartás a maga szokott egyszerű pompájával végbement, a gyülekezet minden figyelmét elfoglalta a keresztyénné lett török pár magaviselete; mindenki arról beszélt egymásnak, hogy nem tudta lehúzni a jegygyűrűt az ujjáról a vőlegény, hogy nyújtotta a bal kezét a jobb helyett a menyasszony, hogy prüszkölt a keresztelővíztől az egyik, hogy felhajtotta az áldozókelyhet a másik körömpróbáig, holott csak szürcsölnie kellett volna belőle egy kortyot, s mikor igent kellett mondani, hogy rázta a fejét mind a kettő tagadólag; mivelhogy a töröknél ez jelenti a helyeslést, ellenben a fejel lefelé bólintás a tagadást. Ki ügyelt volna arra, hogy mit suttog Zurdoki a szép háziasszonnyal?
Azután következett a fényes úri lakoma: huszonnégy fogás étellel. A lakoma fölött Simplex versenyzett a tárogatón a cigányzenészekkel. Bálint gyászesete óta Homonnai grófhoz szegődött tárogatósnak, ahol ötszáz magyar forint fizetése volt, úri ellátás mellett; amiből meg lehet ítélni, hogy milyen nagy becsben tartottak egykor egy kitanult tárogatóst.
Ebéd végeztével aztán az asszonyságok és hajadonok eltávoztak a szobáikba tánchoz öltözni, az uraságok pedig ott maradtak poharazni.
Járt kézről kézre a „bratina”, ami oroszoktól ideszármazott szokás. A drágakövekkel kirakott s jelmondatokkal televésett ezüst poharat egymásra köszöntött áldomással itták ki fenékig az urak. Aki e csatában kidűlt, nem nevetett rajta senki: a szolgák szépen fölemelték, s elvitték a szobájába pihenni.
Akinek leghamarább meghasznált a bor, az volt maga a házigazda. Egyszer csak elkezdte a fejét letenni az asztalra. Elég volt neki.
El is vitték nagyhamar a csatatérről.
– Nagyon erős is ez a bor! – bizonygatá maga Zurdoki is. Bizonyosan a nagy üstökös esztendejéből való. Magamnak is a fejembe ment.
Azzal úgy kezdett tenni, mintha valóban ittas volna, a nyelve akadozott, utoljára hátraszegte a fejét a karszékben, s a pohár kiesett a kezéből.
– Ez is elkészült már! – mondának a vendég urak, s azzal négy szolga a karszékkel együtt felemelte, s elszállította őt a saját szobájába.
Zurdoki azonban nem volt ittas, csak annak tetteté magát. Amint szobájában egyedül maradt, bezárta az ajtaját, s aztán az összebeszélés szerint felkereste azt a kis alacsony ajtót, amely az ágy lábánál van rejtve. Azon túl egy kis folyosó következik, mely egyenesen a grófné szobájába vezet. A légyott ideje a legjobban volt kiválasztva.
A vendég urak, kik az ivást kigyőzték, az étteremből a táncterembe gyűltek már, s ott elébb a csupán férfiaknak való toborzót kezdték eljárni, hogy majd mikor a mámor kipárolgott a fejükből, akkorra a hölgyek is visszakerülnek, s rákezdhetik a palotást, a lengyel és a fáklyatáncot meg a „háromszáz özvegyasszony táncát”.
A távollevőkre ilyenkor senkinek se volt gondja.
Zurdoki ott találta a grófnőt a szobájában. Reá várt az; egyedül volt.
A vén szerelmes mindjárt odaborult a lábaihoz a szép hölgynek, s hogy szerelme valódiságáról meggyőzze, oda rakta le a láb zsámolyára a magával hozott arany terhelte erszényt, a gyémántos nyakláncot és a káptalan pecsétjével hitelesített végrendeletet.
– Ez mind a tied, szerelmem, ha engemet jól fogadsz.
– Keljen fel kegyelmed, s bizony jól leszen fogadva – monda neki a szép Izabella.
Erre a szóra oly hevesen pattant fel térdéről a szerelmes öreg, mint valami evetke.
Az átelleni falon volt felfüggesztve Homonnai János képe életnagyságban, és mellette a feleségeé. A kettő között pedig volt köszörült üvegrámában egy szép velencei tükör.
A vén sas odaállt e tükör elé, s két lelógó, fakó bajuszát kétfelé törülve, s így gyönyörködve a maga szépségében, hetyke szóval mondá:
– No, hát Homonnai János gróf uram! Melyikünk hát a szebb legény?
… – Még mindig én vagyok az! – válaszolt neki az arckép, s azzal félrenyílt, mint egy szőnyegajtó, s kilépett a kép mögül maga Homonnai János.
Zurdokinak csak nyitva maradt a szája ijedtében. Ekkor vette észre, hogy milyen nagy csúfot űztek a boncsokos fejével. Homonnai gróf pedig nem sokat leckézett vele; hanem megfogta hátul a nyakravalóját, s kitaszította abba a terembe, ahol a vendég urak táncoltak.
Azok bámulva láttak a házigazdát is, a vendég urat is ilyen ép egészségben közöttük megjelenni, mégpedig a grófné szobája ajtaján keresztül.
– Íme, uraim – kiálta csúfondárosan a gróf. – Nézzék ezt a vén kecskét, aki az én kertembe akart beszegődni kertésznek.
Erre a szóra rengeteg hahota fogadta a pórul járt szerelmest, akinek szeme-szája koppant a drága falattul.
Zurdoki azonban amilyen nagyon meg volt ijedve a gonosztetten kapatás percében, mikor azt a kicsúfoltatást hallotta, egyszerre dühbe jött. Meglátta az apródját a teremben, akire az asztalnál letett kardja volt bízva, odakiáltá azt magához, s elkapva tőle a kardot, szembeszállt Homonnaival, keményen rátámadva:
– Szégyen-gyalázat ez kegyelmedtől: kelepcébe csalni egy főnemest, s a saját házánál csúffá tenni a vendéget! De ezzel nem fog kend eldicsekedni senkinek, gróf uram. S ha kend csinált az én kedvemért lakodalmat a házában: megszerzem én azt még egy torral. Kard-ki-kard hát!
Homonnainak nem volt más szándoka, mint hogy országszerte csúffá és gúny tárgyává tegye a vén kéjencet, ami annak legnagyobb büntetés lett volna. Azért nem is hozott magával semmi fegyvert. Amint azonban Zurdoki kardot rántott, és őt bajvívásra hívta, ő is előkiáltá az apródját, aki a kardját őrizte, s önvédelmére ő is fegyvert fogott. A vendég urak helyet csináltak számukra a táncteremben. Mindenki rendén valónak találta, hogy ily sérelem fegyver által legyen megtorolva, s senki sem igyekezett őket kibékíteni.
Legelőször a dühös Zurdoki vágott hozzá a grófhoz, s bizony, kemény csapás volt az; csakhogy nem jól számította ki a kardja hosszát, a fegyver hegye csak a gróf skófiummal hímzett sárga csizmaszárát hasította végig, s aztán belevágott a pallóba. Ellenben, amit Homonnai mért neki oda egyet a kardjával, az elég volt neki útravalóul a másvilágra. Ott lehelte ki gonosz lelkét a bosszúálló férj lábainál.
S a jelenlevők mind azt mondák, hogy úgy kellett neki! Bár Homonnai egy esztendővel hamarább ontotta volna ki a vérét! Ne biztatta volna fel a nagyfejedelmet szerencsétlen hadjáratára, ne juttatott volna annyi jó magyar vitézt siralmas tatár fogságra, két országot tűzzel-vassal elpusztíttatásra.
Izabella grófné pedig mikor meghallá, hogy a férje megölte Zurdokit, ezt mondta rá:
– Kár, hogy csak egy élete volt! Csak a szegény Mikhálom véreért fizethetett meg: a Kalondai Bálintéval még adós maradt! És azután jöttek a nőcselédek, forró vízzel felmosták a pallórul a vért, szőnyeget húztak föléje, a háziúr azalatt a vendégeivel kisétált a kastély kertjébe, ott azoknak elmondá mindazon szomorító történeteket, amiknek okozója a vén kéjvadász gonosz ösztönei voltak, egész a legújabb cselszövényeig, mellyel magát a grófnét akarta elcsábítani. Bizonyságul mindjárt elő is mutatta a csábítás eszközéül használt ajándékokat és végrendeletet, amiket azonnal átadott a protestáns püspöknek, ki a szertartást végezni jött ide, hogy fordítsa azt a pataki kollégium hasznára. Úgysem adott életében Zurdoki erénybül egy poltúrát sem iskolára vagy egyházra; a bűne forduljon hasznára a szent célnak.
És mikor visszatértek a táncterembe, s rázendültek a hegedűk és sípok, olyan jó kedvvel táncolt a vendégsereg ugyanazon a helyen, ahol Zurdoki vére kiomlott, mintha semmi se történt volna.
S bizonyára az a legnagyobb büntetés, ha valakit már a halála után egy órával úgy elfelejtenek, hogy senki se beszél róla többé.
*
Szomorú vége lett a szegény nagyfejedelemnek is ez eset után. Egyik országbul a másikba űzetve, mindenütt nyomort, pusztulást hagyva maga után, elvégre egy elkeseredett ütközetben ő maga az ellenség lovasai közé rohant, s ott keresztül is vágta magát vitézül; de annyi sebet kapott, hogy azokba belehalt. Rossz tanácsadói nélkül, akik nagyravágyását felizgatták, jó fejedelem és boldog ember lehetett volna.
*
A Simplex, akinek egykorú naplójábul állítottuk össze ezt a történetet, melynek eseményei mind az elbeszélő által szemmel látott való tapasztalatok, ez eset után a padisa által új nagyfejedelemnek kinevezett Barcsay szolgálatába állott, s azt elkísérte törökországi útjába is. Legutolsó naplójegyzetei Sztambulból szólnak. Hová lett? Mi volt az igazi neve? Azt nem tudta meg senki.
