Harmincnegyedik fejezet (Beteliesedic az pelldabezeed, hogi ki mibenn bevnewss, abban megbevnhewdic.)
Harmincnegyedik fejezet (Beteliesedic az pelldabezeed, hogi ki mibenn bevnewss, abban megbevnhewdic.)
Rosszul ismeré pedig Kalondai Bálint Kaczenreiter Henriket, s egészen kudarcot vallott a pszichológiai számítása.
Kaczenreiter Henrik természete e néhány év alatt egészen elfajult.
Mikor Bálint a kézsmárki kollégiumban együtt tanult vele, akkor egy tudományára hetyke, társai előtt szellemi tehetségeivel kérkedő ifjonc volt. Akkor is kiállhatatlan a többiek előtt testi és lelki erejének fitogtatása miatt; aki a gyöngébbeket üldözte, ha birokra keltek vele, kegyetlenül összetörte, ha apró csínyeket követtek el, azokat az elöljáróknál beárulta, s tudományával valamennyi felett prepotenskedett.
De mind e hatalmaskodásának végcélja volt az, hogy lelkész legyen. Ott is üldöző, áskálódó maradt volna ugyan, önhaszonért, előmenetelért pályatársának nyűge, ostora: egész osztályának férge: hanem e pályából kilódítá őt atyjának erőszakos keze, s visszarántotta annak ellenkezőjére, a saját mesterségébe. – Talán jót cselekedett akkor.
Henriknek az volt az igazi hivatása! Pár év alatt úgy beletalálta magát, mintha mindig abban nevekedett volna. A durva társaság hamar egyformává tesz mindenkit, aki belekeveredett. Az az érzés, hogy az egész világ megveti az embert, felkölti a dacos ösztönt, ezt a megvetést visszatorolni az egész világon. Addig remeteéletet élt, bornemissza volt; most egyszerre a mámorba süllyeszté érzékeit, s nem szeretett kijózanodni. Apjának borzasztó halála fenevadi kegyetlenséget oltott szívébe. Kastélyának leégése aztán az emberi érzésnek utolsó szikráját is kioltá szívéből. Elvesztve azt a nőt, akit szenvedélyesen szeretett, egészen lealjasult, s csak azon némberek társaságát kereste, akiket előbb-utóbb összeköt vele – nem az oltár, hanem a pellengér. Ma tüzes csók, holnap tüzes billog! – S minthogy kastélya elégésekor kincseinek nagy részét is elveszté, kapzsi lett: vissza akarta szerezni az elvesztettet. Akkortájban kezdték megismerni Lengyelországban azt a festett kártyákkal való szerencsejátékot, a mit Gringenőr Péter talált fel; s Henrik minden üres idejét a lengyel városokban tölté, együtt kártyázva a környék korhelyeivel, csalóival és zsebmetszőivel. Néha a saru szárában hordott ezüstnyelű evőkését is elvesztette a játékbarlangban. – Ilyenkor aztán jaj volt annak, aki keze alá került.
Egyszer már intést is kapott az országbírótól, hogy ha hívebben utána nem lát a hivatalának, a hóhérságból csúfosan el fog csapatni.
Mindezekből meg lehet érteni, hogy amint Kaczenreiter Henrik megkapta a kassai tanács meghívó levelét, egy pillanatra sem tétovázott, hogy a meghívásra személyesen jelenjen meg. Az, hogy a meghívó levél alá Kalondai Bálint mint főbíró van aláírva, nem zavarta őt meg: ellenkezőleg, ingerlőnek találta az egykori vágytárs előtt hatalmas hivatalában mutatni be magát. Az meg éppen gyönyörűségére szolgált, hogy az egyik áldozat maga Babura Pirka. Mindig gyanakodott a boszorkányra, hogy az gyújtotta fel a kastélyát, s az lopta el kincsei egy részét. Még azt nem tudta, hogy a legnagyobbat. Hogy élve kaphatja őt a keze közé: ezt a gyönyörűséget nem engedte volna oda másnak.
Nyolcadnapra a meghívás után a kassai piacon döcögtek végig a szebeni hóhér szekerei, feketére festett, veres kerekű és rúdú járművek, amiken, mint vándorkomédiás csapat, hordta magával a szomorú társaság szörnyű színpadának kellékeit. Lovas darabontok és muskétások kísérték őket elöl-hátul.
A nemes tanácsnak máskülönben is nehéz napja volt ekkor. Korán reggel érkezett meg a vallon vértesek két dandára a városba, nem azt a szép tárogatósípot fújva, aminek a változatos melódiáihoz úgy hozzá volt szokva a lakosság; hanem azokat a hideg, recsegő trombitákat, amik csak emberijesztésre vannak kitalálva. S a két lovasosztály között jött, öszvérek hátán ülve s rémséges zsolozsmákat énekelve, a jezsuiták kollégiuma.
Mind az idegen katonák, mind a jezsuiták elöljárói siettek fel rögtön a városházára, s a tanácsteremben nagy feleselés támadt közöttük afölött, hogy melyiké legyen az elsőbbség. Löffelholz generális azt allegálta, hogy ő rangjánál fogva jogosítva van a tanáccsal legelébb elintézni a katonai ügyet, Hyeronimus perjel pedig a rend kiváltságaira hivatkozott, amik azt minden világi méltóság fölé helyezik.
Sem a katonák, sem a barátok nem akartak tágítani, s mindkét fél fenntartá a fején ki a tollas kalapot, ki a capuciumot.
Ekkor sarkantyús léptek hangzanak a folyosó felől, s e léptek közeledtére mind a két vitatkozó fél hirtelen utat nyit a közeledő harmadiknak.
Ennek is fel van téve a tollas barét a fejére. Skarlát süveg. Erős termetét veres dolmány fedi, nyakából karmazsin köpönyeg függ alá.
Amerre ment, helyet adott neki pap és katona. Senki sem akarta, hogy az öltönyének valamely szegélye hozzáérjen.
Ez volt a hóhér.
Az arca is nagyon megváltozott azóta, hogy lelkészi palástját ledobta. Akkor hosszú, szőke haja most kurtára volt nyírva, s szakálla két rőt csomóba hosszan leeresztve; arca duzzadt volt a sok dőzsöléstől, dobzódástól, s egykor villogó nagy szemei csak úgy pislogtak most a rezes arc puffadtságában. Ajkait a durva szitok elszélesíté: a vadból nemesült ember visszavadult őseredetéhez.
Ha semmi hóhéri apparátus nem lett volna is rajta, az arcából kiolvashatta mindenki rettentő hivatalát. Mindenki iparkodott helyet adni a közeledőnek.
S ha volt valaki, akinek ez alak megjelenésére jobban el kellett iszonyodni, mintha a kaszás csontember emelkedett volna ki eléje a föld alól, az bizonyára Kalondai Bálint lehetett. Rá nézve ez nemcsak a vérontás embere volt; hanem egyúttal a férj, akit feleségétől megfosztott.
Mikor a szenvedélye rávitte erre a lépésre, amibe ezer összetalálkozó körülmény, felhevített indulat, sorserőszak kényszeríté bele, akkor is gondolt arra, hogy egyszer a megözvegyített férjjel még összetalálkozhatik; de akkor azt mondta: „Készebb vagyok rablóbandát alakítani, mint kedvesemet még egyszer visszaadni megrontójának!” – s az másforma találkozás lett volna. Az ilyen összejövetelt, minő a mostani, nem sejtheté előre.
Minden szem őrá nézett, aki feje volt a városnak, elnöke a tanácsnak.
És őt e pillanatban sem hagyta el a bátor lelke. Úgy nézett Kaczenreiter Henrik szeme közé, mintha sohase láttak volna egymást, mintha semmivel se lenne adósa.
A bakó odaplántálta magát a bíró elé, s rossz magyar kiejtéssel, lengyeles akcentussal mondá:
– Híttak; jöttem.
Bálint hidegvérrel egészíté ki a mondatot:
– Elátkozott föld porából lettem.
(Tudniillik, hogy ez a kettős mondás van felírva azon sáskák szárnyaira kháldeai betűkkel, amik legelőször Mózes hívására jelentek meg, s azóta is eljönnek időnként, mikor az Úr meg akarja alázni az embereket az ő kevélységükért.)
Ezt a közmondást pedig minden ember ismeré, s annálfogva a főbíró szava csendes mosolygást idézett az arcokra, s a derültség mormogása hangzott körös-körül, azért hogy a főbíró olyan kész volt letromfolni a goromba tolakodót.
Még inkább meg voltak azután elégedve a bölcsességével, mikor kimondá a határozatát, véget vetve az elsőbbség fölötti ortályoskodásnak.
– Első az egyház, azután jön a világi hatalom, utolsó a bakó.
A vallonok generálisa azonban erőszakos ember volt, kardjára csapott, s azt mondá, hogy ő az első ember a városban, s szörnyű lármát kezdett csapni.
Erre Kalondai Bálint kitolta maga alul az elnöki széket, letette a bírói pálcát, felkötötte a székéhez támasztott kardot, s feltette a süvegét. Most aztán négyen voltak feltett föveggel a tanácsteremben.
S akkor azt kérdezé a generálistól:
– Tanácskozni jöttünk-e ide, vagy dulakodni?
A vallon vitéz átlátta, hogy emberére talált: tetszett neki az a bátorság, kezét nyújtá a főbírónak, s nevetve mondá:
– Jól van, jól, főbíró uram, nem jöttünk verekedni; csak tessék megint leülni és deliberálni – s azzal hátrahúzta magát.
Ez elhatározott magaviselet annyira megnyeré a tanácsbeliek tetszését, hogy a helyét elfoglaló főbírót egy harsány „vivát”-tal üdvözölték.
A győztesnek maradt vikárius pedig sovány kezét feléje nyújtva, mondá:
– Deus benedicat tibi!
– Nem kértem semmi benedictiót, főtisztelendő úr. A bírói székben még áldást sem szabad elfogadni.
S azzal hozzáfogott a város és a jezsuita kollégium között fennforgó ügy elintézéséhez.
Azt, hogy valakinek otthon vannak-e a gondolatjai, s teljesen ura-e a lelkének, legjobban megpróbálja az, ha idegen nyelven kell beszélni. És Bálint tudott értekezni a jezsuitával latinul, a generálissal németül, anélkül hogy felakadt volna. Mégpedig, amit a fürmender hangosan meg is jegyzett a szomszédjának, mindkét nyelvben fölötte állt a vele beszélőknek. A jezsuita culinaris stylusával szemben az ő szabatos stylus curialisa, s a generális laposnémet idiomája ellenében az ő Luther-féle magvas kifejezései diadalmas replikát képeztek.
És a háta mögött állt a bakó.
S a megoldandó tárgyak sem voltak oly pehelykönnyűk. A város részéről alá kellett írni az oltalomlevelet, melynek értelmében a jezsuiták szabadalmai, birtokai biztosíttatnak, kolostoruk, mint menhely, szentnek és annak küszöbe világi hatóság által átléphetlennek nyilváníttatik; ellenben a jezsuita kollégiumnak is alá kellett írni a reverzális, hogy tartózkodni fog a protestánsoknak erőszakkal, cselszövéssel, morális presszióval vagy megvesztegető ígéretekkel a római hitvallásra áttérítésétől.
Bálint el tudta találni józan bölcsességgel a helyes középutat az ellenkező követelések között, s megőrizte az okmányokat a jezsuiták furfangos közbevetett mondataiktól, mentális rezervátáiktól. És ezalatt háta mögött állt a bakó.
A vikárius meg volt elégedve az egyezménnyel, s midőn Bálint a tollat kezébe fogta, hogy az aláírja, azt mondá kenetteljesen:
– A jó mag jó vetést fog adni az aratónak.
S Bálint arra gondolt, mikor rányomta a pennáját a pergamenre, hogy vajon azok a betűk, amiket ő itt most elvet, miféle vetést teremhetnének valaha az ő számára?
A generálissal való ügy sem volt simább az előbbinél: meg kelle határozni a városi hatóság s a katonai parancsnokság között létrejövendő viszonyt. A városnak is volt fegyveres őrsége, s afölött magának tartá fel a rendelkezést. A kapukat együtt kelle mindkét félnek őrizni, s végül legombolyítani azt a gordiusi gubancot, mikor két egymással ellenséges nemzetű, fogalmú, vallású és meggyőződésű ember egymással megegyezik afölött, hogyan és miképpen legyen azután híve és oltalmazója az ország törvényeinek meg a császárnak, a hadseregnek és a városi szabadalmaknak úgy, hogy ezentúl mindeniknek eleget tegyen, s egyiket se csorbítsa meg, és amidőn egyik fél sem akar az oldalán levő kardhoz kapni, hogy a csomót kettévágja vele.
S hogy e szövevényes ügy fonalait is a legbölcsebben hozta a rendes bordákba Kalondai, annak bizonysága az, hogy egyik fél sem volt vele tökéletesen megelégedve.
És végül aztán még az is eszébe jutott, hogy a háta mögött áll még valaki: a bakó.
Ezt már nem is idézte maga elé, csak úgy beszélt hozzá harmadik személyben, s ahogy amazt kiejtése elárulá: lengyelül. (Mintha soha magyarul, németül, diákul nem feleseltek volna egymással hajdanában.)
– Henrik mester holnap reggel hat órára felállíttatja a piacon a vérpadot, s legényeivel együtt várni fog a tanács küldötteinek megérkeztére.
Több szót nem vesztegetett e tárgyrul. Feloszlatta a gyűlést, és hazament a házához.
E napnak délesti óráiban a nagytiszteletű esperes urat hívták a Kalondai házhoz, hogy az Úr vacsoráját adja fel az asszonyságnak. Az esperes nem hitt egyebet, mint hogy Sára asszony haldoklik, s nagy volt a meglepetése, amidőn az ifjú asszony ágyához vezették. A szép Mikhál kívánta a haldoklók által felveendő sakramentumban részesítését.
A nagytiszteletű úr csodálkozott ezen szerfölött; hisz még tegnap ott látta a templomban Mikhált ájtatosan imádkozni. És ma a haldoklók szentségét óhajtja.
– Ki pöröl Istennel? – mondá Kalondai Bálint.
Szép Mikhál fölvette az Úrvacsoráját, s a lelkész ráadta az áldást.
És a szép Mikhálnak abban az órában semmi testi baja nem volt. És a szép Mikhál mégis valóban haldoklott már.
*
Másnap, januáriusi éjjel, virradat előtt készen állt már a szomorú alkotvány a kassai piacon. Akik korán keltek, a sűrű ködön keresztül mint pokoli árnyalakokat láthatták a hegyes süveges bakólegényeket az égő katlan körül forgolódni, melyben szörnyű szerszámaikat tüzesítették, s a kezeiket melengették, hogy a munkánál ne legyenek elgémberedve.
Mikor hetet ütött a székesegyház toronyórája, a bástyaőr az öreg dobbal háromszor jelt adott, s arra a városház tornyában megszólalt a szegény bűnösök csengettyűje, szomorú, szívreszkettető hangú lélekharang; melyre megnyílt a városház kapuja, s mint szokás, legelöl jött lóháton a bakó, azután az elítéltek; legutol a tanácsosok; a főbíró, a főrektor, a konrektor, a syndicus és a fürmender. Ezek egy átelleni ballustrade-on foglaltak helyet, középen a főbíró; a bakó pedig felhágott az emelvényre.
A fejvesztésre ítélt polgárkatonát bajtársai kísérték a vesztőhelyig. Kassai polgárnak az a kiváltsága volt, hogy ha kivégzésre lett elítélve, szabadon, lánc nélkül mehetett a vérpadig, tarthatott beszédet a néphez, elbúcsúzhatott családjától, barátaitól, s nem tartozott tűrni, hogy a bakó hozzányúljon.
Az elítélt polgár derült arccal, felemelt fővel jött, két bajtársa karjába öltött kézzel, akik vigasztalták. Ő meg visszavigasztalta őket.
– Sebaj, komám! Csigavér! Máson is megesett ez már. Nekem nem baj, másnak nem fáj. Áldja meg az Isten, akik itt maradnak!
Aztán megölelte, megcsókolta sorba a kisgyermekeit, s szétosztotta a komái közt.
– A kisfiamat neked adom, a kisleányomat terád hagyom.
És így sorba valamennyit.
– Ki sír itten olyan nagyon?
A főbíró sírt ott a mennyezet alatt; nem állhatta ezt ki hangos zokogás nélkül.
Az elítélt megszánta bíráját, s odaszólt hozzá:
– Ne sírjon, főbíró uram. Igazságos ítéletet mondott ki rám. Megérdemeltem ezt a halált. Áldja meg az én Istenem! Egy csepp vérem se nyomja a lelkét soha; mert az igazságos ítélet volt! Fordítsa félre a fejét, takarja el a szemeit, ha rosszul esik látni, mikor azt végrehajtják.
De Kalondai Bálint nem takarta el a szemeit; hanem parancsolt nekik, hogy ne sírjanak, de nézzék végig a jelenetet.
Tanult!
Tanulta, hogyan kell bátran, nem ingadozó léptekkel felmenni azon a hét lépcsőn, derült arccal megveregetni a vállát a hóhérnak, megkérdeni tőle, hogy elég éles-e a szerszáma, s azután köszöntetni az otthonvalóit.
A polgár maga leült abba az alacsony székbe, összetette a térdein a kezeit, és elkezdé énekelni az ismeretes zsoltárt:
„Ne szállj perbe énvelem:
Óh én édes………”
Óh én édes………”
Csak idáig énekelhette. Azt, hogy „Istenem”, már a trónja zsámolyánál mondhatta el az ő Urának.
Bálint megtanult valamit.
Ezután következett a másik, sokkal iszonyítóbb jelenet. A boszorkányt hozták elő.
Ez már nem viselte békén a sorsát. Rúgott, harapott, karmolt; szidta a szenteket és az embereket, s invitálta az ördögöket, hogy jöjjenek a segítségére. Úgy kellett erőszakkal a pellengéroszlophoz megkötni.
S ez undorító küzdelemben a Kaczenreiter Henrik gyönyörűségét találta.
A bakó rettenetes kiváltságai közé tartozott a halálra kínzottakat még szóval is kicsúfolni, lelkileg is megkínozni.
– Hehő, átkozott vén boszorkány! Kezem alá kerültél valahára.
– Én szoptattalak, te kutya! Boszorkánytejet szívtál; attól légy ördöngössé!
– Gyere csak, boszorkányok királynéja, hadd koronázzalak meg!
Azzal fejére tette a három fából alkotott koronát, s egyet csavart rajta.
Babura Pirka odafordítá az arcát Kalondai Bálinthoz, s hozzákiáltott:
– Bíró! Vetesd le fejemről ezt a koronát, mert fáj!
A bakó röhögve mondá neki:
– No, majd mindjárt hozok neked enyhítőt, hogy ne fájjon s kezébe vette az áztatott nyírfa seprőt, s megint egyet facsart a koronán.
A kínzott nő felordított:
– Bíró! – Öless meg egyszerre, hogy meghaljak!
– Ne félj, majd feltámasztalak én! – ingerkedék vele a bakó, s megragadta vállán az öltönyt, s azt leszakítá róla, hogy hozzáférjen a testéhez a korbáccsal.
Azt a császárpíros öltönyt, amiben a Bálint a Mikhált megszerette.
De Henrik is ráismert arra az öltönyre
– Nézd, még most is az a ruha van rajta, amit a feleségemtől lopott el. Tolvaj! Gyújtogató! – s azalatt hagyta süvöltetni a korbácsot a levegőben.
– Megütsz, hóhér? Visszaütlek, hóhér! És sütök a pofádra olyan billogot, hogy ott viseled holtig. Te kakaslovag! Te szarvas állat! Megkoronáztál? Megkoronázlak én jobban! A te feleséged, a te szép Mikhálod most is él, s annak a bírónak a szeretője ott ni! – Nesze két szarv a fejedre: viseld!
A hóhérlegények kacagni kezdtek.
E szóra a dühbe jött férj olyat ütött a korbácsa ólomgombjával a gúnyoló fejére, hogy az nem beszélt többé semmit ezen a földön, s azzal a vérpad szélire ugorva, kezét a korbáccsal kinyújtá Bálint felé.
A tanácsurak elszörnyedve ugráltak fel helyeikről valamennyien.
Bálint pedig nyugodt, csendes hangon mondá:
– Úgy van – igaz!
Ekkor aztán Zwirina Ágoston így szólt hozzá:
– Most van már itt az ideje: letenni a főbírói pálcát, Kalondai Bálint uram!
Bálint átnyújtá a pálcáját, s aztán leszállt az emelvényről, s hazament.
Senki sem kísérte: egyedül ment.
Mikor hazaért, szép Mikhál az arcáról olvashatá a szerencsétlenséget.
– Mindennek vége. El vagyunk árulva és nyilván bevádolva.
Szép Mikhált nem zavarta meg ez a hír: készen volt rá.
– Most csak egyre kérlek – szólt Bálintnak –, s azt kell, hogy megengedd, ha szeretsz. Egyetlen egy védelmünk van. Ez az, hogy Kaczenreiter Henrik álorcás volt: mikor elvett, másnak hazudta magát atyám előtt, mint ami volt. Ez házasságsemmisítő akadály. Védhetnők magunkat azzal, hogy nem voltam törvény szerint neje, csalással vett el, erőszakkal tartott magánál. De én kérlek téged, ne mondjuk el ezt a védelmet. Szegény apám nem tudja, mi sorsra jutottam: ne tudja meg soha!
– De nekem is van anyám!
– Csak a szíve fog megrepedni miattad, s aztán az idvezültek sorába jut. Őt nem vádolja semmiért a belső bíró. Ellene volt annak, hogy engem elvégy. De az én apám maga intézte így, hogy e rettentő végzetbe jussak: ha ő megtudná e balsorsot, e gyalázatot, aminek okozója volt, az nem csak halálát okozná: az a mennyországot is bezárná előtte.
Bálint megcsókolá szép Mikhálját.
– Igazad van. Nem fogjuk magunkat védni.
Ebben a nyomban ott termett náluk a jó Simplex.
– Bajtárs! Gyorsan lóra kapjatok. Még nincsenek bezárva a kapuk. Tizenkét jó barátod összeállt, hogy futástokat elősegítsék. Nincsen gondolkozni való idő. A tanács fölöttetek deliberál.
Erre Bálint azt mondá:
– Ha magam volnék egyes-egyedül, akit üldöznek, nem mondom, hogy el nem menekülnék; de ketten vagyunk hozzá, s inkább legyen a fejem odadobva a porba a Mikhálom feje mellé (ti majd fölveszitek azokat onnan, s lemossátok róluk a port), hogysem az ő neve az enyim mellett legyen a pellengérre felírva, amit senki le nem törülhet rólunk többé. Mi helyünkben maradunk, és bevárjuk azt, aminek jönni kell.
– Így is jól van – mondá a Simplex. – De hát védjétek magatokat. A legelső szabály, tudod: „si fecisti, nega”. Eltagadjuk a vádat emberül. Itt vagyok megesküdni rá, hogy láttam a két szememmel, mikor a Vihodár kastélyában a Henrik felesége bennégett. Egy pincével alább vagy feljebb a pokolban, nekem nem tesz különbséget. Különben is a VIII. parancsolat csak azt mondja, hogy „ne tégy a felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!”, de azt egy szóval sem mondja, hogy „mellette ne tégy”!
– Nem, jó Simplex. Azt mi nem tesszük. Ha Mikhálom azt mondaná, hogy ő nem volt Henrik felesége soha, hogy ő más személy, akkor azt fognák tőle kérdezni, hogy ki volt hát? Hol született, ki az atyja? Ezt pedig ő nem fogja megmondani soha. Érted-e, miért?
– Értem, bajtárs. Az apja fehér hajszálaiért.
– S ha e kérdésre nem felelne, akarnád-e, hogy az én bálványomat a kínvallatás alá vonják?
Bálint félve szorítá magához a remegő teremtést, míg a Simplex a fogait csikorgatta, s az ökleivel verte a saját koponyáját.
– És elvégre is! – szólt Bálint büszkén felemelve fejét. – Inkább meghalok százszor, és látom a feleségemet előttem meghalni, hogysem én, a kisszebeni pecérrel szemközt állítva, egy hazug szót ejtsek ki ajkaimon, és piruljak előtte! Fusson ki inkább a vérem a földre, de ne szökjék az arcomba! – Én hazudjam ez ember előtt félrefordított arccal? De szemközt akarok vele állani bátran, és megmondani neki az igazat, és aztán a szeme közé köpni!
– Helyesen, Bálint! Úgy cselekszel, ahogy igazi ember tesz! szólt maga is elragadtatva a Simplex, míg a szép Mikhál férje lábaihoz borult, és a kezeit csókolá. – Mármost hát csak az utolsó ajánlatunkat fogadd el. Ha sem futni nem akarsz, sem tagadni; akkor a tizenkét jó barátod kezesnek áll érted a tanács előtt életével és minden vagyonával, hogy szabadlábon védhesd magadat.
– Ezt köszönöm nekik. S bizony nem vallanak velem szégyent. Amint a Simplex eltávozott, jött a város heroldja, törvény elé idézni Kalondai Bálintot és feleségét.
Sára asszony csak akkor tudta meg, hogy mivel vádolják a gyermekeit.
Szertelen nagy dühbe jött emiatt.
Amint otthon öltözve volt, még kis subáját sem vette magára, rohant gyermekei után. Szerette volna látni, ki veszi el azokat az ő kezei közül!
„Bolondok! Istentelenek! Rágalmazók! – kiabált utcahosszat. – Ürügyöt kerestek, hogy a fiamat elpusztítsátok, az egyetlen igaz hazafit, mikor mind eladtátok magatokat. Hogy a kénköves tűzeső eméssze el az egész várostokat!”
Befúrta magát a vádlottak után a tanácsterembe. Az alabárdosok útját akarták állni, azokat jobbra-balra taszította az ajtófélhez, s utat tört magának a zöld asztalig. Alig tudta addig tartóztatni magát, amíg a syndicus felolvasta a vádlevelet, mely szerint Kalondai Bálint elszöktette Kaczenreiter Henrik feleségét, s együtt élt vele törvénytelen házasságban.
Dehogy engedett volna Sára asszony valakit mást hamarabb szóhoz jutni a válaszadásban.
– Hazugság, rágalom, szemtelen, gyalázatos koholmány az egész! Hogy az én menyem, Milka, valaha a kisszebeni bakónak a felesége lett volna. Állj elő, te veres ruhás pojáca: és mutasd elő azt a házasságlevelet, amely szerint az én menyem, Milka, valaha tégedet, a kisszebeni pecért választott volna törvényes férjének! Tégedet; te veres szelindek! Ez a jámbor teremtés, aki olyan, mint egy angyal. Vagy add elő, ha tudod, nevezd meg itt azt a papot, aki ezt az angyali lelket itt, teveled, pokol fajzatával, emberek nyúzójával, kutyaverő csamangóval az oltár előtt összeesketett volna.
Henrik megrettent: még a szakálla is remegett a vacogó állán, amint ez asszony ekként megtámadta; mert hogy vele, a bakóval eskették volna össze Mikhált, azt bebizonyítani nem tudta volna. Ő mint lelkész vette azt el. Csalással vette el. S az most ki fog derülni. Csak úgy kapkodott a felelet után.
De még jobban megrettent Mikhál. Ijedten szorítá meg Bálint kezét.
S arra Bálint felemelé nyugodt, méltóságteljes hangját, s Henrik felé fordulva, mondá:
– Én megtiltom kendnek, hogy e kérdésre feleljen! Senkinek semmi köze ahhoz. Én elismerem és bevallom, hogy feleségem azon embernek a hitvese volt. Elvettem őt tőle; mert szerettem. Elvettem őt tőle, mert jobb neki meghalni velem együtt, mint élni amaz emberrel együtt. Miért tettem? Arról csak Istennek felelek meg, s az ő bosszúálló cherubimjainak!
– E földön pedig nemes Kassa városa törvényszékének – mondta a főrektor, ki főbíró nemlétében a tanácsban elnökölt. – Kegyelmed ismeri a törvényt: tudni fogja, hogy az ilyen bűntettnek büntetése: halál.
– Bevárom azt.
– Ami megítéltetett.
Szép Mikhál kezeit összetevé keblén, s mártírarcát az égre emelve, megdicsőülten tekinte fölfelé, míg Bálint erős karja kebléhez szorítva tartá.
De a bekövetkező ünnepélyes csendben felhangzott Sára asszony szívszakasztó sikoltása.
– Én apellálom az ítéletet!
– Hová mitőlünk? – kérdé a főrektor kegyetlen, hideg szóval.
– A nagyfejedelemhez.
– Az fogságban ül lengyel rabságban.
– A királyhoz, a császárhoz!
– Az meghalt – szólt rá tompán ugyanazon vigasztalan hangon.
– Tehát apellálom az Istenhez! – kiálta az anya elkeseredett indulatában.
E kiáltás után mély csönd következett, egy pókhálóba akadt légy vergődését meg lehetett hallani. E mély csendben egy tompa, föld alatti hang kondult meg, e választ dörmögve:
– Az meg alszik.
A bakó szájából szaladt ki ez a szó.
Mire a zöld asztal mellett ülő esperes felkelt, s úgy üté arcul a megszólalót, hogy annak a száján kiömlött a vér.
