Harmincötödik fejezet (Nem minden akeppen terwrteenic az vilaagon, a mint elewre kifvndaaltatott wala.)
Harmincötödik fejezet (Nem minden akeppen terwrteenic az vilaagon, a mint elewre kifvndaaltatott wala.)
Teljes diadalát ülte már a Zwirina család a Kalondaiak fölött. Megfizettek nekik a templomi megszégyenítésért, a tornában megveretésért, sértett büszkeségükért bőségesen.
A tanács által kimondott ítélet úgy hangzott, hogy, mind a két vétkes feje vesztésével büntessék; az asszony elébb. És azután a lefejezett tetemek nem temető megszentelt földébe, hanem a temetőárokba takaríttassanak el, ahol a város szamarai legejék le sírjaikról az ott megtermő bógácsot.
Ez az utóbbi súlyosítása volt a büntetésnek.
De emlékezetes példát kellett szolgáltatni és elégtételt adni a megsértett közerkölcsnek, mely mélyen föl volt háborodva azon vakmerőség miatt, hogy egy ily gonosztevő még a város legmagasabb hivatalára is feltolakodott, s egy becstelen személy, ki mint másnak a hites felesége, tiltott szerelemben élt egy férfival, az első helyet merte bitorolni a templomban, s a legelőkelőbb társaságokat is jelenlétével megfertőztette, és oly hosszú ideig méltatlanul fogyasztá a ráhalmozott nagy tiszteletet. Ez oly bűn, amit az egy halál maga ki nem engesztel; hanem azt még a síron túl is sújtolni szükséges.
Hanem annyi emberség mégis volt a bírákban, hogy Kaczenreiter Henriknek megtilták a feleségét saját kezével kivégezni. A csábítóval már elbánhat tetszése szerint.
És ismét hangzott a szegény bűnösök lélekharangja: a városház kapuja megnyílt, s a szomorú nászmenet közepén ott jött az elítélt pár: egymást támogatva. Mikhál hófehér ruhában, szép haja fehér szalaggal átkötve, Bálint pedig ünnepi öltözetében, rókatorkos mentéjében, hosszú haja a vállait verte.
A tanácsbeliek elfoglalták a mennyezetkarzatot, közepén ült Zwirina Ágoston.
A gyászpadhoz érve, Bálint felsegíté Mikhált a lépcsőkön, ki könnyed léptekkel haladt fel azokon.
A távolban egy asszony átkozódásait lehetett hallani, kit az alabárdosok erővel tartottak vissza, hogy zavart ne csináljon: Sára asszony volt.
Mikor felértek a fekete posztóval bevont emelvényre, a Bálint megcsókolgatá a Mikháljának az orcáját és kezeit.
– Megbocsátasz-e nekem?
– Nincs miért megbocsássak.
– Szörnyű halálodért…
– Az örökre egyesít teveled.
– Reméled, hogy ismét látjuk egymást?
– Várok rád az ég kapujában, míg megjössz.
– S ha én pokolra jutok bűneimért?
– Kikönyöröglek onnan az én Istenemtől.
– Akarsz-e imádkozni még?
– Békesség van már szívemben.
– Amen……
Azzal leülteté őt arra a kis székre. Hosszú nagy haját felköté tekercsbe azzal a fehér szalaggal.
Mindkettőjük számára ott állt egy-egy vaskoporsó.
Az öreg legény pallosára támaszkodva állt a kis szék mellett. Mikhál ráismert, és megszólítá:
– Mátyás mester, ugye jó asszonya voltam mindig?
– Bár ne lett volna az soha – dörmögé a kemény férfi.
– No, hát úgy bánjék majd velem, s jutalmazza meg az Isten.
Bálint azt kérdezé tőle:
– Bekössem-e szemeidet?
– Csókold le. S hunyva maradnak. Nem is nyíltak fel, csak a túlvilágon.
Egy villanás, egy suhanás, s a sértett emberi törvénynek elég lett téve: odafenn pedig az angyalok nevetve fogadták a testvérüket, s kérdezték tőle kíváncsian, mi jobb odalenn a földön: az élet vagy a halál?
Az emelvény túlsó oldaláról odaugrott Kaczenreiter Henrik, hogy a holttetemet fölemelje.
– Hozzá ne nyúlj! – kiáltá rá oroszláni dörgő hangon Bálint –, mert olyat ütök rád, hogy előttem szállsz a másvilágra!
Azzal leveté rókatorkos mentéjét, s lekiálta a körülálló sokasághoz:
– Hej, fiúk! Ki jön ide nekem segíteni? Annak adom a rókatorkos mentémet.
– Itt vagyok én! – kiálta egy ismerős hang: a Simplexé. A hű barát sietett fel a lépcsőkön.
– Segíts őt a koporsóba tennem – mondá neki Bálint. – Aztán amire kértelek, el ne feledkezzél róla.
S szépen elhelyezé Simplex segélyével a szép Mikhálját abba a szomorú ágyba, amiből nem költenek föl senkit.
Akkor megölelte a hű fiút, s elbocsátá magától.
– Most aztán kettőnkön a sor, Kaczenreiter Henrik – szólt halálos ellenfeléhez fordulva.
Az esperes, ki a végső vigaszadással odáig kísérte, figyelmezteté, hogy térjen Istenhez élte végpercében, és imádkozzék.
Bálint elutasítá őt magától.
– Hiszek egy Istenben; de nem abban a vérontó Istenben, akiben ti hisztek.
– Ne halj meg egyházi áldás nélkül – figyelmezteté a lelkész.
– Hát kívánhatok már ennél nagyobb egyházi áldást, mikor a pap egyúttal hóhér, aki a fejemet leüti.
A körülálló közönségnek pedig nagyon tetszett ez a feleselés. Bálintra is elragadt az, ami e szomorú színpadnak oly sajátszerű komédiája, s amit akasztófahumornak neveznek. Az előtte lejátszott színészek szellemei repkedték körül, azok súgták talán a fülébe e keserű csipdeséseket.
– Hát, jó barátom – enyelgett Bálint Henrikkel. – Ma van-e nálad, vagy tegnap? Olyan keresztbe állnak a szemeid, mintha nem aludtál volna az éjjel. Félek, hogy nem oda vágsz, ahová nézesz.
Igaz, hogy Henrik egész éjjel ivott. Szívét erősítette volt.
– No hát, hogy parancsolod a hajamat felkötni? – szólt Bálint, leülve eléje a kis székre, s ugyanazzal a fehér szalaggal, mely Mikhál hajfürteit átszorítá (most már piros szalag volt az), saját dús hajzatát is felkötve a feje tetejére. – Elég jól van-e így?
– Még magasabban kell – monda neki Kaczenreiter.
– Mégis magasabbra? No, így már csak jó lesz.
Ez a megvető mókázás egészen dühbe hozta a bakót. Ellenfelének lelki gyötrelmében nem gyönyörködhetett. Az lenézte őt még a halál küszöbén is. Különben nem volt Bálintnak természete a hetykeség: most szeretett kötekedni. Ebben volt kifejezve legmélyebb megvetése minden ellensége iránt.
– No, páter Vihodár – ha te készen vagy: én már készen vagyok.
Henrik szívét elöntötte a düh, s a düh rossz célzó, a felemelt pallossal éppen oda talált, ahol Bálint fején legsűrűbbre volt csombókolva a haj, s ez ütés által maga is félrelódult, annyira hogy elbotlott, oldalt bukott, s úgy ütötte halántékát a Bálint számára készen álló koporsó szegletébe, hogy elszédült bele.
Az volt aztán a riadal a népsokaság között, mikor a palloscsapás után az elítélt ugrott fel a vérpadról, s a bakó maradt a deszkán elterülve.
– Bocsásd szabadon! – ordítá a nép egy része. – Ha a bakó rosszul talált, az elítélt kegyelmet kap! – Más rész pedig azt kiáltá, hogy vegye fel a pallost a másik bakó, s végezzen vele.
Bálint e zaj közepett szétnézett a vérpad magaslatáról. Hallotta a biztató kiáltásokat alulról. – Látta a karzaton ellenségei felháborodott csoportját, kik „veszítsék el” szókat kiáltozának felé. – Látott a néptömeg között egy kétségbeesett asszonyt erőszakkal a vérpad felé törni, s anyjára ismert benne. Egy pillantást vetett megölt kedvesére, s arra, mint a villám, száguldott át agyán egy gondolat.
„Ide, Bálint, ide!” – ez Simplex hangja volt. Bálint leszökött a néptömeg közé a vérpadról.
„Utána! Fogjátok meg!” – kiáltozák a tanácsurak a vérpadot körülálló drabantoknak.
A néptömeg sűrű volt: ember ember hátán állt. De amerre Bálint kitört, ott egyszerre sikátor nyílt előtte, s az megint összezáródott az üldözői előtt. Őrá senki nem tette a kezét a nép közül. Simplex és társai fedezték a futását.
Kimenekült a néptömegből. – Neki az utcának. Utána az üldözők. – A főrektor a magasra emelt, aranygombú bottal, maga a felocsúdott bakó a pallossal, a drabantok az alabárdokkal.
Bálint egy nyitott kaput talált az utca végén: azon bemenekült. Az a kapu bezáródott utána.
S mikor az üldöző csoport megérkezett, s elkezdett dörömbölni a kapun, hogy nyissák ki: felnyílt az, és kilépett rajta Hieronymus, a jezsuiták vikáriusa, kezében a függőpecsétes oltalomlevéllel.
– Vissza innen! Ez a ház „azilum”.
Az volt a jezsuiták kolostora.
E küszöbön megszűnt a világi hatóság minden hatalma.
És íme, csoda módra beteljesedett a vikárius szava, hogy azok a betűk, amiket a Bálint azon okmány aláírásakor sorba vetett, olyan erdőt támasztottak mögötte, melyben megmenekült.
De mikor Sára asszonynak hírül vitték, hogy a fia bemenekült a jezsuiták kolostorába, s most azoknak az oltalma alatt áll, akkor csak összeroskadt a szegény asszony, s azt mondá, hogy: „Bár inkább nyugodnék a Mikhálja mellett!”
