Hetedik fejezet (Leiratic az haaz, ees annac gazdazzonia.)
Hetedik fejezet (Leiratic az haaz, ees annac gazdazzonia.)
Ez nem olyan ház volt, mint más. Kívül a város falain magának kellett védelmeznie magát. Először is mély árok vette körül, mely tele volt tespedő vízzel, békalencse vont rá kérget, azon felvonóhíd vezetett keresztül a házat körülfogó palánkig; de ez a híd már fel volt vonva, s elzárta a bejáratot. A sánckarókra mindenféle állatok bőre volt kiakasztva szárítás végett.
A ház falai téglából voltak rakva, vakolat nélkül. Az alsó ablakai csak lőrések voltak, a felsők, ahány, annyi formájú és nagyságú; de mind kettős keresztvasakkal elzárva. A híddal szemben volt egy kapu, nehéz tölgyfa gerendákból, keresztülkasul futó vaspántokkal és öreg fejű szegekkel kiverve.
A ház udvarán belöl nem volt csendesség. Már messziről hallatszott az ebvonítás, mely a közelből valóságos kutyakardallá szaporodott fel. Lehetett ott talán húsz is.
A ház tehát már el volt zárva, s ugyan könyöröghetett volna ott az árkon kívül az elkésett utazó a bebocsáttatásért; senki se hallotta volna azt meg, ha szerencsére ott nem lett volna a tárogatós, aki sípjába belefújván, azon egy olyan nótát fújt el, amilyennel szoktak a császári hírnökök, akik valami izenetet hoznak, a várkapuk előtt bebocsáttatást követelni.
A trombitaszóra aztán leereszkedett csörömpölő láncain a felvonóhíd. Hanem a kapu még zárva maradt. A Simplex odament, és rávert ököllel.
A megújult kutyaugatáson egy rikácsoló női hang hallatszott keresztül:
– Ki van az ajtón?
– A létai pap meg a felesége – kiálta vissza a Simplex.
Erre a kapun belül nagy csihi-pubi hallatszott, mintha a kutyákat verné valaki széjjel, s amint azok ordítva hátrafutottak, feltárult nagy nyikorogva a kapu, kitátva a tág bolthajtás mély száját, melyet egy függő lámpás világított meg belül.
A kapufél mellett egy asszonyalak állt, nagy csomó kulccsal a kezében.
Magas, sugár alak volt, sárga rokolyában, a feje veres kendővel átkötve, az alól borzasan törtek elő szénfekete hajcsomói. Valaha szép lehetett az asszony; hosszúdad arca, gödrös álla és piros orcái voltak, fekete szemöldökei és villogó szemei s magas nagy homloka. Csakhogy mindez csupa ránc volt már, s a homlokán a redők olyanok voltak, mint a zsoltárban a léniázott kóta.
– Jézus Mária, Szent Anna, oltalmazz! – didergé a fuvaros. A Babura Pirka a maga testében!
A némber nagyot kacagott, amint a szánt meglátta.
– Hát a papok is „pemét”-en utaznak már? – szólt durva tréfálózással, mialatt a besikamló szánkó után két felgyürkőzött suhanc becsukta a dörgő kaput, s aztán elkezdte megint felhúzni a nyikorgó láncokkal az állat módra nyivákoló hidat.
– Sok jó estét, Pirka nenő! – szólt a Simplex, megcsippentve a némber állát. – De régen nem láttuk egymást, talán rám se ismer már?
– Húh – rebegé a hanák. – Megcsípted a boszorkány állát! Bizony hátrafordítja a fejedet az éjjel!
– Eredj, te ördög diákja! – monda a némber. – Mi hord mindig az utamban? Hát hol az a létai pap?
– Ott szedi le a feleségét a szánkóbul. Itthon van-e a patrónus? (A bakót „patrónus”-nak címezték.)
– Hát hol volna? Ott van a laboratóriumában. De megszakállasodtál!
– Amióta legutoljára megvendégelt Pirka nenő domikalevessel. Tudja, akkor azt ígértem, hogy ha megnövök, feleségül veszem. Hát, lesz-e lakodalmas kása?!
– Bizony, megnyergel még, ha sokat bolondozol vele – inté őt a hanák, lovai üstökén egyet rántva. – Az éjjel kantárt vet a nyakadba, s ellovagol rajtad a Kriván tetejére!
– Lesz minden, ne búsulj – biztatá Babura Pirka Simplexet. – Csak elébb a többiek hadd zabáljanak. Azután majd jöjjetek fel a konyhába. Lesz jó vacsora.
– Dejszen, nem eszem én abból – dünnyögé a hanák. – Szent, hogy valamit adna innom, amitől bizonyosan sertéssé változom.
– Legalább szebb temetésed lesz akkor, mintha embernek maradsz – bosszantá őt a Simplex.
De azért a hanák csak nem volt rávehető, hogy a lovai mellől az istállóbul elmozduljon; inkább beérte a haricskapogácsával, amit a tarisznyában hozott. A Simplex aztán azzal tréfálta meg, hogy mikor visszakerült hozzá éjszakára aludni, elkezdett nyeríteni, mintha már benne volna a lóban.
A némber legelébb is a lelkészt és feleségét vezette fel az emeletbe.
Az épület tömör bolthajtásos folyosókbul és szobákbul állt, amiknek mind vasveretes tölgyfa ajtajaik voltak, végre ott hagyta őket egy hatszögletű teremben, melynek hat bolthajtása középen egy karikába futott össze, s onnan függött le egy mécses. Hanem annál nagyobb világot adott a kandalló, melyben pattogó hasábok égtek.
Ebben a teremben semmi sem emlékeztetett a háziúr szomorú mesterségére. Ódon szekrények álltak a fal mellett, a terem közepén egy gömbölyű asztal, tigrisköröm alakú lábakkal, bőrrel bélelt székek; egy pohárszék fényes cintányérokkal és kancsókkal. Semmi kép a falakon, vagy kirakott fegyverek, ahogy más házaknál szokás.
E teremből egy kis oldalszoba nyílt, olyan alacsony ajtóval, hogy a belépőnek meg kellett hajtania a fejét.
– Ez lesz a hálószobájuk – monda a gazdasszony –, jó csendes hely, ahova a kutyák lármája nem hallik.
Babura Pirka sem ismert már rá Henrikre, pedig de sokszor megtépázták egymást hajdan.
A nő észrevette, hogy Mikhál öltözete össze van ázva, különösen lábbelijeit nagyon megviselte a hegyi út.
– Nem óhajt a tiszteletes asszony átöltözni? – kérdé szolgálatkészen.
– Nincs mibe – felelt Mikhál. – Málháinkat a rablók mind elvették; magunk a hegyi utakon menekültünk meg előlük.
– Az átkozottak! Talán hát jobb volna most lefekünni a meleg ágyba, s egy kis jó forró borlevest inni. Az fölmelegítené. S nem kellene az estelire átjönnie.
– Köszönöm szívességét – monda Mikhál, kinek eszében volt az idejövetel célja: Henrik atyjának kibékítése. – Én óhajtok a ház urával együtt estelizni.
– Igazán óhajt? – kérdé a némber, összehúzva sűrű szemöldeit. – Igazán nem fél tőle? Olyan erős szíve van? No, hát még jobb. Azzal kifordult a szobából, s nem telt bele több idő, mint hogy a házastársak annyi szót válthattak egymással, amennyi elég volt Mikhált felvilágosítani róla, hogy ez a Babura Pirka a háznál régi felügyelőnő; amidőn már vissza is tért egy nyaláb női öltönnyel a karján.
Szép, nehéz selyemrokolya volt az; sötét granátszínű: virágfüzérek hímezve a szegélyeire színes selyemmel és skófiummal: öv is volt hozzá török szövetből és széles csipkekötény; elöl aranyozott csatok kapcsolták be a vállfűzőt.
– Jó lesz ezt a száraz öltönyt felvenni.
Mikhál engedte magát levetkőztetni a gazdasszonynak, s aztán engedte magára adatni a selyemruhát, amit az gondosan megmelegített elébb a kandalló tüzénél; azután összekapcsolta a derekan szépen, a kötényt is, az övet is felkötötte a derekára.
– Nézze az ember, mintha csak a testére szabták volna! Azután a nedves saruit is kifűzte, s azok helyett finom, piros szattyáncsizmácskákat húzott fel a lábaira Mikhálnak. S minthogy tükör nem volt a szobában, ő maga szolgált tükör helyett, körülnézve a vendéget.
– Mintha csak mondva csinálták volna rá! Ne féljen, lelkem tiszteletes asszony. Nem valami komisz fraj viselte ezt. Gyönyörű szép nemesasszony járt benne valaha. Annak is csak kétszer volt a testén. Olyan volt, mint egy virágszál! Még a szépek között is legszebb volt. – Én ütöttem le neki magam a fejét.
Mikhálnak összecsuklottak a térdei.
Ő egy kivégzett nőnek a ruháit viselte már a testén!
