Huszonhatodik fejezet (Az aalortzassaag elveezi megeerdemlett bevanteteesit, azonban az irgalmassaag segitseegeere eerkezic az za…
Huszonhatodik fejezet (Az aalortzassaag elveezi megeerdemlett bevanteteesit, azonban az irgalmassaag segitseegeere eerkezic az zanakozaasval, ees megzabaditia az zorongattataasbavl.)
Bálint e szókkal mutatá be az ő kedves Milkáját Sára asszonynak, mikor Kassára hazaérkezett.
– Íme, kedves édesanyám, azt mondá kegyelmed, hogy legyen bár az, akit szeretek, szegény szolgálóleány, nem tekinti származását, csak jó szíve legyen, menyének fogadja: imhol az én kedves hitvestársam.
A Milka ábrázatját pedig még akkor is eléktelenítve tarták a kissárfű tejével ráedzett szeplők és májfoltok.
A jó Sára asszony csak összecsapta a kezeit.
– No, édes fiam, ha ez a személy volt az, akiért te el tudtad hagyni az édesanyádat, s inkább szenvedted a török rabláncát, hogysem róla lemondj, s hűségedet megtörd iránta – akkor nagyobb a te virtusod a Sion hegyénél. És ha ezt a személyt ilyen nagyon meg tudtad szeretni, akkor ennek százféle lelki jó tulajdonsággal kell bírni a belsejében.
– Úgy van – válaszolt rá a Bálint, s megcsókolta a Milka éktelen arcát. Mit bánta ő, ha az egész világ rútnak hiszi is a feleségét. Elég, ha ő maga tudta, hogy szép.
Az első napokban mindjárt kipróbálta a Sára asszony a menyét, s úgy találta, hogy az tetétül talpig angyal. Engedelmes, szófogadó, munkában nem válogató, mindenkinek kedvében járó, serény, tisztaságszerető, korán kelő, későn lefekvő, nyájas kedvű, otthon ülő, alázatos és szemérmes. Pedig föltette magában, hogy nagyon szigorúan fog vele bánni: semmi sem lesz jó előtte, amit a menye csinál; mindenért szidni, pirongatni fogja. De hisz ez a szidás, hurogatás, maga paradicsomi zene volt a szegény Mikhál előtt, ahhoz hasonlítva, amit abban a másik házban kellett szenvednie; úgyhogy Sára asszony, mikor a legnagyobb haragot akarta is kifejezni az orcáján (ami ugyan nagyon nehezen ment neki: olyan gömbölyű volt az arca, hogy nem tudta ötszögletűvé csinálni, sem a homlokát összehúzni, s a hangja is olyan mézédes volt, hogy maga a veszekedés is nyájaskodásnak hangzott rajta), hát azzal sem ért el egyebet, mint hogy a Mikhál összecsókolgatta a kezeit, s megköszönte szépen a zsémbelődést. Hiszen sohasem ismert anyát. Mindig azt óhajtotta, bárcsak anyára találna férje házánál. Most tehát meglelte, amit kívánt, s lelke szerint meg volt nyugodva benne. Végre mikor azt látta Sára asszony, mily nagyon szereti a szegény teremtés az ő fiát, s milyen boldog az ő egyetlen Bálikája ez asszony szerelme által, akkor egészen meglágyult a szíve iránta.
Bálint úgy hozta Mikhált a házhoz, hogy az volt mindene, ami a rajtavalója volt. Ezért is szidta a Sára asszony a menyét, hogy oly loncsos. Aztán vett neki egy öltözetre való durva bagaziát (szőrkelme), kiszabta neki maga, s odadobta, hogy varrja meg magának jövő vasárnapra templomba menő ruhának, hogy legyen, amiben tisztességes emberek közé elvihesse.
És a Mikhálnak tettetni kellett magát, hogy mindahhoz egy hangot sem ért, amit a napa magyaráz neki. Ő, aki odahaza tortákat, süteményeket készített, híres gazdasszony volt, szó nélkül hallgatta a napától, hogyan kell rántást csinálni a leveshez. Még azt sem volt szabad elárulnia, hogy ért a varráshoz, piperéhez, aki remekül tudott hímzeni, csipkét kötni, most úgy ejtette a varrását, hogy felét mindig felfejtette vele Sára asszony: a tű sem állt a kezében; aztán átabotába varrta össze a szeleteket; pötyögős volt, ráncot vetett minden, úgyhogy mikor szombat este felpróbálta a nagy kínnal készült ruhát, hát az csupa nevetség volt rajta. Elöl hosszabb volt, mint hátul, s ahol testhez kellett volna állni, ott dudort vetett.
És őneki még ez a ruha is tetszett!
És ő még ebben a ruhában is tetszett az urának!
Volt pedig nagy mendemonda a városban a Mikhál hazahozatala óta:
„No, ugyan volt miért ötven mérföldnyire fáradni a Bálint úrfinak.”
„Nem volt ilyen csodaszépség egész Kassa városában!”
„De legalább előkelő családbeli: az apja főispán a juhok között!”
„Az mind hagyján, de milyen gazdag! Ha felmászik a diófára, semmije sem marad a földön.”
Vártak már rá, hogy mikor mutatja be Sára asszony a kedves menyét az ismerősöknek; az előkelő polgároknak.
No, ha még abban a maga varrta ruhában meglátják!
Eljött a várva várt vasárnap; korán hajnalban azonban jött a strázsamester a Bálint ablakára, felzörgette az álmábul, s bekiáltott hozzá, hogy Homonnai gróf ezredeskapitány parancsolatjára rögtön üljön lóra, és minden fegyverét magához véve, ügessen fel a piacra.
A Bálint még katona volt, hozzá káplár, engedelmeskedni kellett. Szépen elbúcsúzott anyjától, feleségétől, felkészült, s ott volt órára a helyén. Onnan pedig rögtön megindítá a csapatját az ezredeskapitány: nem tekintve a szent vasárnapot; mert az volt a híre, hogy egy török portyázó csapat egész Nagyidáig felhatolt, s az útba eső falvakat sarcoltatja. Homonnai gróf uram tehát nem sokat tanakodott magában, hanem hirtelen összegyűjtve valami kétszáz lovast, kiindult Kassáról a portyázókat emberségre tanítani.
Eszerint a Mikhál a Sára asszony gondviselésére maradt. Korán reggel, ahogy illett, felvette az új ruháját az ifjú asszony, ami nagyon alkalmas volt arra, hogy gyönyörű szép termetét egészen kivegye a formájából: úgy készült a templomba menéshez.
Mikor egészen fel volt készülve, akkor aztán azt mondá neki a Sára asszony:
– Vesd le azt a rokolyát, nem abban mégy a templomba, hanem ebben!
S azzal kinyitá a kétszárnyajtós szekrényét, s előszedte belőle a maga ifjúasszony korabeli szép selyemruháját, aranyvirágos pruszlikját, széles csipkével szegélyzett selyem előkötőjét, drága hímzett patyolatkendőjét; azt adta fel a menyére, s amíg annak karcsú derekán befűzte a pillangós vállfűzőt, tetszelegve mondá: „Én is ilyen karcsú voltam esztendős asszony koromban; ez volt az én menyecskeruhám, azóta sem volt rajtam többet.”
Aztán még az aranycsipkés tarajos főkötőjét is feltette a Milka fejére, s megdicsérte, hogy milyen szép haja van.
(Ha már az arca olyan rút!)
Így aztán egészen felcicomázva vitte magával a menyét, kezébe adva a jobbik kötésű imádságos könyvet, egy szagos virágcsokorral belecsíptetve. Csak úgy suhogott a selyem rajta, mikor végigment az utcán.
A Mikhál pedig egészen boldog volt; nem azért a selyemruháért, hanem azért, mert ebből megtudta, hogy őt a Bálint anyja milyen nagyon megszereté.
De nem soká tartott az ő boldogsága, csak addig, míg a templomba értek.
A kassai ódon székesegyház akkor éppen megint a protestánsoké volt; azok tartottak benne isteni tiszteletet.
Az első padsorban volt az előkelő polgárnők helye, akiknek a férje valami hivatalt viselt. Azok között ült Sára asszony is, kinek a férje dicséretes emlékezetű főbíró volt; ő maga is gazdag asszony.
A pad végén legszélrül ült a fürmenderné: hegyes orra, bóbitás főkötője a gyöngytyúkhoz tevé hasonlóvá, s ha megszólalt, a hasonlatosság csak annál tökéletesebb lett. Túl rajta ült a kisasszonya, s azon túl még elég hely volt tíz ember számara is.
Mikor Sára asszony és Mikhál megérkeztek a padhoz, a fürmenderné felállt a helyéből, s beengedte maga előtt menni Sára asszonyt; hanem mikor a Mikhál is utána akart menni, az előtt visszaült a helyére; a pulpitusra könyökölt, s nem ereszté be; azt mondá neki:
– A szolgálóféléknek a hátulsó padban a helyük.
Sára asszony felindulva mondá neki:
– Ő az én Bálint fiamnak a felesége.
A fürmenderné nem volt rest rá megfelelni:
– Aki maga sem más, mint kicsapott diák és közkatona.
Erre a Mikhál sírva fakadt.
Nem az keseríté meg, ami saját magával történt, hanem hogy a kedves urát így lepiszkolták.
S azzal valamennyi asszony mind a pad szélére rukkolt, hátát forgatva feléje, mintegy tudtuladás végett, hogy: „Ide se ülsz be!” A szegény Mikhál majd elsüllyedt a föld alá a nagy szégyen miatt.
Ekkor azonban a középpillér melletti, ódon faragványú címeres padból kilépett egy tündérszépségű, gazdagon öltözött asszonyság, odasietett a Mikhálhoz, s azt mondá neki:
– Nincsen helye, ifjúasszony? Jöjjön ide az én padomba; ott van elég hely.
Azzal kézen fogá a szégyenkőre állított Mikhált, s odavezette őt a saját padjába, maga mellé ültetve, s még a szép kapcsos zsoltárát is eléje tolta félig, hogy ketten énekelhessenek belőle.
Ez pedig volt a Homonnai Izabella grófné, az ezredeskapitánynak, kassai hadparancsnoknak a felesége, akit az nemrég vett nőül, ahogy említettük.
Ezzel az egész asszonyi cőtus kegyetlenül le volt tromfolva; csak úgy ette őket a méreg.
A Mikhál pedig könnyhullatások között imádkozott a Mindenhatóhoz azért, hogy az ő kedves Bálintját oltalmazza meg a mostani nagy veszedelmében, védje meg fegyver ellen, fogságra jutás ellen, hozza vissza épen, egészségesen ismét. Neki egyéb imádkoznivalója nem volt.
S mikor vége volt az isteni tiszteletnek, a grófné nem szégyenlett a Mikhállal együtt menni ki a templomból, s a templomajtóban bevárta a Sára asszonyt, s ott a kezét háladatosan csókoló Mikhálnak azt mondá, hogy látogassa meg őt minél elébb a kastélyában – valamennyi asszonyoknak füle hallatára – és szíve szakadtára.
