Huszonnegyedik fejezet (Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfia…

Teljes szövegű keresés

Huszonnegyedik fejezet (Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfiaknac zerelemre waló elchaabitaasaaban, hiwseegessenn elewadatic.)
– Én félek! – mondá Mikhál, mikor a sötét erdő közepén találta magát.
– Nincs mitől – biztatá őt Babura Pirka. – A vadállatok: medvék, farkasok a múlt hetekben végbement nagy lövöldözés által (amikor rablókkal csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok ez idén vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok most ott táncolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott éppen olyan kemény fickóvá lenni, úgy élni és úgy meghalni, mint ezek. Hanem egy esztendő beletelik, amíg az új rablócsapatok a régiek által elrejtett kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az elfogottakból semmi kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott kincseket hova rejtették el. Kiálltak minden tortúrát, de az aranyat, ezüstöt mégsem adták elő. Addig danolva járhat végig minden utas az erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet hát félni.
– Az Istentől félek – rebegé Mikhál.
A boszorkány erre megszorítá az asszony keze csuklóját, s azt mondá neki:
– Ki ne mondja a szépasszony ezt a szót még egyszer, mert itt hagyom az erdő közepében, a sötét éjszakában, s aztán nem bánom, fusson előle, vagy keresse fel azt, akitől olyan nagyon fél!
Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a nőt, ki az erdők tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy helyen a legsűrűbb szálerdő közepett egy fa derekából kihúzott egy kést, és mutatá Mikhálnak.
– Lássa: ezt a kést jövet, fényes nappal, ideszúrtam ebbe a fába, s most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.
Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az égen, midőn a görgői kopanicsához eljutottak.
– Itt megnyugszunk – szólt a Pirka. – Ez az a ház, ahol a galambok csókolóznak a háztetőn.
Ezúttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem a ház udvarán a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt, mint más Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.
– Hopp ciherre! – kiáltá el Pirka a boszorkányüdvözletet.
– Csororum hajdinárum! – válaszolt rá a kopanicsárné, egy cigánykerékkel helyreállva a két lábára.
– Miért imádkoztál boszorkány módra? – kérdezé tőle a Pirka.
– Azért, hogy az ördög ragadja el a vén Vihodárt.
– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába, és dikhec lett neki a másvilágra.
– Dicsértessék a Belzebub! – kiálta fel a kopanicsárné, és aztán örömében körülcigánykerekezte az egész udvart.
A Mikhál reszketett a két boszorkány között, akik olyan szavakat beszéltek, amiket ő nem értett, s olyanokat tettek, amiket asszony nem szokott tenni.
Senki sem volt rajtuk kívül a puszta tanyán.
– Főzz vacsorát, öcsécském – mondá Pirka az Ancsának.
– Kit hoztál vendégül, nénécském? – kérdezé Ancsa.
– Ha tudod, mit kérdezed?
Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra, s nagyot nevetett neki. Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják, hogy egy ártatlan lélek veszendőbe kerül.
Azzal bevitte őket a konyhába, s nagy lánggal égő tüzet rakott, amely mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a Pirka töltött meg vízzel, s aztán mindenféle boszorkányos hókuszpókuszt csinálva a csupor fölött, azt is oda tette a tűzhöz, s beledugta a „Valentinus” nevet hordó cédulát.
– Minek ez a csupor a tűz mellett? – kérdé tőle az Ancsa.
– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy semmi se marad benne, csak a cédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek a szép menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten leszünk hozzá.
– Páratlan szám: nem szeretem! – monda Ancsa, s azzal hozzáfogott a tyúköléshez, kopasztáshoz, boszorkánypogácsagyúráshoz.
Mikhál a tűz mellett ült, és fázott.
Az Ancsa énekelte a maga nótáját a főzés közben.
Ha „virágdal” a többi, úgy ez tán a „bürökdal” közötte:
„Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki,
Jól megpaprikázza neki,
Hogy gyóntató kelljen neki.”
A Pirka azalatt hol elvonta a tűztől a csuprot, hol megint közelebb tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az.
– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én bakkecském nagyon sebesen vágtat a dali legénnyel, hogy annak elfullad a lélegzete a nagy repülésben; ha elhúzom a tűztől, akkor megpihenget szegényke.
Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de ma annyi borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy amit a kártyán kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már: az, hogy ő elszökjék a férje házából, s egy idegen gunyhóban várjon kedvesére. Mi volna még lehetetlen azok után?
– Már jön. Már közelít – mondogatá a Pirka, a csupor fenekére sandalogva. – Már hallom a kecske troppolását: ahogy a négy lába kocog a hegytetők ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel nyergen. Huj, hogy aprózza a lépést! Gyorsan, kecském, gyorsan!
Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem volt az érzékeinek ura többé.
– No, most itt az ideje a felöltözésnek – monda Pirka, s azzal hozzáfogott Mikhálra feladnia parasztöltöny helyett a gyenge rózsaszín rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsú legyen, s újrafonta a haját, hogy szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen. A nő kábultan engedett magával mindent tenni.
Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes, csillaghullató, harmathullató éjszaka.
– Most már itt kell neki lenni mindjárt! – bizonyozott a boszorkány, mikor a csupor fenekén sistergett a maradék víz.
E percben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett felhangzani. A dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő kedves dala volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a világon él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle táncoló varázstüneményekkel; lelke ki akart testéből szakadni.
A dal mind közelebb hangzott. Már lehetett hallani künn az úton a férfilépteket.
Az utolsó csepp víz a csupor fenekén percegve süstörékelt szét.
– Megjött a kecském! – kiálta diadalmasan a boszorkány.
S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé – Kalondai Bálint – – –
 
Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, ami az ifjú asszony szívét elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére, átölelte karjaival annak a nyakát, és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki akarná szívni a lelket belőle, és a könnyei csorogtak annak az arcára.
Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi van még ezen kívül az egész világon, beleszámítva mind a kilenc planétát is, amik az emberek sorsát igazgatják és confundálják.
Meddig tarták így egymást átölelve, az talán egy örökkévalóság volt; hasonlatos ahhoz, amidőn Mirza sah a perzsa varázsló szavára egy kádba lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet álmodott végig. Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt; mert mikor magához tért, felsóhajtott:
– Óh, milyen kár, hogy már reggel van! Nézd, már hajnalodik.
Az égen nagy világosság terjedt el.
– Hahaha! – nevetett rá a Babura Pirka. – Az volna a bolond nap, ami nyugat felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér háza ég! Hahaha! Gyönyörűséges hajnal!
A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre, erdőkre; messzire bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai lángolnának, a csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.
– Most már nyugodtan alhattok, gyermekek – mondá a Babura Pirka. – A vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni, s azt fogja hinni, hogy a felesége is odaégett, s nem fogja a földön keresni többé.
– És ha keresné is – kiálta fel dacosan Bálint –, én nem adnám neki oda többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb rablóbandát alakítani, s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet el hagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi el tőlem, aki elveszi még egyszer.
És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két boszorkány a mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint nyakába, és azt rebegé:
– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a fagyba, a halálba, a kárhozatba, ahová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más halálom, mint az, hogy az én vérem a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva – ha üdvben, ha kárhozatban. – Angyalom! Királyom! Napvilágom!
A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon, s olyan lakodalmast fújt rajta, hogy minden bérc visszhangzott belé.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages