Huszonnyolcadik fejezet (Mellben nagi aatwaaltozasoc mennec weegbenn, ugi hogi az emberec alig ewsmernec immaaron magvc magvkra i…
Huszonnyolcadik fejezet (Mellben nagi aatwaaltozasoc mennec weegbenn, ugi hogi az emberec alig ewsmernec immaaron magvc magvkra iss. Az Mikhal pedig raagalmaztatic wala, holott ebben az egiben weetkes nem wolna.)
De ha nagy volt a Sára asszony csudálkozása afelett, hogy a Milka mily nagy előmenetelt tett rövid idő alatt a konyhaművészetben és a női kézimunkákban, még nagyobb volt bámulata a grófnénak azon a gyors felfogáson, mellyel az ő tudományos tanításait megragadá.
Csak egyszer kellett annak valamit elolvasni, már a fejében volt, és el nem felejtette többet. Száz idegen szót is elmondott egy hallásra.
– Lángesze van annak az asszonynak! – magasztalá Milkát a gróf előtt a grófné. Azt nem sejtette, hogy ez mind tudja ezt már régen, amire most tanítják.
És a parasztos modorról is elszoktatta lassan, úri illendőséghez térítve, ami megint annyival könnyebben ment a Milkának, mert mindig emehhez volt szokva, s amaz volt nála a tettetés, amire erőtetnie kellett magát.
De annál sokkal csudálatosabb volt a tudományos gyarapodás, amit viszont a Milka tapasztalt a maga urán, a jó Bálinton. Mert a Bálint most már egészen komolyba vette azt, ami neki ígérve volt, s nagyravágyásának céljává tűzte ki, hogy ő a várnagyi hivatalt elfoglalhassa, s a feleségének a „várnagyné nagyasszonyom” címet megszerezze. És ment a tanulás csudálatos módon. Talán korábban is tudott volna a Bálint jól tanulni, ha ilyen kedves ajkak rágták volna a szájába a syntaxist, grammatikát, s ferula és signum helyett édes csókokkal préselték volna belé a „hic, haec, hoc”-ot. Talán az érett ésszel párosult akarat is sokat segített az elméjén.
Egypár hónap alatt annyira ment, hogy az ezredes által eléje tett diák és német leveleket nemcsak világosan meg tudta magyarázni, de sőt azokra feleleteket is tudott fogalmazni, sőt már a franciában is annyira haladt, hogy nem lehetett volna őt rajta eladni.
Ilyenformán a grófné oktatta a Milkát, a Milka Bálintot, s mindnyájuknak nagy öröme telt az előmenetelben.
– Ejh, mily nagy kár – mondá egykor a grófné Milkának –, hogy egy ilyen sok ügyességgel, lelki tehetséggel felruházott asszonynak, ily szép termet és formás ábrázat s ilyen kellemes magaviselet mellett, ennyi rút szeplővel kell eléktelenítve lenni. Hátha segíthetnénk ezen? Nekem van egy mosdóvizem, a híres királynévíz, amit Erzsébet úrasszonyunk, Nagy Lajosunk édesanyja szerzett, az én arcom attól ilyen finom és sima: próbáljuk meg kegyelmednél is, hátha elmúlnának ezek a rút szeplők?
A Milka nem mert mindjárt ráállni; azt mondta, hogy elébb megkérdi az urától, hogy kívánja-e, hogy a szeplők az arcáról elmúljanak, mert az őtet ezekkel együtt szerette meg. A napával is közölnie kell elébb a dolgot, vajon nem veendi-e az kacérságnak a menyétől arcának ily módon való szépítését.
Azok pedig mind a ketten beleegyeztek, azt mondva, hogy amivel a grófnének mosdani tisztesség, az a Milkára nézve is becsület.
Annak az arcáról pedig természetesen hogy hamar eltűntek a királyné vizével való mosdásra az elrútító szeplők, amik csak az euphorbia nedvével voltak odaetetve. Néhány nap múlva egészen más formája kelt ki. Fehér és piros arcszíne lett és gyönge bőre, mint a harmat. A grófné diadalmaskodott örömében, hogy mosdóvize ily csudahatást szerzett, a Sára asszony is odavolt bámulatában, menyének ez átalakulását szemlélve napról napra; de legboldogabb volt vele a Bálint, aki ily módon lassan-lassan, ízről ízre kezdé visszanyeregetni azt az ő imádott eszményképét, akit legszebbnek, legjobbnak, legokosabbnak vallott a világ minden asszonyai között.
De annál kevésbé akartak megnyugodni ebben a változásban az asszonyi nyelvek.
Mivelhogy Kassán abban az időben (most bizonyosan másképpen van) a rossz kútvíztől, a bezárt falak közti levegőtől, különösen a meszes bortól, a minden hét évben kiütő pestistől az asszonyi arcoknak mind valami sajátságos sárgás halovány színe volt, hasonló, amit a velencei hölgyek arcán „morbidezzá”-nak neveznek; ezeknél pedig országszerte úgy hítták, hogy a „kassai szín”.
(Nehogy alaptalan rágalmazás színébe keveredjünk, ideiktatjuk történetünk egyik kútforrásának ipsissima szavait: „Die Leuthe, sonderlich das Weibs-Volck, seynd einer gelben und bleichen Farbe, welches man in Ungarn die Kaschauer Farbe nennt.” – Johann Christof Wagners Staedt– und Geschicht-Spiegel. 1687. – Ez azonban kétszáz esztendővel ezelőtt lehetett így, mert mai nap a kassai hölgyek arcszíne csak olyan rózsa és liliom, mint a többieké, s az sem áll többé, amit ugyanazon auktor mond, hogy „vom Kaschauer Wein bekommen die Fremden das Zipperlein”.)
Hát amint az asszonyok a legközelebbi karácsony első ünnepén délelőtt megpillanták a templomban a Milkát, ki azóta mindig a grófnéval járt a templomba, s őmellette ülve vett részt az isteni tiszteletben, szerfelett megbotránykozának annak tündöklő fehér és piros orcáin, amiken egy szeplő sem volt látható.
Ott szemtül szembe semmi gorombaságot el nem követhetének vele a magas pártfogó közelléte miatt; azonban isteni tisztelet végeztével összedugták a fejeiket a sekrestyében kijövet, s elhatározák, hogy az esetet feljelentik a nagytiszteletű esperes úrnak.
Fürmenderné asszonyom vállalta magára, hogy a vádat, a megbotránkozást és a panasztételt előterjessze, miszerint egy asszony jár a templomba, akinek az ábrázatja keresztyénellenes módon ki van festve fehérre, pirosra, ami nagy gyalázat az egész eklézsiára nézve.
Délután ismét isteni tisztelet volt, s ünnep első napján a nagytiszteletű úr katekizációt szokott tartani, ami bevett szokás volt azon időkben, hogy az ifjú személyek, legények, hajadonok, de legkivált az idegen földről beszármazott fiatal házasok a médiumra kiszólíttattak, s ott az Úr asztala előtt a nagytiszteletű úr által megkatekizáltattak, hogy kitudódjék, vajon tudósok-e a vallás és confessio alaptételeiben, s feleletet adjanak az egész hitközség élő hallatára, miszerint igaz evangélikus keresztyén hitsorsosok, nehogy másnap az úrvacsorája osztásakor olyanoknak adassék a kenyérből és borból, akik azt sem tudják, hogy az mire való, vagy akik arra erkölcsi fogyatkozásaik miatt nem érdemesek.
Legelső volt, akit e délután a nagytiszteletű úr az asztal elé hívott, Kalondai Bálintné ifjasszony.
Milka fölkelt a helyéről, és odalépett a középre, bátran és szerényen, bizonyos levén maga felől, mint aki a katekizmust úgy tudta könyv nélkül, mint a miatyánkot.
Nagy volt azonban a megdöbbenése, midőn a nagytiszteletű úr, ahelyett hogy az Istenség szentháromságának titkáról, s a szent vacsora kettős alakban kiszolgáltatásának szükségéről tudakozódott volna tőle, azt kérdezé kemény szóval:
– Ismered-e, jámbor keresztyén asszony, Istennek azon parancsolatját, mely megtiltja a hívőknek, a pogányok módjára, abból az ábrázatból; amelyet számukra ingyen kegyelméből adott, másforma képet csinálni, s mindenféle kenőcsökkel hazug módon bemázolni, kendőzni és kancsérolni, ahogy cselekedtek a Midián leányai.
A Milka egész jó lélekkel felelé:
– Ismerem.
– Ha ismered, akkor mért cselekeszed az ellenkezőt?
– Az én arcom olyan, amilyennek Isten Őfelsége teremté felelt a Milka nyugodt szívvel.
– Ha való, amit mondtál – mosdjál meg ebben.
A nagytiszteletű úr intésére az egyházfi egy nagy ezüst medencét állított a keresztelő márványveder fölé, tele kristálytiszta vízzel.
A Milka készséggel megmosá az arcát a medencében. És oly tiszta maradt utána a víz, mint azelőtt volt.
– És törülközzél meg ebben.
Azzal egy törülköző kendőt nyújta az asszonynak, amellyel az nedves arcát körös-körül és erősen megdörzsölé, s a hófehér kendőn nem maradt arcáról egy makulányi pirosság sem, ellenben még pirosabb lett az arca, a dörzsöléstől.
A nagytiszteletű úr bámulva kérdezé:
– S hogyan támadhat az, hogy egykor szeplőkkel volt tele az arcod, most pedig nincsenek azok rajta?
– Szokásuk a szeplőknek, hogy télire visszamennek – felelt a Milka.
Ez bizony igaz is. Némely arcról elmennek télire a szeplők. S éppen tél ideje volt.
Erre pedig nagy haragra gerjede a nagytiszteletű úr, s lecsapva az asztalra a katekizáló könyvet, mondá kinyújtva kezét:
– Akkor tégedet, jámbor asszonyszemély, méltatlan rágalommal illetett a te bevádolód: Zwirina Ágostonné, fürmenderné asszonyom, ki is, büntetésül e hamis vádért, a holnapi úrvacsorától eltiltatik.
Fürmenderné asszonyom, mint akinek az orra vére eleredt, osont ki a templomból, szélről ülvén a legelső padban, ahol mindenki láthatta.
A nagytiszteletű úr pedig ott tartá a Milkát tovább is a katekizálás végett, s elkezdte neki a kérdéseket feltenni, amikre a Milka oly biztosan, helyesen felelt meg, hogy a nagytiszteletű úrnak egész gyönyörűsége telt benne. Csaknem belefelejtette magát az examinálásba. Mindig nehezebb kérdéseket igyekezett feltenni az asszonyszemélynek, amikre az folyvást ékesen és helyesen adott választ, hogy utoljára a hallgatóság azt kezdé suttogni, hogy íme, a bárfai szolgálók olyan tudósok, mint egy káplán. Az esperes végre megdicséré őt, és megáldva, helyére bocsátá.
És így azon nap, mely a Milka megszégyenítésére volt szánva, végződött az ő felmagasztalásával s az ő rágalmazóinak megszégyenülésével, ami fölött Sára asszonynak nem kevesebb volt a diadala, mint a derék jó Homonnai grófnénak, aki méltán hitte azt, hogy mindezen tudományt és szépséget ő ajándékozá a Milkának.
És abban igaza is volt; mert bár mind a kettőt Istentől nyerte is az asszony, de a balsors körülményei által úgy el volt nála testi és lelki szépség temetve, hogy azoknak feltámasztása csakugyan a grófné érdemének nevezhető.
