Kilencedik fejezet (Mellnec rendeenn az kegies athia megdorgaalia wala kemeen ziwwel az ew elteewedetth magzattiat, ees vtoliaara…
Kilencedik fejezet (Mellnec rendeenn az kegies athia megdorgaalia wala kemeen ziwwel az ew elteewedetth magzattiat, ees vtoliaara bochaanathiaat adia leezen az megteerewnec.)
Mikor Kaczenreiter Keresztély az ifjú nő csókját megérzé kezén, háromszor felszisszent, fogai közt szíva a levegőt, mint akit tüzes vas érintett: „Szh – szh – szh!”
Aztán Henrik is oda akart hozza lépni, hanem az öreg kinyújtá hosszú kezét, s fiának vállára téve, visszanyomta azt székébe; mintha egy vas emelőrúd nyomta volna le, aki nem ismer ellenállást.
Az öregnek csak Mikhál számára volt szava.
– Tehát nem azért jött ide ez a gyönge teremtés, hogy ama szomorú látványt megnézze? Ezt szeretem. Rendesen több ott az asszony, mint a férfi, és fiatalok is. Mi a neve? „Mikhál”. És ezé itt? „Henrik”. Régen hallottam ezt.
Azzal fölkelt az asztal mellől.
Mikhál pedig még mindig kezében tartá azt a vas kezet, s úgy kulcsolá össze az ujjait, hogy Keresztély keze ottmaradt közöttük, úgy rebegé el az asztaláldást. Az öreg pedig félrefordítá a fejét az imádkozás alatt.
És azután kihúzta a kezét a Mikhál kezéből, s minthogy az még mindig ott térdelt a lábainál, mintha várna valamit, az öreg lehajtá a kezére a dolmánya ujjainak hosszú hajtókáját, hogy az egész a körmei hegyéig eltakarta azt, s úgy tette a kezét a Mikhál fejére, nehogy a csupasz tenyere érintse valahogy ezt az ártatlan fejet.
Amire aztán a Mikhál felállt a térdéről. De a fiának nem nyújtá kezét a patrónus.
Ellenben, amint a gazdasszony bejött ismét a terembe, hogy elszedje a terített asztalt, azt mondá neki, hogy csak hagyja azt abba, s elébb való dolgának tekintse ezt a gyönge teremtést a hálószobájába vezetni, jó ágyat csináljon neki, fektesse le, gyönge dajka módjára altassa el. A tiszteletes még itt marad egypár szóra.
Mikhál megköszönte a kegyes gondoskodást, s aztán kezét nyújtá férjének, félénken kérdezve:
– De te is utánam jössz nemsokára?
Mire Henrik illendően azt felelte:
– Mihelyt atyám áldását kinyerhetem.
A Babura Pirka ebből a szóból tudta meg, hogy a lelkész a patrónusnak a fia.
Amint a nehéz ajtók egymás után becsukódtak az eltávozott asszony nyomában, Kaczenreiter Keresztély azt mondá fiának:
– Jöjj velem.
Azzal az oldaltáskájából kivett egy dupla tollú kulcsot, s azzal egy fortélyos závárt felnyitott egy alacsony vasajtón, s azt feltárta. Az ajtón túl csigalépcső látszott, mely egy toronyba vezetett föl.
Régi időkből tudta már Henrik, hogy az öreg ebben a toronyban tartja a kincseit, ahol azokhoz semmi tolvajkéz hozzá nem férhet, s annálfogva kedvező jelnek vette, hogy az öreg által oda idéztetik.
– Vedd a mécsest, és eredj előre.
Henrik felvette a kétlángú mécstartót, s előrement a lépcsőn, az öreg azonban bezárta kettőjük után a vasajtót.
Amint tizenkét fokon fellépdeltek, egy nagy kerek kamarába jutottak el. Az a kamara pedig körül volt rakva a patrónusnak nem a kincseivel, hanem a mestersége minden eszközével, ahogy azokat amaz időkben dívó kínzásokra, életkioltásra használták; de amiknek leírásával az anélkül is eléggé elszomorító történetet még iszonytatóbbá tenni nem akarjuk. Most már csak múzeumokban láthatók az eszközök, s az emberek megjavítására más szereket gondoltak ki embertársaik.
Henrik azonban borzadozva tekinte szét e rémséges arzenálon, s nem tudta elgondolni, hogy mit akarhat az öreg vele ezen a helyen.
A patrónus nem soká hagyta őt eziránt kétségben. A kamra falára akasztva függött egy ölnyi hosszúságú pallos, két kézre való fogantyúval, fekete bőrtokban. Azt az öreg leakasztá, kikapcsolta a tokot, melyben piros bársonybélés között hevert a tükörfényességű, széles fegyver, melynek a két éle homorú volt már a sok köszörüléstől. Azt kivette belőle. S akkor azt monda a fiának hideg, nyugodt hangon:
– Térdepelj le. Imádkozzál. Meghalsz.
– Atyám! – kiálta Henrik megrettenve.
– Nem atyád. Bírád és bakód!
– De hát miért akarsz engem megölni?
– Azért, mert negyven év óta vagyok bakó; ezalatt sok gonosztevőt elküldtem a másvilágra; de ilyen rettenetes gazember, mint te vagy, még nem került a kezem ügyébe.
– Mit vétettem én? – kérdé megrettenve Henrik.
– Együtt és egy csoportban vétetted mindazt, ami másokat különszedve is a vérpadra vitt. Tolvaj vagy! Megloptad a jóltevődet, ki házába befogadott. Álarcos vagy! Megtagadtad apádat. Istenkáromló vagy: hozzányúltál az oltáriszentséghez, tudva, hogy az a te kezedtől megfertőztetik. Gyilkos vagy: kétszeresen apagyilkos és feleséggyilkos; mert soha kegyetlenebbül még ember meg nem volt ölve, mint ahogy megöltél te engemet, ezt az ártatlan asszonyt és ennek az apját. Meg kell neked halnod.
– De ha vétkes vagyok, akkor állítsanak bírám elé! Nem bánom, olvassák rám a törvényt, s ítéljen fölöttem a törvényszék.
– Semmi beszéd. A te számodra nincsen törvény. Az országnak van egy határozata, mely szól a „martalócokról”, akik embert lopnak. Azt mondja e dekrétum, hogy ahol egy martalóc tetten kapatik, hogy férfit vagy leányt ellopott, ne is vitessék semmi bíró elé, hanem egyenesen a bakóhoz; az legyen a bírája, s válasszon számára a halál nemei közül. Te pedig martalóc vagy. Leányt loptál. Tetten kapattál. És én kegyelmes bírád akarok lenni, amidőn csak fejvételre ítéllek. Vetkőzzél le, és térdepelj!
Henrik összeszedte minden bátorságát. Elkezdett mosolyogni. Azt hitte, az öreg csak tréfál vele: meg akarja rémíteni.
– Jól van, öregem, eleget rám ijesztettél már. Untig volt a tréfából. Én se nem öltem, se nem raboltam. Apagyilkos éppen nem vagyok. Tisztelem apámat; különben nem volnék most itten. Azért kérlek, add atyai áldásodat, s bocsáss a feleségemhez, aki önkényt követett, s nyugtalanul vár rám.
– A leány, kit elhoztál magaddal, nem feleséged, és hiába vár reád. Hajnalban erős kíséret mellett visszaküldöm őt atyjához, a te halálhíreddel együtt.
E szóra dühbe jött a fiú. Elbízta magát testi erejében, amivel bajtársai előtt olyan nagyra volt, s elkeseredésében rárohant az öregre. Azt hitte, hogy ki fogja a kezéből facsarni a pallost, utat tör magának ebből a kelepcéből, s ahogy meg tudott ugrani tíz év előtt padlásablakon át, sáncpalánkon, vízárkon keresztül, újra megkísérti az egérutat; azonban nagyon rosszul számított. Az öregnek a bal karja elég volt, hogy őt mellbe ragadva, mint egy macskafiút, a kamra túlsó oldalára hajítsa, ahol a fejét a falba csapva, összerogyott.
– Még csak ez volt hátra! – dörgé az öreg, meg se melegedve. – Hogy fel merd a kezedet emelni a te urad és bírád: a te apád ellen! Ezeregy eset közül az első, hogy az elítélt birokra merjen kelni a bakóval. Lelkipásztor! Melyik bibliából tanultad ezt?
A megalázott ember e kudarc után minden lelkierejét elveszté. A hős, ki magánál erősebb emberre akadt, a lelki harcra sem érzé magát többé erősnek; térden csúszott oda atyjához, és zokogva könyörgött:
– Atyám! Kegyelem! Egyetlen fiad vagyok.
– Egyetlen fiam: ki apját megcsúfolta! Te elszöktél tőlem. Azt mondtad: „Az apám becstelen mesterséget űz: nem osztozom sorsában.” Igaz, mert úgy van! Én az emberi fajzat szennyét tisztogatom. A kezem nem lehet fehér, mint a liliom. Minden, ami piszok, ami förtelem, ami utálat, engemet hí, hogy irtsam el. Irtóztató sors. De egynek viselni kell azt százezrek között. Úgy terem a rossz ember, mint a kígyótojás. Te magad láttad őket. Körül voltál tőlük fogva: tapasztaltad, milyen hatalmasok. Pedig már e pallos félig elkopott az irtásukban. Egy pokolnak a pincéjét már magam töltöttem meg elkárhozottakkal. Mégis egyre nőnek, mint a mérges gomba. Ama bitófák nélkül az ördög birodalma kerülne felyül ebben az országban. Nekem is irtózat éjjelemnappalom, s nem szeretem magamat, amikor egyedül vagyok. És mikor elalszom, egynek ott kell állni az ágyamnál, hogy felköltsön, mikor álmodom; mert azok rettenetes álmok! Le is tettem már egyszer e hivatalról, mert harminc évi szolgálat után a király kegyelme feloldja a bakót, s a királyi levél „becsületes”-nek hirdeti őt, harminc év utáltatás után. De amint kezemet letettem a pallos nyeléről, fél év múlva nem lehetett utazni e vidéken, s a városokból fényes nappal elrabolták az asszonyokat, s a gonosztevők odamentek táncolni a feltört templomokba. És én újra visszatértem „dolgozni a vérben”. Irtóztató munka. Ember elbújik, kutya vonít, legelő gulya szétszalad, ha közeledni lát, ha megérez messziről; a templomban nincsen számomra szék, a városban nincs számomra nyitva ajtó. A jók még jobban utálnak, mint a rosszak. De az mind nem fáj nekem. Egyedül az fáj, hogy a tulajdon fiam is megutált engem! A másvilágon ezeregy rémalak, aki ott rám vár, hogy levágott fejét hozzám vágja, nem fog megriasztani, hanem tulajdon fiam, aki arcul fog ütni, az lesújt a pokolra!
– Nem, atyám! – szólt közbe Henrik. – Esküszöm neked az élő Istenre, nem utállak meg. Te is az emberiségnek szolgálsz. Nem ítéllek meg érte. De énnekem nem adott oly erős szívet az ég. Én az engesztelés, a javítás misszióját választottam. Én is azt a rosszat akarom irtani, amit te irtasz, de nem vassal, hanem Isten igéjével, és mind a kettőnk küldetése Istentől jő.
– Hát te azt hiszed, hogy ez megfér együtt? Hogy apád bakó legyen, te meg lelkipásztor? Hogy mikor az Úr vacsoráját osztod, reszketve nézzen minden ember a kezedre, ha nincs-e rajta az apádtól öröklött vérjegy? Hogy eklézsiádban a gyermekek lángfolt anyajegyekkel jöjjenek a világra? Hogy a csőcselék ujjongva kiabáljon utánunk, mikor együtt megyünk ama gyászszekéren: „Ahol megy a bakó meg a fia: a pap! Az öreg kettévágja a bűnöst, s a fia összeragasztja a lelkét!” S aztán kacagjanak az én palloscsapásomon, úgy mint a te imádságodon? Vagy nem azt akarod? Hanem eltagadni továbbra is, hogy ki volt az apád? Mindennap egyet hazudni elébb, és azután felmenni a szószékbe, és hirdetni az örök igazságot. Nem akadna a torkodon ez a szó: „Miatyánk”? Esketnél másokat, és esküdnél hamisan magad? Prédikálnál az ötödik parancsolatról, s nem suttognának a füledbe az ördögök ezalatt? Hirdetnéd a halottak fölött a föltámadást, és rettegve gondolnál reá, vajha az apád föl ne támadjon halottaiból, akit eltemettél? Maradj veszteg. Tartsd egyenesen magadat. Végezzünk!
Az ifjú roskadozva keresett támaszt fél kezével a földön.
S a hideg kő mintha megszánta volna. – Alant, a mély boltozat alul csendes énekhang zengett fel, gyöngéd női hang zsolozsmája, az ismert esti ének:
„Szeretem és áldom az Úr Istent,
Mert meghallgatá az én kérésemet:
Könyörgésemre hajtá kegyes fülét;
Melyért imádom őtet örökké.”
Mert meghallgatá az én kérésemet:
Könyörgésemre hajtá kegyes fülét;
Melyért imádom őtet örökké.”
Az ifjú elkezdett zokogni. Az apa a pallosra támaszkodott két kezével.
Azután sokáig hallgatott.
Nem akart az estima alatt megszólalni.
Fia odaveté magát a földre zokogva, s arcával nedvesíté a kőlapokat.
– Akarsz élni? – kérdé halkan az apa.
Henrik repeső örömmel emelkedék fel a földrül. Ez a meghatott hang bizonyossá tette afelől, hogy a halálos harag engesztelődéstől kezd lágyulni.
– Szánod azt a nyomorult teremtést? – kérdezé az apa.
– Szeretem őt, mint a lelkemet.
– Csak azt kérdeztem, hogy szánod-e? Többet ne vallj.
– Úgy van.
– Sajnálod az apádat?
– Szeretlek és tisztellek.
– Ne mondj olyan sokat! Csak amit kérdeztem, arra felelj!
– Isten látja a lelkemet, hogy úgy van.
– Sokszor viseled nyelveden annak a nagy úrnak a nevét! Tehát ha szeretsz élni, ha sajnálsz engem, ha szánod azt a szegény teremtést, akkor kelj fel. Ne sírj. Az nem szép. Nem hozzád illő. Férfi vagy. Vesd le azt az öltönyt. Itt van másik. Vedd fel azt. Azután jer velem, ahová vezetlek.
Henrik leveté a fekete tógát, felvette a vászonzubbonyt, melyet az öreg vett elő számára egy faliszekrényből. A zubbony egyszerű volt, minden gomb és csat nélkül. Egy bőrtüsző kellett csak hozzá, mely azt összeszorítsa. Henrik jól látá, hogy az öreg ugyanazon faliszekrényből kétszáz aranyat kiszámlál, s azt a tüszőbe csúsztatja. Aztán felcsatolja azt a fia derekára: „Ez a tied.” S aztán int neki, hogy vegye fel a mécstartót, s ismét elölbocsátja maga előtt, a csigalépcsőn lefelé. Ő maga viszi a pallost magával.
Magában arra gondolt Henrik, hogy csak ezúttal szépen megszabadulhasson az öregtől, többet ugyan nem fog a háza tájára jönni soha, amíg életben tudja.
S az öreg tudta jól, hogy a fia most erre gondol. S tett róla, hogy az meg ne tehesse azt, amire gondol.
