Második fejezet (Elewadatic mikippen ronghaalaa vala megh az saarkan naghilizteleter: ’vr vrvncnac minden bewlch practicait?)
Második fejezet (Elewadatic mikippen ronghaalaa vala megh az saarkan naghilizteleter: ’vr vrvncnac minden bewlch practicait?)
Volt igenis egy kiválasztott kedvence nagytiszteletű Frölich Dávid professzor úrnak, s aki e kitüntetésre egészen érdemesnek is nevezhető.
Az ifjút Kaczenreiter Henriknek nevezték. Ami elég furcsa név. De azért miatta nem sok csúfondároskodást kellett kiállani az azt viselő ifjúnak, mert hatalmas, erős termete respektusban tartá a condiscipulusokat, s a birkózás nemes vetélkedése sohasem volt iskoláinkban tiltva, sőt azt már Arisztotelész is ajánlotta; s ebben nem is mérkőzhetett Kaczenreiterrel senki, csak éppen egy Kassáról feljött kálvinista magyar fiú, Kalondai Bálint; az még be tudta törni a derekát, s egyedül bírt megküzdeni vele, amit nagyon szép volt elnézni, mikor együtt birkóztak a gyepen, összekapaszkodva s egymás vállára téve az állaikat. Kaczenreiternek erősen szőke, hosszú haja volt és serdülő, vereses szakálla, Kalondainak pedig szénfekete haja, kétoldalt csimbókokba bogozva, és hegyesen kipödrött, huszáros bajusza.
Hanem sajnos, hogy csak a testi birkózásnál bírta a magyar legény letörni a szepesi fiút: a szellemi mérkőzésnél egészen elmaradt mögötte. Itt Kaczenreiter vetélytárs nélkül élt; első eminens volt mindig és mindenféle tudományból, míg Kalondai Bálint csak úgy a sereghajtók között kullogott.
Ex moribus is nagy volt a két diák között a különbség. Kalondai Bálint nem utálta a bort és a muzsikát; olyan emberekkel, mint a sziléziai Simplicissimus, tartott barátságot, mely nevezett quidam földönfutó csavargó mestersége mellett „tárogató”-fúvással bolondította a világot; míg Kaczenreiter példánya volt a jó erkölcsű ifjaknak. Tíz éve, hogy idekerült Kézsmárkra mint szegény tanulófiú, azóta folyvást tisztességesen élt abból, amit gyerekésszel tud valaki maga élelmére keresni. Maga a papi pályára készült, tehát teológiát tanult; de amellett nagytiszteletű Frölich Dávid úr házánál mint „fizikusinas” szolgált a fizikum múzeumában; ezért szerette is őt nagyon a professzor úr, s már messziről őt szánta a szép Mikhál számára élettársul.
Kalondai Bálintnak az igaz, hogy nem is volt szüksége erre a nagy tudákosságra. Neki gazdag özvegyasszony anyja volt Kassán, akitől majd, ha felserdül, át fogja venni az ősi üzletet. Csupán azért küldték fel Kézsmárkra a líceumba, hogy mégis ragadjon rá annyi, hogy ha majd egyszer meg találják választani Kassán főbírónak, legalább annyit tudjon diákul, amennyit boldogult édesatyja tudott, aki szintén viselte azt a díszes hivatalt, s aki a delikvensre ki tudta mondani a „capite plectetur”-t vagy a „hárum pálcárum” kegyelmes ítéletét, s aztán tudott correspondálni a császári generálisokkal mind kalamárisból, mind ágyúból. Ágyúból jobban, mint kalamárisból. Bálintnak tehát elég volt az, amit ő magának tanult.
De a Henriknek bizony nappallá kellett tennie az éjszakát, hogy dicséretesen megállhassa azt az exament, mely megelőzte pappá felszentelését, ami nagy celebritással végbe is ment, s Henrik ott is első és kitűnő maradt. Meg is kapta mindjárt a nagylétai eklézsiát, ami éppen üresedésbe jött, természetesen azon üdvösen bevett föltétellel, hogy a néhai lelkész özvegyének engedett kegyév alatt a fizetésre és a parókia teljes használatára nem tart számot.
Ez ünnepélyes napon nagytiszteletű Frölich Dávid úr az új lelkészt meghívta magához ebédre, melyre ugyanekkor a superintendens és az esperesek is hivatalosak voltak.
Ebéd végeztével a szép Mikhálnak is szabad volt az asztalnál megjelenni; egyrészt azért, hogy a mai felséges lakomáért, melyet ő készített, a superintendens úr dicsérete által a konyhatűztől pirosló arca még pirosabbá tétessék, másrészt pedig, hogy ő is poharat koccintson az ifjú lelkésszel, megnedvesítvén ajkait annyi borfélével, amennyit egy szemérmes hajadon úrvacsorája alkalmával szokott szürcsölni.
Mikor aztán a vendégek eltávozának, s a szép Mikhál a szolgálókkal elszedeté az asztalt, nagy gonddal elrakván a szekrénybe a sávolyos abroszokat és kendőket, az ősi cintányérokat és mázos cseréptálakat pedig felrakván rendben a tálasra, a professzor úr a végzett munka után odabenn marasztá leánykáját.
Jó kedve volt a tudós úrnak, a szívderítő válogatott italoktól is, a vidám társalgástól is – meg még valami mástól is.
Pipára gyújtott és füstölt. Pedig még a reverendát sem vetette le, s azon nem szabad megérzeni a dohányfüstnek.
– Mikhál leányom – mondá ravasz komolyságot tettetve –, még mai nap nem is végeztük a penzumunkat. Pedig „nulla dies sine linea”! Mit tesz az?
– Nap ne múljon vonal nélkül – felelt rá Mikhál.
– Vedd elő tehát exercitiumos könyvedet.
A leány engedelmeskedett szótlanul. A konyhában el volt végezve minden feladat, következett a tudomány. Leült, és kezébe vette a tollat, amit akkor kalamusnak neveztek.
– Hosszú ebéd után üdvös az elmélkedés – mondá a füstfellegen keresztül a tudós úr. – Nem jó volna, ha mindennap így volna: „Qui amat vitam longam, amet mensam brevem.” Írjad le könyvedbe, és fordítsd le.
Mikhál írt és fordított extemplo.
– „Ki szereti a hosszú éltet, szeresse a rövid asztalt.”
– Hát az olasz mit mond? „La cucina piccola fa la casa grande. La tavola è un ladrone segreto.” Írjad le és mondjad, mi az!
A leány tollba mondta magának:
– „Kicsiny konyha teszi a házat naggyá. Az étasztal a titkos tolvaj.”
– Petrus Nonus mondá ezt Fagiola Hugotiusnak, midőn az egy ebéd miatt elvesztett két várost. Hát még az a sok ivás! Írjad le: „Plures interierunt vinolentia, quam violentia.” Hogy mondanád ezt magyarul?
– „Többet megölt a borivás, mint a bajvívás.”
– Megjárja. – Azonban rendkívüli napokon rendkívüli excessusok is előkerülnek, s a mai nap az volt. Egy lelkész lőn felszentelve – s egy leányzó lőn megkérve.
A szép Mikhál arcáról egyszerre eltűnt a pirosság.
A tudós úr nagy füstöt támasztott maga körül, s a füstfellegből bölcs mondatokat olvasott elő.
– Mit mond Dubravius? „Si qua voles apte nubere: nube pari.” „Nősülnöd, ha kívánsz, vedd a magadhoz illőt.” – Ambrosius pedig azt kérdezve, hogy mit keressünk a házastársnál, ekként felel: „Amorem, Morem, Rem.” – „Szeretetet, erkölcsöt, dolgot.”
Szép mondás, de a lány csak nem jegyezte azt fel a gyakorlatok aranykönyvébe.
– Íme, a kérőnél megvan mind a három. Van szerelme, van jó erkölcse, és van dolga. Nincs nagy dicsősége, csak lelkipásztor, miként én is csak az vagyok. De mint Macrobius mondja: „Honores sunt, sicut flores.” „A méltóság hullóvirág”, s Drexelius Trismegistos szerint: „Saepius ima petit, melius qui scandere novit.” – „Gyakran a mélybe lehull, ki magasra kapaszkodik és nyúl.” Jegyezd föl azt könyvedbe, Mikhál leányom; mert aranymondás! Kérődnek szegénységétől se rettenj vissza. Cyprianus szerint: „Paupertas dura; sed secura, et sine cura.” – „A szegénység terhes; de csendes és gondmentes!” Vajha feljegyeznéd ezeket magadnak, Mikhál leányom!
A szép Mikhál pedig nem jegyezte fel az aranymondatokat sem eredetiben, sem fordításban, hanem letette kezéből a tollat, és azt mondá:
– Nem szeretem őt!
A nagytiszteletű úr visszahökkent. Ez paradoxon! Senkit sem szeretni: az lehet, de különösen egy embert nem szeretni: ez abszurdum.
– Tudod is te, hogy mi az a szeretet! „Amantes sunt amentes” = szerelmesség esztelenség. Mit nem szeretsz rajta? Hogy vereses haja van? „Homo rufus raro bonus; sed si bonus, valde bonus” – „veres ember ritkán jó; de hogyha jó, nagyon jó!” – Vagy azt keserülöd, hogy idegen nemzetbeli? Lásd, a bölcs Krisztina királynő azt mondá, hogy csak kétféle nemzetiség van a földön, mely különböző: „A kegyes emberek és az istentelenek”. Ha most nem szereted, majd szeretni fogod; az olasz azt mondja: „Amore non è senza amaro” – „a szeretet keservvel telt”. Minden jámbor leányt úgy kell a szülőinek erőszakkal eltuszkolni a háztul, szeretne otthon maradni inkább; később aztán megköszöni, hogy férjhez adták.
A szép Mikhál azonban a sok bölcs tanulmány által, de még inkább, hogy magánál hatalmasabb asszonyt nem ismert a háznál soha, annyira erős szívűnek nőtt fel, hogy ebben az egy dologban ellene mert mondani az atyjának és valamennyi versben beszélő görög és latin filozófusnak, s azt merte mondani a nagytiszteletű úrnak:
– De én nem mehetek ahhoz, aki megkért tőled, mert nem szeretem. S nem szeretem azért, mert mást szeretek.
E szóra kihullott a hosszúszárú „phayca” a tudós szájából.
Ez „argumentum ad hominem”. Emberre szóló indok.
– Te mást szeretsz? Hol vetted? Hol láttad? Hol beszéltél vele?
A leány lesütötte szemeit, és nem felelt.
A tudós most már felállt, és szigorú hangon parancsolá.
– Írjad emlékkönyvedbe ezt: „Virginitas, dum aspicitur, inficitur!” – „A szűzesség a ránézés által bemocskoltatik!” Kinek engedtél te a szemedbe nézni?
– Senkinek – felelé Mikhál.
– Senkinek! Hát hol beszéltél te valakivel?
– Sehol.
– De ha te se szemmel, se szájjal nem szóltál senkihez, akkor hogy szerethettél meg valakit? Megvallj mindent! Tudod, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a legnagyobb vétek, ha azt bevallják. Hogy szerettél meg egy férfit?
– Írás által!
– Neked írt valaki?
– És én feleltem neki rá.
– De hát hogy lehetett az? Házam éjjel-nappal zárva. Az utcára ki sem nézhetsz. – Nálam nélkül sehova nem jársz. A kertet mocsár őrzi: gyanús ember be nem jöhetett ide, hacsak a levegőből nem szállt le.
– Onnan szállt le: a levegőből.
– Kicsoda?
– A sárkány.
A tudós azt hitte először, hogy arról a sárkányról van szó, akit Szent György lovag nem elég tökéletesen ölt meg; hanem azután rájött az igazira.
– Papírsárkány?
– Igenis az. A vásártéren sárkányt eresztettek fel. Én sokáig bámultam azt. Egyszer aztán lecsapódott éppen a mi kertünkbe, s fennakadt egy almafán. Én odamentem, hogy levegyem, s amint a kezembe vettem, akkor látom, hogy tele van az írva versekkel, amik hozzám beszélnek: és azok olyan szépek voltak, hogy én azt ki nem tudom mondani.
– Profánus „virágdalok”! mikre azt mondja Macrobius: „Ignibus iste liber, quod ipse sis ignibus liber.” „Tűzbe az ily könyvet, nehogy hulljon tűzben a könyved!” – De hát mért hiszed, hogy azok az orcátlan dalok tehozzád voltak írva?
– Nem voltak orcátlan dalok. Ha azok lettek volna, eldobtam lészen őket. Szép, hűséges költemények voltak. Föléjük volt írva mindenüvé a nevem; s Mikhálnak nem hínak rajtam kívül több leányt. Én megpróbáltam rájuk felelni.
– Felelni? Hogyan?
– Hát amit írtam, azt az írott felével befelé fordítva ráragasztottam a sárkányra, s azután a rajta maradt spárgánál fogva a sárkányt megint felbocsátottam, s eleresztettem a levegőbe.
– De hátha nem az kapta meg, akié volt?
– De bizonyosan az kapta meg, mert másnap a viszonválaszt is megküldé.
– Megint a sárkány által?
– Nem. Másnap a „balom” által írt hozzám levelet.
Ez a balom egy nagy, léggel tölt labda volt, melynek belsejét felfújt marhahólyag képezé, külseje pedig borjúbőr volt: azt a fiatalok atlétai mulatságaikban ököllel megsújtva szokták a légbe felröpíteni.
– Értem! Értem! A nebuló beledugta a levelet a balom borítékába, egy ütéssel átröpíté a kertedbe: te kivetted belőle a levelet, helyére tetted a viszonválaszt, s visszaröpítetted azt.
Hogy ilyen esetről se Theoprastus, se Trismegistos nem gondoskodtak előre!
Íme, egy szerelmes levelezés posta nélkül!
– S mennyire mentetek ezzel a levelezéssel?
– Megígértük egymásnak, hogy örökké hűségesek leszünk mind a sírig.
– Itt van mi! Hát mit ér minden zár és lakat, és minden emberi bölcsesség és matematika? Tehát te elígérted a kezedet atyád tudta nélkül? Nem tudod-e, hogy protestánsoknál a szülői beleegyezés megkívántatik a házassághoz, anélkül minden eljegyzés érvénytelen, és semmi copulatio végre nem hajtatik?
– Hát az, aki tetőled kérte a kezemet, hozott engedélyt az atyjátul arra, hogy engem elvehet?
– Neki nincs atyja; ő árva gyermek.
– Te mondád, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a bevallott vétek maga. Ő hazudott. Neki atyja van. Gazdag ember. Magas állású úr.
– Ki mondta ezt neked?
– Hát a sárkány és a balom. Ő eldicsekedett ezzel egy barátjának, s nekem elmondták azt az égi posták.
Most aztán meg volt fogva a nagytiszteletű úr, mint ahogy megfogják a boszorkánylábbal az árva ördögfiúcskát. Ez ellen a replika ellen nem lehetett mit mondani.
– No, ez iránt kérdőre fogom őt vonni holnap, s addig a vallatást félbeszakítom. Akkor következni fog a punctum de utri: „Kinek híják azt a másik, alattomos csábítót?” – És most, Mikhál leányom, huszonnégy órai szobafogságba.
Ezen végződött a nagy örvendetes ünnepélyességű nap, melyen Kaczenreiter Henriket pappá felszentelték.
