Ötödik fejezet (Mely naghion rewvid lezen, ees nem igen kellemetesen fog befeieztetewdni.)
Ötödik fejezet (Mely naghion rewvid lezen, ees nem igen kellemetesen fog befeieztetewdni.)
Az új házasoknak most már nem volt se lovuk, se öszvérük a továbbutazásra. Kénytelenek voltak valami jármű után látni, ami őket Kisszebenig szállítsa.
A fuvaros, akit rá tudtak beszélni, hogy vállalkozzék a Szebenig szállításra, mindenképpen ahhoz kötötte magát, hogy szánba fogjon, azért, mert Praszkinócon hó esett, s ott most szánút van. Kénytelenek voltak belenyugodni.
Simplex is kérte, hogy legalább a batyuját vegyék fel a szánra, hisz ő is Eperjesre igyekszik. Ő volt a legszerencsésebb, mert a hátán hozta minden motyóját, az övét nem prédálták fel a zsiványok.
Az is megengedtetett neki, hogy a szán mögött szaladjon: a maga könnyebbségeért belekapaszkodva a hátulsó saraglyába. Szaladt ám addig, amíg a hóban tartott; de amint előre látható volt, s amit a paraszt sehogy sem akart elhinni, ahogy a hegy lábához értek, ott már elfogyott a hó, elkezdődött a sár: Simplexnek többször kellett a szánt tolni, mint felkapaszkodni rá, kivált hegynek fölfelé. Ketten kétfelől is tolták a szánkót a tiszteletessel, elöl meg a paraszt húzta a lovakat kötőféknél fogva. Úgy kínlódtak szégyenszemre egy fakó szánnal a sáros úton.
Az utazókaraván mind elhagyta már őket, még a gyalogosak is. Jól ki is csúfolták. Ők maradtak leghátul. S késő este lett, mire megpillantották Szeben városának magasra kiemelkedő templomát, réztetejével, s csupa kertekkel körülvett várfalait.
Az esteli Ave Maria-harangszót hozta eléjük a szél. Biztató hang az annak, ki otthon ül már békés tűzhelye mellett, de ugyan nem kedves szózat annak, aki a falakon kívül rekedt; mert az angelus után minden kaput bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, aki testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.
– Künnrekedtünk – dörmögé a fuvaros, fejét vakarva. – Hálhatunk mármost valami kazal alatt! Mondtam, hogy ne vegyük fel ennek a garaboncásnak a batyuját, az volt olyan nehéz.
Pedig ha Simplex nem segít a szánkót tolni, még ennyire se jutottak volna.
– Csak haladjunk előre – biztatá őt komolyan a tiszteletes, ki maga gyalog ballagott a szán mellett, nem ült azon más, csak Mikhál.
A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült tárgyakat világított meg, a kulcsos város tornyait s aztán a falakon kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek tetszett e világításban, csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az maradt fekete.
A szelet jósló felhők izzó veres barázdákra hasogatva kísérték a leáldozó napot, s felriadt varjúsereg szállt nagy károgással az erdőkbül a város felé, előérezve a közelgő vihart.
Egy csapat varjú megszállt azon a szomorú épületen, ami a veres házon innen egy dombtetőn épült fel; négy oszlop egy négyszögű falból felmeredve, s felyül semmi tető, hanem négy vasrúd, mely az oszlopokat összeköti, s minden oszlopbul egy vashorog rúg ki messzire; e vasrudakat ülték tele a varjúk. Sehol egy árva bokor a közelben, se fa, se emberi tanya.
Mi lehet az? – kérdezé magában Mikhál.
A Simplex meg a fuvaros a lovak fejét húzták előre; Henrik a szán mellett ballagott, s kezével fogta annak az oldalát, hogy fel ne dűljön.
– Hová megyünk még? – jajveszékelt a fuvaros. – Idekinn rekedtünk éjszakára. Nincs itt hová szállni. Elkapnak bennünket éjszaka a boszorkányok.
– Nincsenek boszorkányok – monda Henrik szárazon.
– De bizony csak vannak. A Babura Pirka, tudom, hogy csak az. Itt jönnek össze éjfélkor a…
– Hallgass! – rivallt rá Henrik mogorván, s nem hagyta neki végigmondani.
Azzal maga fogta meg a ló zabláját (mert úgy volt az szoktatva, hogy vezessék), s elkezdte letéríteni az útról.
– Panye! – szólt húzódozva a fuvaros. – Hová megyünk, arra? Ott nincs már több ház, csak az az egy.
A felhőtűztől vereslő házra mutatott, mely kívül rekedt a városon.
– Oda megyünk.
– Őrizzen a Jézus Krisztus! – rebegé a fuvaros. – Az ott a Vihodár háza.
– Oda megyünk.
Azután odament a feleségéhez, betakargatta őt a köpenyébe, hogy meg ne ártson neki az esti szél.
– Messze van még az atyád háza? – kérdé gyöngéden a nő.
– Itt van már előttünk – felelt neki Henrik. – Az én apám a „Vihodár” – a szebeni hóhér…
