Tizenkilencedik fejezet (Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne tewrteeneteehez; de meeg sem egeesz…
Tizenkilencedik fejezet (Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne tewrteeneteehez; de meeg sem egeeszlen olian, miwel hog weeghezteevel nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn, hanem az Potiphaar.)
Hogy miképpen szabadulhatott ki a Bálint a maga fogságábul, azt érdemes lesz meghallgatni; mert az valóságos csodadolog, mindamellett, hogy igazán megtörtént valóságos eset. S azt is a Simplex naplójából tanultuk.
A gazdájának, a juhölőnek volt egy szép szőlőskertje s abban egy fábul épült gunyhója, amit ő törökül kösknek nevezett.
Szüret felé közeledvén az idő, minden délután kisétált a török a szőlőskertjébe, kísértetve magát a rabszolgája, Bálint által: mivelhogy az utakat és mezsgyéket a zápor nagyon megrongálta, azért azokat iparkodott helyreigazíttatni.
Napszámosra, vincellérre nem merte azt a munkát bízni, mert azok torkoskodni szoktak, hanem a rabszolgára ráparancsolhatott, hogy meg ne próbálja a szőlőt kóstolni, s mikor vége volt a munkának, mindig azt mondta neki: Mutasd a nyelvedet! Mivelhogy az egri szőlő mind fekete, s aki eszik belőle, annak nyelvét megfesti szederjesre. Szegény Bálint sokszor majd eldűlt a kívánságtól, a nagy rekkenő melegben csákánnyal vágva a követ; a sok szép szőlő csak úgy mosolygott rá; de egy szemhez hozzá nem nyúlt volna.
A gazda ezalatt beült a gunyhóba, s minthogy a töröknek tiltja a vallása a boritalt, annálfogva csak úgy titokban iddogált odabenn, és egyes-egyedül.
Volt pedig a töröknek egy igen szép rabszolgálója vagy felesége, mi nem nagy különbség a muzulmánoknál. Dzsigerdilának hítták, ami annyit jelent, hogy „szívetszúró”. Cserkesz leány volt; úgy vette Budán rabszolgakereskedőtül, ki egész hajóval hozott fel rableányokat Sztambulból. Az egész különbség az asszony és rabszolgáló között az, hogy a rabszolgáló dolgozik, az asszony pedig nem dolgozik. – A Dzsigerdila nem dolgozott.
A török menyecske mindjárt eleve szemet vetett a szép, deli magyar legényre, akit az ura rabul hozott a házhoz; hanem otthon nemigen lehetett vele valami enyelgést kezdenie, mert sok szem őrizte a háznál. Azonban mikor néha az ura után kiment a szőlőbe, ott már szabadabban szólhatott a Bálinthoz, kivált mikor a mészárost helybenhagyta a jó veres bor, hogy ketten kétfelül támogatva vezették haza a házáig.
Az Ibrahim Kermesz (így hítták a mészárost, mivelhogy nagyon veres szakálla volt) azt parancsolta a Bálintnak, hogy daloljon, amikor dolgozik; nemcsak azért, hogy ha dalol, jobb kedvvel dolgozik; de különösen azért, hogy azáltal meg van óva attól a kísértettől, hogy a szőlőt megcsipegesse. Aki dalol, nem ehetik.
Olyankor aztán, mikor az Ibrahimot elnyomta az álom, s kezét-lábát elnyújtva, végigterült a szőnyegen, a Dzsigerdila belevágott a Bálint nótájába, s együtt énekelt vele: ami nem csekély buzdítás egy nőtül, ha egy férfinak a nótáját a maga dalával elkezdi kísérni.
Csakhogy azok a Bálint nótái mind olyan szomorúak és együgyűek voltak, amiket még édesanyjától hallott gyermekkorában: „Fürdik a kácsa fekete tóba: Készül anyjához Lengyelországba”, azután meg az, hogy „Amott kerekedik egy fekete felhő: Benne tollászkodik sárga lábú holló”, s ami végződik azon, hogy „Rab vagyok, rab vagyok: Tatár rabja vagyok; kezemen, lábamon vas láncot hordozok”. Ezek voltak az akkori időknek szomorú nótái.
De még ezt a nótát is abbahagyta a Bálint, amint a Dzsigerdila belevágott, s együtt énekelt vele.
– Miért hagytad abba a nótát? – kérdezé tőle a török asszony.
– Azért, mert te is énekelni kezdtél, s félek, hogy felébreszted az Ibrahimot, s engem ver meg érted.
– Ne félj semmit. Alszik az Ibrahim mélyen. Mákonyt tettem a dohánya közé. Ilyenkor úgy alszik, hogy akár puskát sütögethetnének el fölötte: mégsem ébredne fel; akár csókolódhatnának fölötte, mégsem ébredne fel.
Bálint csak nem akart belőle érteni semmit.
Ekkor aztán Dzsigerdila kezdett el dalolni egy olyan népdalt, amiben már szerelem van. A régi időkben is dalolták azokat, csakhogy elbújva, erdőkön, mezőkön; mert bent a városokban tiltották a papok, egész prédikációkat tartottak ellenük, s közönségesen „virágdalok”-nak nevezték, s azt tartották róluk, hogy a tiszta erkölcs megvesztegetésére szolgálnak.
S bizony furcsa dolog is az, hogy mi minden szabad egy énekben! Ha egy férfi csak úgy prózában mondaná azt egy szép asszonynak: „Ugyan rózsám, adjon nekem egypár csókot!” bizony úgy nyakon felejtené érte, hogy a szeme is szikrát hányna; hanem ha ugyanazt cifrán elénekli: az úrnő még leül a zongora mellé, és akkompanyoz neki hozzá. Valamint ha egy szép asszony a férje jelenlétében recitativo mondaná azt egy harmadik gavallérnak, hogy: „Kóstolja csak kend, be jó ízű!” – a férj puskát, kardot ragadna, hogy bosszút álljon érte; ha pedig szépen cikornyásan, vékony hangon elénekli egy egész társaság előtt ugyanazt a madám, még a férj is tapsolni kezd neki, s azt kiáltja: „Da capo!”
A Dzsigerdila pedig oly csábítón, oly melegen tudta énekelni azokat a hívogató, csalogató dalokat, hogy lehetetlen volt tőlük át nem melegedni.
Hanem a Bálint tartotta magát, s nem vágott bele az ő nótáiba.
– Hát te nem tudsz virágdalokat énekelni? – kötődék vele a Dzsigerdila.
– Tudok biz én, énekeltem magam is eleget. Egyért azért csaptak ki az iskolából; de fogadásom tartja, hogy míg rabságban leszek, addig virágdalt nem énekelek.
Volt pedig a török kertjében egy drága szép szilvafa, amilyen még akkor a ritkaságok közé tartozott: a gyümölcse gömbölyű volt és olyan piros, mint a rózsa. A kertészek bonamerának nevezték.
Erre a fájára vajmi büszke volt az Ibrahim. Előre megmondta Bálintnak, hogy le ne próbáljon egyet venni róla, mert megtöri a csontját. Azt a gyümölcsöt ő mind a pasa asztalára szánta.
Egy délután megint kijött a Dzsigerdila az ura után, s elaltatta az Ibrahimot, ahogy szoká, a dohányába kevert mákonnyal, s aztán, ahogy a Bálint nem akarta a virágdalait együtt énekelni, ő is bosszúsan lefeküdt a fűbe, és úgy tett, mintha alunnék.
A nap forrón sütött, Bálintnak majd a szája padlásához ragadt a nyelve a nagy szomjúságtól. A szőlőhöz nem mert nyúlni, mert annak a leve meglátszik a nyelvén, hanem azok a piros szilvák olyan csábítóan mosolyogtak rá. Hisz nincs megszámlálva, hány van a fán! Bátorságot vett magának, mikor azt hitte, hogy senki se nézi, odalopózni a fa alá, s lehúzni egy ágat, és elköltögetni egypárt a pasának szánt bonamerákból. (Úgyis kövér ember a pasa: hátha kilelné tőle a hideg?)
Egyszer csak dévaj nevetést hall a háta mögött: a Dzsigerdila nem aludt, csak leskelődött, s erre ő úgy megrezzent, hogy ijedtében az egész szilvafaágat, amit magához húzott, lehasította.
No, lesz most neked ezért, Bálint!
Szégyenkedve sompolygott vissza a munkához, s úgy nekifogott, hogy egy óra alatt két órára valót dolgozott. A Dzsigerdila pedig egyre kötődött vele, gúnydalokat énekelt neki, ingerkedett vele, s zöld diókkal hajigálta.
Bálint ezúttal olyan rossznak érezte magát, mint egy kárt tett gyermek, aki várja a bizonyos verést. A török mindig azt mondta, hogy nem adna oda egy ágat arrul a fárul száz dénárért. Vajon hány dénárba szokott számítani egy korbácsütést? vagy hány korbácsütést egy dénárba?
Mikor aztán beesteledett, s a mészáros fölébredt, ismét akkorát ivott ébredőre, hogy a feleségének és a rabszolgájának kellett őt kétfelől támogatva hazavezetni.
Hát amint elmegy a bonamera fa előtt, egyszerre meglátja a lehasított ágat.
Erre a tekintetre tüstént kiment a mámor a fejéből, úgy felfortyant.
– Ki cselekedte ezt? – ordítá, kirántva öve mellől a vízilóbőrből készült korbácsát. Úgy forogtak a szemei, mintha maga volna az öccse annak a vízilónak.
De mielőtt a Bálint szólhatott volna, a Dzsigerdila elkiáltá magát.
– Én törtem le, no! Hát ugyan mi baj van azért a kis szilvafagallyért?
Csak az a baj lett érte, hogy az Ibrahim nem sajnálta a vízilókorbácsát a maga kedves feleségének a hátától, s rácsapkodott vele egész haragjából, s talán tetőtül talpig verte volna, ha maga el nem bukott volna, betörvén az orrát, amikor aztán elég baja volt hazáig a saját orravérének elállításával.
Hanem a Dzsigerdila mégis kapott annyi korbácsütést, amennyi elég volta Bálinttal megértetni, hogy mily forró indulattal viseltetik iránta ez asszony, ki kész a rabszolgája hibáját magára vállalni, s a maga gyenge bőrét megpaskoltatni amazé helyett.
Másnap délután megint kimentek mind a hárman a szőlőkertbe.
Mikor az Ibrahim szokott módon elaludt: odahítta a Dzsigerdila a Bálintot.
– Nagyon fájnak a vállamon a tegnapi ütés nyomai – monda neki, s egy kis ezüstszelencét adott a kezébe, amiben valami balzsamos kenőcs volt. – Jer, és kenegesd be ez írral, ott, ahová a magam keze nem ér.
Azzal lecsúsztatta a válláról a köntöst, hogy a hófehér nyakát és hátát fedetlenül láthatta a Bálint; melynek sima bársonyán ujjnyi vastag piros daganatok csíkjai látszottak.
Bálint bekenegette a miatta kapott fájdalmas daganatokat az illatos kenőccsel, s kérdé a Dzsigerdilától, hogy enyhülnek-e?
– Hamarább megenyhülnének – monda a Dzsigerdila –, ha megcsókolnád őket.
Bálint visszaborzadt e szótól.
– Hogyan csókolnám én meg egy idegen asszonynak a vállát, aki a gazdámnak a felesége?
– Gazdád alszik, nem látja meg.
– De meglátja az Isten.
A török asszony széjjelnézett bámulva.
– Én egyet se látok itten.
– Az Isten láthatatlan, és mindenütt jelen van.
– Ha láthatatlan, akkor a korbácsa is láthatatlan, nem üthet vele.
– De nagyon is tud ütni láthatatlan korbácsával. Látod: én nem is tettem, csak gondoltam arra, amit tilt az Isten, s ezért a gondolatért viselem ezt a láncot a lábamon.
– Én levenném azt a láncot a te lábadról minden éjjel; tudom, hol tartja a békó kulcsait Ibrahim; az övében. Csak nappal volnál rabszolga: éjjel nem; s a váltságdíj sem volna drága: a számára megalkudnánk, a pénz neme volna: csók.
– De ez vétek volna Isten előtt.
– De hát mi sérelme van abból az Istennek, ha egy férfi megcsókol egy nőt?
– Az, hogy megsérti az ő parancsolatját, melyben azt rendelte, hogy mindenki szeresse azt, aki az övé, és ne azt, aki a másé.
– Szólj csak – monda akkor a Dzsigerdila, hirtelen egyet fordítva a beszédén nagy ravaszul, mintha másfelé akarná azt terelni. – Hogyan nézhetted el azt tegnap, hogy engemet Ibrahim megvert temiattad: és nem fogtad meg a kezét, és nem vallottad meg, hogy te voltál a kártevő?
– Megmondom igazán. Nem azért nem szóltam, mintha féltem volna, hogy az ütéseket, amik téged értek, majd én kapom meg; hanem azért, mert attul féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor téged az Ibrahim megöl.
– S miért féltél, hogy akkor engem az Ibrahim megöl?
– Azért, mert magadra vállaltad az én hibámat.
– S mit tudott volna meg abból az Ibrahim, hogy én a te hibádat magamra vállaltam?
Bálint csak nem akarta kimondani azt a szót.
– Ugyebár azt – segített rajta a Dzsigerdila –, hogy én inkább a tied vagyok, mint az övé. Hát mért ne lehetnék egészen a tied?
– Azért, mert az övé vagy.
– Igaz; megvett. Adott értem ötszáz aranyat. De ha te adnál neki értem ezer aranyat, hát bizony neked adna; mert kapzsi és fösvény.
Bálint jóízűt nevetett ezen.
– Ugyan, hol vennék én gyönge ezer aranyat az én nyomorúságomban?
– No hát, megállj, majd mondok én neked valamit, amit még senkinek sem mondtam el. Ülj ide le mellém. De úgy ülj, hogy a szemembe láss. Hát mikor az Ibrahim ezt a szőlőt megvette, már akkor ez a kösk itt állt. Kemence is volt benne. Szüret alatt sokszor kedve támadt az Ibrahimnak idekinn maradni, úgy, hogy idekinn kellett kenyeret sütnöm. Egyszer amint a kisült cipókat kiszedem, az egyiknek a fenekére egy aranyat találok odaragadva. Nem szóltam felőle senkinek; csak azt vártam, hogy éjszaka legyen, akkor fogtam egy kést, elkezdtem a kemence fenekét felfejtegetni. Hát az egész tapasztás mind csupa arannyal volt teli. Azt bizonyosan, mikor a várost elfoglalták a törökök, rejtette oda valami gazdag birtokos, aki aztán elpusztult a harcban. Nem szedtem én fel a kincset, otthagytam, újra betapasztottam sárral, ráfűtöttem, hogy az agyag cseréppé égjen. Most is ott van mind. Ibrahimnak nem szóltam felőle semmit, mert ha megkapja azt a sok pénzt, annál többet fog inni, annál többször megver; sőt még új asszonyokat is hoz a házhoz, s azokkal is nekem gyűl meg a bajom. Hát én azt az egész kincset neked adom. Végy el belőle annyit, amennyivel kiválthatod magadat Ibrahimtól; a többivel pedig végy meg engemet tőle. Még aztán is marad, hogy eltarthatsz belőle.
Most azután igazán kelepcébe volt szorítva a jó Bálint. Mit szóljon most erre? A szép asszony mellé még sok pénzt is kínál neki a szerencse. Azonban segítségül hívta az igaz hitet.
– Az nem lehet, édes asszonyom – mentegetőzék jámborul –, az én vallásom szerint az asszonyokat nem veszik pénzen; azok önkényt, a maguk szíve szerint adjak a kezüket annak, akit szabad akaratból választanak. Aki pedig őket elveszi, az az ő hűségüket nem pénzzel, nem ajándékkal fizeti meg, hanem hasonló hűséggel, viszontszeretettel.
Hanem erre csak összecsapta kezeit a szép Dzsigerdila.
– Ah, hisz akkor ez a te vallásod nekem nagyon tetszik. Ha nálatok nem kell se adásvevés, se felpénz, csak szabad akarat; hát az nálam megvan. Én elszököm veled; megismerem a te Istenedet, elmegyek a te templomodba, s hagyom magamat annak kereszteltetni, amit te választasz a számomra.
De már ez igazán nagy csábítás volt a Bálintra nézve. Ha Sára asszony ott lett volna mellette, bizonyosan azt mondta volna: „No fiam, most fogtad már meg az anyját a szerencsének! Kapj utána mind a két kezeddel, el ne ereszd. Kapsz egy gyönyörű szép asszonyt: nagy fekete szeműt, pici piros szájút; hozzá tömérdek sok pénzt, egész kemencealjával, s ami a legfőbb: megszerzesz egy eltévelyedett hitetlen lelket az örök üdvösség számára, amiért magadnak is mennyországhoz lészen jussod.” És ez is lett volna a legtermészetesebb okoskodás a földön.
Hanem hát nem az járt a Bálint eszében. Lehetett akárki, akármilyen szép asszony a földön, amíg az ő Mikháljának a képe élt az ő szívében, olyan volt amellett minden más asszonyarc, mint a kísértő lélek; aminek elég azt mondani: „Távozz tőlem!” – hogy eloszoljék a légben.
Mást szeretett.
Hanem ezt nem mondta a Dzsigerdilának.
Ahelyett egészen alamuszi képet fancsalított: összehúzta a vállait kegyesen, s mintha csak a Bibliából olvasná, olyan áhítatos, kenetteljes hangon mondá:
– Avagy hogyan követném én el azt a nagy gonoszságot, hogy én az én gazdámnak a feleségét elszöktessem?
Erre a szóra aztán dühbe jött a Dzsigerdila; lerántotta a papucsát a lábáról, pofon csapta a talpával a Bálintot jobbról-balról, s a szeme közé köpött neki:
– Coki, rabszolga! Takarodj a kapához! Földtúrás a dolgod! Azzal az arcára terítette a fátyolát, hogy ne is lássa többet az orcáját az élhetetlen rabszolga; s oly nagy volt iránta a megvetése, hogy még csak félni sem tartotta érdemesnek a gyávától elmondott titkai miatt. Aki a gazdájának a feleségéhez nem mer hozzányúlni, az bizonyosan az elásott kincsére sem meri rátenni a kezét.
Az asszony nagy dérrel-dúrral ment haza a szőlőből; elébb jól megrugdosva az alvó Ibrahimot, hogy ébredjen már fel.
A mákonyos álmot alvó e gyöngéd felébresztésre elébb rúgkapálózni kezdett a kezével-lábával, azután megfordult ötször-hatszor a saját tengelye körül, míg a lejtőn legurulva, valahol a szilvásban szedte fel magát; ott még egy kis ideig feküdve és nyitott szemekkel folytatta azt az álmot, amit látott, s beszélgetett azokkal a paradicsomi alakokkal, akiket az ópium összehordott a fejében; azután nagyot bámult a világba, elkezdett a szemöldeivel, az állával rángatózni; végre négykézlábra állt, és nagyot ordított a rabszolgája után.
Bálint odacammogott hozzá.
– Hol a feleségem?
– Hát őrzője vagyok én a kend feleségének? Tán hazament.
– Azt álmodtam, hogy megint meglopta a piros szilvámat. Ezek az asszonyok olyan torkosak. Te, Bálint, nem ettél abból a szilvából! Nem is eszel, nagy kutya! Az olyan, mint a túbafának a gyümölcse, ami a paradicsomban van, s amiben szinte nem vásik a fogad, gyaur disznó! Hová tetted a feleségem? Legjobb volna azt a szilvát mind leszedni a fáról, és elküldeni a pasának. Mit gondolsz, mit ád érte? Azt hiszed, hogy én nem tudok felmászni erre a fára? Repülök fel rá, mint a mókus! (Az ópiumszívóknak az a bolondságuk marad, hogy igen erőseknek és gyorsaknak képzelik magukat.)
Azonban mászni sem tudott a jámbor, nemhogy repülni tudott volna.
– Megállj csak, hadd tegyem le a kaftányomat, meg az övemet, meg a turbánomat: aztán segíts egy kicsit röpülnöm.
A Bálint aztán felsegítette az Ibrahimot a szilvafára. Ő maga akart minden szem szilvát leszedni a szatyorba: a rabszolga kezének nem volt szabad hozzáérni ahhoz, ami a pasa számára volt szenteltetve.
A szegény rabszolga elgondolta magában, hogy ha ő most hazamegy az urával: az a pogány asszony egészen úgy fog vele bánni, mint ahogy bánt a Potiphárné a Józseffel; mert nem szükség azért az ótestamentumot olvasni az asszonynak, hogyan kell bosszút állni egy férfiún, aki szerelmi ömlengéseit visszautasította. Bizonyosan halálra vereti az urával.
S hogy az eset tökéletesen hasonlítson, még az álommagyarázási tréfa se maradt el.
– Ugyan mit jelent az – motyogott odafenn a fán az Ibrahim –, amit az imént álmodtam, hogy egy csirke lecsapott egy kányára, és elrepült vele? Nem a kánya a csirkével, hanem a csirke a kányával.
(– Gyere csak le onnan a fáról: majd mindjárt megmagyarázom neked) – gondolá magában a Bálint, s amíg Ibrahim a szilvát szedte, azalatt ő kikereste a gazdája levetett övéből a bilincse kulcsát, s azzal kiszabadítá a lábait a békókból, s a lánctartó szíját leoldá a derekáról, s azzal odaállt a fa alá szépen.
Az Ibrahim elannyira belemerült a szilvaszedésbe, s a szép bonamera oly igen gyönyörű volt, hogy észre se vette, amikor a nap leáldozott, s a várban elkezdték a takarodót fújni.
Ez pedig azt jelenté, hogy minden ember siessen a dolgát abbahagyni, aki a szőlőkben vagy a mezőkön van, mert a harmadik trombitaszónál bezárják a kapukat, s aki ott künn reked, sehogy se juthat be aztán a városba.
A trombitaszó hallatára aztán Ibrahim Kermesz is kezdett lekecmelegni a szilvafáról. Elébb leadta a Bálintnak a bonamerával teli szatyrot, s azután maga is kezdett leereszkedni, kérve a Bálintot, hogy segítsen neki – átugrani azt a fát.
De segített is neki a Bálint; mert abban a percben, amikor Ibrahim két kézzel kapaszkodva az ágba, lógott a föld és az ég között, hirtelen a fejére rántotta az egész szatyrot valamennyi bonamerával együtt, hogy annak tele lett szilvával a szája, s ezzel lerántva a földre, hátrakötözte a kezeit a lánctartó szíjával, s azzal belökte őt a köskbe. A szomszédok semmit sem vettek ebből észre, mert az mind el volt foglalva a maga sietségével, hogy kapuzárás előtt elérhessen a vár faláig; senki sem ért rá a más dolgára ügyelni.
A Bálint aztán bezárva a kösk ajtaját magára, legelébb is felfeszegette a sütőkemence fenekét. Ott bizony volt arany elég: a Dzsigerdila igazat mondott. A Bálint nem várt másodszori kínálást, hanem összesöpörte azt nagy hevenyén az Ibrahim tarisznyájába. Azután felvette magára az Ibrahim kantusát, kaftányát, salaváriját, felkötötte a turbánját, arra pedig feladta a maga rabszolgagúnyáit, s mikor besötétedett, akkor pányvát kötve a nyakára, azt mondta neki hogy: „No, mármost megyünk Ónod felé; aztán úgy találj egyet kiáltani, hogy a saját rézcsákányodat összetöröm a kopasz fejeden.”
Minthogy pedig Ibrahim Kermesz nagyon sajnálta a rézcsákányát, kiváltképpen ha azt a saját tarkóján törnék össze, annálfogva egész mohamedánus megnyugvással engedé magát a szőlőkertek mélyutain át az erdőbe s onnan a legközelebbi faluba hajtatni, ahol Bálint a keresztyén bírónál rögtön fogadott egy négylovas szekeret, és azzal magát és foglyul ejtett gazdáját ép egészségben átszállíttatá reggelre Ónod várába.
