A nazarénus
A nazarénus
Megbocsát a tisztelt olvasó, ha most egy időre lekantározom a pegazust, s elkezdem azt vezetni fékénél fogva a megtörtént dolgok tarlóin keresztül.
Tele van ez a tarló tövissel és virággal: tövissel, mely még most is sebet ejt, s virággal, mely még most is illatos.
Egy borzasztó tél áll előttünk; nem a képzelem, az emlékezet előtt.
Nincs emberi fantázia, mely egy új vonást tudjon hozzáadni azon borzasztó képhez, amit a tények jegyzetei apróra kirajzoltak.
Csak azt szedem sorba, amit az akkori tudósítások egybehalmoztak.
Több mint kétmillió embernek nem volt egy falat kenyere a tél kezdetén. Az egész Alföldön egyedüli tüzelőszer a szalma, tehát fűtőszere sem volt; háziállatjain rég túladott, hitelbe nem kapott senkitől.
Hogy kenyeret kaphasson, elvesztegette ágyneműit, bútorait, utoljára öltözetét. Ha vevője akadt, eladta házát, eladta telkét annyi árért, amennyi elég volt családját az éhhaláltól megmenteni.
Egész falvak népsége felkerekedett, elvándorolt harminc, negyven, ötven mértföldnyire; a Tiszán túl a székely földig, a Dráváig. A házakat otthon betapasztották agyaggal, ajtót, ablakot beraktak.
És ha olvassátok azt a rettenetes étlapot, az „éhhalál étlapját”, amivel szolgál azon időkből minden hírlap: azt hiszitek, hogy az álom! Porrá őrölt tengericsutkák mint liszt; keserűlapu, bogáncs mint főzelék; a vadrepce levele, a lósóska gyökerei, fűrészpor, a szeszgyárak mosléka, hulladékok, mik undort gerjesztenek; ragálytenyésztő tápszerek, miknek nyomában terjed a fekély és a süly. Temesből azt írják, hogy ott már a kutyákat kezdik lelövöldözni és megenni; sőt egy más helyről az van feljegyezve, hogy ott a nép agyagból készít golyócskákat, s azokat nyeldesi; ott már a földet eszik! Közbe-közbe aztán olvasható a kormánylapban egy-egy különös gourmandise, ajánlva a kormányi szakácskönyvből a nép konyhája számára: hogyan lehet eldobált csonthulladékokból és korpából igen ízletes levest főzni. Ilyen étlappal szolgált az a rettenetes tél, mely a fehér abroszt felteríté az ország számára. Jól járt, akinek ez már szemfödele volt.
No, de még erre mind azt mondta Budavára: nem nagy baj az. Legalább megszelídül az a nyakas nép. Ni, hogy tud könyörögni mostan!
Azért csak nem hal meg senki éhen. Mert ha egynek nincs, van a másiknak. Ha nem kap tőle, majd lop tőle. Az urak bánják meg. Ezek a nyers, nyakas földesurak, akik nem akarnak meghódolni az állam mindenhatóságának. Remegnek most! Mert ha oda nem adják az utolsó fillérüket is az éhező népnek, az megeszi őket magukat. Hadd remegjenek! Hadd egyék meg őket!
És azok oda is adták. Ahol az ínség árterén nemesi udvartelek volt, ahol papi jószág volt, rajzott ki s be ottan a nép. S az éhező nép oly szelíd volt, oly bánatosan önmegtagadó, hogy nem követelt, nem zajongott, nem rabolt. Kétmillió koldus között nem volt tolvaj.
Hanem egyszer azután az udvartelkek hambárai is kifogytak, a zárdák, a szerzetek pincéiben sem volt semmi kiosztanivaló a megnyomorodott vidéken nem volt már úr!
Hanem azt nem hitte senki. Legkevésbé az irányadó körök. „Firlefánc! Nem látott még senki éhen meghalt embert Magyarországon.”
Egyszer aztán bekövetkezett, hogy azt is lásson valaki. Nem valami lázító rebellis, ki szereti a hatalmasokat rágalmázni – egy derék ájtatos zárdafőnök írta meg a legszelídebb kormányhű lapban azt a hírt, hogy Szolnokban egy családapa meghalt éhhalállal. Harmadnapon újra írt ugyanazon kegyes papi személy, hogy ma ismét három áldozata van az éhségnek: egy anya, ki összekoldult falatjait folyvást gyermekei között osztá ki; maga meghalt éhen; egy szorgalmas kézműves, ki koldulni szégyellt, hat napig nem evett, a hetediken meghalt; egy más kézműves családapa, ki gyermekeinek nem tudott enni adni, hogy ne lássa kínlódásukat, felakasztotta magát. A többi nép látja már, hogy nincs kitől koldulni: nem sír, nem zúgolódik, hanem csak kifekszik az ajtók elé; eldülöng az utcán, jár csoportostul, mint búcsú napján; odamennek papjaikhoz a halotti szentségeket felvenni, s aztán járnak végig az utcán temetési zsolozsmákat énekelve.
Mintha arcul vágtak volna minden embert ezekkel a hírekkel. Mint az ítéletnapi szemrehányás hangzott az mindnyájunk lelkén keresztül, kiknek még egy fölösleges pénzünk van, s nem sietünk azt küldeni haldokló népünk segélyére.
Semmit sem csodálkozom rajta, hogy maguk az irányadó körök is éreztek valamit ez országos arculüttetés pírjából; s egészen megmagyarázhatónak találom azt a kedélyállapotot, melyben Harter Nándornak meghagyatott, hogy az esetről szigorú vizsgálatot vezessen; mely vizsgálat azon megnyugtató helyreigazítást eredményezte, hogy a kormány parancsára sírjaikból felásott halottak a kormány orvosai által felboncoltatván, kiderült, hogy azok ugyan teljesen nélkülöztek minden tápszert napok óta, de azért mégsem úgynevezett éhhalállal, hanem csupán orvostanilag korrekt kifejezésű „végelerőtlenedés” következtében haláloztak el. És azontúl rendelet adatott ki a községek jegyzőinek, hogy ha még valamelyik azt meri a felküldött tudósításában állítani, hogy az ő falujában valaki meghalt éhen: rögtön elcsapatik, becsukatik. A szerkesztők pedig értesíttettek, hogy amelyik egy éhen meghaltról említést tesz a lapjában, bizony maga is részesülni fog a kormány kenyerében, amit tudniillik a rabok kapnak. Mely erélyes intézkedések folytán természetesen emberi lehetetlenség volt valakinek éhen meghalni az országban.
A rémzaj azonban felkölté az alvó közszellemet.
„Segíts magadon!” – ez lett a jelszó.
Még mindig semmi költeményt nem kell felidéznem, a múltnak fényes adatai beszélnek.
Minden városban, minden faluban, hol boldog emberek laktak, egyszerre felhangzott a buzdító szó: osszuk meg boldogságunkat azokkal, akik éheznek, fáznak, kétségbeesnek.
Az ég minden kerubinjainak dolgot adott feljegyezni az Úr aranykönyvébe a neveket és tetteket, amik e szomorú napokat átragyogták: a főúrtól kezdve, ki ezer mérőjével küldött lisztet, gabonát a szűkölködőknek, a szegény kondásig, ki egész évi bérét, ötven forintját küldé el számukra; a bájos úrnő csókjától, mely ezer forinttal lett megváltva, a szegény paraszt szolgáló kézszorításáig, mellyel a bazár tisztelt védasszonyának kezébe nyomta egyetlen ezüst húszasát, melyet addig csodának tartogatott.
Urak és úrhölgyek elindultak végigkoldulni a városokat ínséges honfitársaink számára; diákok és mesterlegények szedegették össze egymás között a filléreket. Okos emberek, komoly urak, nevelt kisasszonyok tanultak be színdarabokat, játszottak, énekeltek, deklamáltak; ahol az nem volt, táncot rendeztek, s mint az olasz, ha a tarantula megcsípi, addig táncol, míg eltáncolja a mérget: addig táncoltunk, míg összetáncoltuk a pénzt. Kinek nem maradt meg emlékében a pesti női bazár?
Vannak álmok, amiket soha el nem felejtünk.
Ilyen álom az, hogy volt keleti fényű bazár a Duna-parton, annak két sor boltjaiban a világ legszebb hölgyei árultak csemegét, piperét, illatszert, emléket, csecsebecsét; szépségek, kiket rang, vagyon, szívnemesség emelt ki; s kik most ideálltak szolgálni a közönségnek, s töltögetik a pohárkát tíz krajcárért szegény diáknak – száz forintért az uraságnak…
– Ugyan mire való az a nagy zaj és pénzgyűjtés? – kérdezé az irányadó körök vezéregyénisége.
– Én azt hiszem – magyarázá Harter Nándor –, hogy ez csak álarcos játék; bizonyos malcontens körök ezer ürügy alatt gyűjtenek pénzt forradalmi célokra, fegyvervásárlásra, toborzásokra.
Harter Nándornak kellett hinni, amit mondott.
Amaz elégületlen körök azonban nem vásároltak az így összegyűjtött pénzen sem fegyvereket, sem egyenruhákat, hanem lisztet és gabonát, és miután a pénzhez nem volt már bizalma senkinek, mindjárt ín facie loci kenyeret süttettek belőle, úgy küldözték azt ezerével, szekérszámra az ínséges vidékekre; népkonyhákat, közkemencéket állítottak fel; az egyikhez az asszonyságok, a másikhoz a táblabírák odaálltak maguk a főzőkanállal, a sütőlapáttal; maguk merték az ételt, maguk szeletelték a kenyeret a szűkölködőknek, s dicsőség adassék a nemzetnek: nem is halt meg azontúl éhen senki nagy Magyarországon.
De hát az irányadó körök? Azok is csak tettek tán valamit? Hiszen húszmillió forint országos kölcsön állt rendelkezésökre! Arról, amit ők tettek, hadd ne beszéljek én! Hadd mondja el helyettem e bírálatot a rákövetkezett évek országgyűlési naplója.
„Nem tudjuk-e, hogy 1863-ban mily áldásdúsan osztogatta a kormány malasztjait (így szólt egy képviselőházi szónok), hogy hány retortán ment keresztül az élelemszer, úgy hogy a búzából végre zab lett, s mikor elvetették, még ki sem kelt; a pénzek pedig enyvesekké váltak, s nagyon kis mértékben mentek a szegény szenvedők zsebébe, és csak azért jutottak oda, hogy az elrendelt finánc által rögtön visszavétessenek, és oda vitessenek, honnan ezen könyörületesség került. A visszaélések ezer neme gyakoroltatott.”
De – bocsánat.
Most veszem észre, hogy egy baloldali tag beszédéből találtam idézni. Ej, ej, legyünk igazságosak! Mit mondtak erre a másik oldalon?
Halljuk a higgadtabb hazafiak véleményét. Egyik így szólt:
„Nem akarok szólani az 1863-iki visszaélésekről. Kétségtelenül számosak voltak azok, helytelenül volt vezetve az egész, és azt hiszem, hogy azok az emberek, akik az éhező ember szájából lopták ki a kenyeret, nemcsak tolvajok voltak, hanem szentségtörők is! Teljes a hitem, hogy okulva azon szerencsétlen példákon, amik akkor történtek, a fejedelem oly férfiakat és eszközöket fog választani, akik ily alávalóságokra nem lesznek képesek. És ha volna olyan, ki erre képes lenne, hiszem, reménylem és megvárom a fejedelem igazságszeretetétől, hogy ezeket hatalmával büntetni fogja. És büntetni fogja őket az ország gyűlése, és ha annyira eltompult volna lelkiismeretök, hogy az nem szab reájuk büntetést, és annak kínjait nem értik – büntetni fogja őket a nép átka!!!”
És aki azt úgy mondta, az nem volt heves fejű lázító, nem volt meggondolatlan ifjú, nem volt képzelgő poéta: – az Deák Ferenc volt.
Világosiéknál is mindennap négy szegény ínséges ember kapott ebédet.
Sokan voltak a fővárosban, kiknek neveiről hallgatnak a hírlapok, kik titokban, senkitől nem magasztalva, szedték fel úton-útfélen a dülöngő éhezőket, s részesíték saját kevesükben.
Böskének meg volt mondva, hogy mikor a piaci bevásárlásról hazajön, négy szegény embert is hozhat magával, akivel a család ebédjét meg fogja osztani.
Böske nagy örömest járt el e hivatalban. Inkább lealkudott néhány krajcárt a kofáknál, s lelkesen beszámolt vele, csakhogy az éhezőknek jusson.
Egy kis kedélyes önzés is volt részéről ebben a nagy barátságban.
Az forgott mindig a fejében, hogy lehetetlen ebben az ínséges időben az ő pufók Marcijának azt a végzetet kikerülni, hogy orcájának kerek kidudorodásai helyet ne adjanak a sanyarú éhség aszott redőinek. Hátha a között a sok rongyos koldus között, aki a Duna-partot ellepi, egyszer csak ráakad a saját Marcijára, s akkor az oldalba döfve könyökkel így szólhat neki: „No, lélekadta, gyere velem. Lakjál jól!”
Mindennap kereste Marcit, de csak nem volt az ott.
Pedig kezdett már az egész ország koldussága a fővárosban összecsoportosulni.
„Lehetetlen pedig, hogy ez a Marci most valahol bottal, tarisznyával ne járja az országot! Aki még akkor is restellt dolgozni és serénykedni, mikor könyökig turkálhatott a lebbencsben, lehetetlen, hogy most, mikor a munkáért senki sem ád enni, legalább azt az édes visszatorlást ne szerezze magának, hogy nekiinduljon az okadatolt koldulásnak.”
Már hiszen itt még lehetne belőle valamit faragni. Marci lehetne Duna-vizes ember, Böske Duna-vizes asszony. Ez igen szolid társadalmi állás. Nincs a divatnak alávetve. Egy szamár, hat puttony, egy talyiga, hamar be van szerezve.
Ilyen álmai voltak Böskének, mikor a piacra kijárt. Hanem Marcit csak nem lelte a koldusok között.
Egy szép reggel, mikor éppen hazatért a bevásárlásból, amint a konyhaajtón belép, íme, kit lát ott ülni a lócán? A rég keresett Marcit meg Mihály bácsit, a hajdani öregbérest.
Hanem Marci szolgám éppen nem volt koldusnak öltözve, sem elsoványkodva: ellenkezőleg, igen tisztességes új ruha volt rajta. (Új ruha ebben az esztendőben, mikor a devecseri vásár elmúlt anélkül, hogy egyetlenegy pruszlikot eladtak volna a szabók a sátorok alatt.)
Böske nagyot rikkantott örömében, amint Marcit meglátta Mihály bácsival együtt. Nagyot ütött tenyerével Marci hátára.
– Hát kenteket mi hordja itten? Adjon Isten!
Marcinak már kiszaladt a száján a jónapotkívánás fele, de Mihály bácsi visszarántotta belé a szót.
– Fiú, vigyázz! Tudod, hogy nekünk nem szabad senkinek jó napot kívánnunk. Mert nem illik, hogy az Úr Istennek parancsolgasson az ember; aztán meg egyik ember olyan, mint a másik. Az sem szabad, hogy kiválogassuk az emberek közül, hogy melyiknek kívánjunk jót. Mink nem köszöntünk senkit, se az utcán, se a házban.
– Ejnye – kiálta fel Böske –, hát ugyan miféle szerzet kentek?
– Mi, leányom, názárénusok vagyunk.
Böske nagyot bámult erre a szóra; sose tudta ő, hogy mi az.
– Bánja a kánya! Legyenek kentek, ami akar. Hanem azért üljenek le ide a tűzhely mellé. Mindjárt szaladok egy kis papramorgóért, itt van a szatócsboltban.
Marcinak a szája állásáról lehetett látni, hogy biz a jó lesz, de Mihály bácsi nagyot csóvált a fején, s megfeddé a leányt.
– Ej, ej, leányom, hát még azt sem tudod, hogy a názárénusok nem isznak pálinkát?
– Hát mit?
– Mikor megszomjaznak, vizet. Arról ismerhetsz rá a názárénusra, hogy az nem iszik mást, csak vizet.
– No, ez hát jámbor szerzet. Azonban csak mégis üljenek le kentek nálunk.
– Le se ülünk leányom, mert nekünk nem szabad addig leülnünk, amíg a dolgunkat el nem végeztük; most pedig dologban járunk itten.
– Dologban, ugyan mi dologban?
– A Marci fiam számára akarunk téged testvérül megkérni.
– Testvérül?
– No, az názárénusul van mondva; voltaképpen hát: feleségül.
– Né, te, né! Hogy meg akarják kentek tréfálni a szegény ember leányát. Mintha nem tudnám, hogy Marci még a sorozás alatt van, s addig össze nem ád bennünket a pap, míg a regementtől vissza nem kerül.
– Nincs minekünk semmiféle pappal dolgunk. A názárénusoknál minden háznál a legöregebb férfi maga a pátriárka. Mi paphoz nem megyünk, templomba nem járunk.
Böske összecsapta a kezét.
– Hát akkor kentek pogányok? Hát hol tanulták azt kentek, hogy nem kell se pap, se templom?
– A paptul tanultuk a templomban. Látod, leányom, azelőtt, a régi jó világban, ha az ember a templomba ment, ott hallott szentbeszédeket a Bibliából; ha pedig meg akarta hallani, hogy mit rendel a szolgabíró, felment a községházához, ott kidobolták, meghallhatta: most pedig, valahányszor valami új kormányregula jött onnan felyülről, a papra parancsoltak rá, hogy prédikáljon afelől, mint valami üdvösséges dologrul a katedrábul. Az emberek eleinte azt vették fel, hogy elkezdtek összefeleselni a templomban, aztán kimaradoztak a templomból, összegyűltek a malom alatt; azt mondták, minek menjünk mi amoda, ha ott nekünk a mennyország helyett a földi pokolban mutogatják a mi üdvözülésünket? A hatalmasok adtak ki egy kátét, annak a neve „Polgári katekizmus”, ezt tanították az iskolákban. Mi volt abban a kiskátéban? Eleitül végig az: hogy aki az adót nem fizeti, aki a zsandárt, fináncot nem tiszteli, aki az idegeneknek nem engedelmeskedik, az nem idvezül; hogy csak az a jó ember, aki a maga vérét gyűlöli. Ettől aztán a gyermekek is kimaradtak az iskolából, s szaporodtak a názárénusok. Ki-ki imádkozik magának otthon; s a gyerekeik ne tudjanak inkább semmit.
– De hát aztán ki esket bennünket össze? – nyilvánítá Böske legfőbb nehézségét ez új tan ellenében.
– Én magam adlak benneteket össze – szólt erre kenetteljes hangon Mihály bácsi. – Mert én vagyok ezen fiatal férfiúnak pátriárkája.
– Hát tud kend esketni?
Mihály bácsi komoly mosolygással rázta a fejét.
– Leányom, a názárénusok nem esküsznek soha. Mert senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy valamit elmondjon, amit különben nem akarna elmondani; vagy valamit megtartson, amit különben nem tartana meg. Nézd meg, mi van az adóbevallási ívre írva: „Minden ember tartozik eskü ereje alatt bevallani igazán, mi jövedelme van.” A názárénusokat ez tanította meg, hogy esküdni nem jó. Én összeteszem a kezeiteket; elmondom, hogy te, Marci mármost Böskének a férje vagy; te, Böske pedig ezentúl Marcinak a felesége vagy; s nem fizettek érte semmit.
– Jaj, Mihály bácsi, ez nekem mégis nagyon kevés ceremónia. Így én mégis szégyenlenék főkötő alá jutni. Nem is hinnék, hogy asszony vagyok. Hát aztán ki kereszteli meg a gyermekeket?
– A legvénebb a háznál. Ád nekik nevet is. A názárénusok csak egy nevet viselnek; az apja nevét senki sem veszi át.
– Mi a hét csodáért?
– Azért, hogy a hagyaték miatt el ne igazodjék közöttük a finánc.
Böskének nyitva maradt a szája e magyarázat után, Mihály bácsi vette azt észre, s nagy elégült ravaszsággal mondá:
– Óh, a názárénusok vallásának mindenben megvan a maga oka. Hiába, ok nélkül nem vettek ők be semmit. Hogy az apa hagyatéka miatt meg ne fináncolhassák a fiút, senki sem visel mást, csak keresztnevet; a vezetéknevét el hagyja veszni minden názárénus.
– Hát kenteknek még mátrikulájuk sincsen?
– Éppenséggel nincsen. Azért nem visszük éppen a paphoz keresztelni a gyermekünket, hogy ne legyen beírva a nevük abba a nagy könyvbe, ahonnan újoncozáskor csak ráolvasnak a fiatalságra, hogy ki következik a korosztályban. A názárénusok gyermekeit nem kapják meg: azok sehova nincsenek felírva. Hiába is vinnék el őket katonának, a názárénusoknak tiltja a hitük a verekedést, még káromkodniok sem szabad. Ugye, Marci fiam, erről szoktunk el legnehezebben. Azért nem szabad bort innunk, hogy a veszekedés lelke fel ne támadjon bennünk. Ha megüt valaki, el kell tűrnünk; nem szabad haragudni érte. Ha pedig erővel elhajtanak a háborúba, ott sem veszi hasznunkat a német: a názárénus katonának a puskájába megfordítva kell leverni a töltényt, hogy el ne süljön; s ha közelít az ellenség, eldobni a puskát és elszaladni.
Böske még a kifutó leves sziszegését sem vette észre, úgy elbámult mindezeken.
Valami jutott mégis eszébe.
– De hát ha kenteknek valami bajuk van egymás között, kihez mennek panaszra?
– Se bíróhoz, se fiskálishoz. Nálunk nem szabad pörlekedni. Minden ember vigyázzon magára, hogy meg ne csalják. De minek is csalnánk meg egymást. Nálunk nem szabad senkinek se gazdag embernek, se szegény embernek lenni. Akinek többje van, mint amennyi szükséges, tartozik odaadni annak, aki kevesebbel bír, mint amennyire szüksége van. Egyik ember nem hagyja el a másikat. Látod, mindenütt nyomorúság van, ugye, s mink milyen szép díszes öltözetekben jöttünk ide. A testvérek ruháztak fel. Minden ember úgy híja egymást, hogy testvér. A testvéreknek nem szabad bélyegpapirost használni, nem szabad pörlekedésért fizetni.
– Az is a vallásukba van kenteknek, hogy nem szabad fizetni?
– Soha és senkinek. Nekünk nem szabad sem adót, sem bordézsmát, sem papbért fizetni.
– Hát ha egzekúcióval keresik?
– Akkor odaadjuk a kulcsot a hatalmasnak: itt van, nyissa ki a ládánkat, vegye ki belőle, amennyit akar, de mi nem fizetünk.
– Hát akinek adóssága van, az sem fizet?
– Nem szabad adósságot csinálni. Egy názárénusnak semmi írás alá nem szabad odatenni a nevét, aminek fizetés a vége.
– De mikor szűrt, kalapot, dohányt akarnak venni, akkor csak fizetnek talán?
– Azt nem nevezzük fizetésnek, hanem csak cserélésnek. Cserélünk búzát pénzért, s cserélünk pénzt kalapért. Dohányról pedig szó sincsen. A hatalmasok kitalálták a trafikot, a názárénusok pedig kitalálták azt, hogy nem szabad pipázni. A mi hitünk exkommunikálja a dohányt.
– De már akkor mégis hatalmas emberek kentek! A Pista kocsis, tudom, hogy nem állna ebbe a szerzetbe.
– Pedig ő is velünk vagyon, és nem dohányzik.
– De már akkor közel van az ítélet napja.
– Óh, leányom! Nem tréfa ez a mi dolgunk. Igen sokan vagyunk mink már, minden városban ott van a székünk, és lehetetlen ellenünk valamit tenni, mert mi nem bántunk senkit; csak azt teszük, hogy nem látjuk és nem halljuk azt, amit hozzánk beszélnek és nekünk mutogatnak. Szaporodunk mi erősen, mert minden buzgó szolgája a világi hatalmasságnak a mi apostolunk. Maguk sem tudják, de azok viszik városrul városra a názárénusok Kiskátéját; nincs is az kinyomtatva semmi nyelven, mégis olvassák magyarok, rácok, oláhok, tótok és németek, bárha olvasni sem tudnak.
– No, ezt a bajukat végezzék el kentek a hatalmasokkal; hanem nagyobb annál az a baj, amit én velem kell elvégezniök. Ha már engem csak úgy kend ád össze a Marci bátyámmal, akinek még majd a nevét sem hordhatom, mert ő maga sem hordja; aztán egyszer a Marci meglát egy másik leányt, aki nálamnál szebb, s akkor elmegy kendhez, és azt mondja: pátriárka uram, én most meg azt a másik leányt óhajtanám testvérül venni: mi lesz akkor?
– Semmi baj se lesz. Én azt a másik leányt is odaadom neki testvérül.
– Mi a gutát? Hát aztán egy háznál leszünk két asszony?
– Két testvér és egy bátya. Ellenben neked is szabadságodban áll, ha egy másik tisztességes ifjúval megismerkedel, nekem bejelentened, hogy egy másik testvéred is támadt, s én azzal is összeadlak.
– S akkor lesz mindenikünknek két férje s két felesége?
– Ez a názárénusoknál valóban így van. S azt a názárénusok nem titkolják, sőt nagy erénynek tartják. A nem názárénusok is cselekszik ugyanezt, de titkolják és bűnnek nevezik; hanem azért szeretik tenni.
Böske megfogta Marci gallérját, s azt súgta neki:
– Te Marci, valamit akarok neked mondani titokban.
Mihály bácsi azonban közbevetette magát.
– Csak mondd előttem, édes leányom. Mert hiába mondanál neki akármit titokban. Egy názárénus tartozik mindent elmondani a pátriárkája előtt, és mindent elhallgatni a hatalmasok előtt, még ha kínpadra húznák is.
– No, hát elmondom fennhangon, amit akarok. Te Marci, hagyd ott ezt a bolond szerzetet, akkor rád várok, ha hat esztendő múlva kerülsz is elő; s akkor kezdünk valamit abból, amit megtakargatok; de ha ott maradsz a názárénusok közt, Isten úgyse, kilöklek az ajtón.
– Júj! Te leány, ne esküdjél oly pogány módra! – szörnyedt fel rá Mihály pátriárka.
– De még többet is elmondok kenteknek! – szólt a leány, s felgyűrte a két inge ujját a válláig. – Azt mondom kenteknek, hogy kentek nemcsak bolondok, hanem rossz emberek is. Ha kenteket megharagította a templomban a német kormány: az ősi valláson kell-e azért bosszút állni? Majd én olyan bolond leszek, hogy mikor én itt a főtisztelendő úr aranyos szavait hallgathatom, a kend szamár prédikációját fogom magamba bevenni! Azokat az istenes légátusokat, azt a dicső beszédű káplánt kentek valamennyi pátriárkájáért nem adom. A rektortul a gyereket, ha lesz, el nem fogom; mert aki éppen csak beszélni tud, egyebet semmit, az a Bálám szamarával áll egy rangban, az is tudott beszélni. Hogy kentek semmi dologban sem akarnak fizetni, az kenteknek jó; de minthogy a hatalmasok azt, amit kentek nem fizetnek, csakugyan megveszik másokon, tehát nem a hatalmasokat truccolják meg, hanem más becsületes embereket terhelnek vele. Az egész vallásukkal úgy vannak kentek, mint az egyszeri fuvaros a kocsiüléssel, aki azt mondta, hogy „németnek csinálta”; szálljon le róla az utazó, ha magyar, annak másként csinálja meg. Mi lesz a názárénus hittel, ha egyszer magyar világ lesz, pedig én hiszem az Istenemet, hogy lesz! – s ha akkor a magyar hazát kell ellenség ellen oltalmazni? Mit? Ha énnekem akkor názárénus volna az uram vagy a fiam, s azt mondaná, hogy neki tiltja a vallása a verekedést; ő nem foghat fegyvert a saját hazájáért, ő nem ölhet ellenséget, kendert kötnék rá, guzsalynyélnek használnám az ilyen pipogya férfit, s magam venném vállamra világ csúfjára a mangalétát. Azt pedig kereken és cifrára kimondom kenteknek, hogy ha én valakinek hites felesége vagyok, nem nézem: názárénus, nem názárénus, tiltja neki a hite a káromkodást, veszekedést, de ha nekem a szomszédasszonyra mer pislogni, s az meg őrá, összekáromítom a lelkét, betöröm az orrát, letépem a kontyát az egyiknek úgy, mint a másiknak, így szentelem fel a názárénus kátét; átkozott Pontius Pilátusra esküszöm kenteknek!
Ekkor a legnagyobb méregből hirtelen átcsapott a kedélyességbe a bőszült amazon.
– No, mármost mondják meg kentek, hogy csak tréfáltak azzal az egész názárénuskodással.
A két férfi csak némán rázta a fejét. Erre Böske megint dühbe jött:
– Micsoda? Hát igazán beszéltek? Hát te Marci? Te egész valósággal mertél engem feleségül kérni csak úgy esküvő nélkül? Merted te azt? Te? Te názárénus feleségnek mertél engem megkérni?
Marci hüledezve húzódott a fal felé a nagyon is erélyes kérdések elől, s olyasmit hebegett, hogy: „Biz igen!”
– No, hát nesze – názárénus kézfogó!
Már akkor nagyot csattant a jobb tenyere Marci pofáján, és a bal tenyerének is volt még számára válasza, amit Marci aligha fogadott volna már názárénusi lemondással; sőt nagyon is nézett a csípővas felé, s közel volt hozzá, hogy minden názárénusi erénye összeomoljon; azonban hirtelen közéjük lépett Mihály pátriárka, s így szólt a leányhoz.
– Ne bántsd ez ifjút, leányom! Ő még újonc; ha valakin tölteni akarod haragodat, íme, itt vagyok én, a pátriárka. Tartom ütésed elé arcomat.
Böske meg akarta neki mutatni, hogy vele nem jó tréfálni, s a bal tenyér adományával Mihály bácsi orcáját tisztelé fel. Csak akkor hüledezett azután el, mikor látta, hogy ez a nagy izmos ember, kit ő mint híres verekedőt ismert még nemrég idő előtt, az arculütésre meg sem hunyorítja szemét, hanem nagy nyugalommal azt mondja rá: „Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a magad lelkét, s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva. És mármost, hogy lásd, miként a názárénus is tud olvasni, s előadja az eldugott pénzét, ha szüksége van rá a közönségnek: íme, én olvastam, mégpedig újságból, hogy a te kisasszonyod (az ég áldja meg őt egykor valami derék názárénus férjjel) az ínségesek számára pénzt gyűjt; én hát amit eddig szolgálatomból megtakarítottam, elhoztam: add át neki!”
És azzal letett az asztalra ötven forintot.
Böske elámult. Most már kezdett megijedni a félelmes embertől, aki a pofonra ötven forinttal felel.
– Meg ne köszönd, mert nekünk köszönést nem szabad elfogadnunk. A nevemet ki ne tegyék, mert azt egy názárénusnak nem szabad híresztelni, ha valamit adott. Fiam, Marci, kövess!
Marci engedelmeskedett, és rá sem mert nézni Böskére, mikor eltávozott.
Íme, az új vallásfelekezet, tisztelt irányadó urai egy szerencsétlen korszaknak. Egy új vallásfelekezet, melyet önök teremtettek meg!
Önök odafenn politikát csináltak a vallásból, s ezek idelenn vallást csinálnak a politikából.
Minden, amit önök hímeztek a szőnyeg egyik oldalán, a túlsó oldalán, mint megfordított torzalak tűnik elő.
Minden, ami abban őrültség, csak felelet egy őrült kérdésre. Vallássá van benne emelve az a tan, hogy az egyéni jólét az élet egyedüli célja; a haza, a közügyek, a szabadság iránti tartozásokért nem kell lelkesülni senkinek.
Nem önök vetették-e el azt az átkozott magot, melyből ez a tan felburjánzott? Nem önök irtották-e ki a haza iránti szerelmet, a közügyekérti buzgalmat, a szabadság utáni vágyat?
A názárénus nem lövi ki a fegyvert a harcban! Vallása tiltja. Nem önök csinálták-e ezt a vallást?
A názárénus azt mondja: „A nép ne adjon az államnak semmit!” Nem az önök tétele-e ez megfordítva: „Az állam ne adjon a népnek semmit”?
A názárénus azt mondja: „Az állam nem a mienk.” Nem visszhang-e ez az erdőből az önök kiáltására: „Az állam egyedül a mienk”?
Megcsalni, megkárosítani az államot, ahol lehet; eldugni, eltitkolni, eltagadni előle, amit lehet; ellenségnek tekinteni azt, s mindenütt sáncot, árkot, farkasvermet húzni ellene: rettenetes tan! Lázadás ez a haza ellen. De a tanítványokat ítéljük-e el elébb vagy a mestereket?
Nem venni a családi életet semmibe! Közös birtok a szerelem! Erény nincsen! A női szív olyan: adom, veszem. A született gyermek csak kárvallás annak, aki tartja, nyereség, ha születésekor meghal. Ez a názárénus tan. Gyilkosok tana! De ha az új Malach-Hamovesh angyal kezébe venné a pallost a büntetésre, hol kezdené el az irtást: a szalmagunyhók alatt-e vagy az aranyos kilincsek ajtain belül?…
… Apropó „aranykilincs”. Harter Nándor ez ínséges esztendőben egész apartementját újra bútoroztatta; az ócska képek helyébe (ócska hazafiak; lásd IV. fejezet) szerzett híres művészek remekét, drága majolikaedényeket, etruszk vázákat, kelta régiségeket, római kameákat, vert ezüstműveket; szobái invitálták a belépőt csodás, meglepő látványokkal így szólva hozzá: „Mindenüvé bámulhatsz, csak a gazdánk szemébe ne!”
Oda valóban jó volt nem bámulni egy idő óta. Tessék elhinni, csak az első lépés esik nehezen. Férfinak, asszonynak.
Csak az első szégyenletes ajándékot elvenni kerül lelki izzadságba, a többi már nem okoz fájdalmat.
Azt hiszi a vízbe ugró, hogy hiszen majd feneket érek, s onnan felküzdöm magamat, amikor akarom, s kiúszom a partra.
De csalatkozik!
Mert nem talál vízfeneket, hanem hínárt, mely befonja, és lassan húzza lejjebb, mindig lejjebb, míg végképp elnyeli.
Óh, ebbe a hínárba de sokan belefulladtak már!…
