A rettenetes év
A rettenetes év
A második tavasz nyílt már, mióta a Világosi család városi foglalkozását a mezei élettel fölcserélte.
Ki nem olvasta Robinson Crusoe történetét? Az igen szép egy rege.
Le van benne írva nyomról nyomra egy magyar haszonbérlő viszontagsága, elkezdve a tengerből kimeneküléstől egészen a vademberek falánksága általi megemésztésig.
Hogy kik ezek a vademberek, kik Robinsont élő testtel megenni a tengeren átjönnek, azt majd a cikk végén elmondom. Bizony mindent elöl kelle kezdeni itt is, miként Robinson névtelen szigetén.
Van istenáldotta föld. Egyéb semmi.
Ha jó esztendő van, húsz magot ád; ha nincs, meghalunk rajta éhen.
A bérletsziget Robinsonja nálunk egy fiatal leány, alig több még, mint gyermek. Az első bérletévben még csak tizenöt esztendős. Más kisleány ilyenkor még babával játszik, vagy legfölebb tánciskolába jár, és Ilonka már az egész atyai gazdaság gondját viszi. Atyjánál a jószándékon és takarékosságon kívül semmi sincs a külgazdálkodáshoz; anyja éppen nem ért hozzá, minden teher a gyermekleányra nehezedik.
És ő meg tud annak felelni.
Mindenütt ott van, mindenütt intézkedik; kora reggeltől késő éjszakáig kigyőz minden fáradtságot; s mikor a nap végződik, oly kedéllyel tér nyugalomra, mintha kevesellte volna a napot. A szenvedély látszik meg minden munkáján.
S az a szenvedély magával ragad mindenkit.
A lusta gazdának rest a cselédje, rest az igavonó barma is; az igyekezet ragad mindenkire.
De szerette is őt mindenki.
Száz szitkozódó, veszekedő férfi közül egy sem bírta volna környezetét úgy felserkenteni, mint ez az egy leány vidám, eleven varázslatával.
Ami csak ember volt körülötte, egész emberré vált; de még az állatok is ragaszkodtak hozzá.
Hiszen az állatnak is van szíve; s ha eszesen bánnak vele, megérti; ha szeretik, visszaszeret.
Szárnyas állat és négylábon járó úgy ügyelt Ilonka szavára, mintha mind értené azt a sok okos beszédet, amit tőle hallhat. Volt egy kicsi pónilova, azon szokta körüljárni a terjedelmes gazdaságot. Az már valódi játszótársul szegődött hozzá. Szájába fogta lovagvesszejét, míg úrnője hátára felült; a kapuban megállt vele, és meghallgatta, hova fognak most menni. Aztán ment oda, ahova mondták. Eljárt úrnőjével tavasszal ibolyát keresni; ahol virágot talált, ott megállt vele. Ő elindult legelészni, úrnője ibolyát szedni, és oly okosan kikereste a füvet a virág közül, hogy egy bimbót le nem tépett. Mikor rekkenő nyári délután a kisasszony kilovagolt az érő vetéstáblákat nézni, olyan bandsologva őgyelgett vele előre; ha ráhúztak a vesszővel, tréfának vette, felrúgott, s még lassabban ment; akárhogy biztatták, nekioldalgott egy szénaboglyának, ott leheveredett, ha addig élt is, s letette hátáról a gazdasszonyát, mintha biztatta volna; hogy jobb lesz bizony, ha ő is pihenésnek ereszti magát, s nem jár az égető napon, ahol még napszúrást kaphat, s szép fehér nyakát elégeti; s ha a kis gazdasszonyon fogott a rábeszélés, s az is letelepedett a fűre, odahajtá eléje nyakát, feküdjék arra; mint egy vánkosra; s ha Ilonka lehajtá fejét hű lovacskájára, akkor az ébren maradt, s meg sem moccant alatta, míg a leány aludt, csak hosszú hófehér farkával verte a legyeket az alvóról. Ha meg aztán közelgő zivatart érzett, messze hangzó nyerítésével figyelmezteté gazdasszonyát, ki az aratóknál járt, míg lova a tarlón legelészett; s ha az sokáig nem jött hívására, maga utánaügetett, szájába véve a földre lerakott kantárját, hogy szerszámozza fel vele; s ha közeledett a zivatar, s úrnője fenn ült nyergében, akkor nem kellett neki sem ostor, sem biztatás; vágtatott vele haza, hogy a szél sem ért nyomába.
A Csilla még a konyhába is bejárt, s szabadalma volt a tálakat végigkeresnie: nem hagyott-e azokon valamit számára kicsi gazdasszonya, s az egész udvaron imponált minden állatnak. Még a kocsist is ellenőrzé, mert ha elfelejtett neki zabot adni, megfogta a ködmene szélét, s addig el nem ereszté, míg be nem vallotta Ilonka előtt, hogy bizony a Csilla még ma nem kapott abrakot.
Mikor a mezőrül hazatért Ilonka, otthon fogadta a kis házikert. Az is tele volt virággal, amiket ő maga öntözött meg; soha másra nem bízta azt.
És azoknak a virágoknak is volt története.
Mióta Világosiék kijöttek a pusztára, minden hónapban érkezett Ilonka nevére egy levél majd északi, majd déli Olaszországból, majd később Görögországból, aztán Egyiptomból, végre a spanyol földről. És ezekben a levelekben sohasem volt semmi írva, még csak a levélküldőnek a neve sem: csupán csak néhány csomag virágmag.
Egzotikus külső országok virágainak magvai, miket itt névről sem emlegetnek. Azokat Ilonka kertébe, virágcserepeibe elültetgeté, gondosan öntözte, ápolta, fölnevelte. Nőttek belőlük szokatlan idomzatú s színpompájú virágok, miknek senki sem tudta a nevét, mikről senki sem kérdezte, honnan jöttek, kitől jöttek. Hanem aki azokat oly híven ápolta, meg tudta volna mindegyikről mondani: ez Flórencben született, ez Nápolyban, ez Palermóban; és aki meg tudta volna mondani minden virágról, mit gondol az magában, míg a földből piros csíráját kihajtja, amíg zöld levélburkai között a rejtélyes bimbó megszülemlik, amíg a bimbóból kifeslő virág lesz, s midőn a virág szirmai lehullanak.
Szabad volt neki a virágok gondolatait találgatni.
Hiszen az, aki a virágmagokat külföldről küldi, maga is csak talányokat ád fel.
Az első esztendő letelt.
Valami nagy sikert nem nyújtott. Lehetett mellette szűken és gond mellett megélni.
Voltak zúgolódó emberek, akik azt mondták, hogy olyan rossz esztendő volt biz az, hogy annál sanyarúbbat képzelni sem lehet.
A sors föltette magában, hogy megcáfolja őket.
Óh, milyen nyomorult vagy te, földlakó, minden képzelt dicsőségeddel együtt! Nem kell az égnek megszégyenítésedre egyéb, csak hat hónapig elzárni tőled az esőt.
Mi láttuk ezt a rettenetes hat hónapot. Ezt az elesett angyalokat megszólaltató hat hónapot.
Kezdte a tél, végezte a nyár.
Már a megelőzött év is oly mostoha volt.
Aszálynak neveztük azt, amikor még nem tudtuk, hogy mit jelent ez a szó a maga pokolkirályi fenségében.
A szűkmarkú tél után minden őszi vetés rosszul mutatkozott; a tavaszi éppen nem kelt ki.
Márciusban még összejártak az emberek politizálni vagy mulatni; de minden politikai értekezésnek, minden vigalomnak az volta vége, hogy „még most sem esett eső!”
Majd talán a jövő héten.
Áprilisban már túlhangozta a társalgást az aggodalom, s még mindég biztattuk magunkat a jövő héttel; utóbb elnémult politika és szerelem; nem beszélt senki egymással egyébről, mint a rettenetesen derült azúrkék égről és annak kegyetlen sugarairól; s ez így haladt folyvást-folyvást egész a porba leboruló kétségbeesésig.
Ilonka délvirágai még díszlettek a kis kertben.
Mindenki tudta, mennyire szereti ő virágait. Pajkos gyermek meg nem lopta volna azokat. Hiszen mindenki úgy szerette őt, és úgy hallgatott a szavára.
Ő maga öntözte meg azokat mindennap kétszer.
Egy reggelen, mikor öntözőkannájával a kúthoz ment, az öregbéres azt mondta neki:
– Kisasszony! Több vizet virágöntözésre nem adok.
Ilonka elbámult.
– Hogy mondhat ilyet, András?
– Úgy, hogy a kút fenekét kotorja a veder, alig egy arasznyi benne a víz; az kell a lovaknak. Az ökröket úgyis a Berettyóhoz hajtjuk már itatni. Ha a kisasszony a vizet kiöntözi, a lovak nem kapnak inni.
Ilonka átlátta, hogy a béresnek igaza van, s szomorúan tért vissza üres öntözőjével.
Délben a vizet nem itta ki poharából; azt tette félre virágainak. Este szintén magát lopta meg miattok. Nem ivott.
Óh, a leányok sokat ki tudnak állni.
A szolgáló észrevette ezt, s azontúl Ilonka minden reggel megöntözve találta virágait. A szolgáló éjszaka a Berettyóból hordott vizet a vállán; fél óra járásnyiról.
Egyszer aztán jelenték a béresek, hogy a kút végképpen kiapadt. Azontúl minden veder vizet a Berettyóból kellett hozni. Utoljára elfogyott a Berettyó is. Megszűnt folyni. Itt-amott maradt a mélyedésekben valami tócsa; azon osztakoztak az emberek és állatok; végre a tócsák is elfogytak; az egész folyam medre olyan volt, mint a kavicsos út. Akkor kénytelenek voltak a folyam medrében kutakat ásni.
És ezalatt folyvást égető ég nappal, harmattalan lég éjjel. Sem eső, sem harmat soha.
Óh, azt rettenetes volt végigélni.
Világosi most már mindennap maga járta körül bérlett gazdaságát, nem ereszté Ilonkát. Ez nem gyönge leánynak való volt.
Látni mindennap a pusztulás fokozatát; az elhagyatottság, a reménytelenség szörnyű tájképét.
Nem volt már semmi zöld távol és közel.
Hol rétek, kaszálók voltak valaha, ott egy halottsárga abrosz volt kiterítve, melyen az éhínség még morzsát sem hagyott. A búzavetés nem nőtt arasznyira, nem hajtott kalászt; nem lehetett remélni, hogy aratást adjon; ráeresztették az éhséggel küzdő barmokat, és le hagyták azt legeltetni; le egészen a gyökeréig, s hogy még a gyökere se maradjon, támadt az égő porból milliárd soha sem látott féreg, mely gomolyokban teríté be a földet nappal, s táborszámra járt éjjel, ellepve házat, háztetőt; sáskák cirpelő sokasága ült minden ágon, bokron, melyen, mint télen, nem volt már levél, s felverte az éjszakát zörgő hangversenyével, mintha az is a gazdától követelné, amit a mezőn nem talál.
És azután, ha a sorssal küzdő ember újra akarta kezdeni az elpusztított művet, nekivetette ekevasát az áldatlan tarlónak, s felszántotta aratás nélkül a vetés helyét, hogy új magot vessen bele elkésett áldást remélve: akkor előtámadt, ki tudná honnan, kitől küldve, kitől felszabadítva, légiója a vándor hörcsögöknek, s összerabolta az elvetett magot; űzés, pusztítás nem fogott rajta; ha egy határt kiélt, vonult seregestől odább; átúszott a Tiszán, s fél Magyarországot megismerteté soha nem hallott hírével.
És eső még mindig nem esett.
Világosi mindennap levertebben tért haza a mezőről. Este vacsoránál nem is beszélt már családjával, csak merően nézett maga elé; érintetlen hagyott ételt-italt, s egész órákat eltébolygott künn az udvaron éjszaka, és nézett fel azokra a fekete lomha felhőkre, amik este mindig felköltek a láthatáron, rég leimádott záporral hitegetve a földrészt, s aztán vonultak el feje fölött részvétlenül a túlsó láthatárra; reggel ismét olyan tükörsima volt az ég, csak a délibáb mutogatott kevés vizet a távolban.
Világosi, mikor egyedül hitte magát éjszaka, kinn az udvaron letérdelt némán a földre, s úgy terjeszté fel az égre kezeit. Azt hitte, senki sem nézi; pedig neje és leánya szívdobogva nézték őt hálószobájuk ablakából.
És eső azért csak nem esett.
A rekkenő nyár uralkodott egész tropikus hőségével. Amennyire a szem ellátott, nem volt már egyéb, mint egy sivatag képe: egy porrá vált éden, melynek fekete hamvát a forgószél végigtáncoltatta a síkon, poroszlopokkal ostromolva a kérlelhetlen eget, melyen madár sem járt egyéb, csak keselyű, a hullák vendége.
Az ég pedig kérlelhetlen maradt. Reménnyel sem biztatott már senki.
Ki volt mondva az ítélet: ez az év meghalt.
Törölje ki mindenki évei sorából, mert ez nem tartozik az életéhez.
De hát aki egy elvesztett évvel magát az életet is elvesztette! Világosi érzékeny, ideges kedélyét megmérgezék e napok. A hasztalan küzdelem a sorssal; a megcsalt remények; a kiszáradt fűszál; az éhség gyötörte állatok; a panaszkodó cselédség; kapuját ostromló koldusok vándor csapatja folytonos izgatásban tarták; s ami több volt mindennél: a becsület! Miből fogja haszonbérét kifizetni?
Neje kiolvasá arcából ezt a gondolatot.
Óh, a nő előtt olyan nyitott könyv a férj arca.
– Ne aggódjál, kedvesem – mondá neki. – Egy rossz évet majd helyrepótol egy másik jó év. Ami legsürgetősebb, a haszonbér, meg van takarítva nálam. Hajdan születésem napjára, névnapomra aranyakat szoktál adni; mikor elvettél, nászajándékul is azt adtál; ezek az aranyak mind megvannak. Megtartogattam ilyen nehéz időkre, mint a mostani. Elég lesz a haszonbér kifizetésére. Becsületed nem csorbul. A többit majd megszerezzük Isten segélyével.
A többit?
Óh, de mikor azon még végiggondolni is irtózatos.
Egy ránk jövő telet végiggondolni egy olyan országban, ahol tíz ember közül kilenc koldulni kénytelen; és a tizediknek nincs mit adni.
A haszonbérlő lelkét a száraz földig nyomta a jövő gondja. Minden este visszatér szemeibe az a merev, üveges tekintet; arcára az az öntudatlan merengés, amit úgy fáj látni; mindennap elfelejté, hogy miből fogja fizetni haszonbérét. Pedig neje meg is mutogatta neki a félretett aranyakat: odaszámlálta eléje, éppen elég volt. Kezébe adta, hogy győződjék meg róla.
Akkor egy kis időre megnyugodott; de másnap megint elővették háborgásai, megint elfelejtette, hogy a haszonbérét miből fogja fizetni, s ha neje az aranyakról beszélt, úgy vette azt, mintha újságot hallana.
Világosiné egy napon a kínzó aggodalom kitörésével mondá leányának:
– Ilonkám, én attól remegek, hogy atyád megtébolyodik.
– Ne essünk kétségbe, anyám! Hisz van még gondviselés az égben.
Igaz! Késik, de bebizonyul, hogy van.
Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély. Ezt tartja a kegyes közmondás.
Hanem a földi gondviselésnek, úgy tetszik, hogy még annál is van valami közelebb.
„Ahol legnagyobb a veszély, ott van legközelebb – az adóegzekúció!”
