A végső csapás, ami még nem az utolsó
A végső csapás, ami még nem az utolsó
Késő este érkezett haza Világosi.
Eléje siető neje és leánya arcáról olvashaták a balsikert.
Alig szedték le az útiköpenyt válláról, a szobába érve, midőn egyenesen tudatá velük a rossz hírt.
– Hiába jártam. A városban nem kaphatni már kölcsönt semmi kamatra. A leghírhedtebb uzsorások sem állnak magamforma emberrel szóba. Módjukban van pénzüket a leggazdagabb földbirtokosoknak kiadni százas kamatra. Azokat is adóért fojtogatják.
Ekkor nézett körül, s bámulva kérdezé:
– Hát vendégeink hova lettek?
A két hölgy tétovázva nézett egymásra, melyikük mondja meg neki a leverő tényt.
Ilonka vállalta azt is magára; ha atyja haragudni fog azért, ne anyját érje a harag.
– Már elmentek. Ma délután nem akartak tovább várni, s erőszakkal akartak betörni anyám szobájába. A százados védett bennünket, s akkor fegyverrel fordultak őellene is. Én nem akartam, hogy máson is szerencsétlenség történjék: előadtam a pénzt, ami haszonbérünkre volt félretéve, s kifizettem mind.
Világosi, amint ezt meghallá, nem zúgolódott, nem tett senkinek szemrehányást, csak leroskadt egy székbe az asztal mellé, s két kezét ölébe téve, fejét lecsüggeszté mellére, s szörnyen elhallgatott.
Olyan rémidéző volt ez elhallgatás. A két hölgy nem mert megmozdulni helyéről, nem mert egy szót szólani.
Szinte jólesett, hogy valaki nyitja kívülről az ajtót, s megtöri a csendet.
A majorsági cselédek jöttek be a szobába: a kocsis, az öregbéres, a kisbéres, a juhász; arcaikon szokatlan meghatottság látszott; csendesen jöttek, nem kopogtak a saruikkal, s helyet adtak annak, akit szószólónak választottak maguk közül.
A juhász lépett előre.
– Tens uram, mink is bejöttünk, ha megengedi, a magunkét elmondani. Nem tudom cifrázni: úgy mondom el, ahogy jön.
Úgy tetszett, mintha Világosi fejével intene, hogy jól van.
– Isten megalázott bennünket a fekete földig – mondá a juhász –; íme, porrá lettünk még életünkben. Érezzük, hogy semmik vagyunk, semmink sincsen. Mikor jó dolgunk volt, ugyan kevélyek voltunk, ugyan zúgolódtunk, hogy mért nincs még jobban. Szidtuk a gazdát, nem kíméltük jószágát, nem néztük a kárt. De más emberek vagyunk mostan! Megtanított bennünket rá nemcsak a hatalmas Úristen, hanem a hatalmas úr emberek is. – Óh, uram! Én vétkes ember voltam; gyújtogatás terhe feküdt a lelkemen; de azok után, amiket három nap óta láttam, olyan könnyűnek érzem magamat, mint egy semmiben nem tudó gyermek. Az én terhem csak egy pehely lesz ott, ahol ezeket mázsálják. Hiszen vigyék el a tizediket az Isten áldásából, azt a Biblia sem tiltja, – de a Szentírásban sem olvastuk, hogy ahol az Isten tíz csapást mért a nyomorultakra, az emberek még a tizenegyedikkel is oda sújtsanak! – Uram, mi tudjuk, hogy itt ennél a háznál pénz nincsen, nem is lesz soká. De ne csüggessze azért fej ét búnak! A nyomorúságban megismerik az emberek egymást. Mi megegyeztünk egymás között, és bejelentjük hogy elszolgálunk jövő nyárig bér nélkül, fizetés nélkül. Egy fillér sem kell nekünk új kenyérig. Beérjük száraz kenyérrel, míg benne tart, ha az is elfogy, egyikünk elmegy napszámba, s úgy tartja el a másikat, de nem hagyjuk el a gazdánkat ilyen nyomorúságban. Ha mindent elvittek is az úrtól, ezek a mi kérges tenyereink még itt maradtak, s ezek is érnek valamit. – Ne essék kétségbe az úr! – Jön más idő, más esztendő. A föld kipihente magát, ugarba vetünk mindenütt. A jövő évben ontani fogja magát a tarló, annyi lesz rajta az áldás. Visszakapjuk, amit elvesztettünk, s majd elfelejtjük, amit szenvedtünk. – Hát ne essék az úr kétségbe!
Világosiné nem bírta e szavakat végighallgatni anélkül, hogy sírva ne boruljon azon karszék támlájára, melyen férje ült.
Boldog könnyek, amik eltakarták szemeit, hogy ne lássa azt, amit leánya végignézett.
Ilonka tekintete az egész beszéd alatt atyja arcán függött. Látta, mint változik el annak arcszíne fokonkint, bántalmas ónhalványságot véve fel, mely a beesett szemüregek sötétjét még kísértetiesebbé tette. E sötét, mély üregekből oly merően bámultak elé a ridegen felnyílt szemek, tárgykeresetlen üres tekintetükkel. Az elkékült ajk felnyílt, mint az álmodóé, s a homlok redői lesimultak. És azután lassankint összeesett a termete, mint amelyből az élet rúgói hiányzanak; feje mind jobban aláhanyatlott mellére. Mikor a kérges kezű ember azt mondá neki végezetül, hogy hát reméljen, ne essék kétségbe: akkor egyszerre összeroskadt, s leesett volna székéről, ha leánya karjai föl nem fogják.
– Atyám meghalt! – sikolta fel Ilonka, ki aggó irtózattal szemlélte e szörnyű átváltozást atyja arcán, s hirtelen eléje térdelt, és ölébe fogta fel az összeroskadót.
Hanem Világosi szemei még néztek, és ajkai és kezei még mozogtak; csakhogy kezeinek mozgása nem volt egyéb, mint tehetlen reszketés, és ajkainak mozgása nem adott már beszédet, csak határozatlan szótagokat.
„Ta-ta-ta-te-te-te.”
Ez volt, amit még nyelve rebegni tudott.
És az a merev tekintet!
A szél ütötte-e meg vagy megőrült?
Ki tudná, mi történik ottan belül.
