Az alku
Az alku
Harter Nándor egy órakor délben már tapasztalá, hogy Angyaldy nagyon is jól volt értesülve. Inasa a rendőrségi osztálytanácsos látogatását jelenté.
Hiszen nincs benne semmi különös. A rendőrfőnökök is lehetnek az embernek a társaséletben jó barátai. Megesnék vele, ha egy rendőrfőnöknek nem lehetne senkivel sem barátkozni.
Igen nyájas férfiú volt. Erősen sajnálkozott rajta, hogy Harter úr ily hirtelen elhatározá magát a leköszönésre. No, de persze „noblesse oblige”, egy cavalier még az árnyékát sem tűrheti a szennynek nevén. Nem is kétségeskedik felőle senki, hogy Harter úrnak távolról sem lehetett legmikroszkopikusabb része is Lemming ügyében. – Hanem Lemmingről ugyan semmi jót sem tudott felhozni. Az egy háromszoros gonosztevő. Azzal kegyetlenül fognak elbánni. Ily dolgokban a kormány nem érti a tréfát. Minden oldalról ömlik a panasz ellene. S e kelepcébe jutott bűnös még amellett oly gonosz volt, hogy magánjegyzékeiben több nagy és közbecsülésben álló derék férfiút kompromittálni igyekezett, nagy összegeket jegyezvén neveik mellé. No persze, mindazon derék férfiakról senki sem teszi fel, de legkevésbé egy Harter Nándorról, hogy képesek lettek volna a közönség rovására valami bűnfoglalót elvenni: s azért nagyon jó lesz, ha az érdekelt derék urak és különösen a közbecsülésben álló Harter Nándor úr e pör folyama alatt itt helyben maradnak, hogy adott alkalommal e rágalmazó gonosztevőt erélyesen lezúzhassák. Csupán a saját becsületük érdekében!
Internálás biz ez in optima forma.
A rendőrtisztviselő eltávozta után Harter egyedül maradt. Szerencséje, hogy soha sem tudott mélyen érezni, mert különben félhetett volna, hogy az az ember, akivel most egyedül maradt, őt megöli. Egy nagy terv kerekei készültek agyában, melynek tengelyét egy szenvedély rögeszméje képezi, s szélmalmát ugyanazon szenvedély örök szele hajtja.
Merész dolgot mondunk; – Harter e földre zúzó bukásban valami örömöt érzett.
Ebben a társaságbontó felkavarodásban úgy érezé, hogy ő valamihez nagyon közel jutott, ami eddig mindig távol esett tőle.
Minden egyebet el tudott felejteni ez egyetlen csalképért, még azt a mély gödröt is, amelybe az belecsalogatta.
Ki tudta magának ékíteni a sírt, s tudott szépeket álmodni a sárban fekve.
Egész nap nem hagyta el lakását; ott egyik szobájából a másikba járva, főzött, forralt izzó szívében messzeható ábrándos terveket, mikbe nem vegyült már politikai nagyság, társadalmi igények, csupán egy rajongó szerelmes kábító vágyai.
Angyaldy csak estefelé tért vissza.
Meg volt lepve főnöke nyugodt, csaknem könnyelmű magatartásától.
– Volt ön Lemmingnénél?
Ez volt első szava is titkárához.
– Nála is voltam. Mindenüvé eljutottam, ahová kellett. Még Lemminggel is tudtam érintkezésbe jönni.
– És hogyan veszi e csapást Malvina?
Angyaldy bosszús is volt, bámult is e kérdésen.
– Természetesen, hogy igen rossz kedvvel veszi. Fekszik bele. De nem az ő baja itt a fő kérdés, hanem Lemmingé.
– De mit törődöm én Lemminggel? Bánom is én, akasszák fel! Én nem ismerem, s nem tudok róla semmit. Az én nevemet hiába írta a jegyzőkönyvébe.
– Ez természetes! Mikor a hajótöröttek egy csónakba szorulnak, s valaki még kapaszkodik a csónak szélébe, azt bele szokták taszítani a tengerbe, s igazuk van, különben ők merülnek el. Csak az a baj, hogy Lemminget nem lehet a tengerbe taszítanunk anélkül, hogy Lemmingnét is utána ne taszítsuk.
– Ezt nem értem. Mi köze lehet a hatalomnak egy asszonyhoz, akárminő vétkesnek találtassék is a férje?
– Nem is az a veszély fenyegeti őt, hogy bezárják, hanem hogy nagyon is szabadon eresztik. Lemminggel az a baj van, hogy két dolog akar rá kiderülni. Az egyik az, hogy vesztegetés útján jutott az országos gabonakiosztás vállalatához; a másik az, hogy selejtes gabonát osztott ki. Az első vád nagyon súlyos, az utóbbi pedig nagyon költséges. Ha bebizonyodik rá, hogy vesztegetett, akkor azért ítélik el; ha nem bizonyodik be rá, akkor csaló volt, hamis kiadásokat jegyzett fel könyvébe, s azért bűnhődik; így is, úgy is kelepcébe jutott; a második vád miatt pedig lefoglalják vagyonát kárpótlás fejében. Azért gondolja meg méltóságod: mi lesz egy fogságra ítélt bankár nejéből, akinek vagyonát elveszik; aki hozzá van szokva, hogy pompában, kényelemben éljen; és aki elég szép asszony arra, hogy amihez hozzászokott, azt meg is találja, és aki elég gyalázatot kapott már a férje nevéhez férje érdeméből, hogy ne irtózzék a későbbiektől, amiket már maga szerez hozzá? Mi lesz az ilyen asszonyból?
Harter Nándor találgatta magában, hogy mi lesz hát belőle.
– Megsúghatom méltóságodnak, hogy Lemmingné minden előkészületet megtesz hozzá, hogy amint egy kissé félrefordul róla a hatóság figyelme, azonnal elszökjék Párizsba.
Hartert e szó tetőtől talpig átvillanyozta.
– Képes volna elszökni innen?
– Köztünk mondtam.
– S cserben hagyná Lemminget?
– Mint minden ember.
– Tehát nincs ennek az embernek a megszabadítására mód?
– Van! Éppen efelől tettem magamat vele érintkezésbe. Lemming el van veszve, ha méltóságod a vizsgáló bíróság előtt azt fogja mondani, hogy az általa beírt ötezer aranyról nem tud semmit.
– És ha azt mondom, hogy tudok róla valamit, akkor ő is el van veszve meg én is.
– Kérem. Lemming azt fogja állítani a vizsgáló bíró előtt, hogy ő azt az ötezer aranyat méltóságodnak kölcsön adta, s ha méltóságod hasonlót ismer el, akkor Lemming a vesztegetési vád alól kiszabadul, miután a vesztegetés egyszerűen meg van cáfolva.
– Hanem abban az esetben az én elismerésem rögtön adóslevéllé fog válni, amit a bíróság nálam lefoglal, s velem kifizettet.
– Azt én is úgy hiszem.
– S ön tanácsolja nekem, hogy Lemming megszabadításáért én dobjak ki ötezer aranyat?
Angyaldy vállat vont, s nem mondta, hogy tanácsolja-e, vagy nem tanácsolja. Hanem annyit gondolt magában, hogy kérdezze meg Harter úr a saját naplójátul, vajon lehet-e valami alapja ilynemű nemes áldozatkészségre.
– Jó! – szólt Harter. – Kész vagyok erre az áldozatra. Meghozom azt Lemmingnek; hanem egy föltétel alatt. E föltételt közölje ön vele. Ha ő „igen”, én is „igen”.
– Méltóztassék közölni velem a föltételt.
Harter Nándor arca szokatlan hőségtől ragyogott e percben, szemeiben egész szenvedélye látszott tündökölni, erősen megszorítá Angyaldy kezét, és súgva mondá neki.
– Föltételem Lemmingnek: Adja vissza nőmet!
Angyaldy visszahőkölt e szóra, mint aki most veszi észre, hogy őrülttel áll szemben; hanem az őrült vasfogóval szorította keze csuklóját, s még egyszer mondá ama forró, reszketeg hangon:
– „Adja vissza nekem nőmet.”
Angyaldy csodálkozva rázta mindenfelé fejét, s kétkedve mondá:
– Hogy lehessen az, kérem: ezt én nem értem!
Erre Harter elmosolyodott, s egy szerelmes ifjú naivságával taszítá el magától a megszorított kezet.
– Menjen ön! Hogy lehet oly együgyű? Törvényes ember, és mégsem érti. Jöjjön hát, majd én megmagyarázom. De üljünk le hozzá, mert ez hosszadalmas tárgy. Én sokat gondolkoztam ezen; és ön még soha? Hogyan lehetne Malvinát visszahozni mint asszonyt az én házamhoz; vissza az elhagyott házba, régi tulajdonába minden erőszak, minden botrány nélkül, a legegyszerűbb, a legtisztességesebb úton? Ön nem tudna erről semmit?
– Valóban nem jut eszembe ilyen expediens.
– Óh, én sok nyughatatlan éjszakának köszönhetem, hogy azt így kifőztem.
– Hiszen nekem is van sejtelmem valami hosszadalmas útról. A válóperek hosszúk.
– Óh, ide nem kell válóper. Ide nem kell, csak egy elhatározás. Két napi határidő, s a változás megvan. A Lemming-ház özvegyen marad, s a Harter-háznak van háziasszonya.
– És annak az asszonynak mi lenne a neve?
– Harter Nándorné! Isten és világ előtt. Egyházi és világi törvények szerint Harter Nándorné.
– Kíváncsi vagyok a lehetőség alakjára.
– Tehát értse meg azt! Ön tudja, hogy mi római katolikusok voltunk, midőn egybekeltünk. Mikor el akartunk válni, kitértünk a protestáns hitre, mert a római katolikus dogmák a házasságot felbonthatatlannak tartják. Tehát a dogmák szerint Malvina most sem nője Lemmingnek, hanem az én nőm. A protestánsok kánonai szerint törvényes házastársa ő Lemmingnek, de a katolikus szentszék nem ismeri e viszonyt másnak, mint együttlakásnak. Eszerint nekünk semmi egyébre nincsen szükségünk, hogy ismét egymásé lehessünk, mint visszalépni a római egyház kebelébe mindkettőnknek; ott Malvinát csak Harter Nándornénak ismerik most is; ott a kolozsvári konzisztórium határozata nem érvényes, ott Malvina egyedül és elszakíthatlanul az enyim. Tehát hogy holnap az én nőm lehessen, nem kell hozzá egyéb, mint hogy ma térjen vissza az elhagyott egyház szövetségébe. Érti ön már?
– Értem – felelt Angyaldy tompán.
– Lehetőnek tartja mármost azt, amit feltételül szabtam: adja vissza Lemming nőmet?
– Igen. Csupán azt jegyzem meg rá, hogy az alkuban határozni egy harmadiknak áll jogában: az a harmadik Lemmingné.
– Tudom. Én tehát rábízom önre. Legféltettebb titkomat bízom önre. Menjen el Malvinához, és mondja el neki, hogy én szeretem őt, és megtanultam ismerni, minő világot vesztettem el benne, amidőn elváltam tőle. Óhajtom őt újra bírni; nem bírni, de magamat az ő rabjává tenni. Nyitva előtte szívem és házam. Jöjjön mint úrnő, mint királynő, és szálljon meg abban. Én mint koldus fogok előtte állani, ki kegyének alamizsna hulladékáért is hálálkodik, s még csak könyörgésével sem alkalmatlankodik. Mondja ön neki, hogy én nemes lelkű akarok lenni, és Lemminget önfeláldozással is megszabadítom nyomorult helyzetéből; csupán csak őérte, az ő könnyező szemeiért; de hogy egy óráig sem tűrhetem tovább, hogy egy ily befertőzött névnek viselője legyen, hogy ily meggyalázott ember karján a világ előtt megjelenjen; ő, kit én nevem egész ragyogásával akarok környezni.
Angyaldy meghajtá magát.
– Mindezt el fogom Lemmingnének mondani.
– Menjen ön minél hamarabb, kedves Angyaldy; s hozzon jó választ.
A titkár engedé kezét főnöke forró kezei által összeszorongattatni. Az ő keze bizony hideg volt, mint a kő, s nem szorította amazt vissza.
Angyaldy még aznap eljárt a rábízott küldetésben. Nem volt semmi rendkívüli benne, hogy ily késő órában is bejusson Lemmingnéhez; eddigi kiváltságos helyzete feljogosította arra.
A válasz határozott volt; határozottan rossz.
– Lemmingné azt felelte: „Nem.”
– Nem? – szólt megütődve Harter, s aztán hitetlenül rázta fejét. – És mit mondott, miért nem?
– Nem, mert neki nem tetszik.
Harter gyanakodva nézett Angyaldy szemébe; aztán lehangoltan monda neki jó éjszakát.
Angyaldy bejelenté, hogy az éjjel kissé sokáig ki fog maradni. Utóbbi időben többször előfordult ez nála. Azt beszélték róla, hogy szeret dőzsölni, s reggelig elpoharazgat.
„Hadd tegye, úgysincs egyéb öröme a világon!” – szokta mondani Harter, és hagyta menni kérdezősködés nélkül.
Angyaldy csakugyan vacsorálni ment, s mint elégszer tevé, a vacsora után éjfélen túl is ott maradt az ivóasztalnál – egyedül. Nem kellett neki víg társaság: egyes-egyedül tudott inni. Palackot palack után ürített, mintha tudományos elemzést tartana afölött, hogyan lesz a józan emberből részeg. De tökéletesen részeggé soha sem tudott lenni. A bornak az a hatása volt rá, hogy szótlanná, komorrá tette; ébren maradt.
S volt egy gondolatja, ami mellett ébren maradt.
Más ember e gondolatot fekhelyén őrizte volna, ő utat engedett neki; hadd fusson: szemközt kell neki rájönni.
Más azt az embert, aki egy percig sem bocsát el lelke szemei elől, nyomrúl nyomra kísérte volna, utánaleskelődött volna; ő engedte tenni, menni; nem menekülhet az őelőle.
Tudta jól, hogy Harter Nándornak minden léptére van, aki vigyáz ez órátul fogva. Sem éjjel, sem nappal úgy ki nem mozdulhat lakából, hogy fel ne legyen róla jegyezve, hova ment, hol állt meg, kivel találkozott, kinek mit mondott.
Midőn Angyaldy későn éjfél után a dőzsasztalt elhagyta, nekiindult egy kerülőt tenni a városban. Felsétált egész a főútig. Annak volt akkor egy szögletháza, melyben az éjnek minden órájában ébren voltak. A gondviselés mindig ébren van.
Angyaldynak a hivatalos irodák mindegyikében voltak meghitt ismerősei; ott is vannak emberek, akik egymás között magukhoz hasonlókkal szeretnek barátkozni, vígan lenni.
Angyaldy rátalált ismerősére.
– Otthon maradt-e ma este főnököm? – kérdé tőle.
– Nem. Elment vacsorálni az Európába. Oda egy hordárt hívatott, s attól egy levelet küldött Lemmingnéhez; a hordár egy óráig várakozott a válaszra. Harter másfél óráig várakozott a hordárra; mikor megkapta a levelet, elolvasta, zsebébe tette és hazament. Nagy csésze teát ivott meg a várakozás alatt. Még e percben gyertya ég a szobájában.
Angyaldy megköszönte a tudósítást a jó pajtásnak, jójcakát kívánt neki, s hazament és lefeküdt.
Szobája főnöke lakosztálya fölött volt; sokáig nem tudott elalunni, emennek alá- s feljáró lépteire figyelve.
Reggel ismét mind a ketten összejöttek Harter úr magán dolgozószobájában.
A két férfi arcán nem látszott semmi változás nyoma.
– Semmi újság? – kérdezé Harter.
– Semmi.
– Én tudok valamit – szólt Harter, fogain keresztül szíva a léget; – ma délelőttre híva vagyok a vizsgálóbíróhoz, Lemming ügyében.
– Hány órára?
– Ahány órakor nekem menni tetszik. Az én rangomból való uraknál ezt saját diszkréciójukra szokták bízni.
Minden erőltetett nyugalma és büszkesége mellett szavai belső izgalmát árulták el.
– Nem tudom még, mi kimenetele lesz e beszélgetésnek; de minden lehető esetre készen kell lennem. A mai bolond világban a legfeddhetlenebb jellemű ember sem érezheti magát biztosítva a non putaremektől. Azért egy bizalmas kéréssel akarom önt terhelni.
– Parancsoljon velem!
Harter elővette íróasztalából amaz ismeretes naplókönyvet.
– Egyszer már voltam azon helyzetben, hogy ezt a magánnaplómat az ön felügyelésére bíztam. Most ismétlem e megbízást. Nincsenek abban veszélyes titkok, de mégis olyan magánérzületeim vannak benne megírva, amiket nem óhajtanék közbeszéd tárgyaivá tétetni. Azért még egyszer kérem önt arra a szívességre, hogy vegye a tokot magához. És azután maradjon itthon, míg én visszatérek. Tartsa előszobája ajtaját zárva. Ha azalatt, míg én odaleszek, netalán rendőrségi házmotozást intéznének lakásomon (ön ismeri személy szerint az illető urakat) amint ön egyet meglát a lépcsőrácsozat előtt, ezt a naplót mindenestül együtt vesse a fűtött kemencébe, s ajtaját ki ne nyissa addig, amíg az végképpen el nem égett. Számíthatok önre?
– Bizton.
– Köszönöm. Még meg fogom ezt önnek hálálhatni – szólt Harter, megszorítva titkárja kezét. – Egyébiránt semmitől sem tartok. Tisztában vagyok magammal. A baj nem olyan nagy, mint amilyennek látszik. Igazságos akarok lenni mind magam iránt, mind mások iránt. Mindenki meg lesz velem elégedve.
Angyaldynak nagyon feltűnt e hangulat Harternél. Főnökének arcán nem volt eltagadható bizonyos felmagasztosultság, ami nem folyhatott a helyzetből. Alig várta, hogy eltávozzék.
Alig várta, hogy egyedül maradhasson kettős bezárt ajtó mögött azzal a végzetes naplóval.
Óh, ez a Harter valóban a világ legkönnyelműbb embere: először, amiért titkokat, miket csak magának súg meg az ember, magának is csak akkor, mikor az a belső bíró aluszik, hogy az meg ne hallja, hogy ilyen titkokat papírra leír; s miután leírta, azt hiszi, hogy egy emberi kéz csinálta zár azoknak elég koporsó. S elvégre az egészet rábízza egy emberre, akiről azt hiszi, hogy legjobb híve.
Angyaldy sietett felnyitni a zárt, feltárni a napló lapjait.
És akkor csak elbámult.
Óh, ez a Harter nem olyan könnyelmű ember, amilyennek mi hisszük: az egész naplóban egy sor írás nincsen!
Egyetlen egy írott lap sincsen benne.
Az egykor beírt lapok mind le vannak fejtve éles késsel a kötésből; egyedül a tiszta papiros maradt ott.
Elölrül hátra lapozta: nem talált egy sort, egy betűt a naplóban többé.
Harter tudta, hogy mivel játszik, s a játék komollyá lehetett. De hát akkor minek e játék folytatása? Minek volt e naplót tokostul titkárjának adni, azzal az utasítással, hogy ha motozni jönnek, égesse el? Hiszen ha nincs benne egyéb, mint üres papiros, azt hadd találja meg akárki; azon nincs mit őrizni, félteni.
Az egész naplóban hasztalan kereste e talány nyitját; üres lapokra talált.
De hát a napló tokja!
Angyaldy a világosság felé fordító azt, hogy beleláthasson; s akkor észrevette, hogy a napló tokjának a fenekén egy összehajtott zöld levélpapír van.
Ollójával kihúzta azt onnan.
A levélre ráismert. Ráismert a papír színéről, illatjáról, mielőtt a kéz vonásait látta volna.
Lemmingné levele volt az.
Ugyanazon levél, melyet tegnap éjjel a hordár által válaszul küldött Harternek.
Angyaldy elolvasta azt.
„Kedves barátom!
A nyújtott békejobbot elfogadom. Mindkettőnkre nézve jobb lesz az így. De hát lealkudhatlan föltételem van hozzá nekem is. Egyik az: hogy Lemming legyen megmentve; gyalázat volna őt veszni hagynunk. Másik az, hogy béküljön ön ki fiával. Nem tudnám átlépni azon ház küszöbét, melyből a család egyetlen fia ki van tiltva. E föltételeimet ön, ha engemet szeret, könnyen teljesítheti.
Még egyet.
A közöttünk szövődő új viszonyba ne avassa ön titkárát többé; végezzük azt levél útján egymással. Sőt óhajtanám, ha ön titkárja számára valami állomást szerezne, tán Bécsben a kancelláriánál; megérdemelné, hogy jutalmazva legyen. Önnél úgysem maradhatna, miután ön hivatalt nem viselend többé. Tehát csak óvatosan és vigyázva!
Malvina.”
Angyaldy ismét és ismét elolvasta ezt a levelet. Elolvasta tízszer, elolvasta százszor, nem is olvasta már, de magában nézte; nem is szemeivel nézte, de lelkével nézte, míg odarajzolódott az szíve falára, minden betű úgy, ahogy írva van, azokkal a reszketeg vonásokkal; míg minden betű magában beszélt, és sokat beszélt, mindent elbeszélt.
Akkor összehajtotta a levelet, visszadugta azt rejtekhelyére ismét, rázárta az angol lakatot, s azután összefonta karját, oldalállt az ablakba, és várt főnöke visszatértére. Ha valaki az átelleni házból nézte, azt hihette, viaszbáb, mely egészen hasonlít az emberhez, csakhogy nem tud szemeivel pillantani.
Késő délután került elő Harter. Nem is a saját szállására, hanem egyenesen fel titkárjához sietett.
A meleg évszakban folytonosan fűtött kandalló meggyőzheté afelől, hogy egészen hű emberre talált, ki utasítását a kényelmetlenségig pontosan követé.
– Nem volt szükség a fűtött kandallóra? – kérdé.
– Senki sem jött – felelt Angyaldy kezébe véve a naplót.
– Úgy hiszem, már nem is fog jönni.
– Vajon?
– Mint előre láttam, az egész kellemetlen ügy sokkal simábban fog legombolyodni, mint gondoltuk.
– Lemming természetesen ártatlan.
– A fő dolgokban igen; a mellékesekben pedig majd innen is, onnan is kisegítjük. Amit alárendeltjei hibáztak, azok, ha bebizonyulnak is, őt közvetlenül nem érinthetik; a vesztegetési vád pedig magában elenyészik.
– Ha a feljegyzettek elismerik, hogy a megnevezett összegeket a bankártól csak kölcsön vették.
– No – igen.
– Méltóságod szíves volt erre buzdítást adni a többieknek?
Harter húzta-vonta magát egy kissé.
– Én ugyan sohasem fogadtam el Lemmingtől semmit, de régi jó barátom, nem hagyhatom ily bajában elveszni, et cetera.
– Az igen nemes tett méltóságodtól – Lemmingné tagadó válasza után is.
Harter igyekezett ezt a beszélgetési tárgyat, mint valami nagyon szorító csizmát, minél hamarább levetni a lábáról.
– Célom visszavonulni egészen a politikai küzdtérről. S ezt a rövid időt, amíg befolyásom tart, igyekezem felhasználni arra, Hogy legalább a hozzám legközelebb álló embereknek valami hasznot tehessek. Először is ez a Lemming. Hadd fusson szegény! Sokat teáztunk együtt. Az ember nem feledheti el.
(„Akasszák fel!” – ezt mondta még tegnap ez ember! – gondolá Angyaldy.)
– Önre is volt gondom, kedves Angyaldy.
– Énrám? – szólt a titkár, s alsó ajkát foga közé szorítá.
– No igen. Miután én hivatalt nem fogok többé viselni. S így ön mint titkár nálam nem maradhat.
– Valóban?
– Nem! Semmi esetre sem! – állítá hevesen Harter úr, ki Angyaldy közbeszólását saját jövendő elhatározására volt hajlandó magyarázni. – Ha egy világot kínálnának is, többé hivatalt nem vállalnék el ily méltatlanság, ily keserű csalódás után. Nekem köszönheti a kormány az ország pacifikációját. De hallgatok róla. – „Filippinél találkozunk!” – Most csak azokról akarok szólni, kiket magammal rántottam önhibájok nélkül. Azok között van ön. Ajánlottam önt az udvari kancelláriához Bécsbe. Alkalmaztatása kétségtelen. E keggyel expiálni fogja a kormány a rajtam ejtett sérelmet.
– Köszönöm – szólt Angyaldy. (Ez a második pont.) Tudta jól, hogy van még egy harmadik is.
Harter hozzáfogott a neki oly jól illő hetvenkedéshez.
– Voltam az irányadó helyeken, ott is, ahol az ön állítása szerint igen rosszul beszélnek felőlem. Mondhatom, hogy mindenütt igen nyájasan fogadtak. Egész együttlétünk a vizsgálóbíróval inkább bizalmas diskurzus volt, mint törvényes vallatás. Elég volt annyit mondanom, hogy Lemming jegyzéke rám nézve adóssági tétel. Amikor visszakívántatik, kész fizető vagyok. – A többi értekezés más tárgyakról folyott, önről is sokat beszéltem. Ajánlatomat igen sokba vették. Kineveztetése a kancelláriához egészen bizonyos. Ön úgyis óhajtozott hajdanában Bécsbe.
– Évek előtt.
– Tehát régi kívánsága teljesülend. Ön felmegy a szép Residenzstadtba. Én csak egy viszonszívességre fogom önt felkérni. Ön bizonyosan találkozni fog azzal az én bolondos szeleburdi fiammal Bécsben; most ott lakik; ha összejön vele, mondja meg neki, hogy kész vagyok bohóságát megbocsátani, ha hazajön, és mint rendes ember viseli magát. Vegye rá, kérem!
Angyaldy állához szorítá a kezében tartott naplótokot. Ama zöld levél jázminillata keresztülhatott azon is. Ez is benne van a zöld levélben.
Óh, milyen erőszakába került ajkait leparancsolni róla, hogy hangos hahotával a szeme közé ne nevessenek ennek a bolond embernek; hahotával, mely zokogásban végződik – egy másik bolond ember sorsa fölött.
– Köszönöm kegyes gondoskodását. Azonban, ha Elemér úrfival szándékozik méltóságod amicázni, e szándékot jó lenne legelébb is Bélteky úrral közölnünk.
– Igaza van önnek. Legelébb is a pert kell megsemmisítenünk, mely közöttünk folyik. Arra nézve is a legelfogadhatóbb feltételeket szándékozom tenni. Mondja ön azt meg Béltekynek. Tegye magát érintkezésbe vele.
Angyaldy érintkezésbe tette magát Béltekyvel.
Amit a fiatal ügyvédtől válaszul nyert, azt sohasem mondta el Harter Nándornak; oly mértéktelen gorombaságok voltak. „Szeretne most már a vén róka alkudni, ugye? Mikor fejtetőre bukott le az ugorkafáról. Mikor nem bízhatik – magas szövetségesekben. Most már semmi alkudozás! Maradjunk a pör útján. Megyünk az egzekúcióig. Majd meglássuk, hogy ha egyenlő fegyverrel küzdünk, melyikünk esik el. De most már meg fogja fizetni a perköltségeket is. Majd nem küld el most már engemet Szmirnába, Kalkuttába, Grönlandba uzsorásokat vallatni! Majd annak a másik sírásónak a számadásaiba is bele tudunk most már nézni ingyen. Jó, hogy rákerült a nagy urakra is a dög egyszer.”
Ilyenformán patakzott a büszke visszatorlás.
Hja, e’ biz úgy van. Így fizet a világ.
Angyaldy azt mondta főnökének, hogy addig nem hagyandja el, amíg e két főügy rendezve nincsen: a Lemminggel és az Elemérrel elintézendő ügyek. Addig szüksége leend őméltóságának az ő szerény szolgálatára.
Az ajánlat szívélyesen fogadtatott.
A Lemming-féle ügynek sok tekervénye volt még. A bíró előtt bevallott ötezer arany lefizetéséről bizony gondoskodni kellett, pedig ismét igen rossz esztendő volt, semmi ára a föld termékeinek; aztán egyéb állapotok is kerültek még elő: Harter úr többrendbeli közköltségek felől is tartozott számadással, ezeknek bevégeztéhez idő kellett és ember; idő legalább az új termésig, és ember, ki a termésre pénzt teremtsen, mert biz ott pótolni való hiányok is lehetnek. Az ember, kivált a gavallér ember, sohasem tudja, ha sokféle pénzt kezel, melyiket adta ki töltéscsinálásra, s melyiket a szépasszonyra. Van miből megtéríteni.
A legnagyobb baj az volt, hogy Elemért nem lehetett megkapni. Hol Bécsben volt, hol Angliában járt; ki tudja, mi dolga volt? Emigránsokkal szövetkezett-e, vagy csakugyan gazdasági gépeket szállított? Senki sem tudta bizonyosan; pedig Angyaldy és Bélteky eleget jártak utána, ha ugyan jártak utána. Legalább Harternek azt mondták, hogy keresik, mint a tűt.
Harter pedig nem bírta a lelkén viselni azt a terhet, hogy a fiával mégsem békült ki. Szörnyen üldözték az atyai szív keserű vádjai!
Persze ez is egyik föltétele volt Malvinának, amihez kötötte ama végzetes visszalépést.
Lemminget is olyan soká benn tartják abban a gőzfürdőben. Bizony kiizzasztják belőle az utolsó garast is, ami materia peccansul csordogál üzlete ereiben.
Addig pedig Harter még csak nem is találkozhatik élő alakban Malvinával.
Már övé az asszony, már megfogta, már kezében tartja a szárnyát, és még sincsen a célnál. Hogy olyan rettenetes idő van a ma és a holnap között!
S hogy a szépasszony őt most egyáltalában nem fogadja el, arra neki igen szép igazsága van.
Mit mondana hozzá a világ? Nem a közerkölcsiség arculverése volna-e, ha egy nő azalatt, míg férje fogva van (igazságtalanul, az ő meggyőződése szerint), felhasználná az alkalmat, hogy tőle megváljék, s régi férjéhez visszaköltözzék? Ezt még az indián morál sem engedné meg.
Tehát Harternek várni kell először, amíg Lemming kiszabadul. Tovább nem. (Azt hitte ő.) Mert hiszen, hogy az Elemérrel való kibékülés nem valami olyan lényeges kapitulácionális föltétel: az világos. Azt elég megígérni. Az asszony megnyugodhatik benne, ha ő szavát adja, hogy kibékül a fiával.
És aztán hetek múltak, hónapok múltak, s Lemming még mindig benn volt abban a nagy gyógyintézetben, ahol a becsületén ejtett sebeket gyógyították. Kegyetlen kín volt az. Ha egy sebet begyógyítottak, megint a másik helyen tört ki; megint arra kellett flastromokat rakni. Keserves, drága flastromok voltak. De csakhogy kapni lehetett!
Végre aztán egyszer valamikor csakugyan kibocsátották a becsület kórházából, mint tökéletesen kigyógyult derék, helyreállt embert, akin meg sem látszanak többé a bélpoklosság nyomai. Szépen kitisztult belőle. A vádak nem voltak igazak. Lemming úr fölmentetik; akik legbűnösebbek voltak, azok átköltöztettek Galíciába; azokhoz a magyarországi bíró nem nyúlhat, mert ott más helytartó uralkodik; annak meg más dolga van; az egész minisztériumnak megint egészen más dolga van. Denique nem sült ki semmi.
Föhnwald századost áttették egy Bécsben állomásozó ulánusezredhez.
S azzal minden rendben volt megint.
A publikum beszélhetett, amit akart; a hírlapokba nem mehetett semmi a gondviselés tudta nélkül.
Amint Lemming hazakerült, a legelső látogatója volt Harter Nándor.
Lemming igen szépen megköszönte neki azt a szolgálatot, ami által őt nagyszerű kelepcéjéből kiszabadítá.
– Nem tettem ingyen – mondá Harter.
– Tudom. Ön az asszonyt akarja visszakapni tőlem. Már mondta az asszony.
Harter örömét nem bírta elrejteni.
– Mit mondott önnek, kedves barátom?
– Az derék, hogy ön kedves barátjának nevez. Tehát azt mondta az asszony: hogy kész tőlem elválni és önhöz visszamenni. S ez megtörténhetik, amint önök elhagyott hitükre visszatérnek. Hanem az szép öntől, hogy engemet kedves barátjának nevez, amikor a feleségemet csak így karonfogva elvezeti tőlem.
Harter maga is nagyon tréfásnak találta a helyzetet.
– Hiszen azért mi jó barátok maradunk – szólt nevetve, s igyekezett Lemming hideg kezébe meleget szorongatni.
– Igen. Nagyon jó barátok. Hanem önnek elébb meg kell ám fizetni azt az ötezer aranyat, amit bevallott, hogy adósom vele.
Ezt már nem találta Harter valami olyan nagyon nevettető ötletnek.
Egy percre össze is húzta a homlokát, mintha valami magaslatot keresne büszkesége számára, ahonnan letekinthessen erre a közlelkű kalmáremberre, akinek mindig csak pénzen jár az esze, s aki attól, ki őt kiszabadította a kútból, most még fizetést is követel; hanem azután eszébe jutott, hogy biz ennek az üzérnek teljes igényei lehetnek bizonyos ötezer aranyak visszafizetéséhez; hát csak mégis sima arcot csinált hozzá, s csendes vérrel válaszolt.
– Azt minél elébb vissza fogom fizetni.
– Én magam is igen szeretném, ha azt minél elébb elvégezhetnők. Holnap költözöm vissza Bécsbe. És az igen furcsa helyzet rám nézve, hogy magammal hordjak egy asszonyt, aki tudtomra mától fogva már nem az én feleségem.
– Ön Bécsbe akar menni? – kérdé megütődve Harter.
– Bizony nem is akarok ebbe a földbe belenőni.
– Legalább várja meg ön, míg ez a miköztünk fennforgó ügy rendbe lesz hozva. Azt magam is igen nevetséges helyzetnek tartanám, hogy Malvina most önt kövesse.
– Egyedül önön múlik. Fizesse le nekem ma, amivel tartozik, s én holnap az asszony nélkül megyek Bécsbe, s nem törődöm vele, mi történik aztán tovább.
Harter Nándor minden ízét zsibogni érzé.
– Meg kell önnek mondanom az igazat. Most nincs rendelkezésem alatt semmi összeg. Közpénztárakról kellett beszámolnom, amire nem voltam készen; az minden hitelemet úgy igénybe vette, hogy nem vagyok képes ma egy aranyat sem előteremteni. A gabona ára úgy leszállt, hogy az idei termést potom pénzért kellett elpazarolnom. Még így is kárt vallott vele, aki megvette. A jövő évi termésemet kínáltam az üzérnek, s azt felelte rá, hogy még az idei is mind a raktárban van, s ha kívánom, visszaadja azon az áron, amin tőlem vette. Nem vagyok képes most az ötezer aranyat előteremteni.
– Jól van – szólt Lemming igen szelíd, jóakaró képpel. – Hát akkor majd várunk – mind a ketten.
Ez a „várhatunk” szó ugyan akkor uralkodó jelszó volt ebben az országban, hanem azért Harter Nándornak sehogy sem tetszett.
– Uram, én önnek becsületemet kötöm le, hogy legközelebbi tavasszal lefizetem önnek azt az összeget.
– Nem játszunk becsületbe – felelt rá Lemming. – Nekem az én becsületem valami másfélezer forintomban van; ön még nem költött a magáéra.
– Adok önnek váltót arról az összegrűl, s ha nem fizetek napjára, koboztasson meg irgalom nélkül.
– Köszönöm. Felfogadtam, hogy nem pörölök ebben az országban a jövő milléniumig.
Harter dühbe jött.
– De uram, ez alacsonyság, amit ön cselekszik!
Lemming elpusztíthatlan flegmával csitította a dühöngőt.
– Ne tessék haragba jönni, uram; az nálam nem használ. Az akasztófa lajtorjafokán végig minden címet végigrakhat ön rám; hozzászoktam, vízmentes vagyok. Se vissza nem mondom, se pört nem kezdek érte, se nem duellálok; végighallgatom, zsebredugom, s viszem azt is haza a többi becses emlékekkel – holnap, minden bizonnyal holnap. Az asszonyt is viszem holnap, minden bizonnyal holnap.
– De hisz ez erőszaktétel!
– Ha erőszaktétel, megakadályozhatja ön. Nem utazom inkognitó, nem rablok asszonyt éjszaka, fedett, zsalugádoros hintóban; a reggeli vonattal utazom, fényes nappal. Jöjjön oda a váróterembe; figyeljen rám, teszem-e rá a kezemet az asszony kezére. Hurcolom-e őt magammal? S ha legkisebb erőszaktételt vesz ön észre, kiáltson a rendőrségnek. Óh, itt pompás rendőrség van; fogasson be, mint feleségem elrablóját; még ilyen cím alatt úgy sem ültem. De hozzá ne szóljon, uram, mert azt nekem még ma jogom van Lemmingné asszonynak megtiltani, kivel beszéljen, kivel nem. Mint adósomat, mikor fizetni akar, szívesen látom önt: de mint feleségem kérője előtt jogom van bezárni a szobám ajtaját és a kocsma ajtaját. Azért igyekezzék ön mint fizető adósom bejutni hozzám, akkor azután majd lekvittelünk. Addig pedig – örültem, hogy volt szerencsém.
Harter haragtól reszketve távozott el a bankártól. Még gondolatnak is kétségbeejtő, hogy ez az ember most elvigye Malvinát magával. De miért is nem sürgette Malvinát jobban, hogy tegye meg a visszalépést azalatt, míg Lemming fogva van. Most íme a kiszabadult gonosztevő rázárja az asszonyra az ajtót, s elébb a pénzét akarja látni.
Sietett Angyaldyhoz.
– Emil barátom – szólt hozzá lélegzetfogyott sietséggel –, az egekre kérem; ha valaha jó szolgálatot tett nekem, tegyen most, és örök hálára kötelez le. Teremtse ön nekem elő még ma estig azt az ötezer aranyat, amivel Lemmingnek adósává tettem magamat. Holnap el akar utazni, s nekem becsületbeli kötelességem azt neki Bécsbe költözése előtt az utolsó darabig lefizetni. Ön ért engem: ez becsületbeli adósság; egész becsületem forog kockán.
Angyaldy tudta azt jól, hogy mije forog Harternek a kockán. Azt felelte, hogy rögtön útra kel, és vándorolni fog az uzsorások országában.
– Ne kíméljen ön semmi árat; adjon meg bármily képtelen kamatot, csak a pénzt teremtse elő.
Angyaldy már akkor tudta azt a választ, amit főnökének ma este mondani fog, mindőn az exkurzióból visszatér, de hagyta őt addig ég és föld között lebegni. Gyönyörűsége telt benne elmenni a megbízással és arra gondolni, hogy számítja visszatértéig Harter Nándor a perceket, amik nehéz órákká nőnek, és sóhajtozik kibocsájtott hollója után.
A holló csakugyan visszatért este.
– Van-e pénz?
Ez volt az egyetlen kérdés hozzá.
– Nincs és nem lesz – volt a kérlelhetetlen válasz. – Égszakadás, földindulás van a pénzvilágban. Megbukott a legelső, legrégibb bankárház Bécsben, magával rántotta a monarchia egész pénzvilágát. Az első milliomosok úgy ütik el egymást lábaikról sorba, mint a felbukó tekebábok. A pánik tökéletes; senki sem tudja, holnap él-e még, vagy halva kel föl. Zárva minden pénztár, minden tárca. A pénzemberek inzultusnak veszik, ha valaki kölcsönkér tőlük. És mi készen lehetünk rá, hogy holnap, holnapután egész lajstromát mutatják be előttünk saját megóvatolt váltóinknak, miket bankrott hitelezőinktől megint más bankrott firmák csődtömegei lefoglalnak, s miknek kifizetését lejáratkor sürgetni fogják.
Harter Nándor megsemmisülve rogyott karszékébe.
– Ön nem tudja azt – rebegé hőségtől kiszáradt ajakkal –, mit vesztek én azzal, ha holnapig ötezer aranyat nem tudok kapni.
Angyaldy olyan ártatlan arcot csinált hozzá, mint aki semmit sem tud arról. Ott állt nagy tisztelettudó helyzetben főnöke előtt derült homlokkal, összeszorított ajkakkal. Hanem lelke szemeivel úgy látta ott magát főnöke előtt állani, mint aki gúnykacajra torzult arccal vereget vállára a csüggeteg férfinak, s azt súgja fülébe:
„De hát még a második föltétel, uram?!”
„Hát a fiaddal kibékültél-e már?”
„Mit mondott még az illatos levél!?”
