Az az ember, aki hű, mint a kutya
Az az ember, aki hű, mint a kutya
Sokszor használják ezt a szót, „kutya”, emberek szidalmazására. Pedig a kutya igen hű és igen okos állat; a nevelés fog rajta, jó tulajdonait szereti kifejteni; saját érdekeit alá tudja rendelni kenyéradója szeszélyének; házat őriz, ellenséget űz, vadat fürkész, a meglőttet elhozza, nem eszi meg: ezek mind olyan tulajdonok, amiket egy emberben is nagyon kellene becsülni.
Hanem már egyszer az ember olyan arisztokrata, hogy nem szereti, ha kutyának nevezik. Oroszlánnak, sasnak szereti magát neveztetni, de azért megorrol, ha azt mondják felőle, hogy kutya.
Egy hű kutya.
Még így sem tetszik.
Vajon mit gondol egy hű kutya magában, mikor azon töri a fejét, hogy a gazda számára valami vadat lövésre hozzon? Vajon nem így filozofál-e magában: annak a vadnak csontja is van; a csontot a gazdám meg nem eszi, az nekem jut?
Én nem mondom apodiktice, hogy ezt gondolja; nem akartam vele megbántani senkit; de tegyük fel, hogy hátha ezt gondolja.
Angyaldy úr annyit már tudott, hogy van egy nemes vad igazi paradicsommadár, akire gazdája vadászik. Valaha az ő kalitkájából repült ki, s most bánja, hogy jobban gondját nem viselte. De nagy az erdő, melyben e vadra lesni kell, s ritkán jő lövésre.
Harter Nándor ott kinn duzzog a falujában, valahol a Tisza mellett; elvált neje pedig, mióta egy üzleti férfiúhoz ment nőül, elhagyta a kisvárost, fenn lakik Bécsben, s csak nagy ünnepélyek alkalmával jár le ragyogni egykori provinciális ismerősei közé.
Így ők nagyon nehezen és nagyon ritkán találkozhatnak össze.
Hacsak Harter Nándor is fel nem költöznék Bécsbe.
Arra azonban legkisebb elfogadható oka sincsen. S egy olyan magyar főúrtól, mint ő, ha Bécsbe megy lakni, bizony számon kérik, hogy mivel foglalatoskodott ottan; s nemigen hisznek el mindenféle mentséget.
Nálunk olyan rettenetes zsarnok a közvélemény.
No, de a zsarnok közvélemény ellen még lehet rebellálni, és sok sikerrel; de van egy nagyobb baj annál.
Harter Nándor igen nagy úr – birtoka terjedelmére nézve, hanem amellett igen rossz gazda. Sohasem számol, s maga sem veszi észre, hogy váltóadósságai mennyire megrövidítik évi jövedelmét.
Amellett az egyetlen örökös, Elemér úrfi, szintén igen rossz gazda, igen jó adósságcsináló és blazírt, cinikus úrfi.
Mikor az apja legközelebb elexpediálta Olaszországba, leginkább azért, hogy ne legyen a szeme előtt, búcsú helyett ilyenforma tanácsot adott neki az útra:
– És aztán amíg odajársz, okosan viseld magad. Bolondságra, eszem-iszom pajtásokra ne költs. Leányok után ne bolondulj, mert arra ráérsz. Adósságokat pedig könnyelműen ne csinálj, mert ha megtudom, elfogom a havi pénzedet.
Elemér úrfi aztán megfordítá a mondatot, s ugyanegy kézszorítás alatt így adá azt apjának vissza:
– És mármost én is arra kérlek, hogy amíg odajárok, okosan viseld magad. Bolondságra, eszem-iszom kortesekre ne költs. Asszonyok után már ne bolondulj, mert onnan már elkéstél. Adósságokat pedig könnyelműen ne csinálj, mert ha megtudom, hogy anyai örökségemet költöd – szekvesztrumot adatok.
Ezzel a szóval váltak el egymástól.
S Elemér úrfinak elég hidegvére van meg is tenni azt, amivel tréfálózott.
Tehát Bécsben lakásról szó sem lehetett egynél több ok miatt. Hanem a két távol között esik Pest. Az már alkalmas hely volna.
De hogy kerüljön vad és vadász Pestre, ahol sem az egyiknek, sem a másiknak legkisebb tennivalója sincsen?
Ez a megoldandó feladat.
Hogy miért töri a fejét a feladat megoldásán oly igen nagyon az ő urának hű szolgája: azt tudni nem lehet. – Én gyanítom, s meglehet, hogy a történet végén mások is lesznek, kik gyanúmat osztani fogják.
Azonban hozzáfogott hűségesen a hajtáshoz.
Már akkor olyan ostromállapotféle volt az országban. Nem egészen Pulver und Blei, hanem csak Blei ohne Pulver.
Ez az ólom különösen kijutott a hírlapoknak.
Annálfogva a „disznószívű” szerkesztő hírébe jutott az olyan újságíró, aki kiadni mert egy olyan cikket, amely a legújabb kormányi kinevezéseket bátorkodott bírálat alá venni.
S egy ilyen cikk valóban megjelent Angyaldy nevének világos aláírásával.
E neme a vakmerőségnek nem szokott megtorlatlan maradni. Lefoglalás, becsukatás – vagy személyes összeszidatás. Angyaldynak azonban volt elég méregkeverői tapintata, éppen csak annyi adagot használni ez aqua tofánából, amennyi az irányadó egyéniséget csak a legutóbbi módszer alkalmazására mérgesítse fel.
Célt ért.
Legrövidebb idő alatt stafétát kapott, hogy jöjjön fel azonnal Budapestre az irányadó egyéniséghez.
(Óh, isteni terminológiája az újabb kornak, mely szavakat adtál nyelvünkre, melyeket ha akarunk – értünk, ha nem akarunk, nem értünk!)
Tehát „ad audiendum”.
Angyaldy sietett engedelmeskedni a hívásnak.
Az irányadó egyéniség igen finom és tapintatteljes úr volt, s különösen az olyan emberek irányában, akik az újságokba szoktak írni, felülmúlhatatlan volt az udvariassága.
Ő ebben a zsánerben valóságos gourmand volt!
Nem ette meg őket nyersen, hanem előbb szépen megfőzte, mustárral megkenegette, forró lével megabálta, ecetes pácban megpuhította, s csak mikor már jó porhanyók voltak, akkor ment nekik késsel, villával.
– Hát, édes barátom – kezdé az irányadó egyéniség ismert nyájas modorával Angyaldyhoz a beszédet –, ön nincsen megelégedve a mostani kinevezésekkel. Önnek ezek az emberek nem tetszenek. Ön lojális alattvaló, remélem.
– Mindenesetre.
– Nem is kétségeskedem felőle. Most nincsenek is mások, csupán lojális alattvalók az országban. Tehát miután ön nincsen megelégedve a mostani kinevezésekkel, tehát mindenesetre jó tanácsokkal van tele a kormány számára, hogy kiket kellene tehát hivatalokra alkalmaznunk.
Erre a kérdésre az irányadó egyéniség csak kétféle választ várhatott: vagy egy humillime meghunyászkodót, vagy azt, hogy „bánja a magas mennykő”, akárkit tetszik kiválogatni, nekem egyik sem kell; vagy azt, hogy „nekem, kérem alássan, e tárgyban semmi további véleményem nincsen”. Akkor aztán lehet őtet tovább öntözgetni vagy édes, vagy savanyú lével, míg megporhanyul.
De mennyire meglepte az irányadó egyéniséget, midőn áldozata e kérdésre talpra állva, azt felelte:
– Igenis, vannak határozott nézeteim aziránt, hogy minő elveket kellene szem előtt tartani a kinevezéseknél; hol kellene keresni az alkalmas egyéniségeket. S e nézeteimet, ha méltóztatik engedni, körülményesen előadhatom.
E válasz annyira meglepte az irányadó egyéniséget, hogy széket mutatott a vallatottnak, s azt mondá neki: „Tessék leülni, kérem!”
Az a nyugalom, amellyel a fiatalember a kínált ülést egy oly rettenetes nagy hatalmú helyen elfoglalta, tanúsítá, hogy bízik magában, s nem veszi szarkazmusnak a nyájas megtiszteltetést.
Aki le mer ülni az Olimpon Jupiter előtt, az maga is legalábbis Apolló.
A kérdés pedig olyan, aminőket azzal szoktak végezni, hogy aki felelni tud rá: erit mihi magnus Apollo.
– Tehát hogyan kellene eljárnunk a kinevezéseknél az ön bölcs belátása szerint? – szólt a főúr, megállva az ablak előtt s lábait szétvetve.
– Elő fogom adni nézeteimet; de kérem, tessék szintén helyet foglalni, és ne csak engemet ültetni le.
– Óh, köszönöm – volt az iróniás válasz. – Én még nőni akarok.
– Én pedig nem akarom, hogy amit beszélünk, az előszobában is meghallják – szólt Angyaldy fölkelve a székről. – Azért ha méltóságodnak csak az a szándéka, hogy érintett cikkemért egy általános leszidásban részesítsen, tessék röviden elvégezni, és azután rendelkezni velem, hogy hova menjek, haza-e vagy máshová. Ha pedig azt kívánja, hogy valóban elmondjam, mit gondolok: akkor kegyeskedjék figyelmével megajándékozni.
– Óh, kérem, ne tessék haragba jönni! Inkább üljünk le hát szépen egymás mellé.
– Én azt hiszem – szólt egyenesen a tárgyra térve Angyaldy –, hogy a jelen irányadó körök nagyon tévednek, midőn a kormányzat szervezésénél éppen a legnépszerűtlenebb elemekre akarnak támaszkodni.
– De hát mi a tatárt csináljanak, ha a népszerű elem nem akarja magát ideadni, hogy rátámaszkodhassunk? Kormányzatra pedig szükség van, s azt alakítjuk a rosszból – ha nem kapjuk a jóból.
– Meg volt már kísértve?
– Ohohohó! Mindenütt. Egy esküdtet nem lehet megkapni! Egy éhenholt esküdtet, akinek hét gyermeke jutott a gyékényre: mégse jő hozzánk.
– Hiszen az a hiba, hogy alulról kezdték a kísérletet, az éhenholtakon. Azok kitartanak. Felülről kellett volna kezdeni. Azokon, kik ragyognak. Mi nyereség van egy nyomorulttal, akit az ínség hajt a keresethez? Lenézik, s otthagyják; de ha egy pártvezető indul meg, egy kitűnőség: az megzavarja az egész tábort, az magával visz és lódít.
– Okos beszéd. Más is rájött volna erre. De hát ki tud ezekhez hozzáférni? Ugyebár, erre azt feleli ön nekem: „Fogj magadnak törököt, ha kell!” De most mindjárt megfogom én „önt”. No, ne ijedjen meg, nem önt magát; nincs nekem firkászokra szükségem. Azokat szimpliciter becsukatom. Hanem mit szólna ön például ahhoz, ha azt mondanám önnek, hogy tehát én akarok egy népszerű, celebris hazafit megkapni, aki senki más, mint önnek a principálisa, Harter Nándor.
Angyaldy nem érezte magát sarokba szorítva.
– Tessék megpróbálni!
– Igen könnyű ezt önnek felelni: tessék megpróbálni! mert tudja, hogy nem jöhetek össze vele; mert olyas bolondot nem tesz, amiért hivatalosan ideparancsolhassam; szüksége nincs rá, hogy kénytelenségből jöjjön hozzám; ha pedig barátságosan hívom ide, azt fogja rá felelni: hogy beteg, hogy a lába fáj, vagy ha nagyon jó kedvében kapom, még azt üzeni, hogy éppen annyi neki idejönni, mint nekem odamenni őhozzá. Ugye?
– És ha én azt mondom, hogy Harter Nándor minden barátságos hívás, minden hivatalos parancsolás nélkül is el fog ide jönni önkényt, maga jószántából?
– Talán ön eszközölné azt ki?
– Én.
– Van valami talizmánja hozzá?
– Azt én tudom.
– És mennyi idő alatt?
– Nyolc nap alatt.
– Nyolc nap alatt? No, megálljon egy kicsit! – Itt e szónál íróasztalához lépett az irányadó egyéniség, kivett annak fiókjából egy levelet, s odatartó azt Angyaldy elé.
– Ismeri ön ezt az írást?
– Jól ismerem. Harter Nándor írása.
– Olvassa el a tartalmát!
– Azt is ismerem. Az van benne, hogy köszöni a benne helyezett bizalmat, de gyöngélkedő egészsége nem engedi, hogy tavasznál hamarabb ily hosszú utat tehessen, akkor pedig fürdőkre kell mennie.
– No, és ön mégis azt hiszi, hogy nyolc nap alatt megváltozik?
– Nyolc nap alatt meg is gyógyul, itt is lesz, és tiszteletét fogja tenni.
– Ha ön meg tudja tenni azt az ezermesterséget, hogy Harter Nándor az én szobámba bekocogtasson nyolc nap alatt, akkor én önnek…
– Semmi jutalmat nem kérek.
– Nem is azt akartam mondani. Akkor én önnek elengedem a perbefogatást azon firka miatt.
– Óh, kérem – szólt nevetve Angyaldy –, még annyi remunerációt sem igénylek. Csak tessék rólam egész atyai szigorral gondoskodni. Én tudom, mit miért teszek. Hanem arról jót állok, hogy Harter Nándor nyolc nap alatt itt lesz.
– Jól van. Most elmehet ön. De azt ne gondolja, hogy most már megmenekült. Mert ha velem tréfálni méltóztatott, nyolc nap múlva kegyeskedünk egymással számot vetni.
– Csupán egyet kérek. Ne méltóztassék ez ügybe ez idő alatt beleavatkozni, különben én nem végezhetek.
*
Még nem telt el nyolc nap, már Harter Nándor fenn vala Pesten.
Titkára, kit sietett előre értesíteni jöveteléről, már szállásán várta a fogadóban.
Annak elmondta az indokokat, amik idejövetelét sietteték.
Az irányadó körökkel szükséges érintkeznie, mégpedig rögtön és múlhatatlanul. A Tisza és mellékfolyói fenyegetően megáradtak, a töltések veszélyeztetvék. Ez egy oly közügy, mely mellett minden pártszínezetet el kell felejteni. Itt rögtöni segélyre van szükség, s azt csak tettleges hatalom adhat; s ilyenkor bárminők legyenek is nézeteink a tettleges hatalom törvénytelen álláspontja felől, nem mulaszthatjuk el, hogy embertársaink iránt való tekintetből érintkezésbe ne tegyük magunkat vele. Azért sietve fel kell mennie a titkárnak a tettleges hatalom vezetőinél rendkívüli napon kihallgatást kérni Harter Nándor számára.
Angyaldy végezte a rábízottat. Sietett órát kérni a megjelenhetésre főnöke számára.
– Hm. Ön mennykő gyerek! – dicséré őt az irányadó egyéniség. – Csakugyan beváltotta szavát. S nem tudja, mi hozta ide a nemes urat?
– A Tisza öt nap óta nagyon árad; a töltés fenyegetve van.
– Hát ön hogy tudhatta ezt ezelőtt nyolc nappal?
Azt hitte, hogy most már igazán megfogta Angyaldyt.
Az pedig könnyű vérrel felelt rá:
– Megérzem messziről a vizet, mint Richard abbé.
– Nem szeretem a tréfát! Nekem szabad tréfálnom, de önnek nem. Feleljen egyenesen! Hogy tudta ön ma egy hete, hogy Harter Nándor emiatt fog idejönni?
– Tehát megmondom egyenesen. Én nem hiszem, hogy a Tisza miatt jött ide. Azt ő híreszteli egész eddig a küszöbig mindenkinek; de idebenn másról fog beszélni.
– Miről?
– Már arról szabad legyen méltóságod kegyes beleegyezésével legalázatosabban semmit sem tudnom.
– Ilyen emberre volna nekem szükségem, mint ön.
– Szolgálni fogok – amikor nem méltóztatik velem parancsolni…
… Tehát mi hozta ide Harter Nándort?
*
Az elfogadási óra még aznap délutánra lőn meghatározva, s Harter Nándor a kitűzött időre, ha nem is elsőrendű díszruhájában, de mindenesetre fekete parádéba öltözve, megjelent az irányadó egyéniségnél titkára kíséretében, mely utóbbi az előszobában hátramaradt, s ott mulatta magát tetszése szerint a hivatalos rangtárssal egész kedélyesen.
Az értekezés öt egész óranegyedig tartott, s abból az előszobában nemigen hallhattak meg semmit: szokása levén az odabenn levő két notabilitásnak, hogy mikor beszélni kezd, nem törődik azzal, hogy a másik hallgat-e rá vagy szintén beszél; s ekként egyszerre ketten szónokolván, az ilyen párbeszéd sem az ajtón ki nem vehető, sem betűkkel nem reprodukálható, hacsak mint egymás hegyébe írott palimpszeszt nem.
Midőn azonban ismét nyílt az ajtó, annyi kivehető volt, hogy az irányadó egyéniség igen nyájasan kísérte ki vendégét, míg az láthatólag fel volt hevülve.
– A viszontlátásig – volt az elébbi búcsúszava Harterhez, míg Angyaldynak annyit mondott bizalmas leereszkedéssel, hogy „No, önnek is haza lehet már menni.” Ennek Angyaldyra nézve volt valami értelme.
– Vajon mit beszélhettek az öregek odabenn oly sokáig? súgá kollégájának az irányadói titkár.
– Azt nem tudhatjuk – felelt Angyaldy okosan.
Hogy az irányadói titkár megtudhatta-e valaha, azt nem fürkésszük; hanem hogy Angyaldynak könnyű volt mindazt megtudni, azt a kettős kulcs története már sejteti velünk.
Harter Nándor pontos ember volt, minden napjáról számot adott magának: leírta élete nevezetesebb mozzanatait, minden emlékezetes élménye együtt volt található naplójában.
Angyaldynak csak egy olyan estét kellett ellesnie, melyben főnökét a kaszinói élvek lefoglalják, hogy titkainak ajtaját felnyissa, s olvassa a legutolsó lapokon – ami következik.
„A falusi magány nemhogy megmentene az ő emlékétől, még jobban megtölti lelkemet vele. Nem láthatok egy bokrot kertemben, egy virágot üvegházamban, hogy eszembe ne jusson: ez az ő kedvence volt; itt láttam ülni, itt perlekedtem vele. Miért nem tudtam akkor, hogy őt annyira szeretem?
Mikor szobáimon végigmegyek, azt hiszem, hogy neki ott kell lenni valamelyikben; s ha körülöttem hallgat minden, elbámulok rajta, hogy hát az ő szava hova lett innen. Pedig egykor hogy gyűlöltem még hangját is.
Még az ajtót is bezártam, mely szobáinkból nyílt egymásba.
Most pedig hatvan mértföldnyi távolban vagyunk egymástól, s mégis szüntelen nála lakom. Ha csak a felét e távolságnak eltörölhetném! Ha csak egy városban lakhatnánk! Ha csak láthatnók egymást!”
„Mi történt ma velem?
Őtőle kaptam levelet.
A borítékon megismertem vonásait. Egykor úgy borzadtam e vonásoktól, hogy mikor levelet küldött hozzám, ha távol jártam, napokig elhagytam heverni asztalomon felbontatlanul.
Most reszkettem, mint egy szerelmes poéta.
Sajátságos levél volt az: Malvina kérelemmel fordul hozzám. És mit kér? Igen prózai dolgot.
És kinek a számára? A férje számára.
Fölkér, hogy nagy tekintélyemnél fogva vessem közbe magamat, hogy a kormányköröknél a magyarországi hadseregélelmezés egyik osztálya, melynek Pest a székhelye, adassék át Lemmingnek.
Nem bolond kívánság ez? Énhozzám intézve?
Lehet nekem erre egyebet felelnem, mint azt, hogy: ,Asszonyom! Nekem semmi befolyásom a jelenlegi kormánynál, én gráciát vesztett személy vagyok. Aztán mi közöm nekem ahhoz, hogy miként élelmezik a katonákat? És legfőképp mit bánom én, Lemming úr sütteti-e nekik a prófutot, vagy más? Mi közöm nekem a kormányhoz, és mi közöm Lemming úrhoz, az ön férjéhez vagy Lemming úr feleségéhez, a tőlem elválasztott idegen asszonysághoz?
Ez volna a legtermészetesebb válasz Malvina levelére.
És én nem ezt válaszoltam neki, hanem azt, hogy emlékezem a régi boldog napokra, s ez arany emlékekért megteszem azt a lépést, amit nem tennék meg a kerek föld minden dicsőségeért, s elmegyek Lemming mellett könyörögni.
Mert a gondolatnak háttere az, hogy ő Bécsből Pestre fog akkor lejönni, s a távolság csak felényi lesz azontúl közöttünk.
Nem a sors intézte-e ezt így? Nem a végzet hozta őt hozzám ismét közelebb?
Ma megtettem azt, amire kért.
Egy olyan lépést tettem miatta, mely nagyon síkos lejtőre vezet, ahol az ember egyet csúszik, könnyen úgy járhat, hogy meg nem áll, míg a lejtő aljáig nem ért.
Ürügyet találtam az irányadó köröket meglátogathatni, anélkül, hogy közeledést áruljak el. A vizek szokatlan áradása. A gyors segély szüksége.
Azután beszéltünk másról.
Mintha csak mellékesen jutott volna eszembe az a sok visszaélés, ami mindenfelé történik a kormány nevében, amiről persze nem tehet. Különösen a hadsereg élelmezési dolgában.
Az ember azt gondolná, mikor a hadi büdzsét olvassa, hogy a mi katonáink csupa kávéban és tokaji borban úsznak. Úsznak biz az élelmezési vállalkozók. Azonban én tudok egy igen becsületes embert, aki nem olyan, mint a többi, nekem nincs okom őt különösen szeretni, nem is barátkozhatom vele soha; mert hiszen ez azon ember, aki tőlem elvált nőmet feleségül vette. Én ezt az embert teljes joggal kerülöm a világban, de el kell ismernem, hogy megbízható ember, s így az állam érdekében ajánlhatom, hogy a pesti vállalat adassék az ő kezébe.
Hanem ezúttal nagyon megfogtak.
Azt viszonozta az én főuram, hogy ha olyan igen szívemen hordozom az államgazdászat jobb irányát, ám segítsek rajta saját tehetségemmel is. Hiszen ha az alsótól a felsőig minden ember tisztakezű volna, akkor lehetetlen volna egynek megmaradni a sorban, aki csempész legyen; de ha csak egy csempész a sok közül, a többi az egész sorban mind utána menni kénytelen. Ha én Lemminget ajánlom, az ajánlat elfogadható; hanem akkor vállaljam el egyúttal az ellenőrködést is felette, fogadjam el azon magas kormányi hivatalt, mely e szakosztályt kezeli: legyek tanácsos.
Én egész méltósággal utasítottam vissza e kínálatot.
Ily fordulatot az én múltam meg nem enged.
Nem tudom, mi lehet az arcomban, ami gondolataimat elárulja.
A visszautasítás által csak újabb okot látszottam adni a rábeszéltetésre.
Olvasta volna tán szememből, hogy reszketek annál a gondolatnál, hogy most egyetlen fordulattal ott találjam magamat, ahol napról napra, folytonosan szemközt kell állnom azzal, akit oly vágyva óhajtok elérni; hogy nemcsak egy városban lakhatnám vele, de minden érdekének szálai ujjaimhoz lennének kötve: a férj, kit magának választott, az én kézcsókoló szolgám lenne; parancsaim végrehajtója; örök lekötelezettem, kit az önérdek lábaimhoz fűz.
Ez a gondolat engem elkábított. Magam sem tudom, miket beszéltem ottan. Rosszul védhettem magamat, mert mikor eljöttem, ez a szó hangzott utánam: ,A viszontlátásig!’”
A nagy hazafi naplója folytatá:
„Igaz, hogy mindennek vége van már. Váratlan fordulatokra nem számíthatunk. A bevégzett tények ellenünk fordulnak egyenkint. Ha a haza nem tett magáért semmit, hát én hogyan tegyek a hazáért mindent?
Hanem mégis nagy dolog az a közbecsülés. Most ezek mind vezérüknek tartanak.
Mit fognának mondani, ha elpártolnék tőlük? Velem jönnének-e?
Hátha csatlakoznám, s egyedül hagynának? Senkinek a szemrehányásától nem félek annyira, mint Világosiétól.
Ez az ember azért látszik születve lenni, hogy mikor én valami kellemetlen dolgomat már jó mélyen eltemettem, akkor azt kivájja a sárból, s szépen fényesre csiszolva odahelyezze a világ elé.
Mikor most huszonegy éve elhagytam Marit, a szegény bohó leányt, aki mindent elhitt, amit fiatalemberek suttognak fiatal leányoknak: azt hittem, vagy elhal bánatában, vagy elbujdosik távol innen, s nem látom többet, nem beszél felőle senki többet; akkor ez az ember megszánta ezt a tőlem elhagyott leányt, és nőül vette. És nekem azontúl minden nyomon kellett találkoznom Marival, mint köztiszteletben álló asszonysággal, ki engem egy tekintetére sem méltatott. És azt minden ember tudta azontúl, hogy ő férjét mennyire becsüli, és engem mennyire megvet; és én e tudat ellen hiába küzdöttem.
Azt hiszem, második nőmmeli szerencsétlenségemnek is ő volt az oka. Malvina megtudta előéletemet, s az hidegíté el irántam. Világosi pedig az az ember volt, aki felől azt beszélték, hogy mindenki becsüli, de neje legjobban.
Mikor a megyei tisztikar leköszönésére indítványt tettem, úgy szerettem volna, hogy ez az egy ember ott maradjon, ne jöjjön velem. Hadd lehetett volna őt legalább egy napra megaláznom saját neje előtt. Hadd láthatta volna a különbséget köztem és közötte. Én a népszerűség nimbuszában, ez pedig a lenézetés kopott öltönyében, mely rongyos és piszkos ugyan, de felveszi, aki fázik, mert meleget tart.
És most én vegyem fel a ,meleg’ öltönyt, és engedjem a nimbuszt annak a másiknak?
Ha ez az egy ember nem volna a világon, tán könnyebben elhatároznám magamat valamire.
Úgysem lesz már ebből az országból semmi. De mégsem tehetem múltam miatt.
Átlátom, hogy vétek tőlem ily tetterőt, minő keblemben szunnyad, eltemetni; de látom, hogy kötelességem halva lenni. És tökéletesen halva is volnék, ha az a nő nem figyelmeztetne rá, hogy még álmodom.
Mindig őróla álmodom.
És most itt volna az alkalom: megfogni az álmot, és azt mondani neki: ébren is kezemben vagy.
Esztelen képzelet!
Enyim volt. Eldobtam; nem kellett. Kiverem a fejemből mind őt, mind a rang fényes csábképeit.
Harter folytatni fogja az özvegy medve szomorú szerepét. Tél és rosszkedv van hozzá elég.”
Ez volt utolsó lapja a naplónak.
Angyaldy úgy látta, hogy a méregből még egy adag nem hatott egészen az elevenig.
Ismételjük az adagot erősebben.
Néhány nap múlva Pestről kapott levelet Harter az ismeretes kézvonásokkal.
Malvina köszönetet mondott neki szíves közbenjárásáért. Eddig is sikere volt már. Óhajtja e szívességet egykor meghálálhatni.
Egyúttal egypár fényképezett arcmását küldi emlékül; csak azért, mert ezek jobbak, mint aminőket otthon a provinciális fotográf a maga primitív szerszámaival készített. Hiszen ha egyéb viszony megszakadt is, a régi jó barátság fennállhat mindvégig az egymástól eltávozottak között.
Óh, azok bizony egészen más fényképek voltak, mint aminőket a vidéki kemikus a nap segélyével a papirosra égetett.
Az egyiken mint amazon volt levéve Malvina; lovon ülve, uszályos lovagköntösben, mely termete szépségét kitünteté; a másikon otthonias pongyolában, fehér, hímzett, tapadó öltönyben, lebontott hajfürtökkel, karszékben ülve, és kezében maga is egy fotográfalbumot forgatva; a piciny papucsos lábacska egy bársonyzsámolyra volt téve, s az áruló köntösszegély engedé láttatni a karcsú bokát.
A fényképalbum nyitott lapján egy arckép volt látható, felismerhetlen parányiságban.
Harter Nándor mohón keresé elő roppant nagyítóüvegét, mellyel térképeken szokta keresgélni az apró helységek neveit; azt nézte vele, vajon kinek az arcképe lehet az, amire az a másik arckép függeszti a szemeit.
És csakugyan elhitette magával, hogy annak, bár nem lehet ugyan a képét tisztára kivenni, de a dolmánya gombjai meg a mentevetése egészen hasonlítanak ahhoz, ahogy ő valamikor levétette magát.
Ez ábrándteljes vizsgálódásaiból titkárának közbejötte zavarta fel.
Angyaldy úr ezúttal igen prózai dolgokkal jött főnökét háborgatni.
– Itt hever egypár levél, melyben lejárandó váltókra figyelmeztetnek tulajdonosaik, miket nem szándékuk tovább megújítani, miután más üzletben nagyobb haszonnal remélik forgathatni tőkéiket.
– Ugye? Most már nem vagyok nekik elég jó? Míg a hatalom kezemben volt, addig kínálva hozták, ha nem kértem is. Hiszen majd kínálkoznának még!
Angyaldy vállat vont. Van itt még más levél is elég. Külföldre menekültek, külföldi lapok vezércikkezői sürgetik az elmaradt segélyt, aminek rég kiapadtak a kútforrásai.
– Különös! Hát nem lesz már ennek soha vége?
– Óh igen! Csak egy szóba kerül, s mindjárt vége lesz. Csak a címen kell egy szót igazítani, sohse jönnek azok a levelek többet ide!
De még van hátra valami. Egy csoport árjegyzék.
– Miféle árjegyzékek?
– Tetszik tudni. Olyan régi fajták.
Bizony azok még az elvált nagyságos asszony emlékei, miket becsületes selyem- és pipereárusok nem restelltek megtartogatni, s nagy idő múlva előkeresgélni és prezentálni – az elvált férjnek.
Holmi közönséges ember az ilyen emlékeknél legalábbis egy szelíd teringettét szalasztana ki az ajkán, s tanácsot kérne a mennydörgős mennykőtől, hogy nem lehetne-e az ilyen hitelezőket megütnie, akik akkor hozzák az ember feleségének a kontóit a nyakára, mikor az embernek a felesége már a más ember felesége. Hanem Harter Nándor ehelyett azt kérdezte, hogy „sok az az összeg?”
– Biz az megy egypár ezer forintra.
– Van-e pénztárunkban pénz?
– Ott mindig kell pénznek lenni. Hanem hogy erre való van-e, azt nem tudom.
– Kell erre valónak lenni. Váltsa ön be Malvina árjegyzékeit, mik azon időről keltek, amíg nőm volt.
De nagy bolondok lennének azok az üzérek, ha tévedésből egypár posztumusz árjegyzéket is nem törvényesítenének, miután ettől az úrtól olyan könnyű azt megkapni, Lemming úrtól pedig olyan nehéz.
Harter Nándor kiadta fiókjából az állampapírokat, mikkel a felsorolt ügyeket rendbe lehetett szedni, s gondosan elzárta helyébe a két arcképet.
Három nap múlva a hivatalos lap hozta Harter Nándor tanácsosi kineveztetését. A laikusok összecsapták a kezeiket, amaz ismeretes klubban pedig kezdtek kettőt tenni egy ellen, mikor Harter Nándorra fogadtak a tigris vetélytársa ellenében.
