Az új ember

Teljes szövegű keresés

Az új ember
– Hát… te … élsz? – Ezzel a szóval hőkölt vissza e megjelenő kísértet elől Bélteky Feri.
– Úgy látszik, hogy élek. Legalább a gőzhajón megfizettették velem a személydíjt, s így nem vagyok láthatatlan lélek.
– Nekem azt írta egy jenki, hogy meghaltál.
– Jól írta. Keresztül voltam lőve. Elöl bement a golyó, hátul kijött rajtam. Olyan jól meg voltam halva, mint akárki hasonló esetben. A tábornok személyes jóakaratának köszönhetem, hogy nem temettek el. Hogyan jöttem megint életre, azt az orvosok megmagyarázták, s ha orvos volnál, elmondanám, hogy írd ki az „Orvosi Hetilap”-ba, mert érdekes eset. A golyó a mellhártya és a bordák között futott bennem körül, s nem sértett meg semmi nemes részt, csak a paraszt bőrt s a polgári csontokat viselte meg. Minthogy azonban nem vagy doktor medicinae, hanem doktor juris, hát beszéljünk másról. Átadtad a végrendeletemet?
Óh, bizony Bélteky nem azért volt doktor juris utriusque, hogy ne tudja, mi az a kétféle igazság.
Mosolygó szupremáciával felelt:
– Én nem adtam hitelt a távolról jött tudósításnak; bíztam benne, hogy újra látlak, s a végrendelet átadását elhalasztottam.
– No, azt nagyon okosan tetted. Becsüllek e cirkumspektusságért. Most igen nevetséges helyzetben volnék. A pöröm folyik csendesen?
– Kedvező ítéleteket kaptál benne, s jelenleg a legfelsőbb törvényszék előtt van apellátában. Meg lehetsz felőle győződve, hogy lelkiismeretesen utánaláttam. Anyád állampapírjai bírói zár alatt vannak, s a lejárt szelvényekre most már akárki hitelez.
– Köszönöm, nem veszem igénybe, sőt ellenkezőleg, arra kérlek, hogy szedd össze az embereket, akiknél imott-amott tartozásom van, hadd fizetem ki őket. Jövőre adósságból nem élünk!
– Ah! Te pénzzel jöttél vissza?
– A szabad állam azokat, akik szolgálatában harcképtelenekké lettek, meg szokta jutalmazni. Nekem általányt adtak, úgy bocsátottak el; s aztán majd valami dologhoz látok.
Bélteky Feri nagyon csóválta a fejét.
– Te, úgy látszik, nagyon megváltoztál.
– Az onnan van, hogy megsoványkodtam, s a szakállam megnőtt.
Bélteky nem úgy értette azt.
– Legközelebbi találkozásunkig a perköltségeinket is számítsd össze, hogy köszönettel kiegyenlíthessem. S most még csak arra kérlek, hogy ne beszélj senkinek arról az én állítólagos elesésemről. Azt én egyszerűen el akarom tagadni, hogy ne kelljen minden embernek elmondanom, hogyan volt, és hogyan nem volt. S most Good-bye! A te időd is drága, az enyim is.
Kezet szorított, és ment.
Hogy aztán Bélteky Feri barátja eltávozta után nagy mérgesen tépte le a kezéről a barackvirágszín kesztyűket, s dobta az almáriom szegletébe, s kergette az inasát, hogy hozzon neki a bérkocsi helyett hordárt, s írta a lemondólevelet Világosinénak: azt az előzmények után mindenki igen természetesnek fogja találni.
Majd bizony okos ember elvesz egy kisasszonyt, akinek van egy tébolyodott apja, egy siketnéma öccse és semmi vagyona a világon; s akinek most került haza valakije, aki mindenét neki akarta hagyományozni. Ez volna a rossz vétel.
A halottaiból feltámadott pedig ment a barátjától egyenesen a másik, nőnemen lévő barátjához, kinek a második látogatással tartozott itt ezen a földön.
Ezúttal nem rontott fel Lemmingékhez egyenesen; hanem otthagyta a kapusnál látogató jegyét, s csak délután ment ismét vissza. Malvina elkészülhetett a látására, nem úgy, mint mikor a tenger fenekéről került elő.
Az érzékeny ölelkezési szcéna ezúttal el is maradt. Elemér nem volt az ölbeli fiúcska többé.
Szép, daliás férfi volt egyenes magatartással, nyugodt mozdulatokkal. Arca megnyúlt, sötét, sűrű szakáll vette körül, s naptól barnított színt kapott; de ami még többet változtatott rajta, az a hideg, gondolatteljes komolyság volt, mely annyira elüt az ifjúkori lanyha blazírtságtól.
Malvina, mikor meglátta őt, úgy érezte, hogy ez alaknak hatása van rá. Ezzel már másképp kell beszélni, mint a múlt esztendei emberrel. Ezt már nem kínálhatja üléssel maga mellett, hanem magával szemközt.
– Ön engem másodszor is megrettentett halálával! – szólt neki gyöngéd szemrehányással. – Hát mondja, illik ez?
– Vakhír volt.
– De ön súlyosan meg volt sebesülve.
– Nem érdemes róla beszélni. Csak golyósúrolás volt.
– De az öntől mégsem szép, hogy olyan helyeken jár, ahol golyókat lehet kapni; hátha nyomorékká lőtték volna, hátha fél lábbal jött volna haza?
– Akkor fél lábon kellene táncolnom, mint Donatónak. Ez most, úgy hallom, európai divat.
– De úgy elszökni tőlünk, búcsúzatlanul! Tudja ön, hogy én kétségbe voltam esve amiatt, hogy nem tudtam, merre lett ön?
– Hiszen nem mentem messzire.
– Persze nem! Csak lábbal voltunk fordulva egymásnak.
– Bizony az zsenant helyzet lehetett.
– Eh, menjen, ön mindenből gúnyt űz. Mi szükség volt önnek az amerikai monitorok lövegei közé furakodni? Ha verekedni volt kedve, nem elég szép alkalom kínálkozott-e idehaza?
– Idehaza?
– No igen, idehaza Schleswig-Holsteinban. Ott teremnek az ilyen hősök számára az igazi babérok.
– Köszönöm, asszonyom! Már én majd valami máshoz Iátok.
– De mért nem tegez ön engem? Mért hí „asszonyom”-nak?
– El vagyok már szokva a tegezéstől. Abban a világban, ahol én jártam, nem tegeznek senkit; egyforma címe van az országfőnek s a favágónak. Egyedül az Istennek mondják: „Te”!
Malvina gondolta magában: „Ez most jenki erkölcsöket affektál; ha ez a gyönge oldala, úgy beszéljünk vele az amerikai diapazon szerint.”
– Tehát legyünk ezentúl „miszter” és „miszisz”. Tehát édes úr, önnek egy kiegyenlítetlen számadása maradt nálam, amidőn „durchbrennolt” – nem tudom, így nevezik-e azt Amerikában? Önnek volt nálam ezer forintja, s abból ön csak ötszázat vett fel, ötszázat pedig a nyakamon hagyott. Ezért én önt beperlem.
– Szükségtelen lesz, asszonyom; mert én a felvett összeget is visszaadom, s kérni fogom önt, hogy kézbesítse azt Harter Nándor úrnak. Szüksége lesz neki ez összegre majd, mikor egymással összeszámolunk.
Malvina kerekre felnyitá nagy szemeit.
– Mikor összeszámolnak?
– Hiszen tudja, asszonyom, hogy a „Harter et Son’s” Company felbomlott, s most külön kezdünk majd üzletet; ki szalagokkal, ki egyébbel.
– Ön szalagkereskedést nyit?
– Nem! Azokkal Harter Nándor kereskedik: rendszalagokkal. Én komolyabb cikkben szándékozom dolgozni: alkalmasint gépeket szállítok be az országba.
– Ah, értem – suttogá Malvina. – Most értek már mindent! – Azzal közel hajolva az átellenben ülő ifjúhoz, annak kezére tette kezét.
– Ön a komité bizományosa, ki ágyúkat fog becsempészni. Malvinának tökéletesen mindegy volt: a Dannewirkét fogja-e ostromolni Elemér a sasos zászló alatt, vagy emisszáriusnak jár-kel titokteljes utakon. Épp olyan könnyen lett volna a kedvéért fekete-sárga, mint veres republikánus; csak titkába férkőzhessék.
– Óh dehogy, asszonyom! Cséplő- és aratógépekről beszélek.
Malvina okosan ingatta szép fejét, mint aki többet tud, mint amit hall, de nem akarja a dolgot erőltetni.
(Vajon ezért volna-e ama változás Elemér arcán?)
– Akkor ön olyan speditőr lenne, nemde?
– Körülbelül.
– Hát nem kapott ön Amerikától jutalmat, amiért érette küzdött?
– Holtig való ellátást kaptam.
– Az szép! Mennyi évdíjjal?
– Amennyit meg tudok magamnak keresni a két tenyeremmel meg az eszemmel. Azt ajándékozta nekem Amerika, hogy aki dolgozni akar, az megél.
(Malvina még mindig nem tudott Elemér titkába behatolni. Mi tette őt ily komollyá oly rövid idő alatt?)
– És ön mégis úgy szereti, úgy tiszteli azokat az amerikaiakat?
– Szeretem, mert náluk tanultam meg szeretni az embereket, még a férfiakat is. Tisztelem, mert szabad ember náluk mindenki, még az asszonyok is.
– Ah! Ez már szép szabadság – szólt Malvina nevetve.
– Ne úgy értse azt, asszonyom, ahogy nálunk értelmezik a szabad nőket. Amerikában azért szabadok a nők, mert nem szabad őket egy sértő tekintettel is illetni. Ott a tizenhat éves leány jár egyedül, kíséretlenül, munkája, üzlete vagy szórakozása után; utazik egyedül, szárazon és vízen; de jaj volna annak a férfinak, aki őt egy vakmerő érintéssel vagy csak egy megpirító szóval meg merné bántani; azt a legközelebbi férfi le fogná ütni, mint az ebet. Az Újvilágban a nők a közönség oltalma alatt állnak, s aki egy nőt megbánt, az a társadalmat bántja meg, s azt kidobják a hajóból.
Elemér szép, napbarnította arca úgy átmelegült ezeknél a szavaknál; szemei égtek, mint mikor a sötét házban egyszerre világot gyújtanak.
Malvina ezeken a kivilágított ablakokon belátott egy pillanatra, mielőtt a bennlakók eléje húzhatták volna a függönyöket.
– Láttam Bécsben több amerikai nőt, azok igen rútak voltak – szólt Malvina –, azoknak itt Európában is könnyű leendett megvédelmezni az erényüket.
– Akiket én láttam, mind igen szépek voltak.
– Talán szebbek is, mint az itthoniak?
– A szépség nem tűr összehasonlítást.
– Csodálom, hogy ön meg nem házasodott közöttük.
– Ahhoz elébb az kell, hogy el tudjon valaki tartani egy asszonyt; s az amerikai nő, amíg szülői élnek, szívén és a rajta levő ruhán kívül semmit sem visz a férjéhez.
– Tehát ott a szegény embernek nem szabad szeretni?
– Ott a szegény embernek dolgoznia kell, hogy szeressék.
Malvina végre nagyot nevetett.
– Tudja ön, mit nevetek én mostan?
– Gyanítom.
– Azt nevetem, hogy ön most úgy tért haza Amerikából, mint mikor egy nagy tolvajt becsuknak a dolgozóházba, s ott azután jól viseli magát, kieresztik. És akkor azután nem győzi eléggé mondani, hogy milyen dicső dolog az a munka, mennyire megnemesíti az embert; hogy már most ő azután soha többé lopni nem fog. Meg is tartja mindaddig, amíg a legelső őrizetlen szobába be nem jut, s a legelső aranyórát nem látja magára mosolyogni. Ön is így jött elő most abból a nagy dologházból, amit Amerikának hínak. Nem haragszik ön azért, hogy nevetek?
– Hiszen mikor elváltunk is, nevetett ön.
– Szeretném, ha ön is tenné. Nekem ez az ön komoly képe nem tetszik. A bíró, mikor vallat, a tiszteletes, mikor prédikál, hadd tegyen úgy, mintha haragudnék; de ha csak ketten vagyunk, se bíró, se pap ne tegye azt, mert nem hiszem el neki. Önnek éppen rosszul illik az.
– Tudom, s nem alkalmatlankodom tovább.
– Itt van ni! Eddig csak savanyú volt ön, most meg már keserű.
– Sőt mind a kettőnél rosszabb: ízetlen. Bocsásson meg érte, aszonyom! Én magam is annyira tudom, milyen kiállhatatlan ember vagyok, hogy szeretném a saját énemet valahol otthagyni, mikor aluszik, aztán megszökni tőle, hogy rám ne találjon többet.
– Sőt én azt hiszem, hogy ez úgy is történt. Én egészen hajlandó vagyok azt hinni, hogy önt valóban agyonlőtték; s aztán valami jenkinek a lelke megtalálta önt, felöltötte magára, s az jár-kel itt most az ön képében, míg ön maga a szavannák virágait járja sorra, valami lepke képében, s csapja nekik a szépet sorra, mint hajdan itthon.
– Az meglehet – szólt Elemér elmosolyodva. Neki is volt egyszer ilyen gondolatja.
– Hanem egyet ne feledjen el, master, azért ha a túlvilágról jött is vissza: azt az egyet, hogy az Óvilágban volt még valaki, aki önről sokat gondolkodott.
Elemér szótlanul hajtá meg fejét, és indulni készült.
– Nem megy ön át Lemminghez? – kérdezé Malvina.
– Ami ügyeink voltak egymással, azt majd elintézi az ügyvédem.
– Tehát olyan ügyeik voltak egymással? Jól van, nem kérdezősködöm felőlük. Remélem, hogy látni fogom önt ismét.
– Mihelyt egyszer Bécsből visszatérek; az éjjel odautazom.
– S mit keres ön Bécsben?
– Embereket, akik nem ismernek.
– Ön kerüli ismerőseit?
– Mint minden tolvaj, akit a dologházból most eresztettek ki.
– Tehát ön maga is fél, hogy ha egy bizonyos háznak a számát megtudhatná, azt a házat fel találná törni? Nem akarja ez adreszt megkapni?
– Nem akarom.
Azzal meghajtá magát Elemér, és búcsút vett.
Amikor elment Malvinától, a delnő sokáig járt alá és fel hevesen szobájában, azután parancsot adott lovászának, hogy nyergelje fel paripáját, s kilovagolt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages