Az Úrnak egy leheletére
Az Úrnak egy leheletére
Harter Nándor végre célja közelében érezte magát.
Itt volt az áldást ígérő tavasz, gazdag vetéssel takarva minden mező, s akadt egy gazdag kereskedőház Bécsben, hol nagyszerű előleget ígértek birtokának minden terményére. Csak érte kell menni a pénznek, hogy fölvegye azt.
Angyaldyt is fölvitte magával, ez volt titkárjának utolsó szolgálata nála; ezentúl a magyar udvari kancelláriánál lesz alkalmazva, hol bizonyosan nagy jövendő kínálkozik szép tehetségei számára.
A bankárház, melynél az előleget meg kellett volna kapni, pár nap óta húzta-halogatta a dolgot, mindenféle formahiányok miatt; Harter el nem tudta képzelni, miben skrupulózuskodnak még; a termények fel vannak becsülve mind. Emiatt várakoznia kellett Bécsben több napon át.
Azonban a várakozásnak is megvolt a maga jutalma; egy este valami jótékony célra táncvigalmat adtak, s Harter Nándor jól sejtett, midőn azzal a gondolattal ment oda, hogy ott Malvinát fel fogja találni.
A szép hölgy hogy is maradhatott volna el onnan?
Ilyen báli helyen aztán Lemming úr semmiképpen nem akadályozhatta meg, hogy Harter Nándor konverzációba ereszkedjék Malvinával; legfeljebb afölött ellenőrködhetett, hogy a társalgás tárgya tiltott térekre át ne tévedjen.
Az nem is feküdt céljában Harter Nándornak; ami titkos egyezménye volt Malvinával, azt el tudta intézni levél útján; ami jelenlegi szomját enyhíté, az a társalgás hangja volt.
Van a nők hangjában valami, ami megittasít, ha a legmindennapibb tárgyról beszélnek is, s Malvina e varázslatot nagy mértékben bírta. Bűbájos volt, ha csak arról beszélt is, hogy milyen hideg van!
Pedig valósággal hideg volt.
Május vége felé az idő, kinek jutna eszébe ilyenkor a termet fűttetni?
Malvina pedig, valahányszor a táncból visszatért ülőhelyére, mindannyiszor összeborzongott. S ez az ideges borzongás is olyan jól illett neki, amint vállait kacérul megrázta, hogy aki csipkés mantilláját rátakarta, elkábulhatott bele.
– Igazán, olyan hideg van idebenn.
– Én csak a meleget érzem kegyed körül – bókolt rá Harter.
– De valóban, nézze ön csak: az ablakon jégvirágok rajzolódnak. Ez szokatlan tünemény májusban.
– Ezek jégkeblű hölgyek tekintetétől rajzolódnak oda – enyelge Harter.
Lemming úr már sokkal figyelmesebb kezdett lenni az ablakok jégvirágaira; Harter csak tréfát űzött belőlük.
Pedig méltóságos és nagyságos táncosok és táncosnők, jó volna egy percre elhallgattatni a zenét, félbehagyni a keringést és leborulni a földre, és rázendíteni reszkető ajakkal: „De profundis ad Te clamavi Domine!”
…Az Úrnak öldöklő lehelete jár odakünn az éjszakában, s míg idebenn a tánc, zene tart, országok lesznek hamuvá!… Azt jelentik azok a jégvirágok az ablakon.
Másnap késő délfelé ébredt fel Harter úr; világos reggel vetette haza a vigalomból. Angyaldy régen várt már reá.
Amint Harter úr reggelijét behozták, Angyaldy is bejött hozzá.
– Nos, hát mi újság, kedves Emil? – kérdé tőle igen derült kedéllyel. A múlt éj rózsaszínű hangulatba hozta őméltóságát. Midőn Malvinától búcsút vett, az megszorítá kezét. Midőn Harter Lemmingnek jó reggelt kívánt, egyúttal figyelmezteté, hogy a napokban elmegy hozzá „ügyeiket” végleg rendezni, Lemming azt mondta, hogy igen szívesen látja.
Tehát Harter úr derült kedéllyel kérdezé Angyaldytól: mi újság?
– Az az egyetlen újság, hogy az éjjel négy fok volt a mínusz alatt.
– Ejnye, bizony azt mink is éreztük a bálban az éjjel. Tartok tőle, hogy az a sok könnyen öltözött delnő náthát, grippet és reumát fog kapni.
– Csak attul tart méltóságod? Én meg attul tartok, hogy az idén megint nem fog kapni fél Magyarország egy harapás kenyeret.
– No, már hogyan?
– Úgy, hogy az éjjel lefagyott tisztára minden. A repcének vége; a rozs virágzásban volt, a’ tönkrement; a búza éppen tejében volt, az megvakult. Az idén nem ád sem egy repcehüvely egy szem mustárt, sem egy kalász egy szem magot, sem egy szőlőszem egy csepp mustot. Üres év áll előttünk.
– Ah, azt csak ön képzeli! – szólt Harter, kinek a forró tea nagyon megégette a torkát.
– Hogy nem csak én vagyok az, aki ezt képzelem, hanem vannak, akik bizonyosak is felőle, azt méltóságod a bankárház tudósításából megtudandja; nekem már élőszóval tudtul adták. Azzal átnyújtá a bankárház levelét Harter úrnak.
Harter úr azt olvasá a levélből, hogy az illető kereskedők végtelenül sajnálják, de miután csakugyan bekövetkezett az, aminek jöttétől már napok óta rettegnek, amit minden üzér kezében tartott hévmérővel lesett és vigyázott, hogy az éjjel a kéneső négy fokkal alulment a mínuszon: e csalhatlan tény után teljes bizonyosság van afelől, hogy mindennek, de mindennek, ami zöld volt, el kellett az éjjel fagyni; annálfogva semminemű előlegek magyarországi földbirtokok ez évi terményeire nem adatnak.
De már ez olyan csapás volt, amely még Harter úr teáscsészéjét is feldöntötte.
– De hisz az lehetetlen! – kiáltozott magánkívül. – Ez égrekiáltó volna! Az Isten csak nem sújthatja ezt az országot kétszer egymás után ily iszonyú csapással!
Angyaldy összeszorítá ajkait, miken ki akart szabadulni ez a mondás: „Hátha éppen tiértetek sújtja azt így!”
– Lehetetlen ez! – kiabált Harter, s az ablakhoz futott. A vendéglő előtt volt egy szép fasor ernyős ákászokból, azoknak a levelei mind feketék voltak már, és alácsüngtek.
– Elpusztult világ ez, uram!
Hiszen nem az elpusztult világért dühöngött ő, hanem leforrázott szenvedélye bimbójaiért; azokat is, mikor legbujábban díszlettek már, akkor fagylalta le ez a rettenetes éjjel.
Malvina ismét a holdba távozott kinyújtott keze elől. Pedig már csak egy pókfonálnyi távol választotta el tőle.
– Óh, milyen kegyetlen a sors! Milyen ádáz a végzet!
– Az ám – mondta magában az az összeszorított száj; s az a legnagyobb baj, hogy nincs az embernek kin a mérgét kiadhatni. Még csak a nemzetet sem lehet szidni érte.
Harter Nándor összeszorítá ökleit, s fogcsikorgatva tekinte az égre: kivel küzdjön most meg?
Akadt az is.
Inasa egy látogatójegyet hozott be neki. Harter Nándor fia nevét olvasta rajta.
Soha jobbkor!
– Elemér úrfi! – kiálta dühösen, Angyaldy elé vetve az asztalra a névjegyet. – Még szemem elé mer kerülni! Oly gyalázat után! Csak hadd jöjjön!
Angyaldy el akart távozni a jelenet elől. Elég keresztyéni jóindulattal bírt nem lenni útjában e barátságos találkozásnak, de Harter úr visszatartá.
– Csak maradjon ön itt, önre szükségem van. Ezzel a suhanccal többé soha nem fogok másként beszélni, mint tanúk jelenlétében. Ön üljön le az asztal mellé, és föl ne keljen, midőn az bejön. Éppen jó kedvemben fog ma találni!
Az ajtó nyílt, s belépett rajta Elemér.
Pár lépést tett atyja felé, mire Harter tiltó mozdulattal tartva felé kezét, indulatosan reárivallt:
– Vissza! Egy tenger fekszik közöttünk!
– Tudom, uram – viszonza Elemér nyugodtan. – Nem fogok a másik partra átvitorlázni. Ha tetszik, az asztalt közénk tolhatjuk.
– Komédiás!
– Hagyjuk azt el! Térjünk a dologra! Igen szeretem, hogy tanú is van jelen. Szükségünk lesz rá.
– Tán párbajra akar híni? Óh, én helytállok, azt elhiheti!
– Én nem állok helyt. Tegnap öntül választ kaptam azon levelemre, melyben kinyilatkoztattam elhatározásomat, hogy Világosi Ilonkát nőül veszem.
– Egy englische Reiterint!
– Legyen az. Ön nem adta helyeslését ez elhatározásomhoz. Én mindamellett is megkértem e hölgynek a kezét édesanyjától.
– Hát az „micsoda”?
Elemér mély, szemrehányó tekintettel nézett apja szemébe, s halkan mondá:
– Arra feleljen ön meg magának!…
Harter elharapta egy percre haragját; ez az emlék meghűté. Elemérnek ideje maradt folytatni.
– Ez az asszony elutasított engem, és megtagadta tőlem leánya kezét. Megtagadta, szemembe mondta, hogy a Harter név úgy be van szennyezve, hogy azt egy koldus leánya, egy kötélen táncoló komédiásnő sem viselheti szégyen nélkül.
– Hallgass, te őrült!
– Uram, ne kiáltson ön! Beszéljünk csendesen, hogy a folyosókon meg ne hallják. Azt, amit nekem mondott az az asszony, meg kell önnek hallania tőlem, s ha ön kiáltani fog, én kiáltani fogok még jobban. Ha ön kihallgat, én suttogva beszélek.
Harter Nándor melle elfulladt a névtelen dühtől, szégyentől és izgalomtól. Leült az asztal mellé.
– Azt mondta nekem ez az asszony: a te apádra úgy mutogatnak, mint a közkincs megrablójára.
– Suhanc! – ordíta Harter, felpattanva s öklével ütve az asztalra. – Te engem szidalmazni jössz-e?
– Csendesen, uram. Már megtörtént. Mondva van. De nem azért jöttem ide, hogy ezt én mondjam önnek, hanem azért, hogy ezt ne mondhassa önnek más. Én nem tudom, igaz-e, nem-e, amivel önt közpénztárak kezelésében vádolják. Ön el fogja azt intézni.
– És neked ahhoz semmi közöd!
– De van! E név van anyám sírkövére felírva; s e névnek nem elég, hogy aranybetűkkel van odavésve. E névnek tisztán kell maradni. Íme, én átadok önnek egy iratot, melyben elismerem, hogy anyám örökségét öntül megkaptam egészen; Angyaldy úr aláírja, mint tanú. Ön vegye fel egész anyai örökömet, s siessen tisztára lemosni magáról azt a vádat. Soha nem kérem számon, hova tette. Az ön titka marad. Magam majd megélek anélkül valahogy.
Azzal odatette apja elé a kész iratot, s még egyszer kérte Angyaldyt, hogy azt írja alá, mint tanú.
Ha ügyelt volna arra a tekintetre, amit akkor Angyaldy vetett rá!
Valóban, Elemér sohasem volt közelebb ahhoz, hogy valaki az asztalról felkapott késsel hirtelen keresztülszúrja, mint ebben a pillanatban.
Harter Nándor úrnak pedig egyszerre gyönyörteljes mosoly derült el az arcán.
Lenyelte mindazt, ami keserű, csak az maradt meg a szája ízében, ami édes.
Tehát bírni fogja az eszközt, mely Malvinát visszavívja számára!
Nemeskeblű ifjú!
Az elérzékenyült apa melodramatikus hangulatban kelt föl helyéről, s meghatott arculattal közelített fia felé.
Most azután Eleméren volt a sor visszautasító mozdulatra emelni föl kezét.
– A tenger van közöttünk, uram! Én leróttam, amivel önnek tartoztam, s több dolgunk nincsen egymással. S mivel életemet, amit öntől kaptam, önnek vissza nem adhatom, azon leszek, hogy azt hazámnak adhassam. De nevét visszaadom önnek. Ön legyen utolsó ivadéka családjának. Én nevemet mától fogva megváltoztattam magyarra. – Isten önnel.
Azzal elhagyta Harter Nándor úr szobáját.
Harter Nándor fia írását diadalmasan dugva keblébe, ragyogó orcával tekinte Angyaldyra; és olyan vigyázatlan volt, hogy azon sok és nehéz mondás közül, miket fiától hallott, s miken oly hosszan el lehetett volna gondolkoznia, éppen csak egy szót vett figyelmébe, s e szóra fennhangon mondá el észrevételét:
– Hátha nem leszek utolsó ivadéka a Harter családnak?
Az az összeszorított száj félrehúzódott kissé, mintha mosolyogna.
Fel volt öltöztetve már a kis halott; szépen, ahogy szoktak felcicomázni égbe menendő kis angyalkákat; csak a papra vártak még, aki eltemesse.
Anyja nem kísérheti őt ki a temetőbe, mert betegen fekszik; apja önmagáról sem eszmél, csak nénje van ott, aki fekhelyéig elmenjen vele, az ifjú hajadon. És nincs senki, aki a gyászoló hajadonnak karját nyújtsa, kinek vállára boruljon, ha a könny ellepi arcát, ha a fájás elszorítja szívét; egyedül zokoghat a kis koporsó után végig.
A délutáni nap olyan szép melegen süt be az éjjel lefagyott akácfák fekete lombjain át.
Az ég fel akarja azokat melegítni, kiket tegnap megölt, s aztán ma megsajnált.
Csakhogy az az égnek sincs hatalmában többé. A fekete legyező lapjai ezt mondják.
Hanem a fehér sorokban is olvasható még valami.
A csendes folyosó visszhangját az oly jól ismert léptek hangja költi fel, miket olyan jól ismer már a leány. Szíve nagyot dobban e hangra. Odamegy anyjához, hogy megigazítsa vánkosát, hogy egy csókot nyomhasson arcára. Mire föltekint, előtte áll – az az igazi.
Elemér az, színtelen fekete ruhába öltözve.
Komoly, meghatott arccal lép Világosinéhoz halk üdvözlés után.
– Azt mondtam önnek, asszonyom, hogy még egyszer találkozni fogok önnel: itt vagyok. Harter Nándor úrtól jövök. Ön azt mondá: gazdag úr vagyok, s nevemet átkos vagyon szerzése vádolja; ma már nem vagyok sem gazdag, sem úr, sem Harter. Vagyonomat átadtam Harter Nándor úrnak, enyhítse vele, ahol sebet ütött; magam egy angol gépgyár ügynöke lettem becsületes jövedelemmel, mely munkám szerint növekedik, s egy családot tisztességesen eltart; nevemet pedig megváltoztattam: mátul Szívós Elemérnek hívnak. Becsületes név lesz. Elfogad-e ön így vejének?
Világosiné keble elszorult. Csak kezével inte leánya felé. Kérdje a választ attól.
Ilonka ott állt kis testvérkéje koporsója mellett, és arca olyan halavány volt.
Elemér őszinte, szerető tekintettel fordult feléje, kérdő szemeivel feleletre várva.
A leány ajkai remegtek, egész termete reszketett; utoljára odaveté magát kistestvére néma tetemére, és zokogva rebegé:
– Megbocsáthatsz-e nekem, hogy én most boldog tudok lenni?
…És az bizony megbocsátott neki érte!…
