Csendélet
Csendélet
Meleg, nyári délesti szél fuvall a kert lombjai közt, pávaszempillangó ringatja magát a lombon, melyet a gyümölcs lehúz a földre, s a másodszori virág felhúz az ég felé. Gyümölcs és új virág egyszerre az ágon. Azt mondják: áldott esztendő az ilyen. – Bizony az is volt, ami az ég és föld jóakaratát illette; mintha a jóságos Úristen egész évben mindennap kihallgatta volna a maga alkotmányos minisztériumát: mi kell ezeknek idelenn. Kell hó? Kell eső? Kell napfény? Megint egy kis eső? Megint derült ég? Bort akarnak inkább vagy kenyeret? Kapjanak mind a kettőt! Legyen már egyszer nekik alkotmányos időjárásuk! Biz így – a jóságos Úristen az égben.
A földig hajló gyümölcsfák lombjai alatt a kövér fűben heverész két ember; egy öreg ember, meg egy kicsiny ember. Az öreg ember lehetne fiatalabb is, ha olyan éveket nem élt volna keresztül, amiket egész kapitulációnak lehet beszámítani, amikben ez a bolond gazda, a gond, az arcot szántotta fel barázdákkal, s mégis a homlokon aratta le a fürtöket. A kicsiny ember pedig mintegy harmadfél éves, piros, gömbölyű arcú honpolgár, azokkal az aranyszín göndör fürtökkel, amiket a kisgyermekek, úgy látszik, még a napból hoztak el magukkal, ahonnan ideszármaznak. A kicsiny ember abban munkálkodik, hogy fűből, falevélből koszorúforma takarót fonjon a nagy ember kopasz fejére, mert az nem igazság, hogy azt olyan tarnak feledte a természet. A nagy ember hagyja azt történni fejével, s nem haragszik érte, még inkább mosolyogva tekint a kis emberre.
A kis ember aztán egy szál füvet, egy falevelet kezébe véve, azt odatartja a nagy ember elé és mondja neki: „Ez fű, ez fa.” No, mondd utánam: „fű…fa.”
S az öreg ember úgy igyekezik azt utána mondani; néha sikerül is neki. A kis ember úgy örül annak, s tapsol kicsi kezeivel.
Az unoka tanítja nagyapját beszélni…
Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fűből: „Apa jön, siessünk!” S kezét nyújtja az öregnek, mintha az ő erős inai segítenék azt fölállni helyéből, s aztán vezeti magával és oktatja gondosan: „Vigyázz, el ne essél; itt egy nagy kő van, kikerüld!” A nagy ember szót is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ.
Az unoka tanítja nagyapját járni.
A kertből a verandába három lépcső visz föl. Azon felmenni még csak a nagy tudomány. A kis ember előrelép, s aztán a nagy embert úgy oktatja: „Itt vigyázz! A jobb lábaddal lépj! Nem az a jobb, másikkal! Úgy! No, még egyet! Itthon vagyunk!”
Azután, mint aki dolgát jól végezé, otthagyja a nagy embert utánacsoszogni; maga ujjongva fut előre; megbotlik, földhöz vágja magát, de nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább, nevetve, mint akivel semmi sem történt.
A veranda végén ül a fiatal nő. Arca nagyon megváltozott, mióta nem láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó boldog tekintete váltotta fel arcán. Mint leánynak, volt az arcában valami férfias; most egészen női ez. Az „én magam” nincsen többé; helyét elfoglalta a „mink”. Egy gondolatja sincs többé, amely egyedül járna; minden eszméje társat keres, s ez veti arcára azt a mondhatlan édes fényű glóriát, mely szótlanul is rávall a nő végtelen boldogságára.
Dolgozóasztalkáján hímes selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüstfonál; azokból készít valami miniatűrszigonnyal valami parányi kis főkötőcskét; sokkal kisebbet, mint ahogy azt jelenleg látható emberek viselhetnék.
A kisfiú lármája fölveri: „Apa jön, zörög a kocsi!” Perc múlva már meg is jött a kocsi, és az apa belép.
Délceg, szabad tekintetű férfi; olyan arc, amelyikről sugárzik az öntudat, hogy a kerek világon nem tartozik családján kívül senkinek egy köszöntéssel sem; egész szívét ezeknek tarthatja meg mindig; egész szíve csak ezekkel van tele.
Férj és asszony megölelik egymást, olyan gyöngéden, oly szerelmes szelídséggel, mintha mind a kettőnek az járna eszében, hogy a másik, akit megölel, egykor őmiatta kapott egy sebet keblén, s félne, hogy az most is fáj ott. Pedig csupa édesség most annak az emléke.
– Mit dolgozol?
A nő nem felel; jól illik arcának a piruló mosoly. Selymet, kötést háta mögé eltakarít. Mi szükség ezt „magának” látni?
„Maga” pedig mégiscsak kitalálja azt, hisz az ő gondolatai is csak éppen ott járnak, ahol a „mink” másik feléé!
Oh, édes üdvösséges neme a szent dualizmusnak, melyet nem garantíroznak ratifikált paragrafusok!
Azután jön a sor a kis emberre. A kis ember nagy Herkules, képes apja nyakát lehúzni magához, képes őt kényszeríteni, hogy leüljön, képes őt térdére ülve leigázni, s azután megered gyermeki ékesen szólásának csevegő patakja; elmondja az odaérkező nagyapáról, milyen jól viselte ma magát: megtanult két szót kimondani; már ma mankó nélkül is járt; holnap megpróbálja átlépni a nagy követ, ami az útban van.
– Ugye, nagypapa? Mutasd meg apának, hogy ki tudod mondani azt, hogy „fű” meg „fa”.
Az öreg ember megteszi a kedvéért; a kis ember úgy kacag és tapsol rajta, hogy szemei könnyel lesznek teli, s nem veszi észre, hogy a másik háromnak is megtelnek a szemei könnyel.
Bizony megtanítja még az öregapját beszélni és járni, aki azt mind tudta már egyszer, hanem aztán elfelejté.
– Hát anyánk hol van? – kérdi a férj.
– Gazdasága között.
– Hívd ide! Szeretem, ha mind együtt vagyunk, mikor itthon lehetek.
Azt pedig nagyon nehéz előteremteni; annyi baj van, annyi dolog azzal a gazdasággal! A fejőstehenek, a kotlósok, a veteményes kert, a befőttek, a hízók, a cselédek! Annyi baj van velük, hogy az ember majd a lelkét veszti! (Pedig enélkül élni sem tudna.) Végre nagy nehezen előkerül; akkor aztán nem szükség senkinek beszélni, van mit hallgatni a fiatal férjnek ifjabb és öregebb családtagok, lábas és szárnyas jószágok, lelkes és párás állatok, gyümölcsök és földi növények viselt dolgairól; míg az végre kevélységében azt képzelheti magáról, hogy ő az egész planéta-rendszer napja, aki körül asszony, ember, gyerek, malac, pulyka, dinnye, káposztafej, mint megannyi planéták és drabantjaik forognak.
Óh, legdicsőbb fejedelmi méltósága a földnek: egy férjnek rangja, akit mindenki szeret otthon; még az állatok is, még a fák is. Milyen szépen megy le a nap, mely valamennyinek arcát bearanyozza!
*
Sötét, zivataros éjjel.
Pest utcáin hordja a homokot a szél, az alvók föl-fölriadnak, amint egy-egy roham csoporttal vágja ablakaikhoz az utcák megbontott szemétkupacait; a háztetők levert cserepei csörömpölnek a kövezeten.
Ez a pesti szél nem olyan, mint más istenes szél: ez mindenütt szemközt fúj. Minden utcán eléd kerül; hátat nem fordíthatsz neki. S aztán milyen goromba szél! Ha jó lábon nem állsz, bizony odavág a falhoz.
De ki is járna ilyenkor az utcán? Két óra éjfél után; még a boltőrök is alszanak, s a kávéházakat is becsukják.
Egy alakot látunk botorkázni az utcán, szemközt a széllel. Kalapja mélyen fejébe nyomva; öltözete elhanyagolt, járása tántorgó és szaggatott.
Egyszer-egyszer dacosan nekifeszíti mellét a szélnek, másszor meglódul a titkos ellenség rohamától, s hanyatt dűlve a falnak, két kézzel tartja magát vissza, hogy tovább ne taszítsa a szél.
Nem tartozik a jókedvű éjszakázók közé, akik danolva indulnak haza, és nem találnak oda.
Ez szótlanul tántorog. Egyszer megáll egy lámpás alatt, melynek lángját erővel el akarja fújni a hazai számum. Ott merőn föltekint maga elé.
Ez arcot ismerjük. E tüskés-borostás áll valaha sima volt, e csurgóra álló bajusz valaha egy szépasszony csókjainak volt közeli tanúja, ki őrjöngve és hamisan, epedve és csalfán suttogá:
„Kedves Tihamér.”
A szépasszony nincsen többé.
És a kedves nem kedves többé senkinek.
Magának sem.
Semmi gondja magára többé.
Nem törődik vele többé, milyen ruhája van annak az embernek, akit az ő nevén hínak; kell-e neki, fáj-e neki valami; alhatnék-e, örülhetnék-e. Néha enni sem ád neki; hanem annál inkább öli itallal, amitől elfelejti, hogy kicsoda; el a múltat, el a jelent. A jövővel ki gondolna?
Nappal sohasem jön ki a szobából, csak éjszaka jár az utcán, s reggel felé vetődik haza. Nem keresi azokat a helyeket, ahol ismeri valaki: eltemetkezik az emberek söpredéke közé; ott nem keresi senki, nem kérdezi senki.
S ha néha a véletlen egy-egy ismerőst összesodor vele, nem akar ránézni, félrehúzódik előle. Vagy talán igazán nem látja azt, nem veszi észre?
Összevont szemöldei alatt szemei merően fölfelé vannak szegezve, mintha egy sötét pont lebegne homloka előtt, melyet egyedül ő maga lát – és kívüle senki. Szegény boldogtalan!
*
De van egy, ki nálánál boldogtalanabb: Harter Nándor. Ki derült, vidám arccal jár-kel a világban; jár mindenütt, hol hajdani ismerősei élnek, s mosolygó tekintettel visel a homlokán egy sötét foltot, melyet mindenki lát – egyedül ő maga nem.
*
Hát Föhnwald?
A chulmi völgyben van egy húsz ölnyi kerületű halom. Azon most már szép mezei virágok nyílnak.
A mezei virágokat döngő méhek zsibongják körül; s a méhek döngése így beszél:
„Mi vagyunk a lég harcosai. Vándorlunk, gyűjtünk, harcolunk. Mikor vége a virág-időnek, leölnek, eldobnak, meg nem siratnak…”
A bajnok ráér a méhzöngést hallgatni és álmodni felőle.
