Egy állat, akinek lelke van
Egy állat, akinek lelke van
Világosiék olyan szépen el tudták magukat temetni, hogy senki még a fejfájukra sem akadt rá.
Felmentek Bécsbe lakni. Az elég nagy temető azoknak, akiket senki sem ismer.
Ott is Ilonka tartotta az egész családot, most már nem leckeadással, hanem kézimunkával.
A leckeadás nem szép leánynak való. Senki sem hiszi el neki, hogy éppen csak a nyelvtant tanítja. Szépsége rossz útlevél számára. Örökös gyanú alatt áll.
Anyja nem is bocsátotta volna el magától többé; azért Ilonkának valami olyan munkát kellett keresnie, amit odahaza végezhet; talált is ily megbízást. Egyike volt az a legveszélyesebb kézimunkáknak, amikben fiatal leányok arcrózsái lehervadnak: az „Entreprise Universelle des Pompes Funèbres” (magyarul: temetkezési pompák vállalata) boltjából kapott megbízást gyászhímzésekre. Azért vállalkozott erre a munkára, mert azt legjobban fizetik, s az ő kedveseinek nem szabad szükséget szenvedni. Az igaz, hogy néhány év alatt belevakulnak, akik szüntelen ezzel foglalkoznak; a folytonos feketére feketével hímzés megrontja szemeik világát; hanem aki vállalkozik rá, azt hiszi, hogy az ő szemei tartósabbak, mint a többieké, kik ezen az úton jutottak el a vakok intézetébe vagy az utcaszegletekre.
Gyakran sietős munka is akadt , mikor valami nagy úrnak méltóztatott meghalni; olyankor Ilonka lámpánál is dolgozott egész mély éjszakákon keresztül, hogy a temetés napján a nagyságos asszony hímzett uszálya készen legyen. Olyankor néha öt forintot is megkeresett.
De szükség is volt a pénzre. Drága volt az élelem és a házbér.
Pedig oly szűk volt az ebéd, s oly nyomorult a kis szállás, nedves, dohos, udvarszoba; aztán egyik beteg a másikat váltotta fel. Atyja folyvást egyforma testi-lelki dermedetben volt; kisöccsének nagyon ártott a hírhedett gyermekölő bécsi lég; anyja is folyvást panaszkodott, hogy a melle odavan, fulladoz és szívszorongást érez. Okozta érte az ötödik emeletre járást, amihez nem volt szokva.
Csak Ilonkán nem fogott a nyomor. Sem szép testén, sem szép lelkén. Rossz lég, silány tápszer, sanyargató munka mind nem hatott rá: aranyból volt egészen. Még szépült, meg ragyogóvá lett ebben a dohos légkörben, ebben az ínségben. Még őrangyala sem hallotta soha egy sóhajtását annyi nyomor miatt. És aztán adott neki a természet valami sajátszerű ajándékot, hogy ahol járt-kelt, akármi egyszerű öltöny volt rajta, az az eltanulhatlan fenség, ami minden mozdulatát besugározta, hirdeté, hogy ez egy delnő.
Az anyja félté, hogy a sok súlyos munkában megtörik. Ilonka vigasztalá őt; akinek Isten terheket ád, annak erőt is ád azok elviseléséhez.
Neki valóban adott mind a kettőből eleget.
Egyszer aztán anyja is megbetegedett, nem bírt fennmaradni többé. Három beteg feküdt abban a szobában, amelyben ő dolgozott. Az orvos, kit segélyül hívatott, azt mondta, hogy legelső gyógyszer ebből a szállásból kiköltözni; mert ez olyan nedves, hogy a legépebb embernek is el kell benne pusztulni.
Ilonkának tehát más szállásrul kelle gondoskodni. Nemcsak az a baj volt, hogy ilyent nagyon nehéz találni időközben, hanem még nagyobb az, hogy ahhoz pénz is kell, mert azt előre ki kell fizetni.
Ilonka nagyon érzé, mit jelent most ez a szó: „én magam”. Három beteg panaszát vigyázni; reggeltől éjfélig a varróasztalnál dolgozva egy jövő hónap terhét kettőzött szorgalommal leróni, s aztán olyankor, midőn maga elmegy a gyógyszerekért, útközben új szállást keresni.
Az is mind meglett. Az „én magam” sokat elbír.
Kapott kétannyi munkát, mint eddig; dolgozott éjről éjre; talált jó szállást, szárazabbat, földszintit, csak felpénz kellett még rá. Az is meglesz. Szombaton elkészül a fogadott munkával, s akkor kap pénzt, amennyivel ki lehet fizetni a lakbért, átszállíttatni a betegeket.
Szombat estig nagy szorgalommal elvégzé a felvállalt munkát, kissé késő is volt már, mikor útra kelt vele. Mind a három beteg oly nyughatatlan volt miatta. Atyja tombolt, és izgatottan kiabált rá; anyjának láza volt éppen, rémeket látott mindenütt, kik leányát elfogták az utcán; s a kis néma a nyakába csimpajkozott, úgy sírt, nem akarta elereszteni.
Ilonka nagy nehezen megnyugtatá mind a hármat. Megígérte, hogy sietni fog haza. Kerül, fordul, és itthon lesz.
Sietett is a kész munkával a szokott dologadó üzletbe. Akárhány komfortáblit megelőzött lépteivel.
Mikor az üzlet irodájába belépett, ahol rendesen át szokták venni a munkáját, ezúttal egy egészen ismeretlen úr fogadta azzal a kérdéssel:
– Mit hozott, mamzell?
– A megrendelt hímzéseket. Itt van róluk a számla. Kérem a térítvényemet s a munkáért járó díjt. Sietek.
– Hm, hm – dünnyögött az ismeretlen úr, s elvevé tőle a hímzéseket. – Lelkem, a térítvényét én nem tudom előadni, mert itt most zavar van; hanem adok róla elismervényt, hogy átvettem.
– Az is jó lesz.
Az ismeretlen úr írt valami macskakaparást egy papírszeletre, s odaadta neki.
– Azután kérem a számlámat kifizetni.
Az ismeretlen úr megnézte Ilonka számláját, s aztán visszanyújtá neki.
– Hja, kedves mamzell, az „Entreprise Universelle des Pompes Funèbres” ma reggel megszüntette a fizetéseit, s azóta csukva a kassza.
Ilonka nem értette azt.
– Hogyan lehet az?
– Hja, lelkem, ez nagy dolog. Maga még nem is tud róla semmit? Pedig tele van vele a város. Hallotta hírét a gazdag Arnstein és Eskelesnek? No, hát az megbukott tegnap; ez magával rántotta A. Mayert, magával rántotta B. Mayert, ez meg C. Mayert; tegnap a bankárok buktak sorba, ma a nagy boltok buknak utánuk, s holnap valószínűleg a Milchmeyerek fogják bejelenteni a kridát. Akinek most jóravaló firmája van, mind siet becsukni a boltot. Az Entreprise Universelle des Pompes Funèbres szintén bejelenté a kridát, s senkit nem fizet többé.
– De hogy lehet az, hogy a munkásait ne fizesse valaki?
– Lelkem, mamzell, ez pedig így van. Tudja mit: jegyeztesse be magát a hitelezők közé a követelésével; nyolc-kilenc esztendő alatt a csődpernek vége lesz; akkor, ha még marad valami a csődtömegből, ön bizonyosan a második kategóriában fogja magát találni azok között, akik kíváncsiak lesznek megtudni, hogy minden forintjuk után hány krajcár jár vissza.
Ezzel az ismeretlen úr, mint aki nagyon ügyes humorisztikus ötletet hallatott, elégült mosollyal fordult hátra egy másik ismeretlen úrhoz, a megzavarodott leányra bízva, hogy elmenjen-e, vagy további mulatságul szolgáljon részvétlen idegen embereknek.
Ilonka annyit mondott még:
– Uram! Nekem itt biztosítékom is volt letéve, mert otthon dolgozóktól biztosítékot kérnek. Én negyven forintot tettem le a pénztárnoknál; azt mégis vissza kell adni.
– Minden bizonnyal, mamzell. A mondott nyolc-kilenc év alatt az is visszakerül. Indítson ön evégett igénypert. Ajánlhatom önnek a saját ügyvédemet, doktor Stempelmayert, aki nem fogja önnek azt a pert száz forintnál többe keríteni.
Ilonka eszméletlenül támolygott ki az utcára. Az utolsó fillér is ki volt ütve kezéből.
Óh, mily gonoszak az emberek! Még a koldust is meg tudják lopni!
Késő este volt már, haza kellett volna mennie. Betegei, kedvesei rég epedve várnak reá. Várják a vigaszt, várják a gyógyszert, várják mosolygó arcát. De hogy menjen hozzájuk haza? Nincs vigasz, sem gyógyszer, sem mosolygó arc. Egy fillére sincs többé, és nincs kilátás munkára a jövő napokban, nincs miből élni egy napig sem többé!
A népáradat, mely az utcákon alá s fel hömpölyög, vitte őt magával, az öntudatlant. Maga sem tudta, merre megy, hová megy, mit keres.
Amit csak jövő-menő emberek fennhangon beszéltek körüle, az egyes szavak, amiket hallott, mind általános halomra bukásról, szökésekről, semmivé lételről beszéltek. Másnak is volt kétségbeesése, nemcsak neki.
A néphullám elsodorta őt magával a csatorna partjára: ott bolyongott céltalan, gondolat nélkül, eszme nélkül. Egy helyütt nagy tolongás támadt; a nép összefutott. Az emberek kérdezték egymástól, mi történt? Aztán jöttek, akik tudtak rá felelni. Egy öreg kereskedő most ugrott bele a csatornába: kifogták, de már halva. Minden vagyonát elveszté a tegnapi bukás napján.
Ilonka látta, amint azt az embert négy munkás elvitte a legközelebbi hordszekérig. Hosszú, ősz haja volt, a víz csorgott végig az úton hátraszegett fejéről.
A bámész sokaság tódult az öngyilkos hullája után megtudni: mi lesz hát belőle.
Ilonka magára maradt azon az elátkozott helyén a csatornapartnak, ahonnan éppen most húztak ki egy öngyilkost.
És azután azt gondolta magában: nem volt-e annak az embernek igaza.
Kihajlott a mellvéden keresztül, s alátekintett a csatorna vizébe.
A szél lobogtatta a lámpákat a parton, azoknak a világa táncolt a víz fekete tükrén.
És a fekete tükörben látta a leány a kétségbeesés minden rémjelenetét. Mindazoknak a végső nyomorát, akikért eddig emberi erőt megtörő küzdelmet viselt; a rút, csalfa, igazságtalan világot; a gyűlölt arcokat, kik üldözik azt, ami szép; a mostoha évet, mely megfeledkezett a férgekről, miknek elődei életet adtak; s vágya jött megtudni, hát a fekete tükrön belül mi van.
Talán egy jobb világ, talán egy másik élet, talán örök nyugalom, talán a semmi?
Kétszer is elhagyta azt a helyet, kétszer is visszament oda; s megint belenézett a fekete víztükörbe, amiben a lámpák bolygó fénye táncolt a vizek halottai fölött; és homloka égett attól a gondolattól, ami lelkében támadt: levette kalapját, s odatette a mellvédre. Milyen jó volna nem élni többé.
Ekkor valaki megfogta kezét, s egy ismeretlen hang nevén üdvözlé.
– Jó estét, Ilonka kisasszony.
Megrettenve tekinte hátra. Egy egészen idegen arcot látott maga előtt. Negyvenéves férfiú volt az simára borotvált képpel, melynek vonásain annyi komoly jószívűség volt rajzolva, hogy Ilonka önkénytelen kezében feledte kezét.
– Ön nem ismer rám – szólt az ismeretlen nyájasan. – Pedig igen közelről látott; persze, hogy nem ezzel az emberi ábrázatommal. Én vagyok a Kaczenbuckel Hans!
– Ah! – Ilonka most már vissza is szorította a kezét.
– Az a Kaczenbuckel Hans, aki akkor meg akarta ölni porontyait meg magát kétségbeesésében; s akit kegyed, jó kisasszony, megszabadított a pokol torkából. Emlékezik-e még rá?
– Óh igen!
A férfi még mindig nem eresztette el Ilonka kezét. A leány érezte, hogy az őt fogja.
– Hát a kis lóra, amit nekem adott? Az nekem sok szerencsét hozott. Rám nézve valódi kincs volt. Híres lettem vele; most ide vagyunk szerződtetve mind a ketten a cirkuszhoz szép fizetéssel. Sokat tudakozódtam kegyetek után, mert le akartam tartozásomat róni, s megtudtam, hogy kegyed családját messze elüldözte a balsors, egész idáig üldözte. Kegyednek anyja beteg, ugye?
– Honnan tudja ön? – kérdé Ilonka elbámulva.
– Onnan, hogy kegyed magánosan jár itt este; bizonyosan betegen fekszik az anyja.
– Igaz.
– Kegyed varrás után él, nemde?
– Honnan gondolja?
– Érzem amint a kezét fogom, hogy az ujjai fel vannak varrva. Kegyed most alkalmasint a munkaadójánál volt, s azt nem találta otthon. Sokan vannak most hasonló helyzetben; sok dolgozó leány az utcákon ácsorog, és várja az ajtó nyílását, melyet a munkaadó szombat este bezárt előle. Talán el is tévedt kegyed. Hol lakik?
Ilonka megmondta a szállását.
– Óh, oda magában vissza sem talál. Engedje, hogy anyjához visszakísérjem.
Ilonka nagyot sóhajtott. Valami szorító kíntól szabadult meg a szíve. Megindult kísérőjével.
– Kisasszony! Én önnek sokkal tartozom – beszélt a bohóc –; nem rajtam múlt, hogy azt eddig nem róhattam le; de nem tudtam önöket feltalálni. Íme, a szerencsés véletlen kezemre játszott. Éppen a cirkuszból jövök, ahol dolgomat végeztem. Most nem hínak Kaczenbuckel Jánosnak; francia vagyok, Tresor a nevem. Mindennap előadást tartok a kegyed kis lovával. Tudja kegyed, hogy mit ér a kegyed kis paripája? Én megköszönöm, ha kegyed átengedi azt nekem ötszáz forintért.
Ilonka megremegett. Mennyi pénz!
– Én azt önnek ajándékba adtam – felelt rá.
Még most is büszke.
– De én nem fogadtam azt úgy; emlékezhetik rá, kisasszony, hogy akkor is megmondtam, hogy azért Kaczenbuckel János, mihelyt módjában lesz, fizetni fog. Most pedig módomban van. Úr vagyok, olyan fizetésem van, mint egy osztálytanácsosnak, s jobban szeretnek mellette. Kegyednek pedig családja van, melynek bizonyosan jól fog esni, ha egy régi adósa azzal a szóval kerül elő, hogy eljött fizetni. Nemde? No hát, ha áll az alku: a kis lónak ötszáz forint az ára.
– Nem, uram, az nem ért akkor százat, mikor én önnek adtam. Én értem azt.
– Ah, dehogy érti, kisasszony. Igen: a lónak a feje, meg a négy lába. De annak a lónak lelke van! s azt a lelket kegyed ébresztette benne! Tudja, kisasszony, minden állatnak van lelke, kisebb-nagyobb, éppen, mint az embereknél; némelyik meg egészen barom marad, ez az embereknél is úgy van. Ha az állattal kicsi korától fogva úgy bánnak, mintha ember volna, okosan, szeretettel beszélnek hozzá, megmagyarázzák neki, mit miért kellett úgy tenni, ok nélkül meg nem ütik, igazságtalanul nem mellőzik: lélek támad benne. A mi mesterségünk az állatok lelkével foglalkozni. Óh, nagyon szép mesterség ez! Több, mint mesterség: művészet; több, mint művészet: tudomány! Ahány állat, annyi jellem, annyiféle nevelési modor; de aki ért hozzá, semmi sem vész kárba náluk. Egyikben humor van, másikban nemes pátosz; egyik naiv, másik filozóf. A kegyed kis pónija különb humorista, mint én magam; és ami legjobban bizonyítja, hogy lelke van, az, hogy nagy finanszié! Oh, azt kegyednek meg kell nézni, mikor egyszer egy nagy lakoma után (én vagyok a pincér, ő a vendég) eléje hozom a számlát, s ő egy fekete táblára írja a patkójába csíptetett krétával a mondott számokat, s utoljára összeadja az egészet, hogy kijön a helyes összeg, mintha akármi Buchhalter adta volna össze. Oh, az nagyon derék! A közönség tombol, mikor ezt látja. Óh, ezt kegyednek is meg kell nézni! Holnap mindjárt. Tudom, tudom, mit akar mondani, hogy a kedves mamája beteg. Úgy értem, hogyha jobban lesz. Nekem van egy kisleányom, tizenkét éves (már kötélen dolgozik), azt majd elküldöm kegyedért, s előadás után magam hazakísérem szállására. Óh, igen jó helye lesz kegyednek, a proszcénium előtt, ahol nem őgyeleg a profán publikum, s ahonnan legközelebb láthatja kegyed az állatokat. Pompás állatjaink vannak. De valamennyi között legkedvesebb a kegyed kis pónija. Okvetlenül szükséges, hogy kegyed azt meglássa, hogy maga megbecsülhesse, mit ér, mert így hiába mondom, kegyed valami rossz élcnek veheti, hogy ötszáz forintot ígérek egy olyan kis tizennégymarkos lovacskáért. Pedig bizony isten, az kevés. Ebben a nyomban megadnám kegyednek, de persze Tresor nem hordja az egész trezorját magával. Kérem, azt mégis engedje meg kegyed, hogy foglalót adjak rá. Úgy hiszem, ötven forint van a tárcámban. Kérem kegyedet, az én érdekemben kérem, vegye el mint foglalót a kis lóra, mert lássa, attól tartok, hogy más még többet talál ígérni kegyednek, ha megtudja, hogy az a ló a kegyedé, én pedig el nem tagadom, s még elárverezik a kezemről. Vannak rivális lovardások, akik nehéz összegeket dobnának ki, hogy azt a specifikumot elüssék a kezünkről. Azért fogadja el, jó kisasszony, tőlem ezt a felpénzt; bizony isten, ha holnap meglátja a lovát, azt fogja mondani: ez a ló egy milliót ér, s akkor rajtam lesz a sor szépen könyörögni, engedjen le az árból kilencszáz-kilencvenkilencezerötszáz forintot.
Azzal odaerőltette Ilonka kezébe a tárcájából kivett bankjegycsomót.
– Jól van – szólt Ilonka –, elfogadom, mert szükségem van rá. Még többet is megvallok önnek: enélkül tán a kétségbeesés sugallatát követtem volna, mert honn három betegem fekszik, apám, anyám, testvérem nyomorban, s engem kézimunkám díjától fosztott meg a csalárdság. Ön engem oly örvény széléről húzott vissza, amire borzadva tekintek hátra. Hiszem Istenemet, hogy ez nem ok nélkül történt, s kezdem remélni, hogy egy fordulópont következik, ahol egy jobb élet veszi kezdetét. Oh, az eddigi rettenetes volt! Nem mondom senkinek soha, mert akik hozzám legközelebb állnak, azoknak nem szabad azt megtudniok: de eddigi életem egy mindennapi meghalás volt mindennapi újraébredéssel. Engedje, hadd szorítom meg becsületes kezét. Idegen, ismeretlen komédiás! Egyedüli, önzetlen jó barátom! Legyen nekem az ezután is! Mindenki eltaszított a világban; egyedül ön nyújtá kezét, ki nem tartozott nekem semmivel, egyedül egy rég elhangzott jó szó emlékével.
A leány sírva fakadt. Nem illett az utcán, de tették azt azon az estén mások is Bécs város utcáin, s a járókelők tudták, hogy van ok rá elég.
– Most hagyjon ön el; innen már egyedül is hazatalálok; még a gyógyszertárba is kell mennem, s ott megvárakoztatnak. Felpénzt is kell adnom az új szállásra, hova az enyéimet holnap átköltöztetem. Itt a szállás címe. Ha elküldi ön holnap hozzám a kisleányát, megengedi, hogy azt „kistestvérkém”-nek szólítsam?
– Óh, kisasszony!
– El fogok menni mindenüvé, ahova ön mondja, hogy menjek.
A bohóc büszke arccal felelt.
– Azt teheti is, kisasszony! Mert a bukfenchányó bohóc fejtetőn jár a publikum előtt; de emelt fővel jár a publikum között; pirosra festi az arcát este, de mikor lemossa róla a festéket, nincs oka pirulni senki előtt, és Istenre mondom önnek, hogy a bohóc leánya, mikor a kötélen táncol, jobban meg van őrizve mindennemű lebukástól, mint az a hercegasszony, aki őt páholyából nézi.
Ilonka édesanyja már aggódott leánya hosszas kimaradásán, midőn az hazaérkezett. A leány elmondott anyjának mindent. Világosinét egészen felélénkíté ez a történet. Amily nagy mértékben szidta azokat a gézengúzokat, akik leányának egy heti munkabérével s még keserves utolsó biztosíték pénzecskéjével is kridát csináltak, éppoly túlcsapongó volt a bohóc magasztalásában, ki az elvesztettet visszapótolta. Óh, ennek a derék embernek a barátságát visszautasítani nem szabad. Még ő unszolta leányát legjobban, hogy elmenjen a holnap esteli előadást megnézni. Nem történik azalatt idehaza semmi baj.
A jó asszonyság annyira biztatta magát, hogy másnap elhitette Ilonkával, hogy már nem beteg: fölkelt jókor, maga segített a másik szállásra átköltözésnél.
Az egy jó kis kedves szállás volt. Egy jó nagy szoba, festett deszkafallal kétfelé választva, úgy hogy kettőnek lehetett használni; mindkét ablaka egy urasági kertre nyílt. A kertbe ugyan tiltva volt menni, de az akácfáknak nem volt tiltva, hogy virágaik illatával a körüllakó zsellérek szobáit is betöltsék.
Kevés munka volt a berendezéssel, délig bőven el lehetett rakosgatni mindent.
Az orvosnak igaza volt. A szállásváltoztatás, a jobb lét reménye legjobb gyógyszere volt Ilonka betegeinek. Sok olyan betegség van a világon, amiben a kedély férgei marcangolják szét az idegeket, mintha a menekülni vágyó lélek tépné magáról a testet.
Világosit nem lehetett az ablaktól elvonni, úgy tetszett neki a kilátás azokra a tulipánokra, amik a szomszéd kertben már ütögették fel a fejeiket a földbül; Világosinénak a láza is elmaradt e napon, s azzal biztatta Ilonkát, hogy már egészen meggyógyult.
A délután igen boldogan folyt le. Ilonka maga is úgy érzé, mintha azzal, hogy most a délutáni nap besüthet ablakukon (volt szállásuk soha sem kapott napsugárt), már az egész élet világosabb volna. Talán már hajnalodik?
Anyja határozottan kívánta tőle, hogy estére elmenjen a cirkuszba. Ez félig-meddig kötelesség is. Üzlet forog fenn. Ha a lovardás meg akarja adni a lova árát tisztességesen, miért ne fogadnák azt el? Rá is vannak szorulva, mert egy ideig alig lehet arra számítani, hogy Ilonka hímzőmunkát kapjon. Egyéb női munka pedig nem szerzi meg a kenyérhez való sót. Ha tehát Ilonka szereti a családját, áldozza fel az ő kedvükért ezt az estét. Hiszen anyjának nincsen már semmi baja. Kötelessége, hogy menjen mulatni.
Délután, jóval hét óra előtt meglátogatta őket a bohóc leánya, a kis tizenkét éves Hermin: egy vidám, kondor, szőke hajú gyermek, kit atyja azért küldött, hogy vigye magával a cirkuszba Ilonkát.
Mademoiselle Hermin fiatalsága dacára már önálló művésznő volt, mégpedig kötélen és vassodronyon és féllábon is önálló, s tartott valamit művészi renoméjára. Mint jól nevelt kisasszony, nem járt egyedül; testvére kíséretében jött, az ifjú Francois Tresor lovagias oltalma alatt, ki ugyan csak tízéves gentleman, de mint kitűnő akrobata, kellő tekintéllyel bírt a világban elfoglalt állásának nyomatékot adni.
A miniatűr Lovelace megbízatásához illő aplombbal mutatá be magát és testvérét az úri családnak, melynél már egyszer volt szerencséje lábbal az ég felé tisztelkedni. Az első bevezetés után gyorsan következett, hogy a kis szöszke leányt megszeressék a Világosi család tagjai. Az eleven, beszédes leányka úgy emlékezett minden apró körülményre, mely amaz emlékezetes látogatásukat Világosiék udvarán jellemzé, ahogy csak romlatlan szívek szokták tartogatni elfogadott jótettek emlékeit. Egyfolytában elbeszélte a „Csilla” egész folytatólagos élettörténetét onnan kezdve, ahogy a Tisza melléki nyomorúság völgyéből kijutottak, egymás mellett hálva a puszta fenyéren s egymás kenyerét osztva a puszta vásárokon, egész odáig, ahol a bécsi híres lovardaigazgató figyelmét felköltötték a bohócok és kis paripájuk, s lett a Kaczenbuckelekből Tresor, a „Csillá”-ból „Filosof”.
– „Filosof”-nak nevezte el a papa, mivel nagyon bölcs állat; mi csak röviden „Filli”-nek hívjuk. No, majd meglássa kegyed, Ilonka kisasszony, milyen okos kis állat lett belőle. Még a kegyed nevére is emlékezik. Mi sokszor megtettük vele azt a tréfát odahaza, hogy elszámláltunk előtte egy csoport nevet a naptárból sorba: Linka, Minka, Amália, Pepita, mindegyikre csak a fejét-rázta, de mikor azt a nevet mondtuk: „Ilonka”, akkor kezdett röhögni, nyeríteni, s a fejével bókolt. Oh, mi nem hagytuk magunknak elfelejteni ezt a nevet; megtanultuk azt az úton a parasztgyermekektől, akik nem győzték dicsérni azt a jó Ilonkát, aki nekik kenyeret és jó szót adott azokban a keserves időkben.
Az ifjú Herkules is erősíté, hogy az bizonyára úgy volt. Azért csak jöjjön el ma a kisasszony őket megtekinteni. Ő maga a kisasszony tiszteletére a „fogoly cserebogár” malomrepülését fogja produkálni. Ez csak nagy ünnepélyek alkalmára tartatik fenn, mert igen nehéz. Hogy pedig ez a másik ifjú gentleman, ki olyan nagyon hallgat, ne unja magát odahaza, hozott a számára egy képeskönyvet, az is tele van tarka állatokkal, erőművészi alakokkal, majd elmulatja vele magát.
A kis néma nagyon megörült a képeskönyvnek; egészen elfeledte tőle minden baját. Meg tudta köszönni szépen, csókot vetve érte kezével, s mutatta az ifjú akrobatának, hogy ő azzal a könyvvel vele fog hálni. Az ifjú Tresor egész komoly arccal helyeselte ebbeli szándékát.
Ily szolid társaságban bizony nyugodtan eresztheté el leányát Világosiné, kivált miután arról is biztosítva volt, hogy előadás után ismét haza fogják kísérni.
Ilonka maga is könnyű szívvel távozott hazulról.
A cirkuszban a művészek számára fenntartott mellékajtón vezették be Ilonkát. Ott már teljes kosztümben várt reá régi jó barátja; tudniillik hogy zöld békának öltözve, zöldre festett ábrázattal és rózsaszínű üstökkel. Ilonka nem is ismert rá, csak mikor a gyermekek biztosítók róla, hogy ez a béka a papa.
Egy szolga azután a helyére vezette Ilonkát, egy számozott székre. A gyermekek benn maradtak az öltözőben, készülniök kellett az előadáshoz.
Ilonka számára igen jó hely volt választva az előszínben, mely a fövénykör és a színpadi függöny között van; oda többnyire a művészekhez tartozó családtagok települnek le, s az biztos társaság. Ilonka sokat élvezett az előadás alatt. A cirkuszi látványok gyönyörei nem olyan felületesek, mint azt mi magas paripáinkról szoktuk megítélni; van abban valami elmélkedésre méltó, minő tökélyre képes az emberi izom s az állati halandó lélek.
Merész gondolat ez: a gyönge gyarló emberi testet acéllá edzeni; megmutatni, hogy az ember, ha akarja, még az állatok királyát is megfoszthatja rangbeli elsőbbségétől, mert lehet erősebb, mint az oroszlán; s még merészebb gondolat: lelket nevelni egy állatban, lelket, melynek ismeretei vannak, nemes indulatai, van kedélye, van emberi nyugalma, van szeretete emberek iránt.
Ilonka különös élvezetét találta a jól idomított paripákban; a testgyakorlati mutatványoknak is tudott tapsolni; gyermekkorában neki is kedvenc mulatsága volt az, s acélizmait, elpusztíthatlan egészségét annak köszönheti.
A „cserebogár szélmalma” csakugyan fortélyos mestermű volt. Egy keresztben álló vasrúdon forog kezénél fogva Tresor, a béka és fia, a levelibéka, sebesen, mint a szélmalom szárnyai, akkor a gyermek lecsúszik az apja termetén végig, s utoljára annak bokáiba kapaszkodik két kezével; az apa azalatt folyvást hajtja magát körben a magasan álló rúdon, míg fia oly sebesen repül lábait fogva a légben, mint a cérnára kötött cserebogár. Ez a látvány a gyöngébb nézőket borzalommal tölti el.
Most végre következik a „Filosof”.
A nézőtömegben már előre hangzik az a készülődő nyüzsgés: egyik ember mondja a másiknak, hogy no, most jön valami jó. Ilonka mellett is ült egy sovány asszonyság, aki nagy barátsággal magyarázza neki, hogy mi jön egymás után. No, most vigyázzon ide, mert ez valami nagyon jó lesz!
A csengettyű jeladásra kilépdegélt a fövényre a „Filosof”. Nagy gravitással jött, a fején volt egy irtóztató nagy cilinderkalap, erősen gyűrődött állapotban, ahogy „Filosof” kalapjához illik, az pedig nem volt a fejéhez kötve, de szabadon állt rajta, magának kellett ráügyelni, hogy a két füle közül le ne billenjék.
A beszédes szomszédnő előre elmondá Ilonkának: milyen dicső dolog lesz majd ezzel a kalappal, mikor végül a „Filosof” a kocsmában nem tud fizetni a pincérnek, s az el akarja érte venni a kalapját, az meg nem engedi; a kalapot elkapkodják egymástól, utoljára is a kalap a bohóc fejére kerül, ki abba nyakig esik bele; a „Filosof” pedig totál részegen borul a pincér nyakába, s annak úgy kell azt két első lábainál fogva a hátán kicipelni a kocsmából. Az ember holtra nevetheti magát azon.
Volt pedig a „Filosof” szájában egy roppant nagy pipa, úgy félszája szegletébe volt vágva, ahogy azt korhely bummlerek szokták fityegtetni. Lépésein a „Filosof”-ot megillető gravitáson kívül bizonyos bizonytalanság is volt észrevehető, mely azt a gyanút költi, mintha a „Filosof” az egyik kocsmától a másikig terjedő út távolát méregetné. A fövény közepére van letéve egy kerek asztal, amellett áll egy harangláb nagy rézcsengettyűvel. A „Filosof” odatalál, leül úri módon az asztal mellé, s elkezd hatalmasan csengetni.
Tresor, a pincér jön lélekszakadva. Megismeri a maga emberét. – Ah, ismét itt tetszik lenni? Pompás vendég! Hat helyett eszik, hét helyett marad adós.
A „Filosof” felrakja a két első lábát az asztalra, s türelmetlenül dörömböz. „Mindjárt, mindjárt! Tessék addig egy kis újság!” A bohóc eléje teszi a „Volkszeitung”-ot. „Filosof” bosszúsan csapja azt le az asztalról: neki nem kell ultramontán lap. A közönség tapsol. A bohóc aztán kiteríti eléje a „Kikeriki”-t. Persze fejjel visszafelé fordítva. „Filosof” segít magán. Megváltoztatja az ülését, s úgy foglal helyet, hogy egyenesen álljon előtte a „Kikeriki”. Azt azután, a szájában levő pipát az asztalra támasztva, olvassa nekiborulva. A bohóc siet fidibuszt csinálni a „Volkszeitung”-ból, s rágyújt vele a „Filosof” pipájára. Abból akkor tűzokádó tör ki; a bohóc hanyatt esik ijedtében, a „Filosof” pedig nyugodtan néz a lapba, s nem törődik az orra alatt sziporkázó tűzijátékkal. Jön aztán a bohóc az étlappal. Hosszú papírlepedő van a vállán keresztülgöngyölgetve, melyről százféle cifra francia ételnevet hadar elő vendégének. A „Filosof” int, hogy csak egymás után valamennyit. A pincér kiszalad, visszajön húsz tányért egyensúlyozva a két kezében, hat poharat a fogai között, hetediket a feje tetején. A vendég sorba fogyasztja az eléje rakottakat, s engedi magát itatni. Végre következik a fő tréfa. A pincér előjön egy nagy fekete táblával, amire ökölnyi számok vannak felírva. Azokat a „Filosof”-nak kell összeadni, mert a pincér számítása hamis. A „Filosof” patkójába egy darab kréta van szorítva, azzal ő a főösszeget maga szokta felírni római számokkal a közönség általános bámulata között. Hogy tud egy ló különbséget tenni X és a V, meg az L és az I számértéke között?
Idáig haladt az előadás.
Hanem mikor már a számlára került a sor, a „Filosof” elkezdett nem figyelni oda, a szemei megakadtak egy tárgyon, s a pipa kiesett a szájából. Mikor aztán a bohóc eléje tartotta a táblát, hogy adja össze a számokat, hirtelen kapta magát, keresztülhúzta a krétájával az egész számlát, felugrott, átszökött az asztalon, feltaszította vendéglősét táblástul együtt, a kalap lerepült fejéről, s ő maga megugrott.
A közönség azt hitte, ez valami víg improvizáció, s végtelenül jónak találta a tréfát; hanem a bámulat lepte el aztán, midőn egy perc múlva azt látta, hogy a „Filosof” egyenesen odarohan a proszcénium zártszékeihez, ott egy fiatal leány előtt megáll, s aztán egyszerre két térdre bocsátkozik előtte, és elkezd vihogni, mint egy ember, ki örömét akarja kifejezni, és nem talál rá szavakat; odanyújtja feléje fejét, orrlyukai forró párát fúnak, sörénye repked egyik oldalról a másikra, szemei szikráznak, azután pajkosan megugrik, s elkezd ott egy helyben negédes táncot járni, ahogy azt a délceg iskolaparipák szokták azokkal a nemes hajlásokkal, azokkal a bókoló térdelésekkel, azokkal a lejtő quadrilllépésekkel, amiket őtőle nem látott soha senki; s feláll két hátulsó lábára, mint azok az első művészi paripák, s ágaskodva körülfordul egész negéddel, mint azok a büszke mének; utoljára aztán levágja magát a porba, meghentergőzik, mint valami igazi parasztló, s elnyújtva mind a négy lábát, odafekteti a fejét egykori kisasszonya lábaihoz, miként régen odakinn a tarlón, mintha mondaná neki most is: „Nem jössz-e ide megpihenni?”
Aki ezt a jelenetet meg nem értette volna, nagyon fogékonytalan idegzettel kellett volna bírnia.
Maga a bohóc is mozdulatlanul állt ott, szerepéből egészen kiesve, zöldre festett arcán a meghatottság látszott: olyan volt vele, mint a bronzszobrok, mik rézzöld színük alatt komoly indulatok vonásait mutogatják.
Ilonka el volt érzékenyülve. A kedvenc állat hű ragaszkodása könnyeket csalt szemeibe. Nem hallá a közönség bámulatának kifejezését, a felriadó tapsot, nem látta a feléje szegzett látcsöveket, csak régi kedves lovacskája hízelgésének változatait látta és hallá, s szíve megtelt valamivel, aminek túl kellett ömleni.
Mikor végül a kedvenc állat odafekteté fejét lábaihoz, a proszcénium párkányzatára, Ilonka elfeledte az egész világot maga körül; lehajolt hozzá, egyet ütött a hű paripa nyakára tenyerével, és régi nevén szólítá: „Csilla!”
A lovacska mint egy villanyütésre szökött fel erre, s egy csodálatos félszeg ugrásban fejezve ki hódolata bókját, szép csendesen visszaügetett elhagyott asztalához, még a bohócot is megfogta szájával, hogy kötelességére figyelmeztesse, s azután folytatta a félbehagyott szerepet, minden bravúrját elővéve eddigi tanulmányainak.
A par excellence „kedélyes” főváros közönségét egészen megnyerte ez a jelenet; taps és tombolás kísérte a pónit, ezernyi szemsugár fogta kereszttűzbe a leányt. Hiszen azon is volt mit nézni. Oly szende, oly valódi volt elpirulása ennyi bámuló nép közepette, s oly őszinte az öröm, az elérzékenyülés kifejezése arcán. – Ki lehet ő? – kérdezte ezer meg ezer ember egymástól.
Az előadás végeztével Tresor és gyermekei emberi alakjaikba travesztálva fogadták Ilonkát.
– No, hát mit mondtam önnek? – kérdené a bohóc ragyogó arccal. – Nem egy milliót ér-e a kegyed kis paripája?
Ilonka meghatottan rebegé:
– Félek tőle, hogy még elcsábít. Mikor odajött hozzám, egy percre az a gondolatom jött, hogy odavetem magamat a hátára, s vágtatok rajta, mint a többiek, míg lélekzetem elhagy.
– No, az volna csak még ránk nézve a fogás! Most már tehát semmi különöset sem fog kegyed találni az ajánlatban, melyre foglalót adtam?
– Elfogadom azt.
– Az igazgatóság egyszerre fizetné ki az árt kegyednek, ha neki adná el, de én szeretném megvenni magamnak. Megteheti-e azt a szívességet nekem, hogy tőlem öthavi részletben fogadja el a fizetést?
– Ahogy önnek tetszeni fog.
Tresor nem titkolta el örömét az alku fölött.
– Meglássa, mit fognak a lapok beszélni e mai intermezzóról. Az én zöldre festett pofámon is csorgott alá a könny. Egy fűzöld könnyeket síró béka.
Tresor bérkocsit hozatott, s mind a hárman együtt kísérték haza Ilonkát.
Másnap délben az első havi részlet második felét is kézbesíték Ilonkának.
A család betegei ismét szemlátomást javultak.
Hanem harmadnap nagy szomorúan látogatott el hozzájuk Tresor.
– Jaj, kisasszony – mondá kétségbeesett ábrázattal. – Kegyed minket tönkretett, bankrottok vagyunk, kridát mondunk, s becsukjuk a boltot. Képzelje csak; a tegnapi előadáson a „Filosof” meg volt bolondulva. Nem hallgatott semmi szóra, nem produkált semmit, kétszer-háromszor körülnyargalta a színkör fövényét, benézett minden páholyba, s azután, hogy nem találta, akit keresett, vissza akart menni az istállóba; minden biztatásom haszontalan volt, ha megfogtuk, rúgott, ficánkolt, harapott; úgy tett, mint egy tökéletes vadló, akit akkor fogtak ki a mokány ménesből, s utoljára is kitépte magát a kezeink közül, s a numerusának végképp el kellett maradni. Nem akar semmiről tudni, ha kegyedet nem látja.
Ilonka kedélyesen elnevette magát.
– Hát jól van. Majd odaülök ismét, hogy lásson.
Tresor ugyan kapott ezen szón.
– De komolyan ígéri ezt kegyed? Nem tréfál?
– Ha ezzel önöknek szolgálatot tehetek.
– Óh, ez igen nagy jóság lesz öntül, kisasszony! Hiszen erre gondoltunk mi is. Az igazgató felhatalmazott engem, hogy ígérjek kegyednek minden estére, melyen színkörünk egy páholyában végignézi az előadást, tíz forint tiszteletdíjat.
– Ah, minek azt? Nekem nem kerül az semmibe.
– Tanácslom önnek, kisasszony, hogy fogadja el. Tisztességes úton jött jövedelem, s aztán elfér az egy háztartásnál. Nekünk pedig bőven behozza az a kamatjait. Gondolja ön, ma minden ember arról beszél: a „Filosof” nem akar játszani, ha feltalált úrnőjét nem láthatja. Ha holnap kitesszük a színlapra: „Filosof recognising his mistress” – micsoda tolakodás lesz a pénztárnál! És az kegyedet egy cseppet sem fogja zsenírozni. Kegyed mindennap más páholyban ülhet, azt a kis arcfátyolt lebocsáthatja az álláig, hogy a bámész tekintetek ne háborgassák.
– De uram, ha én elfogadom az önök művészete által szerzett kenyeret, akkor nem fogom az arcomat eltakarni, hogy szégyeneljem ezt a művészetet, melynek magam is kiegészítő részeül szegődtem. Elmegyek, s hagyok az arcomra nézni három óra hosszat mindenkinek.
– No, az dicső lesz! Ezeren tudakozódnak már nálam, hogy kegyed kicsoda. Nem mondtam meg senkinek. Nyersen, kereken elutasítottam mindenkit. Egy disztingvált hölgy, akihez senkinek semmi köze, punktum. Azt fogom mondani, hogy kegyed angol nő; magyar honfitársai nem tudják meg.
Ilonka keserűen felkacagott.
– Hagyja ön el, jó barátom! Az én magyar honfitársaim közt vannak oly hírhedett bukfenchányók, oly országos komédiások, hogy ha azok miatt nem akarják magukat szégyenleni, nem szükség a pirulást azon kezdeniök, ha egy honleányuk a cirkusz homokjából veszi fel az istenadta kenyeret!
Világosinénak nem volt semmi szava az alku ellen. Ilonka formaszerű szerződést kötött. Mindennap nyolc órától fél tízig a cirkusznak egyik földszinti páholyában helyet foglalni: ez volt kötelessége.
Eleinte nehéz volt hozzászokni a nyomasztó érzéshez, hogy percekig az összes ezernyi közönség tekintete az ő alakján tűz össze, mintha minden tekintet egy-egy lidércnyomás volna; hanem később megszokta ezt, mint ahogy megszokja az ember, hogy tizennyolcezer mázsányi levegőoszlop nehezül alakjára, s jár-kel vele anélkül, hogy érezne a teherből valamit.
Az esték egyforma sikerrel végződtek. A „Filosof” addig nem kezdett az előadáshoz, míg régi úrnőjét valamelyik páholyban meg nem találta; a páholy mindig változott; akkor azután szokott üdvözletét megtéve előtte, egész kedvvel fogott groteszk produkcióihoz, s a színlapon állandó tért foglalt ez a sor: „Filosof recognising his mistress”. („Filosof” ráismer úrnőjére.)
Előadás után a Tresor családtagok kísérték haza rendesen Ilonkát; ha jó idő volt, gyalog; ha rossz idő volt, bérkocsiban; s Ilonka tapasztalhatá, hogy a bohóc leánya jól meg van védelmezve. Az öreg Tresor egészen úgy viselte magát irányában, mint második apja. Szeles tolakodókat erélyesen hessegetett el tőle messzire; egypár ifjú himpellérnek azt is megmutatta, hogy a cirkuszi Herkules öklei a tettleges kapacitációhoz is értenek, s a védencéhez csempészendő szerelmes leveleket hozóikkal együtt repítette ki az ajtón.
Mert szerelmes levelek jöttek özönnel.
A leány tüneményes szép alak volt. Titokszerű megjelenése még érdekesebbé tette. Megfejthetlen maradt a bűvhatás, melyet a cirkusz egyik legügyesebb állatjára gyakorolt. Hogy a társulat személyzetéhez nem tartozik, azt tudták. Mi a neve? Azt az igazgató most sem mondhatta meg; azt a Tresor családon kívül senki sem ismerte, s azok nem voltak kivallathatók. Lakását nem lehetett felfedezni. Figyelmét nem lehetett megragadni. Szemei nem tévedeztek a közönségen soha. Egyedül ült páholyában, s az előadást nézte, vagy merően bámult fekete legyezőjére, mintha arról olvasna valamit.
Pedig sokat beszéltek felőle. Ahol csak a cirkuszok habituéi összejönnek, mindenütt emlegették a bűbájos straniérát, a megközelíthetlen tündért, akit senki sem ismer.
Egy délután éppen egy asztalnál beszéltek róla a „Café Daum”-ban, hol katonák és polgári uracsok ültek vegyest, s bírálgatták a város szépségeit.
– Én már tudom, ki ő – szólt az egyik. – Amerikai tábornok leánya, ki a déliek részén esett el; maga is apja mellett szokott póniján lovagolni; ez az a póni. A háború megszűnt, az apa meghalt, a leány elszegényült, a lovat elfogták. Itt találkoztak ismét.
A másik mást tudott.
– Nem is leány az, hanem férfi; vannak, akik ismerték, mint Garibaldi-önkénytest. Azért nem válaszol, ha hozzá szólnak, mert elárulná férfilétét.
A harmadik legokosabb akart lenni.
– Komédiásnő, mint a többi. A társasághoz tartozik. Betanult szemfényvesztés az egész, a közönség elbolondítására. Alkalmasint valamely bohócnak a szeretője.
Ennél a szónál felkelt az asztaltól egy szőke szemöldökű katonatiszt, ki eddig hallgatag szürcsölte feketekávéját, s így szólt:
– Én hát megmondom, uraim, önöknek, hogy ki ez a hölgy valóban és igazán.
Ez a fölszólaló volt Föhnwald.
