Egy nagy férfiú pongyolában
Egy nagy férfiú pongyolában
Az utolsó lelkesítő tószt is elhangzott azon a búcsúlakomán, melyet a zárgyűlés után Harter Nándor a lelépett megyei tisztikar és feloszlatott megyei bizottmány tiszteletére adott. Azután mindenki hazament, a teljesített kötelesség jótékony érzetével keblében.
A főispánnál nem maradt hátra senki; minden ember tudta jól, hogy annak most sok dolga van: a lemondásról szóló hivatalos jelentését kell megírnia, s az kemény dolog lesz. Azonkívül arra is időt kell neki engedni, hogy a ma tíz órakor ablaka alatt tartandó fáklyászene alkalmával magas válasz-szónoklatra gondolatait rendezhesse.
A vendégek a viszontlátás reményének kifejezése mellett távoztak, az ünnepelt honfi pedig sietett fáradságos napját újabb fáradsággal bevégezni dolgozószobájában.
A dolgozószoba is megérdemli a leírást, mert lakójának lelkületére élénk világot vetend. Körül a falon a nemzeti történet gyásznapjaiból vett képek. Itt egy lefejezett hős, kit a királyi eskü dacára végeztek ki, letakarva fehér szemfedővel, lábainál a megőrült ara; amott egy vérbosszút tervelő apa, mellette a tört szívű leány, kit egy királyi herceg gyalázott meg; más rámában egy gyermekeitől búcsúzó fejedelemnő, kit megfosztanak fejedelmi és anyai címétől osztrák zsoldosok és veres hajú jezsuiták; ismét másik fekete keretben két halálra készülő magyar főúr, ki börtönében utoljára szorít egymással kezet. Emitt egy gyászruhás királyleány, ki atyja sírjánál keres oltalmat a bitorló idegen ellen. Aztán tizenhárom arckép egy sorban, gyászfátyolos babérral koszorúzva. Majd meg egy véres csatakép a legsötétebb történelmi háttérrel. Aztán ismét nevezetes férfiak arcképei. Itt egy magyar miniszter, ki tavaly főbe lőtte magát. Ott egy magyar ellenzéki vezér, ki nemrég lőtte magát agyon. Amott ismét egy büszke homlok; az is magyar miniszter: azt főbe lőtték. Azután egy nagynevű magyar költő: ezt nem tudni, hol lőtték agyon.
Alig van nemzeti képzőművészet, a lengyelt kivéve, mely annyi rémalakkal, gyászjelenettel népesítette volna be a lakházak falait, mint a magyar. Ez is egy darab korrajz. Egész kultusz az már, a nemzeti martirológiának kultusza.
Minő kedélyben lehet az, ki ily jelvényekkel veszi magát körül?
De még nemcsak a képek azok. E nehéz gondolatokról beszélnek a könyvtár ódon kötetei, titkos, rejtegetett könyvek, a hajdan és az újkor szomorú revelációi, a falon függő kardok, buzogányok, az asztalokon a papírnyomtatóul heverő emlékezetes kövek, a szögletbe támasztott pálca, valamelyik politikai celebritásnak várfogságban készített faragványával bunkóján, egész az óraláncról lefüggő aranyba foglalt rézpénzig, melynek zöldrozsdás alapjából e szó tűnik elő: „Libertas”.
E szoba lakója nem vetheti olyan helyre szemét, ahol meg ne szólítsa egy nagy, elnyomott panasz.
Harter Nándor leült íróasztalához, kivette fiókjából írótárcáját, felnyitotta annak mesterséges zárát, s egy tiszta lapot kivéve belőle, írt nagy figyelemmel.
Semmi kétség, hogy ahhoz a tárgyhoz, amiről most van az írás rendje, nagy figyelem szükséges.
Nyolcat ütöttek az órák, amidőn készen lett az írással; akkor csengetett hajdújának.
– Eredj, hívd át a titkár urat; mondjad, hogy készen vagyok a jelentésemmel, s le akarom tisztáztatni.
A hajdú elment, s egy perc múlva bejött a titkár.
Mintegy harminc éves férfi lehetett. Iskolázott finomságú alak. Meglátszott rajta, hogy előkelő tásaságokban forgolódáshoz van szokva. Arcvonásai szépek volnának, ha mindegyiknek valami éles kifejezése nem volna. Például szájának igen szép metszése volna, ha oly erősen összeszorítva nem tartaná, mintha nem hinné elégnek, hogy nyelvét kötve tartsa, még a fogak és ajkak kettős kapuját is be kell zárni előtte, sőt még a szép fekete bajuszt is félig lehajtani rá. A hajlott orr merész vágyakat és erős akaratot fejez ki, a ránctalan homlok a fölfelé simított hajjal hideg számítást; s az összevont szemöldök alól villogó szemek szépek lehetnek, mikor könnyelmű asszonyok szemébe mosolyognak, de a férfi begombolkozik előttük, mert a művészi kulcsot látja bennük, mely gondolatainak nyitját keresgeti.
– Méltóztatott hívatni? – szólt főnökéhez.
– Becsukta ön maga mögött az ajtókat?
– Mind a kettőt.
– Azért kérettem önt, hogy készen van-e a jelentésemmel?
– Itt van nálam. Méltóztassék átnézni.
– Fölösleges volna. Ön remekül tudja az ilyesmit föltenni, s ismeri nézeteimet. Kérem, majd maradjon itt szobámban, s tisztázza le. Az ívpapírt előre aláírtam már.
– De talán mégis jó volna elolvasni, hátha valamit kifeledtem belőle?
– Nem érek rá. Még sok elintéznivalóm van. Így is elkéstem. Már nyolc óra múlt, s tíz perc alatt útban kell lennem.
– El tetszik utazni?
– Jószágomra megyek. Még az éjjel meg kell érkeznem. Most kapom a tudósítást a tiszttartómtól, hogy az adóbehajtó megizente holnapra a sarcolást. Holnap tizenhat lovast küld a jószágomra; ha holnaputánig nem fizetek, harminckettőt, azután hatvannégyet. Én be akarom várni, míg az egész szakaszt odaküldi, s ezért magamnak otthon kell lennem, nehogy valami baj támadjon belőle. Az embereim heves vérűek. Azért önt kell kérnem, hogy végezze a szükséges teendőket itthon. Itt a pecsétnyomóm; a jelentésemet küldje meg a kancellárnak. Négy nap múlva itthon leszek.
– S ha azalatt megérkeznék a kormánybiztos?
– Ön át fogja neki adni az irományokat. Itt vannak kulcsaim. Az irattár kulcsát ismeri ön közöttük.
– S minek nekem a többi kulcsok?
– Ezek íróasztalom és többi szekrényeim kulcsai. Tartsa őket magánál. Nem tudja az ember, hogy a mostani felfordult világban mi történhetik. Eszébe juthat a sok ember közül valakinek, aki most összevissza parancsolni fog, hogy házmotozást tartson szállásomon. Arra az esetre jó, ha kéznél vannak a kulcsok. Az íróasztalomban vannak magánlevelezéseim s okirataim, azokat, kérem, nézze át, s ha valamit vesz közöttük észre, aminek nem volna jó akárki kezébe jutni, önre bízom, hogy semmisítse meg. Ezekben a szekrényekben állnak mindenféle célokra beküldött pénzek: honvédegyletekre, síremlékekre, akadémiára, ünnepélyekre, s magam sem tudom, mi mindenféle alkalmakra kezem alá bízott pénzek. Azt sem tudom, mennyi. Ön legyen szíves azokat számba venni, s majd alkalmilag nekem egy kimutatást adni róluk. Saját pénzeim is vannak közöttük, azokat válogassa ki, és különítse el. Nem tudom, mennyi lehet. Azután engemet mindennap tudósítson futár által az idebenn történendők felett. Most pedig adjon parancsot, hogy fogassanak be rögtön.
– Hát a fáklyászenét nem tetszik bevárni?
– Micsoda fáklyászenét? Nem tudok semmiről. Nekem nem mondta senki.
A titkár rajtakapta magát, hogy most valamit kiszalasztott a száján, amit nem kellett volna; s aztán azzal büntette meg a rossz, engedetlen nyelvet, hogy még szorosabban húzta össze ajkai závárát, sőt bajuszát is oda fogta ajkai közé. Pedig az engedetlen nyelv úgy szerette volna kifecsegni, hogy hiszen minden ember beszél róla, készül hozzá, a fáklyákat rég meghozatták, az egész város talpon van; aki semmit nem hallott volna is róla, tudhatja gyakorlatból, hogy egy ilyen napnak ilyen estével kell végződni. Hanem a kegyetlen őriző ajkak egy percre sem nyitották fel a börtönt, hogy a rabgondolat kiszabadulhatott volna rajta.
A titkár átvette a kulcsokat.
– Csak az írótárcám kulcsát tartom magamnál – szólt Harter, egy kis Wertheim-kulcsot leakasztva a közös láncról s bezárva vele írótárcáját. – Ezt a tárcát is itt hagyom, mert magamnál még tán rosszabb helyen volna. Egyébiránt nincs benne semmi féltőm; csupán magánügyeim és élményeim naplóját tartalmazza. Ezt ugyan semmi idegen kulccsal fel nem lehet nyitni, de ha mégis valaki hivatalosan meg akarna ismerkedni tartalmával, s nem várhatná be, míg előkerülök, mondja ön neki, hogy vágja föl a bőrtáblát, úgy hozzájuthat.
– Majd elteszem magamnál, hogy senki se jusson hozzá.
– Igen jó lesz, édes Emil. Én egészen önre bízom magamat. Most siessen a hintómat előjáratni.
A titkár átvette a kulcsokat és a levéltáskát. Öt perc múlva visszatért jelentve, hogy minden készen van az indulásra. Harter megszorította a kezét, s arra kérte, hogy maradjon az ő dolgozószobájában, s ott írja le a jelentést.
Mikor elindult Harter, a hajdúját nem ültette fel a bakra, azt otthon hagyta.
A titkár az ablakból nézte a tovagördülő hintót. Fürkésző tekintete még azután is kísérte azt, midőn már a sötétség eltakart hintót és utcát szemei elől.
Vajon mire való volt ez a siettetett elutazás a megérdemlett ováció elől?
Néhány perc múlva megfelelt rá a sötét utca.
A főtér felől halkan léptetve vonult végig egy tizenkét lovagból álló őrjárat kivont kardokkal; öt perc múlva ugyanaz megint vissza a főispán ablakai alatt.
Ahán!
Most világlott a titkár agyában.
Visszalépett az ablakból, s amint szemben találta magát a rámákban levő hazafiképekkel, elkezdett hangtalanul nevetni. Nem tudom, szereti-e valaki az olyan embereket, akik magukban tudnak nevetni? És hang nélkül, nehogy elárulják, hogy nevettek.
Az arcképek is látják, és tán haragusznak is érte, de nem mondják senkinek.
E kedélyes társalgást félbeszakítja valakinek a jövetele. Elemér úrfi az. Most ébredt fel. A lakoma alatti tósztozás következménye az volt, hogy le kellett feküdnie, s még most sem igen tudja, hogy reggel van-e vagy este.
– Ki ment most el innen hintón, Angyaldy úr? – kérdi álmosan a titkártól.
– Ön!
– Én?
– Igen! Ön elutazott falura.
– Igaz! Ittam annyit, hogy most azt is el lehet velem hitetni, hogy nem vagyok itt. Hát az öreg hol van?
– Az itt van a szobában.
– Hol?
– Ott ül az íróasztalnál. Nem látja, hogy a jelentését írja?
– Nem vagyok ma tréfáló kedvemben, Angyaldy úr.
– Én pedig sohasem vagyok. Azért most egész komolyan mondom önnek, hogy a méltóságos úr idehaza van, ön pedig elutazott falura. Azért tessék visszamenni a szobájába, és addig ki nem menni az utcára, míg ez az utazóhintó megint vissza nem jön.
– Az apám parancsolta ezt?
– Ön tudja, hogy rászolgált a házi árestomra.
– És ha nekem kedvem volna a törvénytelen ítéletek ellen tiltakozni? Most éppen olyan nap van.
– Figyelmeztetem önt, hogy abban az esetben kockáztatná ön a havidíját.
– Vigye az ördög a havidíjat! Ha nem adják, megélek hitelre. S ha azt nem kapok, leszek lump; eladom kabátom, órám, csizmám, de zsarnokságot nem tűrök.
– Csak tartsunk rendet, kérem; protestálni szabad, de tűrni kényszerűség. Ön sokat vesztett kártyán, s azt becsületbeli adósságnak hívják.
– Hát jól van, ha ki nem fizetem, kidobnak, de nem csuknak be.
– Csendesen beszéljen. Hallja, már jönnek.
– Ki jön?
– Azt mindjárt meg fogja tudni ön, csak maradjon, kérem, addig veszteg. Nem hallja ön Bélteky Feri hangját odakünn? Ez olyan hang volt, mely Elemért csakugyan a szobában maradni kényszeríté. A mai fiaskó után nem akart vele találkozni.
Az ifjú Bélteky két más ifjú társával jött küldöttségképpen.
– Jó estét, Angyaldy barátom – üdvözlé a kilépő titkárt, ki az elfogadó teremig eléjök jött. – Itthon van a méltóságos úr?
– Igen – felelt a titkár. – Jelentését készíti.
– Nekünk azt mondta valaki, hogy hintóját látta távozni.
– Elemér ment el rajta. Láthatjátok, hogy a hajdúja is itt van.
– Attól ugyan hiába kérdez valaki ilyesmit, mert az mindenre azt feleli, hogy ő nem látott semmit. Már megijedtünk, hogy őméltósága nem akarja, hogy létrejöjjön a mai fényes tisztelgés.
– Óh, dehogy, hát miért ne akarná?
Bélteky egy kissé húzódozott; de végre is napirenden volt, hogy a tárgyhoz szóljon.
– No, talán azért, mivelhogy a katonai parancsnok tudatta a városi hatósággal, hogy többé semmi zajos tüntetést nem fog megtűrhetni.
– No, ez persze fontos körülmény. Be fogom jelenteni őméltóságának, s mindjárt itt leszek válaszával.
A titkár visszament a dolgozószobába, gondosan betéve maga után a kettős ajtót, melyeknek egyikét kijövet nyitva hagyta. Nehány perc múlva ismét visszajött a belső ajtót újra nyitva hagyva.
– Őméltósága üdvözletét küldi általam önöknek. Rövid válasza ez: a történendőket szilárd férfiak rendíthetetlen szívvel szokták bevárni. Ahol önök keresni fogják őt, ott mindenkor helyén fogják találni. Jöjjön, aminek jönni kell.
A küldöttek egymás szeme közé néztek, aztán ki-ki a saját szájába harapva, fanyar ajánlkozások mellett eltávoztak. Angyaldy úr visszatért a dolgozószobába.
– Meg kell önt csókolnom! – kiálta eléje Elemér, nyakába borulva. – Ön remek egy ember. A papa elillan a fáklyászene elől, attól félve, hogy kraváll lesz a katonasággal. Bélteky barátom megsejt valamit, s iparkodik a papánál találni meg az ürügyet, amiért a tüntetés elmarad; ön pedig szépen visszaadja a kezébe a körmünkre égett taplót; most aztán neki kell a szívgörcseihez folyamodni, s lebeszélni a mindenre kész közönséget józan, értelmes szavakkal. Ön kedves ember! Ezért itthon maradok három napig, és járkálni sem fogok a szobámban, hogy ne hallják. Megyek lefeküdni. Nem kell itt csendes jó éjszakát kívánni. Meglesz.
– Én pedig hálából kifizettetem az öregúrral önnek kártyaadósságait úgy, hogy az öregúr maga sem fogja tudni. Elemér nevetve távozott szobájába. A titkár a dolgozószobában maradt.
Minden ajtót bezárt, hogy többé ne háborgassák.
Mikor aztán egyedül volt, minden meglepetés ellen biztosítva, akkor elővett a zsebében levő kulcsok közül egyet. Valóban nagy kísértés az a bizalom, amivel őt Harter úr elhalmozá.
Rábízta, hogy a legtitkosabb leveleinek halmazát nézze át; amikben terhelő politikai nyilvánításokat talál, azokat égesse el; aztán, hogy ismeretlen mennyiségű összegeket, mikért alig fogják őt valaha azon összegek bizományosai számadásra vonhatni, szedjen rendbe. Saját fiához nem lehetne valakinek nagyobb bizodalma.
S ha azon arcon belül egy áruló lakik, mily végtelen tér van neki nyitva egy nevezetes ember megrontására.
Pedig ez az ember a legocsmányabb áruló.
Óh, ne féltse tőle pénzét, ne féltse tőle levelezéseit Harter Nándor!
Ez ember nem kutat az után, hogy ő milyen színész az élet színpadán, hanem hogy milyen színész szívének legmélyebb rejtekében.
Nyugton lehet tőle erszénye s hiúságának külső lepkeszárnypora.
Az összegeket, mik olvasatlanul rábízattak, ez ember a legutolsó fillérig csonkítatlanul fogja beszámolni főnökének. Honvédegyletek, emlékemelő társulatok, névtelen célok, mik nyilvános számadást nem követelhetnek, ott fogják találni összerakott filléreiket ugyanazokban a pénznemekben, amikben morzsánkint egybehordták, numizmatikai gyűjtemény az, papirosból. Semmi el nem fog belőle veszni.
Afelől is nyugodt lehet Harter Nándor, és akik titkaikat őrá bízták, hogy arról, amit valaha papírra tettek, áruló ajk soha beszélni nem fog. Angyaldy előtt mind tréfa ez, és múló szeszély játéka. Ő mélyebb vizet keres.
Nem válogatja a kulcsok közül, amik rábízva vannak, azt, mely a titkos levéltárhoz vagy a pénztárhoz vezet. Ezek ráérnek. Hanem előkeresi rejtekéből azt, mely nincs rábízva: az írótárca kulcsát.
Az írótárcának mesterséges zára van; mikor Harter Nándor egyszer künn felejtette falun a kulcsát, a város minden lakatosa sem bírta azt felnyitni; maga a zár készítője sem férne hozzá a megfelelő kulcs nélkül. Ezért nagyon biztos lehet a tárca tulajdonosa minden hívatlan betörés ellen.
Hanem egyet nem tud tárcája titkai közül: azt, hogy mikor a bécsi iparos azt titkárja kezébe adta, két kulcsot adott át hozzá. Az egyik tartaléknak való azon esetre, ha a másik veszendőbe találna menni.
Ezt a második kulcsot megtartá magának a titkár.
S miután főnökének az a szokása volt, hogy napi élményei közül a legnevezetesebbeket lelke benyomásaival együtt fel szokta rendesen jegyezni: a titkár ez egyszerű módszer által úgy olvasott főnöke lelkében, mint ahogy a Dzirdzon-méhkasok üvegfalán át olvasnak a kaptár lakosainak titkos művezetében.
Tehát Angyaldy úr, midőn egyedül maradt a zárt ajtók mögött, elővevé Harter Nándor írótárcáját, s a hozzávaló második kulccsal felnyitotta annak rejtélyes zárát, s tovább olvasott főnöke lelkében.
A felnyitott tárca Harter Nándor naplóját rejté magában. Angyaldy jól ismerte már a járást. Eddig minden lap ismeretes volt már előtte, csak a legutolsóra lehetett kíváncsi.
„Ma ismét egy nehéz nap múlt el rólam. Úgy hiszem, hogy szerencsésen múlt el.
Sokan azt hiszik, hogy ez olyan könnyű helyzet.
Az akrobata herkules hozzá van szokva, hogy felvegyen a vállára két embert, azok megint négy embert, meg legfölül egy pár gyermeket; az akrobata mosolyogva sétál fel s alá az emberpiramiddal; de én tudom, hogy ő mindennap azzal a gondolattal kezd mutatványához: meglehet, hogy ma megszakadok a játékban; meglehet, hogy ma rám zuhannak a vállamon állók, s vagy magamat, vagy magukat ütik agyon.
Ez az én sorsom is, aki egy egész emberpiramidot hordtam a vállamon.
Milyen könnyebbülten érzem magamat, hogy azt letehettem valahára.
Úgy hiszem, nem egyhamar fogok ez erőművészeti mutatvánnyal fellépni, s akik leszállhattak vállaimról, szintén gratulálhatnak magukban, hogy ismét az édes földet érzik lábaik alatt.
A provizórium inaugurálva van, s bennünket nyugalomba helyez.
Meg van oldva a gordiusi csomó.
Azt hiszem, a legvitézebb tábornok is jobb szeret a karszékben ülni, mint lóháton.
Nincs rosszabb kedélyállapot, mint midőn a helyzet, melybe jutottunk, arra kényszerít bennünket lenni, amik nem vagyunk. Mikor ütközetben voltam, minden ágyúlövés borzalommal töltött el: de azt bevallani, hogy félek, lehetetlen volt; nem volt bátorságom elismerni, hogy nincsen bátorságom. Megjártam a vérpad lépcsőit és a börtönt; mindenüvé az vitt, hogy sohasem volt bátorságom a hátam mögött jövőknek azt mondani: no, már én tovább nem megyek. Most megint azt az utat láttam magam előtt, melyet már egyszer így végigfutottam; láttam, hogy megint lépésről lépésre elvisz magával az az emberpiramid, akit vállamon tartok, az ágyúkhoz, a vérpadhoz, a börtönhöz, és nekem megint nem lesz bátorságom azt mondani: én már tovább nem megyek; bevallom, hogy le kell roskadnom, s azután nevessen rajtam, akinek tetszik.
A véletlen segítségemre jött. Az erőszak elállta utamat. Soha jobbkor!
Most úgy végeztem, mint egy hős! Egy levele sem hiányzik babéraimnak.
A mai nap remeklésem napja volt.
Úgy álltam a nép között, mint egy bálvány. Az arcoknak világot kölcsönöztem, mint a nap.
Merész voltam és elhatározott, dacoltam magával a hatalommal.
A vértes kapitány különben jó ismerősöm, s tegnapelőttről tudósított, hogy csak délután fog megérkezhetni csapatjával; addig mindent elvégezhetek.
Szavát tartotta.
A szeles fiatalság nélkül a legszebb rendben mehetett volna végbe az egész ünnepélyes tény; így majd elrontottak mindent. Mikor a vérteseket láttam szemközt jönni az utcán, szinte kiestem szerepemből.
Fiam, az a haszontalan semmirekellő, kétszer is megszégyenített. Először a vakmerőségével, másodszor a cinikus otrombaságával.
Pedig a közönség úgy figyeli meg a nevezetes emberek fiának magaviseletét, mint annak tejmérlegét, hogy mint gondolkoznak az apák, mikor otthon magukra vannak.
Ha a fiú léha, azt mondják: ebbe a tejbe szappanlevet kevert a gazda.
És méghozzá őelőtte szégyenített meg!
Aki előtt mindig fényes, mindig délceg akarok maradni; akire gondolok, mikor a rivalgó nép előtt állok, és sorompóba hívom az erőszakot; akiért hírhedett akarok lenni, hogy nevemet el ne feledhesse, hogy bánkódva gondoljon rám, és sóhajtson vissza hozzám.
De milyen csodálatos is most nekem ez a nő.
Két évig éltünk együtt, és akkor elváltunk engesztelhetlen gyűlölség miatt.
Még vallást is változtattunk. Csakhogy egymástól menekülhessünk.
És amint elváltam tőle, őrjöngök utána! De hát csoda-e az?
Hisz ez egy egészen más asszony, mint akit én bírtam. Két év alatt egyszer sem láttam őt nevetni.
És óh, milyen szépen tud e nő kacagni. Csak most hallom nevetni, mikor már a másé.
Hisz akkor, míg az enyém volt, még szép sem volt. És most mily észvesztő, mily varázsló alak.
Hisz én ezeket a szemeket nem láttam soha.
Míg az enyim volt, irtóztam, ha arra kellett gondolnom, hogy abba a házba kell mennem, hol egy födél alatt lakom vele: és most a gyönyör ellepi szívemet, ha azt hallom, hogy ő is abba a városba érkezett, ahol én vagyok; s ha egy helyen találkozunk, ahonnan csak távolról is megláthat, ifjúvá születni érzem magamat, kinek oldalomnál léte életunottá tett; a minap egy eltépett kesztyűjét aranyokkal váltottam magamhoz attól, aki a földről felvette, s míg enyém volt a kéz és minden, borzadtam érintésétől.
De hisz ez asszony egész más, mint aki volt. Vidám, kedélyes, ragyogó; csupa szív, csupa érzés. Minden szava harmónia most, és minden pillantása igézet.
És minő férj mellett?
Nem is férfi, nem is ember – egy majom. Ha valaha egy szolgálómat kérte volna meg, azt sem adtam volna hozzá. Mondják, hogy gazdag; de én nem hiszem. Üzérkedik, s kétséges vállalatai vannak.
Csak számokról és üzletekről lehet vele beszélni.
Ha valami ördögi jellem volna, érteném. Az asszonyokra ez hat.
De egy közönséges, mindennapi lény; aminőnek darabját két fókabőrért veszik az asszonyok Lappóniában, ahol három férj tesz egy emberszámot.
Mi előnye van hát neki fölöttem?
Fölöttem, ki most is délceg férfi vagyok a negyvenesben; vagyonom úrrá tesz; hírem az ország ismeri; dicsőítenek, felmagasztalnak!
Elhanyagoltam én e nőt, míg az enyém volt? Jó. Tehát vissza fogom őt hódítani.
Az a rossz fiú pedig utazni fog menni minél elébb.
És most sietek. Az est itt ne találjon. Népem nagyszerű ovációhoz készül, amiből sajnos összeütközés támadhatna a hatalom közegeivel, ami rám nézve nagyon kellemetlen volna.
Titkárom el fog helyettem intézni mindent. Ő igen hű emberem.
Szerencse, hogy a jó sors magunkforma embereknek adott ilyen alkalmatos kezeket és lábakat, kik helyettünk végzik a dolgot csekély tiszteletdíjukért.”
Itt végződött a lap.
Az alkalmatos kezek és lábak embere nevetett; csak némán, de kacagásra nyílt ajkakkal. Azután bezárta az írótárcát, eltette helyére, s azután tollat hegyezett, és nekiült megírni a levelet nem a kancellár őméltóságának, hanem Lemming Malvina úrhölgynek.
Ez volt a neve ama bizonyos asszonyságnak.
