„Jó!”
„Jó!”
A hernalsi kertek között van egy kis mulatólak; annak egyik titoktartó szobájában ül együtt bizalmasan egy boldog pár. Tihamérnak és Leonának szólítják egymást.
Előttük habozó poharak állnak, néhány palack a földön üresen hever már.
De a bornak ellentétes hatása van mindkettőre; míg a hölgy víg kedélyét a kicsapongó pajkosságig fokozza az, addig a férfit mélázóvá, búskomorrá teszi. Amaz játszani, enyelgni, kötekedni szeretne: emez bölcselkedni kezd, s egyre érzékenyebb lesz. S mikor ez féltékeny pillantásokat lövell rá, s titkolt gondolatokért faggatja, amaz kacagva dalolja neki: „Az asszony ingatag…”
– Hallgass reám, Leona!
– „… Álnok, csalfa vér!”
– Akarsz-e egy komoly szót beszélni velem?
– „… Megbánja holnap, mit ma ígér!”
– Ne csalfáskodjál, úgyis elég bűvésznő vagy!
A hölgy dévajul karolja át nyakát.
– Te, bűnöm! Mit akarsz szememre vetni? Magadat?
– Magamat! – Jól mondtad, hogy bűnöd vagyok, mert az vagyok. De hát miért nem lehetek erényed, dicsőséged, büszkeséged, mikor az akarok lenni? Miért nem tehetlek oda oltárképnek magam elé, akit imádatommal környezzelek, akiben felmutathassam életem végcélját, akiért meg tudok halni? Miért nem vagy egészen az enyim, örökké az enyim, egyedül az enyim?
A hölgy lenyomtatá rózsás mutatóujjával a beszélő ajkát.
– Csitt! A gyermekeknek nem kell minden kívánságukat megadni.
– Lásd, olyan rabod vagyok, mint egy hold a bujdosójának; ahova mégy, nap közelébe, nap távolába, veled megyek. Egész életemnek titka te vagy. Most eljöttem hazámból, s új pályát kerestem miattad, s ha innen is elmennél, ezt is félbeszakítanám, a te földönfutód lennék. Óh, légy az én paradicsomom tudásának fája, ahonnan ne űzzön ki engem semmi lángkardú kerubim többé.
– Ne hallgass a kígyóra, ha a paradicsomban lakol!
– Az én kígyóm a becsvágy. Nem tagadom. Mert kínoz a gondolat, hogy annyi silány kretén, annyi félember áll fölöttem, s viseli a tőlem irigylett címeket; pedig a férfi én vagyok! Az egyik azt hazudja, hogy ő a férj; a másik: hogy ő az állambölcs; pedig a szívet, mely boldogít, s a lelket, mely alkot, én viselem. S ők csak bábnak tekintenek engem, pedig a férfi én vagyok, s ők csak az álca, melyet viselek!
– Elég, ha ketten tudják azt – súgá az asszony. – Az egyik te magad, a másik én.
– Nem elég! – kiálta nyersen a férfi. – Én akarom már egyszer mutatni a világ előtt, mivel bírok. A gyönyör titka nekem szomjat okoz, nem ittasít. Hallgass rám! Komolyan beszélek. Különös idők fognak következni, amik az eddigi nagyságoknak nem lesznek kedvezők. Egy egészséges szél lerázza őket a fáról, mint a férges almát. Más kornak más emberei lesznek, s én érzem magamban az erőt, a tehetséget, hogy az a kor engemet föl fog emelni. Magasabbra talán, mint akik most a fejemen járnak. A nyomorultak azt hitték, ők visznek engem, pedig én vittem őket; én emeltem őket, hogy mikor egyenkint lebuknak, egyenkint, mint a lépcsőn menjek föl rajtuk oda, ahonnan ők leszédültek. Minek vágyom én oda? Mi kell nekem ott a magasban? Téged akarlak elérni. Akarom, hogy fény, tisztelet övezzen körül, amilyent még nem élveztél eddig. Azt akarom, hogy nőm légy.
Az asszony felkacagott.
– Hahaha! Nem félsz-e tőlem?
– Igen! Azt akarom, hogy válj el férjedtől, ki nem törődik már veled. Légy igazán, egyedül, örökre az enyim. Ne nevess ki! Nem vagyok én bolond! Nem vagyok én ittas! Ne akarj elfutni tőlem! Hamarább kettétörik karcsú derekad két karom között, mint tőlem elfuthass. Hallgasd meg, amit mondok! Én nem vagyok oly szegény, mint hiszed. Kinek észt adott a sors, s hozzá bolond gazdát, lehetetlen annak meg nem gazdagodni. Nekem vagyonom van: több, mint mennyi elég, hogy úrnő légy vele; s van eszem újat szerezni, ha ezt elpazarlod. Válj el férjedtől, és légy nőm!
És e szónál oly szenvedélyesen szorítá őt magához, hogy a hölgy kérte, bocsássa el.
Azután gyöngéden odasimult hozzá ismét, s hízelgő csábbal mondá neki:
– Szeretlek, imádlak, mikor keserű vagy; de jobban szeretlek, mikor édes vagy. A bor tégedet rendesen keserűvé szokott tenni; gyújtsd meg a teakatlan alatt a serpenyőt! Az megédesít.
És Tihamér meggyújtotta a tea alatt a borlélt. – Égess nekem a csészémbe rumos cukrot!
Tihamér szót fogadott; rumot töltött cukorra, s azt egy csészében meggyújtá.
– No, hát beszéljünk városi mendemondákról! – szólt a hölgynek.
S azzal mind a ketten az asztalra hajoltak, és mind a ketten azt látták egymás arcáról, amint az égő rum lángja felvilágított rájuk, mintha az a másik arc egy halott arca volna.
– No, hát mi hír a városban?
– A kancellár eladta a lovait.
– Ez politikai újdonság. Ez nem a mi társaságunkba való.
– A szép Pepi ismét felpofozta a színház igazgatóját.
– Ez meg már régi dolog, minden héten egyet.
– Kellenek borzasztó újdonságok, fej nélkül talált kisasszonyról?
– Nem! Ne ilyenkor este, mert vele álmodom.
– Hát valami jóeső, megnyugasztoló hír.
– Teszem föl.
– Hogy a cirkusz kedvence, a Tresor, a minapi esést már kiheverte. Az utcán is volt már.
– Ebcsont beforr – szólt cinikus egykedvűséggel a hölgy. Tégy még a teámba égetett rumot, nem elég erős!
– Igazság. Ezzel kapcsolatban jut eszembe egy kis pletyka, amihez véletlenül jutottam. Egy fiatal magyar gentleman nőül veszi azt a bizonyos lovardai leányt, ki mindig páholyban ült, s ki előtt a „Filosof” bókokat szokott csinálni: „recognising his mistress”.
– Valóban? Ez már érdekes. Az a leány Pesten vívómesterné volt. Onnan elűzték.
– Meglehet. Nem ülsz közelebb hozzám?
– Várj! Elébb lefüggönyözöm az ablakot; künn sötét kezd lenni, s idebenn világos.
– Addig új teát csinálok neked.
– Kérlek. No, s hogy hívják azt a magyar gentlemant? – kérdé Leona visszatérve s közelebb húzva székét Tihamérhoz. Tihamér átölelte a hölgy vállát, s közönyös hangon mondá:
– Harter Elemérnek.
Minden ujjahegye, mely a hölgy testéhez ért, érezte e percben a villanyos ütést, amit ez a név előidézett.
– Ah! Valóban? – kérdé a hölgy, s visszanézett Tihamérra, hogy a felnyitott szempillái alatt kilátszott a szeme fehérje.
– Azt hiszem, hogy valóban.
– S megengedi azt az apja? – kérdé a hölgy titkolhatlan hevülettel.
– Odadobta az apjának a nevét és vagyonát. Más nevet vett fel, és üzér lett.
– És mindezt azért, hogy egy nyomorult lovarkomédiásnét elvehessen?
– Én nem tudom, nyomorult-e az a leány, lovarkomédiásné-e, … hanem azt tudom, hogy az az ifjú azt a leányt nagyon szereti.
– De hisz az botrány! Az lehetetlenség! – pattogott a hölgy felélénkülten. – Hisz azt mindenki tudja, hogy az a leány egy bohócnak volt a szeretője! Mindenki!
Tihamér úgy tett, mint aki tréfás szarkazmusokra van hangolva.
– Mindenki nem tudhatja, mert például én sem tudom, és valószínűleg Elemér sem tudja.
– Igen! Igen! – bizonyozott a delnő, egész önfeledséggel belehevülve az állításba. – Én tudom bizonyosan, beszéli mindenki, hogy a bohóc kedvese volt neki. Minden este egyedül kísérte őt haza lakására; látták együtt kocsizni vele; nem is számítva azt a botrányt a cirkuszban, amikor úgy elárulta magát, midőn a bohóc leesett a rúdról.
– Ezek még mind igen ártatlan dolgok.
– Ártatlan dolgok? – szólt a nő, s tekintete menádi kifejezést öltött. – Hát az ártatlan dolog-e, hogy a bohóc havonkint pénzt adott a leánynak? Ő tartotta azt ki. Ezt kibeszélte egy cseléd. Ha ezt tudatná valaki Harter Elemérrel!
Tihamér odakönyökölt az asztalra, úgy nézett a hölgy vonásaiba.
– De hát mi közünk nekünk mindehhez? Mi ketten nem fogjuk ezt Harter Elemérrel tudatni.
És csendesen a hölgy keze után nyúlt. A hölgy keze izzadt és reszketett.
– Óh, én ismerek egy asszonyt, aki ezt meg fogja neki írni!
Most Tihamér mind a két kezével megfogta a hölgy kezét, és szelídítő tekintettel nézve annak tűzbe, lángba borult szemeibe, tompa, áhítatos hangon mondá neki.
– Ha ismered azon asszonyt, ki ezt tudni és tudatni képes volna, mondd meg neki, hogy ha kedves előtte életének boldogsága, ha kedves előtte lelke üdvössége, ne tegye azt!
A hölgy kirántá kezét Tihaméréből, s dacosan fölvetett ajakkal szólt:
– Ahogy én ismerem azt az asszonyt, ha lelke üdvössége utánavész is, meg fogja tenni!
– Jó!…
