Magyar klubok
Magyar klubok
Nálunk is van klubélet, nemcsak Angliában; amit kérek nem zavartatni össze a politikai gyűldék üzelmeivel, amik más légkörbe tartoznak; sem pedig azon jótékony és közhasznú egyletek életével, mik emberek és agarak nevelésére, ügyefogyottak gyámolítására, hazafiúi dalok betanulására s egyéb közcélokra alakulnak, s naponkint meleg elismerésünkkel találkoznak.
Társadalmi csoportokról akarok csupán beszélni, miket közös eszmék körül közös együttérzés kényszerít egy közös asztal körül ülni; miknek tagjai keresik egymást, anélkül hogy jó barátok volnának, küzdenek egymással, anélkül hogy ellenségek lennének, s a vonzódás és küzdelem közös tárgya rájuk nézve a mindennapi élet alapja, a rajtuk kívül állókra nézve pedig tiszta hiábavalóság.
Egész niebelungi mondakör, amit az úri néphagyomány megörökíte a legrégibb hazai klub felől, melynek most már sztereotíppé vált alakja, Józsa Gyuri mintázza azon rokonkeblek szövetségét, kiknek társulási eszméjük volt a zöld és fehér asztalok komolyságaiból mentül több tréfát csikarni ki egymás rovására, néha a hatalom bosszújára, és igen sokszor nagyon megfizetve a tréfának az árát.
A klub tagjai régen elhaltak, s helyeiket nem pótolta senki. Az utolsó tag, mint tudjuk, tréfából megölette magát egy falusi kovács-foghúzóval öt garasért, abban halt meg.
Azután volt egy klubunk, melyet „tímárlegények”-nek híttak; célja volt a demokratikus erények megkedveltetése a társaséletben. Tagjai közül, aki 49-ben el nem hullott, az bizonyosan számos élményekről tud beszélni, miket az állambörtönök nyújtottak a következő években társaséletre kényszerített hazafiaknak.
Volt az írók között is egy klub, mely a „tízek egyleté”-nek nevezte magát. Köztük voltam. Annyira szerettük egymást, hogy noha írók voltunk, soha semmiféle munkánkat egymásnak fel nem olvastuk. Most már csak négyen vagyunk tízek; de az a három is tízfelé elszórva, néha a sorstól egymás mellé, másszor egymáshoz csapva; de azért a klubatyafiság még most is tart közöttünk.
Volt egy másik klubunk, melyet a magyar humor nesztora alakított, s mely e büszke címet választá magának: „szamarak társulata”. Voltak fő- és alszamarak, rendes és tiszteletbeli szamarak; s minden pénteken össze kellett jönniök kedélyes szamárkodásra. Az alakító meghalt, s a klub tagjai most már mind igen okos emberek, s diplomájukat nem veszik elő többé.
A harmincas évekből maradt fenn egy szövetség, mely a „tizenhárom” klubjának nevezte el magát. Tizenhárman ültek egy asztalnál, s minthogy tizenhárom közül abban az évben egynek okvetlenül meg kell halni, tehát minden évben sorsot húztak, hogy a jövő évben ki legyen a halott közülök, és ki legyen a prédikátor. Az évforduló napján azután ismét összejöttek, s a halottá delegáltnak végig kelle hallgatni saját halotti búcsúztatóját, érdemeinek hol helyes, hol visszás előszámlálásával. Mind a tizenhárman meghallgatták szerencsésen saját temetési beszédeiket, s most már öreg emberek lehetnek.
Van ismét egy teljes virágzásban és pipafüstben levő klubunk, melyet szkupscsinának nevezünk, ahol politikai pártszínezet nélkül régi jó emberek összetalálkoznak, cél lévén egymásnak mentül több gorombaságot mondani en famille, és vesztett fogadások után mentül több büntetéskávét elfogyasztani.
Most azonban egy kevésbé ismert klubot akarok bemutatni, melynek tagjai a high life-hoz tartoznak, s annálfogva beléletük változatos mozzanatai nem is foglalkodtatják annyira a közbeszédet. Honnan tudom e klub létezését? Annak titkát ne feszegessük. Én magam tagja nem vagyok. Isten őrizz! A klubnak az a neve, hogy: „a szerelem bolondjai”.
Valóságos rendszabályokkal bíró, életképes és kifejlődésre méltó klub.
Tagjai csak azok lehetnek, kik be tudják bizonyítani, hogy szerelmi indokokbul valami hallatlan és kevésbé szokott bolondságot tudtak elkövetni. Egy szigorú bizottmány ítél titkos szavazás útján afölött, hogy a belépni kívánó előadott érdemei után, miket akár maga, akár mások sorolhatnak elő, érdemes-e e társulat tagjai közé fölvétetni; vagy pedig udvariasan elutasítandó, mint aki meglehet, hogy külön szerelmes is, bolond is, de nem együtt; vagy nem oly mértékben, hogy még az okos emberek társaságába ne száműzethessék.
Vannak e klubnak külföldi és tiszteletbeli tagjai is, akik e minőségükről semmit sem tudnak, de akiknek neveit és viselt dolgait a klub emlékkönyve híven örökíti, s emlékezetes tetteik különböző fázisai folytonos evidenciában tartatnak.
E klub jutalmakat is tűz ki, mik öt évről öt évre a legérdemesebbnek a pályabíráló választmány által odaítéltetnek. Az öt év ily pályázatnál nem sokallható, miután tudva van, hogy egy jól kidolgozott szerelmi bolondsághoz huzamosb idő kívántatik.
Sőt az is megtörténik, hogy aki öt éven át csaknem bizonyosra dolgozott már, hogy legnagyobb bolondnak elismertesse magát, az utolsó nap tizenkettedik órájában egy véletlenül közbetoppanó új fenomenon által a pályadíjtól elüttetik.
Egy ilyen esetet tárgyal éppen mostani értekezésem.
A szerelem bolondjainak érdemes társulata a legutóbbi öt évben egy thorwaldseni Vénuszt tűzött ki pályadíjul. A mű csak utánzat volt ugyan, de azért művészi munka, s carrarai márványból. Lehetett volna eredeti művet is kapni párizsi művészektől, kik e zsánerben sokat dolgoznak: hanem ezt ajánlotta a klasszicitás.
A klub helyiségét, tagjainak mivoltát nemigen írom le; hiszen a klub maga csak ráma, melybe regényemet tenni akarom. Elég azt tudni, hogy a ráma aranyos, hogy a faragványait képező alakok elegánsak; különben a rámának azután mentül kevesebb köze van a képhez.
Tehát a pályázatra kitűzött öt év már végére jár, a pályaművek a bírálók kezei közt voltak, szépen idegen kézzel letisztázva; s a vélemények kezdtek csere alá jutni.
A pályabírálók: négy választott szerelem bolondja, a szerelembolond elnökkel esténkint gyűléseket tartottak, melyen a konkurrens művek közül a legpályaképesebbek versenyre lőnek bocsátva.
Mind valamennyit in pleno felolvasni nem lett volna célravezető. Azok közül a közönséges niaiserie-ket, az unalmas boutade-okat, a kézzelfogható blaguírozásokat, a mindennapi hóbortokat, az illetlen êtise-ket, a szentimentális fadaise-ket, a brutális dupíroztatásokat, az ügyetlen marotte-okat, s ahogy még francia műnyelven e különféle nemeit a szerelmi balgaságoknak nevezik – ad acta csomagolták, s csupán a legválogatottabb őrültségeket teríték fel a társulat asztalára, hogy azok közül ítéltessék oda a legérdemesebbnek a pályadíj.
Legyünk kíváncsiak a pályázat eredményére.
