Második bolond • AKI EGY KIRÁLYNÉBA SZERELMES (Ez is önéletírás)
Második bolond • AKI EGY KIRÁLYNÉBA SZERELMES
(Ez is önéletírás)
(Ez is önéletírás)
Egyszer egy fénykép lepett meg valamelyik pesti műárus kirakatában. Egy fekete ruhás hölgy képe; valóságos madonnaarc; fejét fekete fátyol borítá, s a fátyol szögleteit elöl összefogva tartá finom fehér keze. De ha a vonásokban madonna volt is az arc: kifejezéseiben inkább a saragossai leány volt, az orléans-i szűz; a szemekben a szenvedély, melynek nem földi tárgya van, s az ajkakon a jelleg, mely boldogságot nem árul el.
Bementem a műárushoz, hogy megvegyem ezt a fényképet. Volt neki belőle még tíz. Mind a tízet megvettem. Kértem, hogy ne tegyen ki többet belőle az utcai kirakatba.
– Kinek az arcképe ez?
Nem tudta megmondani. Utasított a fényképészhez, akitől sok más egyébbel együtt bizományba kapta.
Futottam a fényképészhez:
– Kinek az arcképe ez?
Az sem tudta. A mintát Bécsből kapta egy ottani műárustól. Felutaztam Bécsbe. Felkerestem a műárust:
– Kinek az arcképe ez?
A műárus elmosolyodott rajtam, s azt kérdezte, hogy minek akarom ezt megtudni.
– Mert nekem e hölgyet látnom kell, ha valahol e földön meglátható.
A műárus most még gúnyosabban mosolygott, s azt felelte:
– Az nehezen fog menni, uram, először azért, mert ez a hölgy – egy királyné… Másodszor azért, mert ez a hölgy egy olyan királyné, akinek nemcsak hogy fiatal férje van, hanem akinek azonfölül éppen e percben egy király udvarol, égő bombákat és gránátokat hajigálva lábaihoz, s aki e királyi ajándékokat visszahajigálja.
A műáruson volt ezután a sor az elbámulásra, midőn ahelyett, hogy e fölfedezésre szépen behúzzam a fejemet gallérom közé, s elbújjak a kalapom alá, és csendesen odábbosonjak: minden újabb szavaira azt láthatta, hogy arcom hevül, szemeim égni kezdenek a belső hőségtől. S midőn megtudám, ki e hölgy, lelkesedve szorítám arcképét szívemhez: „Igen, igen! Egy királynét, egy hősnőt képzeltem benne mindig, s most már esküszöm, hogy látni fogom őt, ha odáig el nem veszek.”
A műárus azt mondta, hogy nem bánja, akármit csinálok, csak az ötven krajcárt fizessem meg a fényképért, mert annyi az ára.
Ettől fogva elkezdtem futni.
Futottam nemcsak az utcán, a föld minden utazásképes alkalmatosságain, hanem a légben, a holdban, a képzelet világában. Elfutottam hajdani meggyőződéseimtől, bölcs rokonaimtól, vagyonom egy részétől, ép eszemtől; elfutottam saját fél lábamtól és rövid ifjúságomtól.
Hiszen négy év előtt nem voltam én sem ősz, sem sánta, sem reakcionárius.
Legelőször is tehát elfutottam az olaszok iránti szimpátiáimtól; ha ők Garibaldit imádják, én Croccót imádom; bemegyek az ostromlott várba, ha vérben úszom is odáig keresztül, s harcolok e hölgyért, és elveszek érte. De neki meg kell azt tudnia, hogy őérte estem el.
Igazán mondom, olyan hitetlen ez a történet, hogy ha valaki nekem mesélné el, azt mondanám, hogy hiszékenységemet akarja kipróbálni; pedig rajtam annyira megtörtént az, hogy ha akarnám, se tagadhatnék el belőle semmit, mert fél fejem és lábam lépnének fel ellenem tanúnak.
De hát kezdjük elöl!
Itthon nem szóltam senkinek, hova megyek. Mindenünnen felszedtem a pénzt, ahol hiteleztek; azt mondtam: nagyszerű jószágvásárlásba fogok. Azzal szép csendesen elrobogtam Triesztbe, felültem a legelső olasz gőzösre, mely Anconába volt lapátolandó, s azzal olyan szerencsésen jutottam el az olasz partokra, hogy a zivatar odacsapott bennünket egy sziklához, s én az övembe rejtett váltóimon kívül semmit sem mentettem meg a velem vitt tárgyakból.
No, de legalább az a hasznom volt a hajótörésből, hogy nem kellett a passzusomat vizáltatnom, s amíg Rómába értem, nem rabolhattak ki.
Mikor Rómába értem, már akkor javában szervezkedtek a legitimista szabadcsapatok, amik az ostromolt Gaeta felszabadítására az Abruzzókba betörendők voltak.
Ott találtam néhány párizsi ismerősömet, az ottani jeunesse dorée-ból, kiket szintén azon magasztos eszme vezetett ide, hogy egy megtámadott királyi hölgy segítségére siessenek. Mindnyájan beedzettük karjainkba a meztelen bőrre az ő nevének előbetűjét a királyi koronával; az olaszok nagyon értenek ehhez. Apró tűszúrásokból alakult betűt bedörzsölnek valami piros festékkel, s az holtig ott marad.
Én elmondtam ismerős barátaim előtt szándékomat. Magam alakítok egy szabadcsapatot, s azt személyesen fogom vezetni. Igen helyeselték. Mindjárt eszközöltek ki számomra toborzási irodát, szereztek impresszáriót, megismertettek fegyverszállítókkal, emberkufárokkal, s én gyönyörrel számítgattam minden estén pénzem fogyatkozásáról, mily mértékben növekedett csapatom. – Derék, napbarnította fickók voltak; regényes viseletekben: ahány, annyiféle alakú fövegben; ritkaság volt náluk a csizma. Izmaikat igen kevés öltöny takarta, és az is ritka összefüggésben állt saját magával. Nálunk parasztosan úgy mondanák, hogy nagyon rongyosak voltak a fickók. De ki néz ilyesmire az igaz ügy bajnokainál? Elővigyázatból mégis megnyírattam valamennyit.
Párizsi bourbonista barátaim, a saint-germaini negyedből, azt tanácsolták, hogy legalább kétszázra engedjem felnőni szabadcsapatomat, s miután néhány hétig hadgyakorlatokat tartottam velök, akkor csatlakozzam a kitűnő vezér, Rossolino Pilo zászlója alá. Ezt azonban nem fogadhattam meg, mert azt tapasztalám, hogy mikor én egy nap harmincat fogadok, másnap húsz hiányzik belőle, amit hajlandó vagyok azon szórakozottságnak tulajdonítani, aminek valószínűleg a klíma az oka Olaszországban; annálfogva elhatározám magamban, hogy mihelyt hatvannégy emberem lesz együtt, azokkal én rögtön megindulok a határ felé.
Ez a hatvannégyes szám nekem stratégiai szám volt. A hadseregnek minden része folytonosan négyfelé elosztható. Ebből én saját hadműveleti tervet alkottam. A hadsereg minden ütközet után megkétszereződik, míg végre az ellenségé fölé kerül.
Vettem mindegyiknek egy pompás karabint, két pisztolyt, egy vágószuronyt; a többi magától fog jönni. Hisz én magam is csak annyit ismertem a hadi tudományból, amennyit a sakktábla és a Napóleon-pasziánsz után el lehet sajátítani. Elég is az!
Lőni, vívni a magam részéről még hazulról jól tudok; aztán mikor a csatába megy az ember, fölteszi az ellenségről, hogy az mindezekhez nem ért. Ez szüli az önbizalmat.
Csapatomnak még trombitása is volt, aki igen jó fiú volt, csakhogy külön adag rum kellett neki, mert mindjárt kiszáradt a torka.
Rómából este későn értünk a legközelebbi határszéli faluig, ahol Rossolino Pilo főhadiszállását tartá. Siettem magamat és csapatomat rögtön bemutatni a generalisszimusznak.
A fővezér úr alacsony, zömök termetű férfiú volt, s amit nagyon apprehendáltam tőle olasz létére, igen szőke. No, de mindegy! Ki néz a színre? Csak a szív legyen jó!
Előadtam neki szándékomat, hogy én kis csapatommal az igaz ügyért szándékozom utolsó csepp vérig hadakozni, azért nem kérek semmit oly epedve, mint hogy eresszen engemet és vitézeimet legelöl a megkezdődő harcba.
A generalisszimusz hangosan felkacagott e kívánságomra.
– Ez a mossiö nagyon naiv! Jó is volna előre berohanni, s az orrunk elől a zsákmány javát elkaparintani!
Én csak elbámultam e szóra.
Aztán egész felháborodással feleltem a generalisszimusznak:
– Uram! Én nem jöttem ide rabolni, hanem az igaz ügyért küzdeni.
A vezér vállat vont, rám vigyorította két sor szép fehér fogát: ráfoghatnám, hogy mosolygott, s azzal azt mondta, hogy jól van, akkor hát maradjak a depónál, s őrizzem a poggyászt meg a sebesülteket.
Hiszen éppen azért jöttem ide, hogy poggyászt őrizzek!
A vezér pedig egyenesen kimondá, hogy másként egész vállalatomat nem autorizálja, hacsak nem kötelezem magamat, hogy a kész zsákmánynak egynegyed részét s a foglyok váltságdíjának tíz százalékát, minthogy ez nehezebben behajtható, neki fogom átszolgáltatni.
No, ezt meg már éppen nem értettem.
– Hiszen, uram, a hadifoglyokért csak nem veszünk tán váltságdíjat? Ki fizetné azt ki?
– Nem éppen hadifoglyokról van szó – magyarázó azután a vezér –, hanem megesik, hogy egy-egy gazdag bérlő, egy előkelő úrfi vagy úrnő, vagy más afféle kerül hadműveleteink által határkörünkbe; azoknak rokonaik vannak, kik örömest megerőtetik magukat bizonyos összegek nélkülözésére, miket az igaz ügy bajnokai jobb célokra tudnak felhasználni – csak hogy szeretteik személyét egy darabban kaphassák ismét vissza.
Ez a neme a hadviselésnek legkevésbé sem nyerte meg tetszésemet. Azt feleltem rá: „Addio, signor”, s kvártélymesteremmel, Trivulzióval nekiindultam csapatom számára szállást keresni, merthogy Itália ege igen költői ég olyankor, mikor eső nem esik; most azonban éppen nagyon esett. Abban a faluban minden ház tömve, dugva volt már korábban jött halandókkal, s az én egész szállásmesterségem nem terjedhetett tovább, mint hogy kinn a gyepen kifeszíttettem azt a ponyvát, amit magammal hoztam sátornak.
– Capitano! – monda oldalba döfve könyökkel Trivulzio, mikor kinn voltunk a falu határán. – Én azt mondom, ne csináljunk mi itt sátort, hanem gyújtsunk őrtüzeket, s míg azokról azt fogja hinni minden ember, hogy mi itt pirítjuk a fogainkat: én az éj sötétében, az esőben, az ismeretes szakadékokon keresztül bevezetem önt az ígéret földére, s aztán kezdjük a vállalatot a saját szakállunkra.
– De hogy tegyünk ilyen merész kezdeményezést a fővezér tudta és akarata nélkül? Mi szólna ehhez Rossolino Pilo?
Trivulzio elnevette magát:
– Hiszen nem Rossolino Pilo az, hanem Crocco, a fülmetsző. Most eresztették ki a bagnóból. Itt minden ember valami más nevezetes embernek a nevét viseli. Azt gondolja ön, hogy engem otthon Trivulziónak hívnak? Ön is jobban teszi, ha valami híres nevet elfog a maga számára. Önnek olyan jó angol képe van, capitano; jól tenné, ha Wisemannak nevezné el magát; az a név ezen a tájon igen jó hangzással bír.
– Nekem nincs szükségem álnévre. Viseljenek álarcot azok, akik félnek egykor tetteikért számot adni. Én csak olyan hőstettekre készülök, amikkel dicsekedni szokás.
– Mi mindnyájan, akik önnel vagyunk, capitano – biztosíta az olasz. – Minket csak a szent ügy lelkesít. Oh, Madonna! Itt viselem keblemen a képét, s minden este, minden reggel megcsókolom. Hát ön nem visel-e Madonna-képet a mellén? Még egyszer sem láttam, hogy azt ajkához érintette volna. Pedig az áldást hoz, signore capitano; az megóv a golyóktól, az árulástól, a kémektől és a rothasztó láztól.
Félbe kellett szakítanom a fecsegőt; olyan tárgyról beszélt, ami máris elvette eszemet.
– Tehát te nem hiszed, hogy bennünket ezen csapatvezér parancsa kötelez?
– Egyiké sem, signore capitano. Oh, legyen ön arra készen, hogy találkozni fog ön még nagyobb nevű emberekkel is. Ne csodálkozzék rajta, ha egyszer magával Ferenc királlyal is össze fog találkozni: mert akadnak szemtelenek, akik az ő nevét is felveszik; de én majd ráismerek az én emberemre. Sőt megeshetik az is, hogy egyszer valami kalandornő tévútra vezeti önt, magával a hős királyné nevével. Óh, capitano: őrizkedjék ön a szépasszonyoktól.
Majd kiszalasztottam a számon azt a szót, hogy: óh, arra meg én fogok ráismerni! Hisz egész lelkem tele van az ő képével. Én tehát egészen megnyugodtam abban a szerencsés véletlenben, hogy íme, a jó sors kezemre adott egy becsületes, lelkesült hadfit, ki helyettem is bír elég ravaszsággal a mindenféle jellegű sok hamis ember eszén túljárni, s rábíztam, hogy kalauzolja tehát csapatomat, amerre legsikeresebben célhoz érni remél. Még azon éjjel nekivágtunk a hegyeknek.
Három nap és három éjjel vezetett bennünket Trivulzio mesés járhatlanságú hegyszakadékokon, regényes bozótokon, hídtalan hegyi patakokon keresztül, mely idő alatt zöldborsónál és nyers káposztánál egyebet nem ettünk, s melynek végén egész csapatom velem együtt éppen olyan rongyos volt, mint mielőtt új ruhába felöltöztettem valamennyit.
Ellenségre, az igaz, hogy ez idő alatt nem találtunk: miután nem is volt valószínű, hogy az ellenségnek valami különös bolond kedve támadjon ugyanazon az úton velünk szemközt sétautat kezdeményezni.
Hanem azért a hadviselés legelső próbatételén mégis szerencsésen általestem.
Nehéz e legelső próbatettet úgy precíze körülírni, hogy azt megértsék, és mégse értsék. Pedig a hadjáratok legnagyobb hősei mind tudnak arról eleget beszélni.
Van egy titkos borzalom mindenkiben, aki még táborozásban nem volt, s először indul neki az ismeretlennek.
Ki ez az ismeretlen?
Talán a repkedő golyó? Az igaz, hogy ezzel is kell egy kis idő, míg megbarátkozunk. Az első füttyentés olyan rémületes, úgy zeng, zizeg, nincs az a kísértetes akkord, mely azt ki tudná fejezni. És mikor az ember a legelsőt megkapja, mikor hallja pattanni a saját bőrét: még a fájdalmat nem érzi, csak a megdöbbenést. A golyó felszentelte! Olyan, mintha az ember az egyik életből a másikba lépne át teljes öntudattal. Az egy nagy, egy ünnepélyes pillanat: hasonló az oltár előtti esküvőhöz. De már a második golyónál nincsen az, s mikor az ütközet hevében egész darázsraja a golyóknak döngi a halálos diszharmóniát, semmi hatása sincs ránk többé.
De a legelső próba, amit a hadfi kiáll, nem a golyó, nem a seb, hanem egy bizonyos állapot, melyen keresztül kell mennie, és melyet ki nem kerülhet, ha páncélinget viselne is, és ha sarkig a Léthe vizébe mártatott volna is, hogy bőrét ne fogja fegyver: nincs számára menekülés. Benne van ez állapotban a legelső közös bivouac után, melyet híveivel egy közös szalmán heverve eltöltött. A legelső csípés az embernek a nyakán.
Egy megnevezhetetlen, egy leírhatatlan szörnyeteg, melynek nálunk, a magas társaságokban még a nevét sem ismeri senki. Egy borzadalmas megalázója az emberi nemnek, egy mikroszkopikus fenevad, kinek puszta egyoldalú barátsága is, bár nem viszonoztatik, mégis szégyenítő; és aki ellen nem véd sem vitézség, sem vasjellem, sem hadvezéri óvakodás: hogy egy pajtási csókkal fel ne avassa a többiek egyenrangú kollégájává.
Ez az első próbája a hadjáratnak, amin a hadfinak keresztül szokás esni. Később aztán a helyzet attributumának veszi az ember, s egészen normális viszonyba jön vele; s akkor harc- és bivouac-edzettnek nevezheti magát, s a dologban még bizonyos szabályszerű összeköttetést talál a tiszt és közlegénység között; de én sohasem békültem ki az átkozott helyzettel, s a hozott áldozatok legnagyobbikának nevezem azt most is, mint neveztem akkor, midőn a gyehennai szalmán heverve bajtársaim mellett, az imádott képet invokáltam: „Óh, Madonna! Lebegj előttem, hogy ne érezzek semmi földi érzést!”
N’en parlons plus! – A kipróbáltatás nálam e nemben tökéletes volt.
Harmadnap estére értük utunkban a legelső falut.
Ott beszállásoltunk a pap házába. A népség mind elszaladt előlünk az erdőbe, a pap is; olyan nagy volt a rokonszenv irántunk. Hanem annyi kecske mégis maradt otthon, amennyi csapatomnak vacsorára elég leendett.
Míg azt főzték, én kiterítettem a kőasztalra térképemet, s elkezdtem belőle tájékozni magamat, hogy hol járhattunk eddig, és hol vagyunk most.
Hát majd a gerendáig ugrottam dühömben.
– Corpo di diavolo! Te Trivulzio! Cane maledetto! Hiszen három nap, három éjjel azért járattad velünk a bolondját, hogy ma este négy egész migliával távolabb vagyunk Gaetától, mint ahonnan kiindultunk ezelőtt négy nappal.
Még nevetett rajtam.
– Hiszen, capitano, ezt nevezik diverziónak, ami az ellenséget szintén megfelelő diverzióra kényszerítendi.
– De én nem jöttem ide az ellenséggel menüettet járni. Én egyenesen rajta akarok törni. Én harcolni jöttem ide, nem a hegymászásban a térdemen lyukakat koptatni, s zöldborsót enni nyersen. Fogj hozzá, hogy cél felé vigy bennünket, vagy elcsaplak pokolba; megköszönheted, ha meg nem lőlek, mint a kutyát, azután vezetem magam a csapatomat torony irányában, ahol országutat látok a mappán.
Ez elég világosan és érthetően vala mondva signor Trivulziónak, aki azután nem is tett semmi ellenvetést, hanem engedelmesen megadta magát, s ígéretet tőn, hogy akár holnap mindjárt belevisz az ellenség kellő közepébe.
Szavát tartotta.
Másnap hajnalban fényes napvilág mellett rukkoltunk ki a járt útra, s ahogy iránytűm tanúsítá, ezúttal a tengerpart felé vett irányban.
Első napi hadjáratunk sikere meglepő volt.
Ahány falun és majorházon keresztülvonultunk, mindenütt az olasz trikolor lobogott már; a népség teljes lázadásban a legitim dinasztia ellen. E gonosz lázadást puszta megjelenésünk legyőzte mindenütt. A lobogókat rögtön felcseréltettem a Bourbon-zászlókkal, a bírákat és véneket felesküdtettem a dinasztia iránti hűségre, s a fegyverfogható ifjúságból kiválogattam a javát, mely velünk harcolni ígérkezett. Minden ponton: „Jöttem, láttam, győztem!” Fel nem tartóztathatta diadalutamat senki.
Másnap déltájon, amint egy hegyi patak völgyén felfelé vonultam mintegy százra felszaporodott csapatommal, egyszerre egy malom fogta el utunkat.
A malom úgy volt építve a hegyvágányon keresztül, hogy mind a patakot, mind az utat befedte; a patak a kerekei között, az út a kapui alatt vitt keresztül.
A malom kapui pedig be voltak zárva.
És a malom ablakából nagy kihívóan lengett alá egész a földig egy hosszú háromszínű zászló.
– Capitano! – mondá ekkor az én Trivulzióm. – Mi itt most csúnya zsákutcába jutottunk. Ez a Rampognoso-malom. Úgy számítottam rá, mint bizonyos szállásra, ahol megpihenhetünk. Az öreg molnár legjobb hívünk volt, s most íme, ő is a forradalmi zászlóval fogad bennünket. Alkalmasint a fiatalasszony az oka, akit a fia hozott a házhoz a Romagnából. Ezek az asszonyszemélyek mind exaltadók és italianissimák. Innen most vagy vissza kell fordulnunk, vagy ostromot kell a malom ellen intéznünk.
– Szamárság! – feleltem én Trivulziónak. – Egy malom! Ezzel elbánunk. A molnár kitűzte a trikolort, mert bizonyosan valami újságban azt olvasta, hogy most ez a divat; egyszerűen megizenjük neki, hogy vegye le azt a háromszínűt, aztán nyissa ki a kaput, s akkor majd eszére tér. Eredj oda, és szólítsd fel!
Trivulziónak több esze volt, mint hogy szót fogadjon; ahelyett felkeresett a csapatban egy fiatal sihedert, azt küldte a malomhoz, azzal az izenettel, hogy Fra Trivulzio tiszteli a Rampognoso gazdáját, nem engedné-e meg néki, hogy egy zsák tengerit bevigyen a malomba őrletni?
Mi a sziklaútban meghúzódva vártuk a küldetés eredményét.
A malom tömör épülete mintegy ötszáz lépésnyire lehetett előttünk. A diskurzust küldöttünk és a Rampognoso lakói között nem lehetett hallanunk a malomzuhatag robajától, hanem azt jól láthattam, amint egyszer a malombástya egyik ablakán át egy fehér kéz és egy fehér kar kinyúlt, s parlamenterünket egy fazék forró vízzel nyakon öntötte.
Az ordítva jött vissza, s válasz fejében az égés hólyagait mutatta felgyűrt karján és meztelen vállain.
– Eh bien – mondék hadvezéri nyugalommal. – Ha a molnár nem nyitja ki kapuját, majd kinyitjuk magunk.
S azzal, hogy hadvezéri nyugalmamat bebizonyítsam, kivontam kardomat; jelt adtam a trombitásnak, hogy fújjon indulót, s magam merészen a csapatom élére állva, nekiindultam az ellenséges malomnak.
Midőn körülbelül ötven lépésnyire jutottunk a kapuhoz, a malom ablakából két lövést tettek ránk, azok közül egyik talált. Ugyanaz a fiatal fickó, kit az imént leforráztak, kapta meg azt is. A golyó a combjába fúródott, s arra ő összeroskadt.
Az én csapatom e két lövésre úgy elfutott mellőlem, hogy nem maradt ott egyéb, mint a megbénított sebesült. Azt is nekem kellett hátamra vennem, hogy utánuk vigyem. Meg sem álltak addig a kiugró szikláig, amely a malomból jöhető lövések ellen fedte valamennyit. A malomból azonban nem lőttek ránk többet.
– No, ti ugyan szép vitézek vagytok! – magasztalám őket. – Most már bánom nagyon, hogy Trivulzio szavát nem fogadtam meg mindjárt eleve, s vissza nem tértem a malomtól a szélesebb útra.
– Most pedig már nem térünk vissza többé! – mondá Trivulzio sötéten.
– Nem bizony, capitano! – bizonyított puskája agyával döngetve a földet egy szemig szakáll banditaképű fickó. – Most már vér folyott, s a vér vért kíván.
– De hát mi lesz, ha itt maradunk?
– Bevárjuk az éjt, s akkor majd meglátja ön, hogy mi lesz.
Azzal a férfiak mindegyike odament a vérében fetrengő sebesülthöz, s mutatóujját belemártva annak kifolyt vérébe, egy-egy pontot csinált magán, a homlokán, a két vállán és a mellén, ahogy keresztet szoktunk magunkra vetni.
Nyolc férfi pedig különvált közülök, s az erdőben szótlanul eltűnt.
A többi ottmaradt velem késő éjig, néma duzzogásban töltve az időt.
Éjfél előtt egy órával a bérci út magaslatán három tüzet láttunk fellobogni.
– Ezek ők – súgá fülembe Trivulzio.
S azután néhány percre mintha hosszúfarkú égő meteorok szállnának onnan a magasból alá. Azok gyantás kanócok voltak, miket eltávozott embereim a bércfalról hajigáltak a malom felé.
Trivulzio megmagyarázta, hogyan.
Egy szívós fiatal fát lehajtanak egész a földig, s cövekhez kötik; akkor sudarához hozzákötnek egy kéve cipruságat, a kéve közepébe kő van kötve, mely súlyt adjon neki; akkor azt meggyújtják. Amint a láng a cövek kötelékét elégeti, a lekötött csemete felszabadul, s felcsapó sudarával messzire ellövi az égő cipruskévét! Ezek hullanak onnan a magasból alá az ostromolt malom felé.
A látvány gyönyörködtetett és izgalmat adott; sajátos új neme az ostromnak. Vagy tán azért új, mert nagyon is régi. Még az etruriai hadviselésből való.
Az égő röpkék sűrűen hullottak a malom felé, s szerteszórták magok körül sziporkáikat, ahol leestek. Néhol már meggyulladt tőlük a bozót, s éles fényt vetett a malom oldalfalaira.
Egyszer egy jól irányzott löveg éppen a malom tetejét érte. Pillanat múlva lángban állt a tető.
Ekkor harcosaim, mintegy jelszóra, hirtelen kirohantak rejtekeikből, s elkezdtek a malom ablakaira tüzelni.
Azokból nem lőttek ránk többé vissza. Az ostrom könnyű munka volt. A malomlakók el voltak foglalva az oltással, s mi sértetlenül hatoltunk ezúttal egész a kapuig.
Egy előre levágott nagy fatörzs, melyet tíz férfi emelt, szolgált kaputörő kosul, s bedöntötte a deszkatorlaszt. Embereim vad ordítással rohantak az udvarra.
A harc mámora magamat is megrészegíte. Első harc volt ez, melyben részt vettem! Éjszaka, tűzfénynél, idegen hangok, idegen szenvedélyek ádáz ordítása közben. Magam is el voltam kábulva. Első voltam azok között, kik a bezúzott kapun átrohantak a malom udvarára. A malom folyosójáról újabb lövések fogadtak bennünket. A bennszorultak kétségbeesetten védték magukat. Hanem a védelem rövid ideig tartott. Egypár elszánt fickó felmászott a folyosóra, s onnan kezdett a védőkre tüzelni. Egyszer aztán a malom égő teteje bezuhant, s a malomba szorított védőket odatemette. Kik voltak, hányan voltak? Sohasem tudtam meg. A tűz és füst egyszerre elnémítá halálkiáltásukat. A malom belseje ekkor egyszerre rémesen kivilágosodott; a láng minden ablakon kicsapott. E rémvilágítás mellett egy fehér női alak kúszott fel a tűzfal meredek oldalain a malom belsejéből. Csak fél kézzel segíthetett magán, mert másik kezével egy kis csecsemőt szorított kebléhez. Gyönyörű fiatal nő volt; szétszórt fekete haja ziláltan repkedett fehér vállai körül; amint a tűzfal tetejére felért, ott meglapult, s szilaj tekintettel nézett le felénk és az alant fellobogó tűztengerre.
– Ez asszonyon segíteni kell! – kiálték Trivulziónak. Mindenáron!
– Jól van, segítek rajta – mondá, és utánakúszott, fel a tűzfalon, s mikor elérte az asszonyt, akkor megragadta karjánál fogva, s letaszította az alant ropogó tűzbe.
De a nő nem esett le a tűzbe, hanem fennakadt egy kiálló vashorogban öltönyénél fogva.
És én ott láttam őt csüggni és kezével gyermekét takargatni, míg a lángok el nem érték, és le nem zuhant a zsarátnokba, és kellett hallanom vérfagyasztó kínordítását, mit egy csecsemő sírása kísért.
Amit a haldokló e percben érzett: e borzalmat érzem én azóta folyvást, és érezni fogom holtig.
Másnap, midőn egy forrás kőmedencéjében megmostam arcomat a tegnapi koromtól, elijedtem magamtól; hajam fél fele és fél szakállam teli volt ősz szálakkal. A tegnapi éj borzalma egyszerre megőszített.
Folyvást a kínlódó női alak rémarca lebegett előttem. Elővontam keblemből az arcképet, mely engem idáig hozott: ez adjon lelkemnek vigaszt, hisz ez a borzalom is az ő megmentésére történt. Hasztalan! Ama vergődő halálarc szemeim és az arckép közé tolakodott, s csak azt láttam ébren és aluva. Óh, Madonna, vedd el rólam ez emlékezetet!
Ha én is könnyen tudnék feledni, mint ezek a cimborák, kik a legelső Madonna-kép előtt azon véresen összetett kezekkel leimádkozzák bűneiket, s aztán minden jól van – odabent.
Szemrehányást tettem Trivulziónak oktalan kegyetlenségéért.
– Óh, capitano. Ebbe ne szóljon ön bele! Ezt mi jobban értjük. Nálunk az asszonynép csak olyan ellenség, mint a férfi. Ha ön a háta mögött az asszonyoknak kegyelmet oszt: azt fogja észrevenni, hogy egyszercsak két tűz közé szorult. Rémhírnek kell előttünk járni. Ha felőlünk az a hír terjed, hogy kegyelmes, irgalmas fickók vagyunk, mindenütt ránk fognak törni; de ha megtudják, hogy nem kímélünk senkit, észreveszik, hogy nem lehet velünk tréfálni.
Tizennégy nap alatt aztán felégettünk vagy húsz majorságot és mezei úri lakot; nem számítva a könnyűszerrel megsarcolt falvakat, mik fizettek, csak menjünk odább.
Az utolsó faluban, hol tizennegyedik napon véletlenül megjelentünk, a templomajtóra két kiáltványt találtam egymás mellé kiragasztva. Mindkettőn saját nevemet pillantám meg nagy betűkkel a szöveg között.
Az egyik kiáltvány a piemonti dandároké volt, melyben engem „briganti-vezér” címmel tisztel meg, s elrendeli, hogy ahol megfoghatnak, ott felakasszanak; a másik pedig Crocco kiáltványa volt, melyben engedetlenségem miatt proskribál, s mint a fővezér terveit összezavaró lázadót, ahol megkaphat, főbelövetni ígér. Mind a két kiáltványt eltettem emlékeim közé.
Eszerint akár előremegyek, akár hátramegyek, egy a fizetés. Előre fogok menni.
Már ekkor annyira közel voltunk Gaetához, hogy az ostromzároló piemontiak tábortüzeit láthattuk a hegyekről, s a távolban kéklettek előttünk Gaeta ormai, a tengertől félig körítve.
Vakmerő csapatom már akkor néhány száz főre szaporodott. Hogy hányan voltunk, azt sohasem számlálhattam meg; mert egy rész mindig portyázni járt.
Az utolsó napon összehívtam őket, s jól lelkükre beszéltem. Akinek bátorsága van velem jönni, jöjjön. Most itt állunk a végcélnál. Éjjel megkísértjük keresztültörni az ellenség ostromzárlatán, s hírt viszünk az ostromlottaknak, hogy a felmentő sereg közeledik. Hogy célt érhessünk, szükséges lesz a várőrséget tudósítani, hogy egyidejűleg történendő kirohanással nekünk kezöket nyújtsák. Ki vállalkozik a várba az ellenségen át beszökni?
Trivulzio azt mondá, hogy megteszi ő. Felöltözött abruzzi parasztnak, megrakott egy öszvért élelmiszerrel, s azt lehajtotta a piemonti tábor felé. A jeladás leendett egy fehér röppentyű éjféltájon a gaetai felénk néző várfokról.
Tehát itt vagyok már az ő közelében, csak egy rövid élethalálharc van még közöttünk, hogy előtte letérdepelhessek és azt mondhassam: „Asszonyom, én elhagytam hazát, hitet, boldogságot, hogy éretted meghalhassak!”
Alig vártam azt az éjfélt, azt a jeladást.
A röppentyű csakugyan fölszállt a várfokról. Tehát Trivulzio szerencsésen megérkezett.
Én erre egész nap rejtve tartott csapatomat gyors menettel indítám meg az ellenséges ostromzárlat felé. Őrült merészség volt az, de csaknem sikerült. A meglepett ellenség nem ismerte föl a sötétben számunkat, s szinte utat nyitott; rendetlen puskázás közben folyvást előrenyomultunk, csak öt perc kelle még, hogy a szemközt jövő nápolyi csapatnak kezünket nyújthassuk; – ekkor egy szerencsétlen golyó combomat fúrja át; én összeroskadok, s az én harcosaim amint elesni látnak, egyszerre megoldják a kereket, s otthagynak a földön, a piemontiak körme között. Én persze semerre sem futhattam.
Két perc múlva ott függtem egy fán. A procedúrát nem írom le. Azt mondják, kellemetes érzés. Én nem találtam annak.
Mikor ismét felnyitottam szemeimet, egy vastag boltozatú szobában találtam magamat az ágyon fekve. A szobát két ölnyi vastag falon át világította egy sokszorosan elrácsolt kicsiny ablak. Mellettem hosszú sor ágyon szinte feküdt még sok ember, akit én nem ismertem. Hanem az ágyam fejénél guggoló alakban ráismertem Trivulzióra.
– Hol vagyok? – kérdezém bágyadtan.
– Gaetában, signore.
E névre valami delejes sugár járta keresztül egyszerre minden eremet.
– Igen bizony! Mi jobban verekedtünk, mint az ön mihaszna fickói, s éppen jókor érkeztünk, hogy önt leemeljük a fáról. Ön átkozott rossz helyzetben volt. De ne hányja-vesse magát az ágyon, signore, mert kötelékei felszakadnak.
Csak akkor vettem észre, hogy egy lábam már nincs.
– Hova lett a bal lábam?
– Ne búsuljon, signore! Az orvosnak megmondtam, hogy ön gazdag nobili Ázsiából vagy Valachiából, vagy nem tudom honnan, aki magával fogja emlékül vinni a lábát; a dottore eltette spirituszba.
Tehát még ez is kellett nekem.
De legalább célnál voltam. Itt voltam az ő közelében. Meglehet, hogy ő most éppen fejem fölött jár, s e tudat mily boldogító.
Egy félénk kérdést intéztem Trivulzióhoz.
– Mit tudsz a királynéról?
– Óh, signore, az egy hősnő. Már kétszer volt itt ön felől tudakozódni.
– És én aludtam!
– Pedig mélyen. Most egy órája hagyták abba a bombázást, bizony jó álma lehetett önnek, hogy fel nem ébredt rá. Azóta már hoztak új sebesülteket, s így bizonyos, hogy a királyné ismét le fog jönni. Őfelsége mindennap személyesen szokta megkérdezni a súlyosabb sebesültektől, hogy vannak. Mondhatom, hogy önnek az esete különösen érdekelte őfelségét; hozzám is nyájasan szólt, midőn megtudta, hogy önt ápolom.
Keblembe nyúltam. Az arckép ott volt. Azt nem vették el tőlem, mikor felkötöttek. Előérzetem sugallta, hogy egyszerű csontszelencébe foglaltassam azt, mely senki bírvágyát nem ingerli.
Tehát vágyaim célpontjánál voltam elvégre. Fél lábbal s félig megőszült fejjel, az igaz; de mégis célnál voltam. Ideálom egy királyné, és a királynő gyöngéd fehér keze már kétszer érinté forró homlokomat. Nemsokára színről színre fogom őt látni. – Nem gazdag kárpótlás-e ez küzdelmeimért?
Délután a tábori felcserek nagy tevékenységgel forgolódtak körülöttünk; minden betegnek a vánkosát a tisztábbik felével fordították kifelé, s akik nagyon jajgattak, azoknak dupla porció ópiumot adtak be, hogy sorsukkal meg legyenek elégedve. Az volt a szó, hogy a királyné meg fogja a sebesülteket látogatni.
Én semmi mákonyt nem kívántam. Seblázam dacára egészen öntudatomnál bírtam magamat tartani, s Trivulziót megbíztam, hogy ha el találnék aludni, míg a királyné lejön, okvetlenül ébresszen fel.
Az az elalvás pedig nagyon könnyen állott nálam… A sok vérvesztés és a kloroform utóhatása szüntelenül aluszékonyságra hangolta idegeimet, mik aztán a felébredéskor annál izgatottabbak voltak. Szüntelen álomban éltem, ébren úgy, mint alva, szüntelen a fényes álomkép lebegett előttem, melynek mását keblemen viseltem.
Az álom és ébrenlét víziói között alig tudok most különböztetést tenni; de úgy hiszem, hogy az mégis megtörtént dolog, amidőn a kazamata nehéz ajtaja fölnyílt, s rajta, mint egy dicsfénytől elárasztott mennyei alak, lépett lépcsőnként alá egy királynői tünemény. Egy nő, angyalok arcával, kerubok természetével. E dicsfénytől körülsugárzott alak odalebegett ágyamhoz, s én ismét éreztem fájdalomcsillapító kezének érintését homlokomon; és aztán megragadtam e kezet foró kezeimmel, és égő ajkaimhoz vontam azt, és a túlvilág eksztázisát éreztem ezalatt.
Az apokalipszis fényalakja megpillantó a kebelemen szétnyílt csontszelencét, s egy vékony kis irónnal odajegyzé az arckép alá saját nevét. Aztán eltűnt előlem ismét, s én visszaroskadtam a túlvilági gyönyör s az árnyékvilági fájdalom kábulatába.
Álmodtam-e azt, vagy ébren láttam? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a keblemben viselt arckép alatt ott van a királyné aláírása.
Egy hét múlva Gaeta kapitulált. Én az olaszok kezébe jutottam.
Nem sok idő kellett hozzá, hogy felgyógyuljak. Akkor útnak eresztettek.
Szabad volt akárhová mennem, csak Rómába nem, ahol a királyné lakott.
Tehát hazajöttem.
És most itthon vagyok.
Megnyertem imádott ideálomnak – egy kézcsókját. És kaptam érette egy falábat..
És valahányszor a tükörbe tekintek, és a fehér csimbókokat meglátom hajam, szakállam között, eszembe jutnak a malomba égett nő és csecsemő alakjai; és a felégetett majorházak, akiknek tulajdonosai nekem nem vétettek semmit.
És valahányszor nyakkendőmet felkötöm, egy vékony veres vonal a nyakamon eszembe juttatja, hogy már én egyszer a másvilágon is voltam.
És mindezt azért, hogy egy királynénak, ki nekem eszményképem, egy kézcsókjára szert tehessek.
– No, ez bizony még az elsőnél is nagyobb bolond volt! – szólt a drámabírálók egyike.
– Legalább elismerő oklevélre érdemes! – szólt a második.
– Menjünk sorba! – szólt a harmadik bíráló. – Most az én bolondom következik, aki az előrebocsátott mindkettőnél nagyobb.
– Halljuk érdemeit!
– Az én bolondom egy nőbe szerelmes, aki nem az övé, s akiért minden vagyonát elpazarolja.
– Mindennapi történet.
– De az a nő nemrég még saját neje volt; akkor gyűlölte, ki nem állhatta, fűt-fát megmozgatott érte, hogy tőle elválhasson; s mikor végre elválasztották, mikor a nő ismét férjhez ment máshoz, akkor eszeveszetten belebolondult, és kétségbeesett miatta.
A klub elnöke azon észrevételt tevé, hogy ez ugyan objektíve elég bolond konstelláció, de mégis minden attól függ, hogy szubjektíve miképpen használtatik fel az illető egyéniségtől.
– Jól van! – szólt az advocatus diaboli. – Adjatok ötévi határidőt, s az én bolondom, ki még most gazdag, becsületes, hírneves, nagy hazafi, ez idő alatt el fogja pusztítani nagy vagyonát, becsületét, jó hírét, hazafiúi erényeit – egy asszony miatt, ki az övé volt, s kit akkor ő gyűlölt; ki most a másé, s kit most szeret; és aki őt soha sem fogja szeretni.
– Megadatik az öt év.
És most ez idáig a képnek a kerete volt – az arabeszkeket láttuk. Most következik a kép, itt kezdődik a regény; a szerelem bolondjainak a regénye. Egyszerű, mindennapi történet, aminőt eleget szőtt keresztül a sors életutainkon; egyik-másik szemlélő játszott és szerepelt benne – anélkül, hogy tudta volna.
