Utóhang a „Szerelem bolondjai” regényhez
Utóhang a „Szerelem bolondjai” regényhez
Ez a regény egészen reális alapon van fölépítve. Megjelenése után azt mondta rá az én igen kedves barátom és kortársam (nógrádi) Szontágh Pál (a kritikára szoktam visszaemlékezni): „Harter Nándort, azt jól ismerem; Lemming urat is ismerem; Gieriget és Konyecet is jól ismerem; – de Föhnwald kapitányt, azt nem ismerem.” No, hát én azt is ismerem: valamint az egész háttérnek, a korszaknak az élethűségéért elvállalom a szavatosságot.
Mármost azután azt kérdezheti tőlem a tisztelt olvasó, hogy ugyan mire való akkor ehhez a realisztikus regényhez még két egzotikus novellát is hozzá ragasztani a „szerelem bolondjai klubjáról”, hitegető fikció révén?
Most már, közel három évtized után számot adhatok róla, hogy mire való volt e regény elején az a két megelőző novella, melyet magam is a regény rámájának kértem tekinteni.
Hát egy kis politika volt a dologban.
Senki sem tenné fel rólam, hogy ravasz tudok lenni. Ez egyszer az voltam.
Az „Új földesúr”-ban leírtam a „Bach-korszakot”, ez a regény a „Schmerling-korszak” alatt látott napvilágot. A Schmerling-provizórium alatt lehetett a Bach-provizóriumról historizálni. Mikor azután ennek is véget vetett a kiegyezés, új fázisa kezdődött a nemzeti etikának, ezzel a jelszóval: „vessünk fátyolt a múltakra”.
Tetszik tudni, hogy az egész nemzet két hatalmas, nagy pártra volt oszolva, amiket úgy híttak (híttunk is), hogy Deák-párt és Tisza-párt. (A függetlenségi pártnak még akkor a címe sem létezett, szélsőbalnak hítták, állt tizenhárom képviselőből, s még hírlapja sem volt.) Az irodalom képviselői is e két tábor között voltak felosztva. Én a Tisza-párthoz tartoztam.
Ennek aztán viselnem is kellett a konzekvenciáit.
A kritika „durch die Bank” Deák-párti volt. Hajdani személyes jó barátaim mind félrehúzódtak tőlem, s tömérdek hibáim, írói gyarlóságaim, miket ez ideig jóakaratuk titkolgatott, egyszerre napvilágra kerültek.
Egy kemény kritikusom egyenesen kimondta a fejemre az ítéletet, hogy amennyit használtam ez ideig költői munkálkodásommal a nemzeti szellem ébresztésére, most már, a kiegyezésben föltámasztott új korszak idején éppen annyi kárt teszek a közszellemben: ideje volna már és áldás a magyar nemzetre, ha meghalnék… (Dömötör János)
Szegény fiú! Néhány év múlva öngyilkos lett. Kár érte. Tehetség volt.
Én pedig még meg akartam kísérteni, hogy annak a „múltakra vetett fátyol”-nak egy csücskéjét fellebbentsem: ami azt a bizonyos ínséges provizóriumot takarja.
Ha én ennek a regénynek a megfelelő címét írom ki a kezdő lapjára, s mindjárt in medias res gázolok a történetekbe: ezt az én ellenlábasaim rögtön az index prohibitorum librorum-ba fogják lajstromozni, s az egész igazhívő közönség előtt exkommunikálva lesz a regényem.
Ezért lett kigondolva az a két egzotikus novella a regény bevezetéseül. Igazi fantasztikus, extravagáns mesék. Amilyenekért engem összeszidnak; de elolvassák. S azután, ha egyszer valaki az elejét elolvassa valami munkámnak, erős a reménységem, hogy tovább is fogja olvasni.
Az első novella egy kissé pikáns is. A másodikban pedig az a korona fényétől besugárzott ideál, a volt nápolyi királyné, a mi hódolattal környezett felséges nagyasszonyunknak a nővére. Ezt az elbeszélést a legmagasabb körökben is figyelemre méltatták.
Mikor aztán a regényem egészen megjelent (előbb A Hon és a Pester Lloyd közölte tárcánkint), abban a legnagyobb kitüntetésben részesültem, hogy felséges királynénk megrendelte, hogy ennek egy példányát személyesen adhassam át legáldottabb kezébe.
A politikai anatéma le volt véve a fejemről.
Megjelenése után egy hónapra e regényem második kiadást ért.
És akik erősen politikai ellenfeleimnek vallották magukat, még azzal a deterioráló inszinuációval is éltek ellenem, hogy ennek a regényemnek tulajdoníthatom az első terézvárosi választásnál elért győzelmemet egy miniszter fölött: a Pester Lloyd olvasónői harcoltak mellettem legsikeresebben.
Más hatását is fel kell jegyeznem e munkámnak.
Wallner, berlini színháztulajdonos (afrikai útleírásáról emlékezetes író), egyszer Rómában egy esős napon véletlenül kezébe vette egy ottani könyvárusnál Budapesten megjelent fordítását e regényemnek, s amint azt elolvasta, írt Berlinbe Janke Ottó kiadónak, figyelmessé téve őt rám, aki azután állandó kiadóm maradt, s közel százhatvan kötet szépirodalmi munkámat adta át a nagy németországi olvasóközönségnek, tisztességes írói díjazás mellett. S ebben a fentebbi regényem volt az úttörő. (A hazánkban kiadott német fordítások soha sem bírtak Németországba bevergődni.)
Néhány adatot e regényemből kell az utókor számára mint történeti tényt felemlítenem.
Tény az, hogy 1861-ben egyszerre az összes magyarhoni tisztikar, mintegy kilencezer férfi, leköszönt a hivataláról, nem akarva a Schmerling által oktrojált osztrák összalkotmány keresztülvitelében segédkezni. Én magam is ott voltam, ahol a haza és Pest megye legkomolyabb férfiai, a tőlük elfoglalt Pestmegyeházi teremből az utcán végigvonultak hosszú processzióban a Szózatot énekelve.
„Irányadó egyéniség” alatt értettük a kormányzót. Magyarországnak nem volt akkor „kormánya”, hanem volt „kormányzója”. – Annak tetszett légyen opponálni!
„Richard abbé” valóságosan létezett alak, aki el tudta hitetni az emberekkel, hogy ő megérzi a föld alatt a titkos források létezését (megfelelő honoráriumért). Magam is szaladtam utána a Svábhegyen, forrást keresni; ásattunk egy harmincöles kutat az abbé által indignált ponton: biz abba sohase került víz.
„A rettenetes év” és a „szárazföldi nyolckezű” leírásánál csak az egykorú (1863–64) hírlapi tudósításokra hivatkozom.
„Tízkrajcáros államjegyek.” A Schmerling-korszak emlékpénzei. Ujjnyi hosszú, keskeny papírszeletek, tíz krajcár értékben, melyeket, piros alapszínük miatt a népajk „kutyanyelv-bankónak” nevezett el.
„A kiosztott vetőmag” kolosszális panamájának minden itt elmondott fázisát jól tudta az egész közönség; de a lapokban nem volt szabad arról beszélni. „Schwamm darüber!”
„Az osztrák nemzeti bank” összes hitelezése Magyarország részére tett abban az évben négymillió forintot: nem többet. „A bájos úrnő csókja, mely ezer forinton lett megváltva.” Az ínségesek javára rendezett bazárban egy mézeskalácsos sátor alatt árult Zichy-Kray grófnő, a high life ünnepelt szépsége krajcáros mézeskalácsos csókocskákat forintjával a jókedvű adakozóknak. Almássy Pál, az ellenzék ismert vezére odajött a sátorhoz, s merész volt egy igazi csókot kérni a grófnőtől. „Szívesen – az ínségesekért: ára ezer forint.” – Úgy lett adva és véve.
„Duna-vizes ember.” Ez volt Budapestnek a vízvezetéke, harminc év előtt. Hat puttony, egy kordé, egy szamár, egy tót legény feleségestől, akik utcahosszant „Dónavasszert” kiabálnak.
„A nazarénusok.” Sajna! Most is így van. Ezt nem nyelte el az idő.
„A föld másik oldalán.” Tény, hogy magyar ifjak egész csapatszámra szolgáltak az északi hadseregben, s fényes lovas rohamokat végeztek a döntő ütközetben, Egy magyar (Számwald, hajdani nyomdászom és kiadóm) tábornokságig vitte. – A rabszolgatartók seregében tudtommal egy magyar sem szolgált.
„Donato.” Egy balett-táncos, aki az egyik lábát elvesztette, s azontúl féllábon táncolt. Divatba jött. Akadtak utánzói, akik féllábukat felkötötték, úgy piruetteztek.
„Az 1865-iki fagy.” Ezt is végigéltem fokról fokra. Valahol le is írtam. Az rettenetes volt: ahogy közeledett a hévmérő minden reggel a fagyponthoz (május derekán), végre – nem akarom újra leírni. 1867-ben a kiegyezés tárgyalásakor éppen így szállt a kéneső alább-alább. Az eldöntő nap estéjén csak négy fok volt a plusz. Nyáry Pál azt mondá Deáknak: „Imádkozzatok, hogy reggel négy fok mínuszra ne ébredjünk; mert ha még egy májusi fagy éri az országot, vége a kiegyezésnek.” Jól imádkoztak (azazhogy – tunk). Reggelre 8 fokot mutatott a hévmérő. A kiegyezés létrejött, s abban az évben lett áldott esztendő az egész hazában: húsz magot adott a búza s tizennégy forintos árakat a külföld. Isten akarta így!
Most már minden emóció nélkül olvashatja akárki ezt a regényt. Nem tesz kárt a közszellemben…
Jókai Mór
