V. Még egy várostrom
V. Még egy várostrom
No, édes asszonynéném – monda másnap reggelre kelve Tiszáné nagyasszonynak Tormássy László nagybátyja –, most hevenyében Ocskay László urammal még egy vár ostromához fogunk hozzá, s ha Isten megsegít, be is vesszük.
– Hát már ilyen hamar odább akarnak menni kegyelmetek? No, ezt az Ilonka majd nagyon megfájlalja.
– Ellenkezőleg! Nagyon soká is itt maradunk. Csak azt ne fájlalja aztán meg az Ilonka húgom. Az ő szíve az a vár, akit be akarunk venni. Időnk pedig van a megszállásra elég, mert a fővezér parancsa az, hogy itt őrizzük addig Lévát meg a bányavárosokat, amíg ő Eger városát behódítja, s a fejedelem Tokajt löveti.
A nagyasszony kegyesen mosolygott erre a szóra.
– Hát hiszen ha „suttogóba” küldték, édes bátyám, kegyelmedet hozzám (a „suttogó” volt az előjátéka a formális leánykérésnek), én sem bánom, beszélgessünk róla. Szóból ért az ember; aztán szegény megboldogult uram azt szokta mondani, hogy „clara pacta, boni amici”, ami magyarul annyit tesz, hogy „aki lovat vesz, nézze meg a fogát”. – Én, amióta szegény vőmet, Kovách Istvánt olyan szerencsétlenül lakodalma napján megölték, felfogadtam, hogy soha több vőlegényt a leányom számára nem választok, hanem őrá bízom, hogy szemelje ki magának szíve szerint, akihez legjobban odatalál az indulatja, én nem keresem, csak hogy becsületes ember, jó magyar és nemesember legyen; iszákos, lunátikus, nyavalyatörős ne legyen, se olyan fiatal ne legyen, hogy az ajka legyen kopasz, se olyan vén, hogy a feje teteje legyen az, egyébiránt, nem bánom, ha tíz testvérrel osztozik is otthon, s a leányomnak a napával kell is egy konyhán lenni. Még csak a vallására sem nézek, nem bánom, ha pápista is; ámbátor ez nagy galiba lehet az összekelésnél.
– No, hát mindezekre igen jó feleletem van – mondá Tormássy. – Ocskay László uramnak hogy becsülete van: azt meghallhatta édes húgomasszony maga a fejedelem leveléből; hogy jó magyar, azt hirdetik a tettei; nemessége olyan régi, mint a Tiszáéké. Hogy a bor nem árt meg neki, azt megmutatta a tegnapi ítéletével. Férfinak olyan, hogy nincs párja az országban. Egy testvére van, azzal már megosztozott. Ocskói kastélyában nem lesz más asszony, aki parancsoljon, a leendő feleségénél. – Vallására nézve igaz, hogy buzgó pápista: de emiatt ne legyen aggodalma kegyelmednek; a mi fejedelmünk nemcsak a vallásszabadságot proklamálta, hanem még a vallások közötti jó egyetértést is, ahogy ezt kegyelmed megláthatja ezen az emlékpénzen, amit a fejedelem veretett kiválasztott hívei számára, s amit kegyelmednek küld általam Ocskay, a szíves vendéglátás emlékezetére.*
Ez volt az a ritka emlékpénz, tallérnyi nagyságú, amelyiknek az egyik oldalán magas domborműben Rákóczi Ferenc daliás mellképe látható, a másikon egy égő oltár (a honszerelem oltára), melyen a tüzet egy magyar hős alakja gyújtja meg, amelyre virágaikat hintik a három vallás nemtői. – A bécsiek: később egy ellen-medalionnal válaszoltak erre, melynek egyik oldalán amaz ismeretes allonge-parókás fő volt verve, a másikon ugyanazon oltár, de mellette egy páncélos dragonyos, aki az oltártüzet eloltja, s a három vallás nemtőit: kergeti háromfelé. Mind a kettő látható a budapesti Nemzeti Múzeumban.
J. M.
Nagy gyönyörűséget okozott ez ajándékkal Tormássy a nagyasszonynak.
– Nem tudom, mivel örvendeztetett volna meg jobban kegyelmed, mint ezzel az emlékpénzzel, amit csak híréből hallottam eddig emlegetni. Nem volt erre szükség, hogy még jobban megszeressem ezt a derék ifjút, mint ahogy eddig megszerettem. Ha énrajtam állna, két kézzel adnám hozzá a lányomat, még ma, nem is holnap. Hanem én már ebbe bele nem szólok többet. Egyszer tettem, megbántam. Azóta négy esztendő elmúlt. Sok derék ifjú legény megfordult a házamnál háztűznézőbe, leánykérőbe, mindeniknek azt mondtam: ott van a leány, édes uramöcsém; nem tartom üveg alatt, beszélhetsz vele egyedül; úgy neveltem, hogy ne kelljen mindig strázsálni és lesni, hogy mit beszél, merre jár; ha meg tudod nyerni a hajlandóságát, tied lesz, elviheted! – De biz az még mindig csak idehaza van: senki se fogta el. Ha kérdezem tőle: mért nem tetszik neked ez az egyik, az a másik? Nem derék ember-e? Milyen jó lovas! Milyen vitéz harcos! Milyen jó gazda! Mennyire szép alak! Mind ráhagyta, hogy igaz biz az, úgy van, de hát ő valami mást keres. Nem tudom én, hogy mit. Talán olyan embert, amilyenek a holdban laknak. Annyit veszek észre rajta, hogy azokhoz az úrfiakhoz, akik csak vadászatról, bajvívásról, táncról tudnak neki beszélni, nemigen húzódik; éppenséggel idegen azoktól, akik naphosszant kártyáznak; azt gondolta egynémely, hogy talán lantolva, dalolva lehet megnyerni a kedvét: azt meg éppen kinevette; akadt, aki verseket darált el előtte: azelől elbújt, ha már jönni látta. Nem tudom én, mi kell ennek. Sokszor meglepem az apja könyvtárában, amint a könyveket sorba nyitogatja, de azok mind diákul, németül meg franciául vannak. Azt pedig ő nem érti. Honnan tanulta volna meg? A leányt csak nem lehet cserébe küldeni Nagyszombatba, hogy tanuljon meg németül, könyvből pedig azt nem tanítják. Aztán az úrfiak sem igen tudnak biz ahhoz. A hic-haec-hoc-on túl nemigen vitték. Biz itt asztronómust nemigen kap ezen a mi vidékünkön, aki neki a csillagokat megmagyarázza; pedig mindig azok között szeretne járni. Szegény boldogult apja is ilyen volt: az égen megismerte a „Kost”, de a földön nem tudta megkülönböztetni a toklyót a báránytól. Könyv nélkül tudta Horatiust; hanem a cselédet nem tudta összeszidni, ha valami kárt tett. A leánya is olyan; egészen rá ütött: tőlem semmit sem örökölt. Aki ezt el akarja venni, a másvilágról jöjjön.
– No, hát az én kliensem éppen onnan jött – monda Tormássy, s aztán megbiztatá a nagyasszonyt, hogy miután elég idő van a várostromhoz, a győzelem egészen bizonyos, amit a nagyasszony maga tartott legkívánatosabbnak.
Ocskaynak a táborában sok mindenféle nép volt, a többek között egy csapat sárospataki diák is, akik arra a szóra, hogy „Trombita szól, verbuválnak!” földhöz csapták a „gradus ad Parnassum”-ot, s lovat, kardot kértek. Meg is kapták.
Ocskay azonban fáin ember volt ebben a tekintetben. A múzsafiakat nemigen küldötte a tűzbe, sőt inkább arra tartogatta, hogy a legveszedelmesebb ellenséget, az unalmat küzdhesse le velük. Csaták után víg dalaikkal, lakomák alatt tréfás adomáikkal deríték föl a többi hazafiakat.
Még egy színdarabot is tanultatott be velük Ocskay. Akkori időkben már volt híre teátrumnak ebben az országban. Vörösvárott (Biebersburg) a nagyhercegi palotában gyönyörű színpadot készíttetett az akkori idők legfényesebb dinasztája: Pálffy Antal, e színpad most is megvan még, pompával halmozott, barokk stílű feldíszítésével, amikben faragvány, festészet, aranyozás, csigakirakás váltakozik; a falakból rejtett szökőkutacskák lövelltek eau de Cologne-t a nézőközönségre. Hanem ezen a színpadon csak franciául játszottak. – Erre befelé csak a kollégiumi diákok produkáltak még színdarabokat, amiket a szenior írhatott, férfi szereplők és férfi nézősereg számára, vagy Sztárai ismeretlen színdarabjait, amikből csak annyit tudunk, hogy a pápista papokat csúfolták bennük kegyetlenül. Ocskay egy estén azzal lepte meg a Tisza-kastélyban összegyűlt mindennemű vendégsereget, hogy egy tragédiát adatott elő a diákjaival magyar nyelven. Racine „Horatiusai” volt e színmű. A legsimább képű ifjonc játszotta Camillát.
Mindenkinek nagyon megtetszett ez az új, még eddig ismeretlen élvezet. Mennyivel más ez, mint a vad poéták darabjai! Mily magasztos gondolatok! Mily fölséges költészet!
Másnap egyébről sem akart Ilonka beszélni, mint erről a darabról. Hol termett az?
Ocskay mondá neki, hogy azt egy francia költő írta.
– S hogy lett belőle magyar?
– Lefordították.
– Kicsoda?
– Én magam, egyszer unalomból.
– Hát kegyelmed tud franciául?
– Sokáig laktam kinn Franciaországban.
– Mi dolga volt ott?
– Fegyverrel szolgáltam, mint tiszt, a francia királyt.
– Kegyelmed több nyelven is tud beszélni?
– Amely országban időztem, annak a nyelvét mind ismerem.
– Nehéz azt megtanulni?
– Az a tanítvány kedvétől függ.
– Én úgy szeretnék egy idegen nyelvet megtanulni.
– Melyiket?
– Amelyiknek legszebb hangzása van.
– Válasszunk ki egyet. Én kegyedet, szép húgom, megtanítom azalatt, míg itt időzünk.
– Óh, az nagyon jó lesz. De melyiket?
– Válasszon közülök, amelyik legszebben hangzik. A német úgy mondja: „Ich liebe dich!…”
A leány utána mondta: „Ich liebe dich!”
– Az olasz így mondja: „Io t’ama”, az angol így: „Aj lov ju”, a francia így: „Zsö téme”.
A leány utánapróbálgatta valamennyit; kétszer, háromszor is, ami nehezebben ment, s aztán elpróbálta sorba mind a négyet, mintha ízlelgetné, hogy melyik esik jobban az ajkának? „Ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme.”
– Aztán mit tesz ez magyarul?
– Ha megmondom, akkor nem fogja kegyed megtanulni.
– De ha nem mondja meg, akkor éppen nem tanulhatom meg. Hát mi az? Valami rossz?
– Óh nem.
– Hát akkor mondja, mit tesz a „zsö téme” magyarul?
– Azt teszi, hogy „én szeretlek”.
A leány a kezében tartott violavirággal a szájára ütött az ifjúnak.
– Így rászedni az embert! Menjen innen!
– De hat válasszon, hogy melyik a legszebb?
– Egyik sem! Egy szót sem tanulok többet kegyelmedtől.
Késő volt már. Ha azt az egy szót megtanulta. Egész éjjel nem tudott attól aludni. Mind azt válogatta, melyik a legszebb? Ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme? Mi következhetik még mind utána? Mikor az első szó is olyan szép mind a négy nyelven! Négy lelke van-e annak, aki azt mind bírja? S az ötödik még a magyar?
Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, aki egy más világból jön ide; aki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és verekedni, akinek amennyivel erősebb a karja az asszony karjánál, annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; akinek szárnya van, felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a mindenséget, aminek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de ahová mások elvinni nem tudták soha.
Másnap reggel Ocskay újdonatúj bársony díszruhába öltözve lépett be násznagyával, Tormássy Lászlóval együtt, a hölgyek belső palotájába, s maga kérte meg a nagyasszonytól Ilonka kezét.
– No, édes leányom – monda Tiszáné, előrehúzva a háta mögé rejtőzött Ilonkát. – Most itt van az a lovag, akiről egyszer álmod volt, s azt mondtad a látás közben: itt van a bátyám. Bizony már visszajött. Lásd, én már úgy szeretem, mintha fiam volna. Nosza, válassz közte. Uradnak fogadod-e el vagy bátyádnak? Ha uradnak fogadod, akkor is fiam lesz, ha bátyádnak fogadod el, akkor is fiam lesz. No, hát mondd ki azt a szót.
Ilonka arca lángolt, mint az „égő szerelem”, szelíd mosolygással felelt Ocskaynak, szemérmetes módon megkerülve a kegyetlen nehéz kérdést.
… – Mégiscsak legszebb az a szó magyarul.
S azzal a kezét ottfelejté az ifjú kezében a leány. Mindenki megértette azt a választ.
Csak legszebb az, ha így mondják: „Én szeretlek…”
