XXII. Csupa fény
XXII. Csupa fény
Ocskay álmai megvalósulását látta maga előtt.
Soha jobban ki nem választhatta volna a fejedelem azt az embert, akire ezt a feladatot ruházza, hogy képviselje Erdély fejedelmét, és a magyarországi szövetséges rendek fővezérét azon a helyen, ahol a császári udvar küldöttei és a nagyhatalmak kitűnőségei lesznek jelen; ahol az eddigi ellenségnek szándéka kitüntetni nagyrabecsülését; neki pedig azt kell tudni fenntartani. És mindezt egy szerelmes idill színjátéka alatt.
II. Rákóczi Ferencnek a feladata volt a pozsonyi asszonyfogadásnál kimutatni, hogy ő „fejedelem” – és hogy az is akar maradni; a császári párté pedig az volt: éreztetni vele, hogy ő „férj”, és lehet, ha akar, boldog ember.
Mind a két félnek meg kellett mutatni, hogy mit tud. Arra való a külső pompa.
Ocskay hiúsága meg volt dicsőülve!
A nagy férfiaknak nagy hiúságai vannak.
Szegény nőknek mennyiszer a szemükre lobbantják a hiúságukat; pedig a nőhiúság csak a nősténye a pávának, a férfihiúság az igazi hímpáva.
Végre-valahára egy igazi diadalmenet várt reá; nem olyan, mint az eddigi bevonulások voltak, tört falak résein át, füstölgő házromok üszkein keresztül, vérrel festett utcákon végig – hanem magába az ország fővárosába, mely tárt kaput nyit fényes kísérete és hintósora elé: a várkapuk fellobogózva, az utcák zöld gallyakkal kirakva; ott látta maga előtt tisztelegni parádéra azokat a katonákat, akikkel annyiszor találkozott a harcmezőn, s meghajolni a zászlókat üdvözletére, hallotta a harangok ünnepi koncertjét, amiket eddig csak félreverni szoktak az ő közeledtére; látta fellobogózva azt a hidat, amelyet tűzhajókkal szokott szétrombolni, és hallotta annak a népnek az üdvrivallását, mely eddig az ő rémnevével szokta elaltatni nyugtalan porontyát a bölcsőben. Ni, hogy töri magát a sokaság, mikor az Ocskay előtt lovagló herold iszákjába markolva szórja közé a pénzt. Pedig a pénzre ez van írva: „pro libertate”, s ez igazi ezüstből van. A fejedelem képviselőjének pénzt kell szóratni, mikor bevonul a városba. Az ablakokból virágot hintenek rá. A diadalkapu előtt fehérbe öltözött szüzek fogadják, hosszú taláros papok és nyestprémes városatyák: a vár ágyúitól alig lehet hallani, hogy mit szónokolnak. Bizonyára azt, hogy ez a nap kitörölhetetlen emlékű marad Pozsony város krónikáiban.
Minden szem őt nézi: a „Rákóczi villámát”, aki most csak ragyog, de nem üt; azok között sok szép szem is van. De Ocskay senkinek a bámulatára nem tart olyan nagyot, mint a feleségére. Ilonka ott jön utána hatlovas hintóban. Ha eddig is bámulta a férjét, minek fogja őt tartani most, ennyi fénytől körülragyogva?
S ez még csak a külső pompa; de hát mikor a díszmenet megérkezik a prímási palotához, ahol a fejedelem küldöttségét az egybegyűlt főrendek, zászlós urak, hadvezetők, külhatalmak követei fogadják! Bármelyik kurucvezér lett volna is itt most Ocskay helyében, azt sem tudta volna, melyik lábával lépjen előre, merre nézzen, kire hallgasson! Az pedig, amit neki kell mondani, bizony a torkába rekedt volna; de Ocskaynak ez volt a régi álma. Csak forró képzelete ábrándképét látta maga előtt, semmi mást. Itt volt az ősz főpap, aki őt egykor mint szerzetest fölszentelte, s aztán mint szökevényt exkommunikálta, az ország prímása, Széchenyi; itt jött eléje az ország nádora, Esterházy, aki aláírta száműzetését, itt fogadta őt Pálffy János bán, azon ezrednek tulajdonosa, melyben ő mint altiszt szolgált, mely szégyenleges bűnhődésének tanúja volt, melyet ő a rongyos gárdával a Tiszába öletett; és a nevezetes nagy hadvezérek, akikkel az országon keresztül-kasul kergetőzött. Megannyi jó ismerős. Egy pillanatig sem jő zavarba, mikor eléjük kell állnia. Tudja, hogy most ő a fejedelem személyét képviseli. Minden nyelven tud beszélni, amelyen megszólítják, s mindenki iránt tud udvarias lenni, ahogy fejedelmi személyesítőhöz illik. A vele jött társak méltán irigykedhetnek rá. – Nyomába se érnek.
Hát még midőn a fejedelemasszony megjelen az elfogadóteremben, kísérve ragyogó hölgykoszorútól: a főurak, követek, tábornokok nejei vannak körülötte; mind magyar díszruhában. – Ez is az udvariassághoz tartozik. Maga a fejedelemnő pompás hímzésű fekete öltönyt visel, mely arcát még halaványabbnak tünteti fel.
Ocskay odalép a fejedelmi nő elé, s tiszteletteljesen meghajolva előtte, felolvassa a fejedelem latin nyelven írt üdvözletét hozzá, mire a fejedelemnő egy pergamentlapról szintén latinul felolvassa a választ.
Ocskay megcsókolja az eléje nyújtott kezet, s átadja a fejedelemnőnek a férje által küldött pompás briliántos gyűrűt; mit az felhúz az ujjára, s aközben halkan mondja Ocskaynak:
– Mi nagyon sokat beszéltünk kegyelmedről!
Ocskay azt hitte ennél a szónál, hogy most az ő arca világít ebben a teremben.
Következett a kíséretül jött hölgyek bemutatása.
Eleonóra megcsókolta Ilonka arcát, s azt rebegé neki:
– Kegyelmed már boldog!
Amit Ilonka megértett, s a férjének majdan el is mond.
Azzal, etikett szerint, a már bemutatott hölgy a fejedelemnő jobbjára lépett át, s itt egyszerre szembetalálkozott egy olyan arccal, amelyet már egyszer látott életében. Lehetett az kedves, lehetett kedvetlen találkozás: jó barátné vagy ellenség. Ozmonda volt.
Első ízben csak egy percig látták egymást; a motesici kastély előtt, mikor kicserélték őket egymásért. A női szemeknek elég egy ilyen látás, hogy emlékükben maradjon a látott arc örökre.
Ocskay is csak akkor vette észre Ozmondát: eddig nem látott mást senkit, csak a fejedelemnőt.
Ellenség ez, vagy barátné?
Ozmonda döntötte el a kérdést.
– Ah, hiszen mi cseregyermekek vagyunk! – suttogá Ilonkának, s megcsókolta az arcát.
Meglehet, hogy valami felhő ment a nap elé, de Ocskay azt hitte, hogy az ő arcának az elborulása okozta ezt a sötétséget! Inkább egy férfi csókolta volna meg előtte Ilonkát, mint ez az asszony.
Annyira fel volt háborodva, hogy majd elmulasztá a kíséret többi tagjait bemutatni, egynek éppen el is felejtette a nevét; úgyhogy Ozmonda segíté ki a zavarból; odasúgta félig halkan: „Blaskovich!”, amin azután egy pár könnyűvérű fiatalúr el is nevette magát.
A bemutatást nagy díszlakoma követte: amelyről csak annyit tartunk érdemesnek följegyezni, hogy a császár egészségére Ocskay László ürített poharat, míg a fejedelemre a prímás mondott áldomást. (Még akkor sem a „Gotterhalte”, sem a „Rákóczi-induló” nem volt: különben azokat harsogtatták volna a felköszöntések után.)
Estére pedig fényes táncvigalom volt rendezve a Pállfy-palotában, melyre minden notabilitás híva volt.
Ide már a högyek nem díszmagyar öltönyökben jöttek, hanem a legújabb versailles-i divat szerint öltözve. Ilonkának is fel kellett ölteni az e napra készült baleine-t, a bouffant-okkal; a halcsontos vállfűzővel, aminél nagyon neheztelte, hogy olyan nagyon ki kell neki vágva lenni. A haját is be kellett púdereztetni, de az arcát nem engedte kifesteni, elég, ha a szépítő mouche-okat felrakták rá: még csak szemöldököt sem engedett nagyobbat csinálni, mint amilyen már van.
Szegényke, bizony nagyon gyámoltalanul viselte magát, mikor az életében első bal parén megjelent, egy olyan öltözetben, aminőhöz sohasem volt szokva. Azt hitte, hogy az a legyező arra való, hogy azzal az ember folyvást a keblét takarja.
Rájött nagyhamar, hogy mire jó másoknak az az arcfesték. Hisz az egy jóltevő álarc, ami eltakar. Nem lehet észrevenni, mikor fülig pirul a nő. Az ő gyönge harmatbőrén pedig mindjárt meglátszik, ha valami zavarba hozza.
Pedig minden megszólítás előidézi ezt. Először nem érti tökéletesen azt a francia nyelvet, amin itt társalognak. Más az, amit a francia könyvből olvas, és más, amit beszél. Azt írja „eaux”, s azt mondja „ó”; aztán meg „aout”, s az is „ó”, ki találja ki, melyik volt?
De még rosszabb, ha megérti, amit hozzá beszélnek; mert az csak hízelkedés; szépeket mondanak a szemébe, s ilyent még ő sohasem hallott. A férje sohasem mondta neki azt, hogy ő szép, más meg hogy merne ilyent mondani?
Aztán Ocskay nincs mellette, hogy a karjába kapaszkodhatnék. Ellenben sajgó szívvel kell tapasztalnia, hogy férje idegen hölgyeknek udvarol. Ezt ő nem tartja jó szokásnak.
A gyönge teremtés úgy keres valami nálánál erősebbet. Nagyhamar rátalál, ez is őt keresi; a bájos Ozmonda, ki a fejedelemnőhöz vezeti Ilonkát. Ilonkán rózsaszín öltöny van, a fejedelemnőn sárga, Ozmonda öltönye egy virágos mező.
A francia követ, marquis des Estampes, ezt a bókot hozza áldozatul a három egymás mellett álló hölgynek:
– Cette fois Paris serait bien embarrassé. (Páris ezúttal nagy zavarban volna, hogy kinek adja az aranyalmát.)
Ozmonda kész volt a visszafeleléssel.
– Eh bien. Il embrasserait tous les trois. (Hát megölelné mind a hármat.)
A calembour tetszést aratott, csak Ilonka szemei nyíltak bámulatra; hát szabad ilyeneket mondani itten?
– Et garderait la pomme (S megtartaná az almát) – szólt a marquis.
– Merci pour la pomme. Nous courons pour une couronne. (Köszönjük az almát, mi egy koronáért pályázunk.)
– Ce cours sera court. (Rövid futás lesz.)
– Ce cours finira à la cour. (Ez a pálya az udvarnál fog végződni.)
Ozmonda csak úgy röpítette egymás után a szójátékok rakétáit, Ilonka nagy bámulatára. Neki ehhez semmi tehetsége nem volt. Pedig ez nagyobb virtus, mint jó gazdasszonynak lenni.
Most egy nehézkes főúr szorított magának helyet, a franciát félretolva, a fejedelemnő körül. Az is elmondta, hogy milyen jól néz ki ma a fejedelemasszony, s baronesse Ocskay milyen kedves. – Ez Wratislaw prágai kancellár volt. Ilonkának volt annyi természetes esze, hogy a „baronesse” címet vissza ne utasítsa, megértette, hogy a cseh főúrra nézve lehetetlenség volna őt megszólítani e cím nélkül.
Ez is Ozmondánál akadt fenn.
– Hát maga, kis grófné, micsoda benső viszonyban van azzal az Ocskayval? – kérdé németül.
– Excellenc! – kiálta fel elszörnyedve Ozmonda, kifejezően ijedt szemet villantva Ilonka felé.
– Hahaha! Nonono! Honni soit qui mal y pense. Hát hiszen csak nem fogok valami bêtise-t mondani a felesége jelenlétében, grófné.
Ozmonda Ilonka arcát vizsgálta. Vajon elmondott-e neki a férje őfelőle valamit?
– Halljam a magyarázatot!
– No, hát azt értettem, kis grófné, hogy a bemutatásnál kegyed segítette ki Ocskayt a zavarábúl, mikor egyik kísérője nem jutott neki eszébe.
– Blaskovich?
– Kegyelmed ismeri ezt a kuruc urat?
– Par hasard.
– Talán annak a neve is ott van a kegyelmed albumában? Hahaha!
– Aber Excellenc!!! – kiálta fel, legyezőjét a beszélő elé tárva Ozmonda. – Legyen irgalommal!
– Hahaha! Maga egy zseniális gyermek! Igazán mondom! Csókolni való! Hahaha.
A cseh főúr továbbment, Ozmonda pedig nagy figyelemmel kémlelte Ilonka arcát.
Ha ennek elmondott Ocskay valamit abból, amit Ozmonda felől tud, úgy ennek az arcnak lángveressé kell gyulladni arra a szóra: „a kegyelmed albumába” – mert az közbeszéd tárgya volt az udvari körökben, hogy Ozmonda minő kalandot állt ki Beckó várában, s azt az öltönydarabot, amin a titkos írást elhozta magával, úgy hítták, hogy „az Ozmonda albuma”. – De nem. Ilonka arca egy sugárral sem lett pirosabb ennél a szónál, mint volt eddig: a szemei, az ajkai nem árultak el semmi tudást; tettetni pedig ez az arc nem képes.
Ozmondát meggyőzte ez a gyanútalan tekintet arról, hogy Ilonka nem tud még őfelőle többet, mint azt, hogy ők egymásért lettek tábori szokás szerint kicserélve.
Föltette magában, hogy tehát majd ő fogja ezt a történetet elmondani Ilonkának.
A bécsi etikett szabálya szerint az éjféli utolsó menüett után, a fejedelemnő bevégezve a cercle-t, a hölgyekkel félrevonul, s akkor aztán a férfiak is igyekeznek a büfébe, s mind a két nem külön kedve szerint lakomázik.
A lakoma alatt a várbástyáról tűzijátékot ropogtattak el a vendégsereg és a városi nép gyönyörűségére, a négy nagy torony hol veres, hol zöld bengáli fénytől ragyogott. Ezalatt jó alkalma volt Ozmondának félrevinni Ilonkát egy ablakmélyedésbe, mintha a tűzijátékot néznék, s a Benzári-vizet* kanalazgatnák mellette.
Így hívták a legelső fagylaltot ez időben.
– Hát hallgasd meg, hogy mi annak az „én albumomnak” a története.
És aztán elmondott Ilonkának a grófné a Beckóban történtekből annyit, amennyit éppen akart, s elhallgatta azt, amit tudatni nem kellett.
Ilonka a bámulat figyelmével hallgatta e történetet végig. Neki olyan meseszerű, olyan rémséges volt mindez. Olyan természetes volt tőle ezt a kérdést intézni Ozmondához:
– De hát mi kényszeríthet téged (már akkor tegezték egymást), hogy ilyen veszélyes merényletekbe ártsd magadat?
Veszedelmes egy kérdés volt.
Ozmonda annak is meg tudott felelni.
– Hát, kedvesem, látod, mi történik itt most körülöttünk? Fény, pompa, hízelkedés. Azt hiszed, hogy ezt csak a maga gyönyörűségére teszi minden ember? Mindennek célja van. Rákóczi Ferenc nagy pompával közelít a bécsi udvar felé, s éppen olyannal a bécsiek őhozzá. A háborúba belefáradtak innen is, túl is. Pénze sincs senkinek hozzá. Rákóczi az utolsó ezüstjét szóratta ki mai nap a pozsonyi népsokaságnak; Bécsben pedig közel állnak a kenyérforradalomhoz. Az öreg császár meghalt, az ifjú békeszerető, s lelkében mindig hajlott a magyarokhoz. Azok között is vannak igen sokan, akik szeretnék már a békét helyreállítani. A készség megvan rá innen is, túl is. Csak egy nehéz akadály van. Rákóczi el akarja magát ismertetni Erdély fejedelmének, választás szerint; a császár pedig ezt az egyet nem akarja aláírni. Kész a fejedelmet birodalmi herceggé tenni, nagy birtokok örökös urává tenni; kész őt szepesi gróffá kinevezni; de az erdélyi fejedelmi buzogányt átadni nem. Most elbocsátják Rákóczihoz a feleségét, akit hosszú évek óta nem látott. A fejedelemnek szíve van: számítanak rá. Lehet, hogy a szerelme erősebb lesz, mint a büszkesége. Talán nem is büszkeség az, csak a honfitársaktól való tartózkodás. Ha azok, akik hozzá legközelebb vannak, akikkel tanácsot szokott ülni, azt mondanák, hogy legyen engedékeny, a saját lelkével tán ki tudna alkudni. – Az a kérdés, hogy a fejedelemnő könnyei megolvasztják-e a vasakaratot? – Ha kedvező sikerrel térünk vissza, mindnyájan boldogok leszünk: te is, ő is, én is. – De ha a fejedelemnő könyörgése kárba veszett fáradság lesz; ha a fejedelem jobban szereti az ábrándjait a valóságnál, akkor szerencsétlenek leszünk te is, ő is, én is. Neked az urad újra belerohan abba az ádáz küzdelembe, amelyből nincs kijárás – se élve, se halva a tied nem lesz soha; talán magával együtt földönfutóvá tesz magadat, gyermekedet; a fejedelemasszony, ha most egyedül kell visszatérnie Bécsbe (pedig visszatér, mert fiait ott hagyta), akkor, lemondva minden reményről, az általa alapított apácák kolostorába fog elvonulni, annak lesz fejedelemasszonya; én pedig: akinek a sorsa az övéhez van láncolva, vele megyek, s megosztom vele, ahogy eddig megosztottam, a sivár életet.
Ilona elhitte, hogy azok igazi könnyek, amik e szavaknál Ozmonda szemében ragyognak: nem tudta, hogy igazgyöngyöt, igaz könnyet csalódásig híven tudnak a mai világban már utánozni.
Ozmonda letörlé azokat, pedig jól illettek neki.
– Most már aztán meg fogod érteni, kedvesem, miért vetem én bele magamat a legnagyobb veszélyek örvényeibe. Miért járok álruhában, álutakon táborhelyről táborhelyre, inteni, buzdítani azokat, akiknek közrehatásától függ az, hogy a fejedelem tegye le a harci zászlót. – Mondhatnám, hogy egy ország nyugalmáért teszem: nevezhetném magam szentnek, mártírnak, aki feláldozza magát pusztuló nemzete nyugodalmáért. Nem mondom azt. Bevallom neked hímezetlen: önnön világomat védem. Szeretnék élni, örülni, boldog lenni; iszonyodom az élve eltemetettek sorsától. Szeretem a szép világot! S ha szeretek még valakit azonkívül, az a fejedelemasszony, aki rám nézve több, mint az édesanyám. Ha a mi asszonyi munkánk nem sikerül, mi mint halottak térünk vissza mind a ketten, s csak a sírokban válogatunk még. – Most már érted, hogy mi az én albumomnak a története?
A tűzijáték elmúltával a fényes társaság hazaoszlott.
Ilonka még a hintóban ülve, hazáig (a várban volt a szállás!) mindent elmondott a férjének, amit Ozmondától hallott. Ocskay László azt mondta erre Ilonkának:
– Kedves jószágom! Csak te azt tartsd meg, hogy amit Szunyoghy Ozmonda beszél, az egyik füleden ereszd be, a másikon pedig ereszd ki; mert az vagy alatta vagy fölötte van, de közepette soha sincs az igazságnak. Azért minden tizedik szavát hidd el; de ha még könnyezni is látod, akkor azt a tizediket se hidd!
A fejedelemnő kíséretével együtt a primatialis palotában volt szállva, a bécsi szokás szerint, tíz óra előtt nem jött ki hálóterméből. Ocskayék azonban, akik a várban voltak elszállásolva, már az első hajnali ébresztő trombitaszónál felkeltek, úgyhogy a felkelő nap már ott találta a kuruc ezredest, Ilonkával együtt, azon a pompás erkélyen, mely a vár Duna felőli homlokzatát ékesíté. Gyönyörű egy vár volt! Négy magas tornya a négy szögletén, aranyozott réztetővel fedve, csak úgy ragyogott a messzeségbe; bejárata homlokfalát barokk stílű faragványok díszíték, termeinek boltozata színezett stukkművel volt pazarul kirakva.
Pálffy bán, ki a házigazdát adta ez alkalommal, maga is korán kelt, hogy az úti készülődéseket idején elláthassa; de a várbeli vendégeket már a reggelizésen is túl találta, midőn négylovas hintajával a várba felérkezett. Azok a gyönyörű kilátást bámulták a vár erkélyéről. Fölséges egy kép! Hátul a Kárpátok végszakadványai, sűrű erdők között rejtőzködő falvak, a napos oldalakon világoszöld szőlőkertekkel, lenn az ódon város, ez idő szerint Magyarország legszebb királyvárosa, büszke tornyaival, szökőkútjaival, lábainál a méltóságos Duna; keletnek egy sziget háromszögénél kétfelé szakadva; és aztán a végtelen távol, mintha csupa kert volna, teleszórva városokkal: valóságos paradicsom.
– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá Ocskay; azt hitte, hogy nem hallotta senki.
– A gyönyörű panorámát bámulják kegyelmetek, ugyebár? – kérdezé a bán, amint kilépett hozzájuk az erkélyre, az udvarias üdvözlés után. De még sokkal szebbnek fogják azt találni a torony esztrádjáról, ha nem sajnálnak velem oda felfáradni.
Innen még elragadóbb a kilátás. Amint a nap küllői egy sűrű felhőpajzs mögül a városra lesütnek, a kémények füstje arannyá változik, s egész dicsfényt képez. Olyan az, mintha a város illuminálva volna – nappal.
– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá a bán.
Visszatérőben aztán felnyittatá a hatalmas főúr, a labanc had fővezére, a torony szobáit emeletről emeletre, s bevezette azokba Ilonkát, elmondva neki, minő történeti emlékek teszik azokat egyenkint nevezetesekké. Még mindegyik lakott volt, ha nem is emberektől, de megőrzésre méltó ereklyéktől. Régi hősök fegyverzetei, királyi vendégek félretett bútorai, ellenségtől elfoglalt zászlók lakták ez odúkat, por-, rozsdalepte mind; ritkán látogatták.
A torony első emeletét képező szobájának vasajtaját három lakat őrzé: egész tudomány volt azoknak a felnyitogatása; a berozsdásodott sarkakon nyikorogva fordult el az ajtó; a feltárult szoba egészen üres volt, a torony öles vastagságú falába boltozott ablakfülke maga egy kis szobának látszott, melyből a kettős vasrácsokon keresztül homályosan szűrődött be a napvilág.
A terem egészes üres volt; hanem a belső falában látszott egy kandallószerű mélyedés, „egy” darab kőből faragva; azt is vasajtó zárta, csalóka zárral csukódó.
A kulcshordó várnagy ezt az ajtót is felnyitá a bán parancsára.
A fülke is üres volt. Három szakaszra volt osztva: egyikben sem volt semmi.
A bán némán mutatott az üres odúra, Ocskay is odameredt tekintetével ebbe az űrbe, homlokát leráncolta, öklét ajka elé szorítá, s bal lábát maga elé feszíté: mint ahogy tesz az ember, mikor egy szédítő meredély szélén áll, s alánéz a sötétes mélységbe, s úgy érzi, mintha valaki állna a háta mögött, aki le akarja onnan taszítani.
A két férfi szeme e sötétségtől ellakva, önkénytelen egymásét keresve, s azt látszott megkísérteni, hogy melyik állja ki a másiknak a lángját.
– Mi hiányzik innen? – kérdezé Ilonka; aggasztva e baljóslatos csendtől.
– A „korona”! – felelt rá a bán.
– S miért nincsen az itt?
Hiszen ez az, amit az a két égő tekintet kérdez így egymástól.
Miért nincsen itt a korona? Szent Istvánnak koronája; a magyar állam szimbóluma; a nemzet örök ereklyéje, melynek távolléte pusztulás, ínség, dögvész az országon, visszakerülése új öröm, boldogság, kigyógyulás?
Miért nincs az itten?
Hiszen ha erre neki felelni tudna ez a két okos nagy ember!
Ha felelni tudnának rá a kancellárok, a bánok, a prímások és miniszterek!
Ha felelni tudnának a „szövetséges rendek”, az országgyűlések!
Ha felelni tudnának a tanácskozásra összegyűlt Anglia, Dánia, Svécia, Hollandia, Oroszország követei, kik mind abban a kérdésben fárasztják diplomáciai tudományuk egész egyetemét, hogy „miért nincsen itten a magyar korona”!
A bán elkeseredetten csapta be a fülke vasajtaját; megtörlé szemét; tán könny szökött belé, s aztán karját nyújtá Ilonkának, s vezette őt egy fokkal alább, a földszintre.
A torony legalsó osztályában a boltozatos előtornác kétfelé választá az épületet; jobbra is, balra is nehéz vasajtók nyíltak.
– Ez itt a mi kincstárunk – szólt a bán, az egyik ajtóra mutatva –, ahová a háborús idők alatt családunk minden várkastélyából összehordta legértékesebb ereklyéit. Érdemes a megtekintésre.
Hogyne! Egy régi ereklyékkel telt kincstár.
Hanem Ilonka egy másik vasajtóra lett figyelmes. Amelyik átellenben volt; előtte járt alá s fel egy őr, karjára vett fegyverrel. A vasajtó fölött volt egy kerek ablak vastag vasráccsal, ezen keresztül hangzott a bezárt odúból valami nóta, rekedtes férfihang danája.
Az a nóta, ami a rácson keresztül hangzott, nagyon ismeretes volt azon időkben Magyarországon. Mindenütt énekelték a mezőkön – de Pozsony fővárosának a várában bizonyára csak az ilyen vasrácson keresztül énekelték:
„Lám, a német mily kövér:
Bőribe se fér.
Mégis mindig enni kér:
Szegény magyar vér!”
Bőribe se fér.
Mégis mindig enni kér:
Szegény magyar vér!”
– Ez itt börtön? – kérdezé Ocskay.
A bán kedvetlenül felelt:
– Igen; de nem a rendes hadifoglyok számára, azok szabadon járnak a város falain belül; ide csak azokat szokták zárni, akik mint nagyon gyanús vagy veszedelmesnek talált kémek lettek elfogva.
– Szabad lenne őket meglátni? – kérdezé Ilonka.
– Miért ne, ha kegyelmed óhajtja – mondá a bán; gondolva magában, hogy ezt az asszonyt bizonyosan megszállta a jótékonysági szellem. A szegény raboknak szokás aprópénzt ajándékozni: azon ők vesznek maguknak dohányt. Inte a várnagynak, hogy keresse ki a csomagból a börtönajtó kulcsát. – Egyébiránt biztosíthatom kegyelmedet – mondá Ilonkának –, hogy nemigen fog itten valami megnézésre méltó arcokat találni. Csupa alsórendű pofák.
– Csak azt az egy embert szeretném látni, aki most énekelt, a hangja nagyon ismerős nekem.
– No, akkor igazán csallóközi szerencse volna, ha ráismerne kegyelmed; mert az a fickó, aki ebbe a ketrecbe magányosan van bekalodázva, a legfurfangosabb gézengúz, akiből az alatt a másfél év alatt, hogy ide bekerült, még csak azt sem lehetett kivenni, hogy kinek híják. Hasztalan vallatják azt, mert mindenre olyan feleletet ád, hogy senki sem okosodik ki belőle.
Ezalatt felnyitották a nehéz lakatokat, a vasajtó feltárult, szabad volt belépni.
A láncra vert fogoly ott kussadt a falhoz támaszkodva háttal, s amint meglátta a belépő nagy urakat, fütyölésre változtatta nótáját, de nem hagyta abba.
Ilonka bizony ráismert az emberre; Marci volt az: az ő Marcijuk a lévai kastélyból.
– No, te fickó, hadd abba egy kicsit a füttyszót; aztán állj elő, ő kegyelmeik akarnak veled beszélni.
Marci úgy tett, mintha nem is látná meg Ilonkát.
– Mi a neved, jó fiú? – szólt hozzá Ocskay.
Marci félreszegte a nyakát nedélyesen, s azt felelé:
– Een nekem bizony az a nevem, ami az apámé, kettőnknek van egy nevünk; meeg se veszünk össze rajta.
– Mióta vagy itten?
– A kapuzárás óta.
– Hát miért fogtak el?
– Mert annak, aki kergetett, jobb lova volt, mint nekem.
A bán közbeszólt:
– Bécs alatt fogták el a fickót, levelet akart valakinek vinni. S mikor látta, hogy megkerítik, összetépte a levelet, s megette! S azóta ki nem lehet belőle venni, hogy ki küldte azt a levelet és kinek.
– Hová való vagy? – kérdé Ocskay, erősen szemügyre véve a legényt.
– Oda, ahol megsütötték a szőlőt.
– A kiejtésed elárulja, hogy palóc vagy.
– A vaóna nekem jó; mert akkor a palóc ülne itten, een meg otthon daraszolnék.
– Nincs valami kívánságod a kegyelmes úrhoz?
– Csak arra keernem eő kegyelmét, hogy adatna más kalendáriumot a porkolábnak.
– Milyent? Te!
– Hát amelyikben ne lenne egy heeten háromszor peentek.
– Azt érti alatta a fickó – szólt mosolyogva a bán –, hogy hetenkint háromszor kell neki böjtölni. Maga az oka, miért nem vallja meg, hogy ki lova-csikaja? Addig pedig ki nem szabadul innen.
Ilonka lopva egy ezüstpénzt csúsztatott a fogoly markába, aztán sietett ki a börtönből. Biz az nem is női idegeknek való légkör itten.
A börtönajtót bezárta a várnagy, s azután az átelleni vasajtó lakatjait nyitogatta fel.
Ezalatt Ilonka ezt súgta a férjének: – Ez a fogoly odabenn szegény megboldogult bátyám inasa. Bizonyosan anyánk küldte őt hozzám Bécsbe, fogságom alatt izenettel, akkor került rabságra.
Ocskay testét egyszerre a hideg is, a meleg is végigjárta.
– Hát mégis van egy ember a világon, aki élő tanúja Tisza Gábor megöletésének, s aztán annak a meggyalázásnak, amit őrajta ezért elkövettek! Hát nem lettek valamennyien belefojtva a Tiszába! Ez még kimaradt valahogy. – Az egész ezred a bán tulajdona volt. Azé a magas úré, aki őt most a pozsonyi vár termein végigvezeti, udvarias bókolással előrebocsátva őt minden ajtóküszöbnél. Ennek az ezredét semmisítette ő meg Tiszabecsnél. Egy ember kimaradt. Az bizonyosan Léván volt akkor, a hajdani gazdája anyjának a kastélyában. Most ez az utolsó ember a sors véletlenéből Pálffy bán kezébe kerül, mint hadikém, s az holtig foglyul tartja őt itt e torony fenekén, makacs hallgatásáért! S ezt sohase tudja meg senki, ha őt a véletlen ide nem hozza.
A másik vasajtó is kitárult, a bán karját nyújtá Ilonkának, s bevezette őt a vastag fal ablakán át homályosan világított terembe. – Ez volt a Pálffy-család kincstára. A felfordult világban mind ide hozatták fel a család értékes ereklyéit, amiknek nagy része még a gazdag Fuggerek hagyománya volt.
Ilyen kincshalmazt nem egyhamar látni egy rakáson.
A bán sorba felnyitogattatá a nagy vasládákat, s elmagyarázta Ilonka előtt a sok műkincs értékét, alapos tárgyismerettel. Némelyikhez egész történet volt kötve; mást érdekessé tett a mester neve, akinek a kezéből kikerült; igen épületes volt a művészi kezelés, a foglalat némelyiken; ritkaságokban sem volt fogyatkozás, megfizethetetlen drágakövek azok közt, miket a krónika „paragon” névvel címez.
Ilonka nemhogy egy szóval, de arcának egy tekintetével sem fejezte ki mindezen drágaságok fölötti bámulatát.
Egykedvűen, szomorúan hagyta magának mutogatni a boglárokat, kösöntyűket, Cellini remekműveit. Semmire sem derült fel az arca.
Végre egy szekrényt nyittatott fel a bán, mely tele volt csupa merő arany nyakláncokkal, aminőket főúri családok hölgyei viselnek nagy pompa alkalmával. Francia, mór, velencei, erdélyi, szerb, török ötvösművészet remekei mind; bámulatra méltók a változatosságban, amit emberi kevélység kigondolni képes.
Ilonkának az arcán még csak kíváncsiság sem látszott.
A bán finom udvaronc volt – s talán még egyébre is gondolt. Azt mondá, egyszerre Ocskayhoz fordulva:
– Méltóságos brigadéros uram; ugyan válasszon ki egyet ezek közül a láncok közül a mai szép nap emlékeül, a felesége számára.
Ocskay László Ilonka szemébe nézett. Olvasta-e tán e merev tekintetben a szív legtitkosabb gondolatját? Mondott-e neki valamit ez a mélán elmerengő arculat, e szomorúan hallgató száj?
– Kegyelmes uram – viszonzá a bán szíves ajánlatára –, nagyon köszönöm a kegyes megkínálást, s bizonyára nem utasítom azt vissza, sőt sietek elfogadni. Ha szabad nekem a megmutatott láncok közül azt kiválasztanom, amelyik az én feleségemnek legjobban tetszeni fog, úgy én azt a láncot kérem a számára, amelyik annak a palóc fogolynak a kezére van kötve, a rajta függő klenódiummal, a palóccal együtt. Ez a fickó az én nőm testvérének inasa volt valaha, az anyósom hajdúja később, bizonyosan a napam küldte a fiút levéllel Bécsbe a feleségemhez, mikor őt foglyul ott őrizték. Nem járt ez ember semmi veszedelmes titokban. Bocsássa őt szabadon kegyelmed. Ennek az ajándéknak fog a nőm legjobban megörülni.
Ilonka nem tartóztathatta vissza, hogy zokogva ne boruljon a férje vállára. Bizony azt tette volna e percben, ha a világ leghatalmasabb ura előtt állt volna is. Hogy az így kitalálta szíve legnehezebb kívánságát.
A bán maga is meg volt hatva.
Megszorítá Ocskay kezét.
– A kegyelmetek kívánatára; de leginkább a kegyelmed jótállására megteszem azt, hogy szabadon bocsátom a makacs fickót, akinek még a nevét sem tudtam meg eddig. Most már nem is kérdem. Magukkal vihetik.
Erre a szóra aztán tanulhatott valamennyi zafír, gyémánt, opál az egész kincstárban Ilonka arcától, hogyan kell ragyogni! Ez a tündöklő arc maga volt egy kincstár; s mikor erre nézett, gazdagabbnak érezte magát Ocskay az egész Pálffy-majorátusnál.
Vajon mi volt ez tőle? Hogy kihozza az örök feledés sírjából azt az egyetlen embert, aki élete legátkosabb titkának birtokában van? – Csak a közönséges lovagi nagylelkűség-e, mely a szeretett nőnek, ha egy rejtett kívánságát kitalálhatta, azt rögtön teljesíteni siet, s nem kérdi, mennyibe kerül? Vagy talán a férfiúi dac, mely megunta a sarkában kullogó balsors elől futva futást, s egyszerre szembefordul vele, odatekint a rejtélyes végzet arcába, letépve róla a fátyolt, s kevélyen provokálja maga a fátumot, s ő vet neki gáncsot? – Vagy talán arra gondolt, hogy hiszen beszéljen hát ez a tuskó, ha meg akar szólalni: ő annyi babért szerzett már a fejére, hogy az eltakarja a meggyaláztatást, s a nő szerelme olyan tenger, hogy abba még a testvér koporsója is elsüllyed. Ilonka őt még akkor is szeretné, ha megtudná valaha, hogy ő volt az, aki a bátyját megölte.
Vagy talán számított? Az emberi hála gyönge csíráira gondolt? Ez az ember, akit most az életnek visszaad, hű ragaszkodással fog érte megfizetni, s fenyegető kísértetből virrasztó, eleven őrévé válik álmainak?
Ki tudja?
Előérzete nem súgta meg neki, hogy ennek mi következése lehet még valaha?
A börtönajtó újra kinyílt, a rabot kihozták, levették a láncait.
– No, te fickó – mondá neki a bán. – Mai napság ugyan jó kalendáriuma van a porkolábnak. Neved napja van benne; pedig nem is mondtad meg, kinek hínak. A te úrasszonyod kegyes kérésére szabadon bocsátlak. Elmehetsz, a láncodat is elviheted emlékül, és aztán, ha akarsz, beállhatsz Ocskay brigadéros uram farkasbőrös kurucai közé.
A palócnak még csak egy arcvonása sem mozdult meg erre a szóra. Nagy hideg flegmával kétrét hajtogatá az ajándékba hagyott láncokat, s a vállára veté. Azzal kétfelé törülte a savószín bajszát, s azt mondá nagy hegyesen:
– No een hát már most csak megleszek valahogy; de hogy eel meg majd nálam neekül a várkapitány?
– Bolond ez, vagy idióta! – mondá a bán Ocskayhoz.
– Mind ilyen a palóc – felelt az rá.
Pedig hátha más is volt abban, mint palóc golyhóság! Hátha ez az ember, mikor hallgat, akkor magában beszél; sőt mikor beszél is, akkor is mondogat magában valamit; de mást. „Te vagy az a hős? Rákóczi mennyköve? Azért csak pribék vagy. Megölted az én jó uramat. – Elvetted az édes húgát? Szeret nagyon? Boldog melletted nagyon? – Azért mégiscsak pribék vagy. – Kiszabadítasz a börtönömből, holtig kenyeret, mundért adsz; meg is becsülsz, magad mellett járatsz? Ott leszek, szolgállak híven, hallgatok csendesen; őrizlek, oltalmazlak, vért is ontok érted; hanem mégiscsak pribék vagy, gyilkos vagy, s eb legyek, ha valaha én téged szeretni tudlak!”
A nagytemplomban megszólalt a harang, annak jeléül, hogy a fejedelemnő a reggeli misére indul: Ocskay búcsút vett a bántól.
– A viszontlátásig – mondá neki a bán.
– Már – vagy itt, vagy a csatamezőn.
Úgy váltak el, mint akik lehetnek valaha igen jó barátok, s igen jó ellenségek.
Reggel kilenc órakor már útban volt a fejedelemnő. A bán egész a város határáig kísérte, a hintaja mellett lovagolva. Ott átadta a kísérés tisztjét Ocskaynak. A várfokról huszonegy lövésre dördültek az ágyúk, s a mezőn felállított csapatok sorlövést adtak; a fejedelmek üdvözlete mennydörgés.
Szemben a császári csapatokkal volt felállítva Ocskay lovassága. Az egész dandárját magával hozta. Ötezer lovast úti kíséretnek! Mind nyalka, zöld dolmányos, veres csákós, farkasbőr kacagányos vitézek. Sokan vannak közöttük, akik egész Bécs városa kapujáig ellovagoltak már, hogy fejedelemasszonyukat megláthassák. Az övék a dicsőség, hogy legelébb megláthatják.
Innentől kezdve aztán egész Nyitráig egy diadalmenet az út. Minden város, minden falu ünnepi díszbe, virágba öltözött. A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.
A fejedelem Nyitrában várta nejét. A felvidéken ez volt a legalkalmasabb hely fejedelmi pihenőnek: díszes varkastélya, vagyonos polgársága, gazdag főpapjai, szerzetes kolostorai lehetővé tették a vendéglátást. – Pozsonytól odáig azonban jó két napi járó az út legjobb idővel is. Az első éjszakát a fejedelemnőnek kíséretével együtt a semptei várban kellett tölteni. Az is Rákóczi vára volt: nemrég foglalta el; sok harcot kiállott, régi erősség.
Semptétől továbbutaztában a fejedelem által előreküldött hintóba ült át a fejedelemasszony, kísérőhölgyével, Ozmonda grófnővel együtt. Azt kívánta, hogy Ocskay Lászlóné is az ő hintajában foglaljon helyet. Udvari etikett szerint Eleonóra maga foglalta el a hátulsó ülést, a kísérő hölgyek vele szemközt szoktak ülni.
Azalatt, amíg Ocskay László, a fejedelemnő kívánatát tudatva Ilonával, őt a hintajából hozzá átvezette, egy érdekes titkot közölt vele.
– Kedvesem. Tudsz-e te egy kevéssé tettetni?
– Ki? Én? – A nő nagyot bámult. A szót ismerte, de a megfelelő fogalmat nem.
– Te a fejedelemnő hintajában fogsz ülni, vele szemközt, és azalatt úgy kell parancsolni tudnod az arcvonásaidnak, hogy azok se meglepetéssel, se elpirulással, se valami örömnek a kifejezésével valami titkot el ne áruljanak. A titkot előre megsúgom. – A fejedelem meg akarja lepni a feleségét Nyitrán innen, ő maga lovagol eléje, kapitányi ruhában, s mintha a fejedelem nevében tenné, egy bokrétát nyújt át az asszonyának. Azt akarja megtudni, hogy vajon ráismer-e a neje? Hat év óta nem látta őt. Mikor elragadták az oldala mellől, hogy fogságra vigyék, Rákóczi Ferenc simára borotvált ifjonc volt, a rövidre nyírt tarkón az allonge-paróka. Ilyennek látta őt Eleonóra az elválás pillanatában, s azóta is mindennap, ha mikor az arcképe előtt elmélázva megállt; ha álmodott is róla, csak ilyennek álmodhatá. Most pedig Rákóczi Ferenc egy ősmagyar dalia, a legigazabb magyar arc; láttad egynehányszor, beszéltél is vele. Ő a legszebb magyar férfi a világon. Arcában jóság, ész és erő van kifejezve. Festő nem divinálhatná ki, hogy fessen hősnek és fejedelemnek valódibb arcot. Eleonóra sohasem láthatta ezt a gyönyörű fejet; még nem is álmodhatott róla. A megnyúlt, sima udvaronc képe után idegen lett neki az az erős vonásokra kidomborult arc, hatalmas pörge bajuszával; s a sima nyírott fej után, mit vagy paróka, vagy hálósapka takart, ez a dúsgazdag göndör hajtól körülárnyékozott oroszlán fő. Alig fog ráismerni. – Még a hangja is más lett. Tudod: a francia az orrából beszél, hadarva, a német nyitott szájjal és csácsogva, a magyar a torka mélyéből, és minden szót megropogtatva. – A fejedelem azt a gyöngéd találós mesét akarja feltenni, vajon ráismernek-e? Ezt teneked nem szabad elrontanod. Mikor oda fog a hintó mellé lovagolni, neked nem szabad elárulnod, hogy ismered. Hideg fejbólintással kell visszaadnod az üdvözlését; ha megszólít, „századoskapitány úrnak” címezned; s ha a fejedelemnő kérdeni találja: nem ismered-e ezt az urat, azt felelned rá, hogy sohasem láttad.
– Istenkém! – sóhajta fel Ilonka; borzongatva és csiklandozva attól a gondolattól, hogy őneki mármost hazudni kell, – csak tréfából – és szent célra és hivatalból – de az is nehéz. Vajon kiállja-e?
– No, hát kedves jószágom, mármost tudod, hogy mihez tartsd magad! – De ki ne fecsegd az egészet rögtön Ozmonda grófnőnek! Ő sohasem látta a fejedelmet.
Ilonka erre a szóra megkeményíté a szívét.
– Tüzes vassal sem veszik ki belőlem, meglátod!
Aztán egészen büszke volt rá, hogy őtet ilyen nagy államtitok megőrzésével bízták meg, s föltette magában, hogy annak meg fog felelni egész tehetségével.
Úgy történt, ahogy Ocskay László megmondá.
Újlakon túl, mikor a szőlőhegyekről aláereszkedtek a hintók, szemközt jőve a Nyitra felől egy század a fejedelem palotásaiból, s azoknak az élén maga Rákóczi Ferenc, egyszerű századosi egyenruhában.
Mikor a fejedelemnő hintajához ért, odalovagolt a nyitott kocsiablakhoz, s egészséges magyaros üdvözlettel szólítá meg a fejedelemnőt.
– Szerencsés jó napot kívánok felséges asszonyomnak!
Eleonóra kíváncsian hajolt előre, és rábámult a megszólítóra…
…Csakugyan nem találta ki a rejtélyt. – Nem ismerte meg a magyar arcban a régit, a magyar szóban a hajdanit…
A fejedelem egy bokrétát tartott a kezében – orgonavirág volt az. Ez idő szerint a legújabb dísznövény Európában, amit a császári tudós botanikus Busbach hozott nemrég Kisázsiából, fejedelmi díszkertek pompájául.
– A fejedelem küldi általam ezt a bokrétát felségednek.
A virágot megismerte Eleonóra; de a szavakat nem érté. Ozmonda grófnő magyarázta meg neki azokat németül. És azután a fejedelemnő válaszát is viszont ő tolmácsolá magyarul a tisztelgő lovagnak.
– Igen szépen köszönöm a bokrétát; ez az én kedvenc virágom. Ezt mi úgy híjuk, hogy „margaranthus”.
– Mi magyarok ebből a szóból „orgonavirágot” csináltunk.
Így folyt aztán a beszélgetés Ozmonda tolmácsolása mellett; a fejedelem beszélt magyarul a nejéhez, a fejedelemnő felelt a férjének németül, s Rákóczi megvárta, amíg azt neki Ozmonda lefordítja.
– Felséged Nyitra várában ezen virágokkal találja a szobáit feldíszítve – folytatá Rákóczi –, de azt kérdezteti általam a fejedelem, hogy nem árt-e azoknak az illata felséged drága egészségének?
Eleonóra megértve a kérdést, megadta rá a választ.
– Köszönöm a fejedelem szíves gondoskodását és kérdését. Egészségem nagyon jó, hála a mindenhatónak, s szobáim otthon, Bécsben is mindig tele vannak virágokkal.
– Vajha ne lenne felségedre nézve Bécsben az otthon, hanem minálunk!
A fejedelem e szóval csaknem kiesett a szerepéből; ez túlment a százados illetőségén.
A fejedelemnő nagyon rá is nézett érte.
– Hogyan? Ezt is a fejedelem megbízásából mondta kegyelmed?
– Minden bizonnyal.
– Otthonnak kell neveznem azt a házat, ahol a gyermekeim vannak – mondá erre a fejedelemasszony.
A fejedelem hátrarántotta a paripáját. Bizonyosan egy porszem eshetett a szemébe, azt kellett kitörülnie.
Megint előre léptetett, s folytatá a beszélgetést.
– Szabad a fejedelmet megnyugtatnom aziránt, hogy gyermekei egészségesek?
– Mondja meg kegyelmed, hogy testileg-lelkileg épek és egészségesek, jó órában legyen mondva! – A nagyobbik igen szelíd, komoly és jó tanuló; már latinul is olvas és komfirmálva is van.
Rákóczi csak alig tarthatta féken a nyelvét, hogy rögtön ne folytassa a kérdést, mielőtt a mondottakat Ozmonda grófnő lefordítja neki magyarra.
– És a kisebbik?
A fejedelemnő mosolygott. Milyen furcsa ember az a kapitány. Ő is olyan mohón tudakozódik a kisebbik felől, akárcsak az apja. Annak volt az a szívbeli kedvence. Csak azért se dicséri fel előtte – a rajkót.
– Óh a kisebbik, az nagy pajkos. Az inkább szeret játszani, birkózni, mint betűket magolni. Makacs, akaratos, szilaj fiú: egészen az apja fia!
Ha e szavaknál az arcába nézett volna Eleonóra Rákóczinak, lehetetlen, hogy ki ne találta volna a maga rejtélyét; az a kisugárzó öröm mindent elárult volna az „ő” szemei előtt.
– Szabad e jó hírrel visszaszáguldanom a fejedelemhez?
Rákócziné még többet is mondott.
– Mondja el kegyelmed neki még azt is, hogy fiai minden reggel, este az ő arcképe előtt mondják el imáikat. Mondja el neki, hogy az ő neve az, amivel ébrednek, az utolsó szó, amivel aludni mennek, ez békíti ki őket, ha összecivódnak. Mondja meg neki, hogy mikor asztalnál ülnek, legjobb falatját mindegyik a tányérján felejti, azt mondják: „Apa távolban van, és talán éhezik.” – Mondja meg neki, hogy éjszaka, mikor magukra vannak, felkölti egyik fiú a másikat álmából, s tanítgatja azokra a magyar szavakra, amiket a felszolgáló cselédtől ellopogatott, hogy tudjanak apával beszélni valaha!
De már ezt nem várta be Rákóczi, hogy lefordítsák neki németből magyarra. Nagyon tüzes volt a paripája. Előreragadta. Nem maradhatott meg a hintó mellett, hogy el ne árulja magát.
A fejedelemnő azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Valamit súgott Ozmondának, mire a grófnő, kihajolva a hintó ablakán, visszahívta a lovagot.
– Kapitány úr! Jöjjön vissza, kérem. A fejedelemnő meg akarja önt jutalmazni.
Rákóczi visszatérve, feszes udvariassággal viszonzá:
– Felséges asszonyom! Nekem a fejedelem által meg van tiltva minden jutalom elfogadása.
– De „ezt” talán? – mondá Eleonóra, letörve egy ágat a lilaszín orgonavirágból, s odanyújtva azt Rákóczinak.
Ehhez már nem kellett tolmács.
Rákóczi levette a kalpagot a fejéről, s míg Eleonóra az orgonavirágot a sastollas forgó mellé odatűzte, egy áhítatteljes csókot lehelt arra a hófehér bársonykézre.
És Eleonóra még akkor sem ismert rá.
A fejedelem aztán vágtatott tova a „maga” virágjával Nyitralehota felé; nemsokára messzire elhagyta a nehéz hintót, ami lassan döcögött előre a maga hatos fogatával.
Ilonka nem rontotta el a tréfát az egész beszélgetés alatt. Pedig sok jó alkalma lett volna hozzá, hogy megitassa az egereket, mert mindent értett, ami másra nézve ismeretlen titok volt; de tartotta magát szilárdul a férje utasításához, s ha néha-néha elővette az érzékenység, eltakarta az arcát a kézbeli kendőjével, mintha az úti por ellen védelmezné magát, s amellett ugyan őrizkedett a fejedelem arcára tekinteni, nehogy elárulja magát, hogy ismeri ezt a lovag urat valahonnan.
Hanem éppen ezáltal tette magát gyanússá – Ozmonda előtt.
Ozmonda észrevett a fejedelemnővel beszélgető lovag arcán valami könnyű megdöbbenést, amint az Ocskaynét meglátta a hintóban, s az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a lovag többször vetett beszéd közben futó pillantásokat Ilonka felé, míg Ilonka állhatatosan a fejedelemnő arcára nézett, sőt néha kitekintett a hintó másik ablakán a mezőre. Ez a közöny erőltetve van. Egy ilyen szép délceg lovagot minden nőnek ugyan szembe kell nézni – aki azt először látja.
Ezt nem akarta Ozmonda kitanulatlan hagyni.
Amint a kísérő lovag elvágtatott, azonnal megszólítá Ilonkát.
– Kegyelmed, brigadérosné asszonyom (a fejedelemnő előtt az udvarhölgyeknek nem volt szokás egymást tegezni), ismeri talán ezt a lovagot?
Ilonka meglepetve tekinte a kérdezőre.
– Honnan gondolja ezt kegyelmed?
– Onnan, hogy egyszer sem akart ránézni, mindig elfordította az arcát. Ha sohasem látta volna, jobban megnézte volna. Látta őt már valamikor?
Most itt lett volna a feladat: mondani valamit, ami az igazságot – megkerüli!
Hiszen ha csak mondani kellene, az még valahogy kitelnék; de mit szól hozzá az arc, mely arra a puszta gondolatra, hogy most hazudni kellene, egyszerre tűzlángba borul?
Az elpirulást pedig másra magyarázzák. Ozmonda kacag.
– Haha! Kegyelmednek ugyan melege lett egyszerre!
– Nem látta, nem ismeri ezt a lovagot?
– Láttam is, ismerem is – mondá Ilonka, s ezzel a szóval visszaparancsolta a lázadó piros vért az arcából. Nem esett hazugságba. De a szíve mégiscsak nyugtalanul dobogott, mintha valami nagyot vétett volna.
– Akkor a nevét is tudja kegyelmed?
– Tudom: de nem mondhatom meg.
– Ej, ej! Egy név, ami kimondhatatlan! Ez veszedelmes titok lehet.
– Ha veszedelmes, csak rám nézve az.
– És Ocskayra nézve nem?
– Éppen nem.
– A kapitány igen szép ember.
– Igazán az.
– Ideálja a férfinak.
– Magam is azt hiszem.
– Még Ocskaynál is szebb embernek találja kegyelmed?
– Még nálánál is. Ő a legszebb férfi Magyarországon.
– Ah, ez naiv vallomás. A női erény hazájában! – Hát már idáig terjed Trianon?
Ozmonda csipkelődései nem fájtak volna Ilonkának, ha a fejedelemnő arcán nem kellett volna látnia a szigorú megrovást, ami ezeket követte. Eleonóra maga példányképe volt a hitvesi hűségnek.
– Hagyj békét Ilonkának! – mondá a fejedelemnő.
– Hisz én nem kérem semmi titkát, csak az ismerős lovagnak a nevét. Azt felséged is követelheti tőle.
– Az igaz, Ilonka! Hogy híják ezt a lovagot?
Ilona arca most már elsápadt; olyan volt, mint a vallatott rab, aki a bíró kulcsos kérdései előtt alig tudja tovább rejtegetni titkát.
– A nevét nem mondhatom meg.
– Akkor te szereted őt!
Amikor ezt mondta a fejedelemnő, arcában annyi nehéz vád, oly terhelő ítélet volt, hogy Ilonka nem tehetett róla, de kénytelen volt magát ellene védelmezni. – Csendesen, nyugodtan válaszolt.
– Szeretem – mint ahogy szereti őt bizonnyal minden magyar asszony.
Eleonóra arcán, mint a felébredés, oly gyors volt egyszerre az átmenet a fagyos szigorból a verőfényes örömbe.
– Ez Rákóczi volt? – kiálta, megragadva Ilonka kezét. S azzal be sem várva a választ, hirtelen kihajolt a hintó ablakán, s utánanézett sokáig az eltávozónak. – Olyan jólesett még a porát is látni, amit a lova fölvert az úton.
Azalatt pedig el nem ereszté Ilona kezét a magáéból. S mikor már nem láthatott a hintóablakból semmit, akkor engesztelő keggyel megcsókolá Ilonka arcát, s aztán feddő szóval fordult Ozmondához:
– Látod, ezt a titkot te vallattad ki Ilonkával! Neki nem kellett volna ezt elmondani. Mármost hozzuk helyre a hibánkat, s tegyünk úgy, mintha nem tudtunk volna meg semmit.
Ozmonda irigy volt Ilonkára. Úgy tett, mintha örülne a sikerült tréfának.
A fejedelemnő pedig egész gyermekké lett az örömtől, alig bírt magával. Ilonka szavait szedte elő rendbe.
– Hát csakugyan ő a legszebb férfi az országban? – Hát igazán ideálja a férfinak? – Még Ocskay Lászlónál is szebb férfi? – Igazán?
Olyan lett az arca, mint egy menyasszonyé.
Vége volt a feszes etikettnek; a három asszony össze-vissza fecsegett minden édes bohóságot – az ismeretlen lovag felől, magyarázva ezt a képzelhetlen átváltozást, és leginkább azon csodálkozva, hogy a fejedelemnő hogy nem ismert rá legalább a szemeiről, de a hangjáról sem a férjére.
– Én attól féltem, hogy a fejedelem elárulja magát, mikor a gyermekeiről beszélt előtte a fejedelemasszony – mondá Ilonka.
– Ahán! Azért ragadta úgy el egyszerre a paripája előlem!
– Én nagy vétséget követtem el, tudom – monda Ilonka –, hogy nem tudtam megőrizni a titkot, de mikor úgy fájt a lelkemnek, amiért azt mondtam, hogy van Ocskaynál szebb férfi a világon.
Ozmonda nevetett. „Pedig nem is igaz. Nekem Ocskay szebb.”
Ilonka rábámult. Hogy lehet egy nő olyan vakmerő, hogy a feleség előtt legszebb férfinak találja annak a férjét.
Ozmonda vette észre a hatást, s csak azért is növelte azt: „Bizony mondom: ha valakit szerencsétlenné akarnék tenni, az nem a fejedelemnő volna, hanem Ocskayné asszonyom.”
– Vigyázzunk! – suttogá Eleonóra – Ocskay jön!
Arra egyszerre mind a három hölgy komoly mintákba erőltette az arcát, hogy Ocskay észre ne vegye, miszerint a titok ki van találva.
Azt jött jelenteni a brigadéros, odalovagolva a hintó mellé, hogy a lehotai várkastélynál pihenőt fognak tartani, hogy az egész kíséret együvé jöhessen, s aztán együtt vonulhassanak be Nyitra várába.
A Pozsonyban volt külföldi követek s a kancellár, Wratislaw, és azonkívül a közbeeső vidék úri rendjének színe-java mind csatlakozott a fejedelemnő kíséretéhez; úgyhogy a határvendéglátónál már egész szekérvár gyűlt össze.
A fejedelemnő nem bírta jókedvét eltitkolni. Egész éles színt kapott tőle az arca.
– Brigadéros uram! – mondá Wratislaw Ocskaynak. – A fejedelemnő nagyon jó pirosítót használ. Tegnap még olyan halavány volt, ma meg olyan színben van, mint egy farsangi menyecske.
– Azt a pirosítót alighanem az én feleségem adta neki kölcsön – sejteté Ocskay, gyanakodón nézve az asszonya után, aki azonban nagyon kerülni látszott a férje szemeit.
Innen aztán cum gentibus indulának meg Nyitra felé. Mentül közelebb jutottak, az út annál inkább el volt lepve összesereglett népsokaságtól: az örömujjongó tömegtől csak lépésben lehetett haladni. A hintó mellett lovagló Ocskay pedig alig bírta az odafurakodó bámulókat visszatartani, hogy a lovak lábai meg a kerekek alá ne kerüljenek.
Az ágyúk üdvlövései dörögnek a messze kimagasló Czobor-hegy bástyafokáról, elenyészve a nép üdvriadalában.
Az egész tájékot Nyitra felől arany köd borítá, amint a lemenő nap a porfelleget bevilágította.
Egy tölgyfacsoportoktól körülárnyalt dombon várt a fejedelem kíséretével az érkezőkre.
Környezetét képezték az erdélyi nemesek, a magyar főurak, a párducbőr kacagányos, skarlátpiros dolmányos palotások, az idegen főtisztek pompában tarkálló csoportjai. Ő maga azok közt a legfényesebb alak; királyvörös bársonymentében, aranyszövetű dolmányában, hermelines kalpaggal a fején; igazi fejedelmi jelenség.
A rengő kócsagtoll mellé oda volt tűzve a margaranthusvirág is.
Mikor a fejedelemnő hintaja megérkezett a domb elé, Ocskay László előrevágtatott a fejedelem elé, s kardjával üdvözölve őt, jelenté, hogy küldetését bevégezte. Mire a fejedelem inte neki, hogy dugja a kardját a hüvelyébe, ami hadirendben álló katonákra nézve nagy kitüntetés.
S azzal a fejedelem odalovagolt egyedül a hintóhoz, s ott leszállva a lováról, maga emelé le a hintóból a fejedelemnőt.
Mikor megölelték egymást ott az egész nép láttára, azt dörmögé a fejedelem szerelmetes szóval:
„Hát a ,rajkó’ csakugyan egészen az apja fia?”
Eddig tartott a csupa fény: – most jön az árnyék.
