VIII. Akik a holdra esküsznek
VIII. Akik a holdra esküsznek
Jávorka csapatja, mint egy üldözött zergefalka, húzta össze magát a Nyitra-parti topolyafaerdők sötétjében.
Az elkeseredés, a szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig bírták elhinni, ami történt, amit láttak: csak bámulni, csak szörnyedezni tudtak rajta.
Jávorka maradt leghátul; neki a legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát hozta magával, s a sok libertas keveset ért, de sokat nyomott.
– No, pajtások – szól ledobva a nyergéből a pénzeszsákot –, itt az utolsó fityingetek, osszátok ki, ahányan vagytok.
Megosztoztak a lénungon.
– És most azután – szerteszéjjel, ki merre lát! Ahogy ló és ember bírja, vágtassatok rótákra szétszakadozva, a világ minden része felé, s ordítsátok végig az utcákon, hogy Ocskay labanccá lett; minden vár ajtaján bezörgessetek, s tudtul adjátok, hogy Ocskay elárulta a hazáját! Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szín alatt közeledik. Te, Kardos hadnagy meg te, Köröskényi zászlótartó egy egész kompániával vágtatsz lóhalálában Szentgyörgyre, s beordítasz az ablakon Vak Bottyánhoz, hogy ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg, s fusson, amerre lát; mert itt jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem az eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg!
Mindenki sietett nyergébe ülni.
– Hát énvelem ki akar „itt” maradni?
A kurucok egymásra néztek: nem értették, mit jelent az: „Itt maradni?”
– Igen bizony, itt maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha pokolba megy, mindenütt a sarkához közel furakodni, vele menni, mint az árnyék, mint a rossz lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?
Mind, mind valamennyien. Akár mind vele maradnak.
– Nekem nem kell ám sok ember, hanem aki velem akar lenni, számot vessen a lelkével. Aki nem ijed meg se embertől, se ördögtől, aki el tud változni, ha kell, egy szúnyoggá, ha kell, egy oroszlánnyá, hogy vérét ihassa: az ám jöjjön velem. Aki hétszámra kész az erdőn makkot enni, a mocsárban sulymot enni, sárban, fagyban ágyazni a feje alját: az ám jöjjön velem. Aki nem sajnál koldusrongyot, cigánymondurt hordozni, aki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott megkorbácsolják: az ám jöjjön velem. – Aztán akinek a nyelve ráfordul mindenféle beszédre, ha kell, tótul, ha kell, csehül, ha kell, németül kalatyoljon: s amikor meg az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal sütögetik is a bőrét, egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem. Aztán annak, aki velem jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se hazája; az ne tudja, mi jó, mi rossz, az ne ismerjen emberi érzést, szánakozást, irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára, se anyára többet, csak arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja, és hóhérnak adja!
Most már csak hárman léptek ki a csoportból. Sok kívánság volt az.
Az a három volt: Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska.
Mind a három névnek tűzvilága van. Lángolnak a betűk, ahová a krónika beírta.
– Mi veled megyünk, veled teszünk.
– A többit majd megtalálom én, ha szükség lesz rá. No, most szerteszét a rossz hírrel, halálmadarak! Visítsd fel, kuvik, minden házban az alvókat: „Elárulta hazáját Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!”
A menekült kurucok szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt hátra.
– Tegyünk esküt egymásnak! – mondá Jávorka társainak.
– De hát mire esküszünk? – szólt Beleznay. – Te mondád: ne legyen se Istene, se szentje annak, aki veled akar tartani.
– Nem is esküszünk ma azokra, akiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk csak egy patrónusunk van még az égben. A hold. Nézzétek, éppen ott jön föl most a hegyek mögül. Ez a szövetségesünk; az éjszaka megvilágítója, a tolvajok, a haramiák kalauzolója. Üdvözlégy, kártevő csillag! Te üszöghintő, ragyahullató planéta! Tolvaja az égnek, aki meglopod a napot, s felszívod a tengert, aki elveszed az eszét a beléd nézőnek, s torokgyíkot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az ablakon át rájuk süthetsz. Te szimbóluma az állhatatlanságnak, az örök változandóságnak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Teneked esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, ahogy fel tudod szívni a föld méhébül a rossz ködöket, s pestisül küldeni vissza az emberfajzatra: s ahányszor szarvaid megújulnak, megújuljon átkozódásunk, s onnan olvassuk le, amit ma egymásnak fogadtunk. Ki a karddal! Fektessük egymásra keresztbe. Én – mondja ki-ki a nevét! – esküszöm a minden varázslatok bűbájos planétájára, a holdra, hogy annak, aki ma elárulta a hazáját – nevét ki ne mondja a szánk –, lelkemnek, testemnek minden hatalmával üldözője leszek; tőle sehol el nem maradok; addig meg nem nyugszom, amíg őt élve el nem fogom; bakó kezébe át nem adom! Tűz és vas engem úgy segéljen!
– Tűz és vas engem úgy segéljen!
A négy ifjú, e fanatikus eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a magyarok ősvezérei, megszúrta a karját, s egy közös tülökbe csurgatva a vérét, úgy pecsételé meg a kemény szövetséget.
– És most tudja meg ki-ki, hogy mi a tennivalója – monda Jávorka a három társának. – Te, Rácz Miska, visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod körül az elátkozottat (más neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most nagy áldomást isznak, mámoros fővel könnyen elkaphatod. – Te, Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott leskelődöl. Ott van őneki az ördöge, akibe szerelmes. – Lehet, hogy ahhoz oson el egy szóra. – Ottlepheted ölelkezés közben. – Te, Beleznay, elvágtatsz Lietava alá. Ott van az ő angyala, akit éppen úgy megcsalt, mint a hazáját. Meglehet, hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és gyermekeiért, hogy elhozza onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza őket, mert az az egy félelmem van csupán, hogy az az angyal még kiimádkozza őt a pokolból is. Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem védik a fejét, az az egy talán! Ne engedd neki, hogy vele összejöjjön! – Én magam pedig – én megyek fel Bécsbe.
– Te! Bécsbe? – kiálta egyszerre mind a három elszörnyedve.
– Leginkább hiszem, hogy oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak be kell kötnie a koszorúját! Én leghamarább megkapom.
– De hogy fogod el őt Bécsben, ha rátalálsz is?
– Én nem kérdeztem tőletek, egyitektől sem, hogyan fogjátok el, ha rátalálhattok; ti se kérdjétek éntőlem, az én dolgom lesz az. – Most négyen négyfelé. – Összetalálkozunk bizonnyal ott, ahol őt megtaláljuk. – Tűz, vas úgy segéljen! Senki más ne segéljen!
A holdvilágnál négy lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán, egymást elhagyva.
