V. A nem szeretett fiú

Teljes szövegű keresés

V. A nem szeretett fiú
Nagy nehezen megvirradt. Hideg, borongós lett a reggel, mint szokott viharos éjszaka után.
A halottas háznál nagy járás-kelés volt; szemfedőt, koporsót kelle csináltatni, a halottakat öltöztetni. Az öreg úr akará, hogy a temetés pompás legyen.
Az udvart tisztára seperték. Minden gazdasági eszközt félretakarítottak. Komor ünnepi készület volt ez, minő minden családnak kijut.
Az utcaajtó ilyenkor nyitva van; hadd jőjön be a nép a halottat bámulni, hadd tanulja meg róla, hogy a halál a nagy uraknak is bírája; hadd lássa, mint iparkodnak a gazdagok még halálok után is ragyogni, mint fényesítik ki koporsójukat, mint verik ki aranyszegekkel, mint hímezik ki szemfedőjüket rózsákkal és aranyfonalakkal, hogy úsznak a halotti ágyon is habos, fehér selyemben, mely drága balzsamtól illatoz.
És a balzsam nem bírja elnyomni a halottszagot. Az emberek kendőt tartanak szájuk elé, mint a szegény ember halottjánál. Mert a halál igazságos bíró.
Egy rongyos ember jött be az ajtón. Sáros volt, és egészen át meg átázott; az éjt, azt a fergetegest, ez is aligha tölté födél alatt. Lábai kivoltak takaróikból, haja összecsapzott a homlokán, szemei be voltak esve, képe csupa csont, ajkai kékek és csüggedtek.
Bejött az udvarba tétovázva, mintha lopni jőne és nem tudna hozzá, s ott megállt a tornác előtt, s vállával a küszöbnek támaszkodott, és szemeivel lenézett a földre.
A kutyák odamentek hozzá, körülszaglászták, és rámorogtak.
Csak egy kutya, egy öreg, sovány kopó nyüzsgött nyugtalanul a többi között. Odafutott a jövevényhez, feltette rá két első lábát, megnyalta lelógó kezét, s félvígan ugatott reá.
Erre kijött a mindenes, egy öreg, fehér bajuszú, napbarnított férfi; adott egy nagy darab kenyeret a szótlan jövevénynek, s azzal útba igazítá.
– Na, mármost isten hírével mehet kend, ne álljon ide, ahol útjában lesz a jövő-menőknek.
A jövevény nem mozdult, hanem maga elé nézett, álla és ajkai rebegtek, mintha a sírás erőltetné.
A mindenes nem vette észre. Hanem a vén kopó ismét odafutott, s ráugrált a jövevény kezére, s úgy csaholt fel rá, hogy szinte érteni lehete, hogy mit akar mondani?
– Na, induljunk szaporán, édes földim, ne ugattassuk itt magunkra a kutyákat hiába – szólt a mindenes, s ezzel megfogta a jöttment kezét, s kifelé fordítá.
Ekkor tekinte arcára.
A rongyos ember szemeiből sűrűn hullott a könny, sírva, zokogva borult a falnak, és arcát elrejté.
A vén szolga megijedve állt meg. Először nem akart hinni saját szemeinek, azután összecsapta kezét, s csodálkozva kiálta:
– Maga az, Imre úrfi? Istenem, istenem! – s aggódva ment hozzá, és kérlelni kezdte, s azután nyakába borult, és együtt sírt vele.
– Senki sem ismert rám – zokogá az ifjú, kinek bal keze erősen vérzett. Igen megütötte, mikor a hóhér kerítésén átugrott.
– Óh, minek jött most haza? – sopánkodék a szolga. – Csak ma ne, akármikor az esztendőben; szomorú tanya ez a mi házunk, két halott van benne.
– Ki holt meg?
– Ágnes asszony és a kis Ödönke. Mint sírnak odabenn.
– Én leszek a harmadik.
A szolga hallgatott. Tán gondolá: „Téged senki sem fog siratni.”
– Harmadszor szököm az ezredemtől.
– Boldogtalan! S miért jött megint haza?
– Apámmal akarok beszélni utoljára.
– Nem beszél azzal az istenen kívül senki.
– Nem kérem tőle, hogy nyájas legyen hozzám. Meg akarom neki mondani, hogy halála nem messze van, kerülje ki.
– Szemközt menne neki, szegény öreg, nem hogy futna előle; de az úrfit meglátják itt, felismerik, visszaviszik és…
– Fölakasztanak? Ne félj. Töltve van az a pisztoly, mellyel kapitányomat meglőttem, nekem is elég lesz egy lövés, hogy a bitófától megmentsen. – Mutasd meg, hol van apám!
– Csak menjen, ahonnét a legtöbb sírás hallik, ott van ő. Az ifjú ment, s hol a sírást hallotta, benyitott a szobába.
A terem be volt sötétítve egészen, a tükrök és képek sötét fátyollal behúzva, a középen állt két ravatal, benne két sápadt alak, mint fehér viaszkép.
Nem lehetett volna rájok ismerni.
A ravatal mellett nagy ezüst kargyertyatartókban négy szál viaszgyertya égett, középen kis asztalkán aranyzott feszület volt felállítva.
Lenn a két halott lábainál egy ősz ember térdelt, hol egyikre, hol másikra nézett, összekulcsolt kezeit szájához szorítá, s lassan hörgött, mint ki mélyen álmodik.
Oly szívszorító volt e tekintet. A vén, fehér hajú ember összeroskadva az isten keze alatt, nyögve, mint a halálra vált vad, de szótalanul, könnytelenül.
Kinek isten fájdalmakat ad, könnyet is ad hozzá, melyben bánatát kisírja, és szavakat, mikben kínjait elbeszélje; tőle ez is meg volt tagadva. Ott térdelt megostorozva, földre tiporva, mint letört ág, mely száradni indul, és nem panaszkodik.
Az ifjú tántorogva, fájdalomtól zsibbadt lélekkel lépett hozzá, s halkan, nesztelenül melléje térdelt.
Az öreg ránézett merően, sokáig bámult reá. Nem szólhatott, nyelvén még éltében úr lett a halál; fia azt hivé, hogy nem ismert reá. Tán ez elkényszerült arc, e rongyos mez, kuszált hajak, nem hagynak emlékezni rá.
– Fiad vagyok, kit elkergettél, s nemsokára halottad, ki itt marad – szólt, s érzékenyülten nyúlt az ősz ember keze után, hogy megcsókolja.
Iszonyodva kapta az vissza kezét. Látszék arcán a borzadály, mintha legszentebb fájdalmában az ördög nyúlt volna kezéhez.
– Megérdemlem, hogy utálj, hogy ne ismerj. Vétettem ellened sokat. Korán megőszültél miattam. De mindez egy halállal le lesz fizetve. Nem szerettél engemet soha, kivertél házadból, mit egy kutyáddal sem tettél soha, el hagytál pusztulni nyomorúságomban, gyermekéveimtől fogva egy jó szót nem kaptam tőled, pedig talán akkor minden másképpen lett volna. Kiket úgy szerettél, isten vette el; kit nem szerettél, magad taszítád el, most egyedül vagy a világban.
Az öreg némán mutatta, hogy ne szóljon tovább.
– Nem jöttem tőled kérni semmit, oly rövid időre, mint az én életem, nem kell útravaló. Egy iszonyú, pokoli tervet akarok felfedezni, mely ősz fejedet, családodat s tán hazádat is fenyegeti. Apám! Tíz perc múlva nem élek, nem fogják szavaim háborítani lelkedet, halálom óráján ne taszíts el magadtól.
Az öreg lassan felemelkedett, véghetlen megvetéssel nézett le rongyba öltözött fiára, s ajka, mintha beszélt volna, mozgott, hebegett, de szó nem jött ki rajta.
A fiú nem tudta, hogy apja szélütött, és beszélni nem tud.
– Egy szavad sincs számomra. Legyen az jó vagy rossz szó, áldás vagy átok: egy szót hozzám, apám, mielőtt halva látnál! – szólt, s térden csúszott lábaihoz az öregnek, ki reszketve támaszkodott a két ravatal közti oltár széléhez; haja szerteállt, szemei forogtak. Megragadta az aranyzott nehéz feszületet, lassan felemelte azt jobb kezével magasra, mintha a térdeit átölelő fiút akarta volna lesújtani vele.
E fájdalmas jelenet alatt megnyílt az ajtó, lábhoz ütött puskák csörrenése hallék, három katona jött egy káplár kíséretében.
Imre visszatekinte a zajra. Egy percre holt halvány lett arca, a katonák háta megett rossz ördöge arcát látá bepislogni, a hóhérlegényét. Érzé, hogy veszve van.
Körültekinte, kihez fusson ótalomért… Mellette két halott, hideg, részvétlen arcával… A harmadik leghidegebb, legrészvétlenebb… Élő, és mégsem élő. Édesapja, ki még mindig úgy állt ott: felemelt öklében a nagy, nehéz feszület…
A káplár odalépett a fiúhoz, s megfogta gallérját. Mit bánta az, hogy két halott volt mellette, leterítve szemfedővel, mit érdekelte őt a bánatos jelenet? A katona szökött, a katonát el kellett vinnie.
Erre kétségbeesetten kezde föleszmélni az ifjú. Fölébredt benne az önfenntartás ösztöne. Egy mágikus perc végigfuttatá lelke előtt a rémjeleneteket, miket a jövendő készített számára. A hideg börtönfal, szűk rostély őrzötte ablakával – a nehéz csörgő lánc – a vallató bírák – a felolvasott ítélet – a nyílt siralomház – a bámuló népség – a fehér vesztőing – a halál embere, a bakó, ki egy kezében a zsoltárt, másikban a kötelét viszi – a gyalázatos halál – a fekete hollók…
– Áh – ordíta kétségbeesetten, s az őrültség vas erejével taszítá el magától a káplárt, ki nekiesett a kandallónak, s azt bedönté dühös zökkenésével.
– Ide jöjjön, ki halni akar! – rikoltott Imre a düh elszánt csatahangján, s mellén széttépve az öltönyt, egyik kezébe kést, másikba nehéz huszárpisztolyt ragadott. A szárnyaszegett sas így fordul vissza üldözőire, véres száját gyilkolásra nyitva, s fél szárnyával arcul csapva megtámadóját.
A katonák hátrálni kezdtek a dühödt elől, ki vérben forgó szemekkel, tajtékzó szájal fordult vissza rájok, s félelemből vagy szánalomból utat nyitottak neki.
Ekkor a fehér, ősz ember hátulról megkapta fiának gyilkolásra feszített ökleit, s visszarántá.
Amint a fiú e hideg, reszketeg kezeket karjaihoz nyúlni érzé, kiesett mindkét kezéből a fegyver, karjai zsibbadtan estek alá, egész teste összehanyatlott, szédülten, ájultan rogyott le a földre. A katonák felvették vállaikra, kihurcolták a szobából, láncot tettek kezére, lábára, és elvitték.
Az öreg ember hidegen nézett utánuk. Mikor elmentek, ismét odatérdelt a két koporsó közé, fehér haja arcába lecsüggött, kezeit összekulcsolta s rebegő ajkához emelte, és nézett, nézett sokáig hol egyik halottjára, hol a másikra.
Egyetlen könny – egyetlen könny sem jött ki szeméből.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages