III.
III.
Camilla összehúzta a szemöldökeit; egyéb kifejezése a haragnak nem állt rendelkezésére – ezzel a szelíd arccal. Sietve ment a félig felnyitott oldalajtóhoz. Közeledtére az ajtó egészen felnyílt. Haragjának tárgya ott állt előtte. Egy kisleány. Azaz, hogy egy nagy kisleány. Volt olyan magas, mint az anyja. Kurta gyermekruhát viselt fehér perkálból, buggyos kerek fodorral a nyaka körül, a derekán széles kék öv volt, nagy csattal haliotis csigahéjból; a nyakán egy sor fekete gyöngy jette-ből.
Semmiben sem hasonlított az anyjához. Az arca telt és halavány; a szája nagy, mély gödrökkel a szegletein, amik mosolygó kifejezést adnak neki; az orra görög szabású; nagy, kék szemei őszintén felnyílva; magas homloka, felfésült szőke hajjal, mely egyetlen varkocsba fonva hosszan ereszti alá a végén átkötött kék szalagcsokrot. De még ahhoz sem hasonlít, amit egy okos leánynak szokás nevezni. Inkább egy kedves kis bamba, első tekintetre.
– Te hallgatóztál! – szól szigorú tekintettel a mama.
– Nem én. Tanulmányoztam. Mindig arra intesz, hogy az okos emberek beszédéből tanuljak, s ez már csak okos ember, akire rábíztad a munkád megbírálását.
– Ez illetlenség.
– Ugyan, ne húzd össze úgy a szemöldöködet! Sehogy sem illik az arcodhoz a harag. Hát nem szabad énnekem akkor jönnöm az én kis mamámhoz, amikor akarok?
– Jól van, no. Kis baba! Hát kell indusfánk? Azért jöttél?
– Majd ha rákerül a sor.
– Ah! – Camilla csodálkozva rázta meg a fejét, aztán úgy tett, mintha figyelmen kívül hagyná ezt az impertinenciáját.
– Megittad már a tejedet?
– A kiscicámmal megosztva. Az is erős növésben van, korához képest: félő, hogy angolkórba esik.
– Akkor mehetsz a szobádba alunni. Tudod, hogy az orvos azt rendelte, hogy korán le kell fekünnöd.
– És a svéd gimnasztikai gyakorlatot.
– Azért, hogy görbe ne legyen a hátad.
– Hiszen ha Ollendorftul meg nem görbült a hátam…
– No hát mivel akarod az estét tölteni? Kell a Contes Bleus?
– Azt szeretném már, ha el tudnám felejteni.
– A regényeimet pedig nem szabad kilopkodnod.
– Nem is kellenek. Szeretnék az estélyen itt lenni.
– No, arról szó sincs.
– Hiszen mindig ott lennék melletted; aztán vigyáznék rád és figyelmeztetnélek.
– Te! Énrám?
– No, bizony itt volna az ideje, hogy a kisleányok gardírozzák a mamáikat.
– Helvila! Te kezdesz insolens lenni.
– Hát látod, most is micsoda boutade-okat mondtál ennek a rózsabogárnak!
– Micsoda rózsabogárnak?
– Én úgy hívom, mert a rózsabogárnak is az a szokása, hogy a legszebb rózsakelyheket kirágja és elbűzíti. Én a te helyedben majd mondtam volna neki valamit.
– Ugyan mit?
– Hát semmi esetre sem vitatkoztam volna vele afölött, hogy milyennek teremtette a jó Isten a világot, hanem azt mondtam volna neki, hogy: „Jól van, uram: hát majd legközelebb le fogom írni önt, úgy, ahogy ön teremtette meg magát.” Akkor aztán majd ő sírt volna.
Camilla alig bírta visszafojtani a nevetés-csiklányt. Nem volt szabad buzdítani vele ezt a pajkos gyermeket.
– No, majd ráérsz ilyen nagy embereket sírva fakasztani négy esztendő múlva.
– Miért négy esztendő múlva?
– Azért, mert még most gyermek vagy, s gyermekleányt nem visznek felnőttek társaságába.
– Miért nem?
– Mert még nincs hozzá való eszük.
– Hát szükséges az, hogy a leányoknak a társaságban eszük legyen? Hiszen ha eszük van, nem kívánkoznak oda.
– Azt te nem érted. A társaságban olyan tárgyakrul beszélnek, amiket teneked még nem szabad megismerned.
– Nem volna szabad; de mégis ismerem. Tudom én azt jól, hogy a te estélyeidet díszítő vendégraj között egy asszonyságot úgy hínak, hogy madame Delila; egy másikat meg Betsabénak; egy harmadikat úgy hínak, hogy madame Potifár; s aki ennek a három illusztris hölgynek a viselt dolgairól még többet is tud feljegyezni, mint amennyit nekünk, kisleányoknak az iskolában tanítanak a mintaképeikről, azt a te kedves barátnédat úgy híjják, hogy „Toffi”: ami származik az „aqua toffana”-ból.
– Hallod-e, megijesztesz azzal, amit beszélsz; igazán megijesztesz.
– No, pedig hát nem akarlak megijeszteni. Te drágalátos, te kedves szép mama. Jaj, de gyönyörű ruhád van! Fordulj meg, hadd lássalak minden oldalról! Ah, be szép ez a jácintgirland az uszályodon! Meg ez a japáni szalagöv!
– No, de micsoda hízelkedés ez megint? Mért akarsz megvesztegetni?
A kisleány a tenyereit csapdosta össze, könyörögve egész gyermekmódra:
– Óh, csak azt engedd meg, hogy akkor bejöjjek, mikor az a Párizsban járt violinista játszani fog: valahányszor rágondolok, mindig utolér a szívdobogás. Azt hiszem, hogy az egy kisisten. Az az én Orfeuszom!
– No, ez éppen elég ok arra, hogy távol tartsalak.
– Hiszen csak addig vagyok bele szerelmes, amíg nem láttam. Ha látni és hallani fogom, azt mondom: „Maga majom.” Nem! Nem! Csak tréfáltam. Nem a hegedűs az én ábrándom, hanem Beethoven szimfóniája. Ezért rajongok.
– Ha rajongsz érte, magad is el tudod játszani a zongorán.
– Üm! Magam is! Hisz ami zenét magam csinálok, azt utálom, gyűlölöm, s valahányszor végigjátszom azt a szimfóniát, térden állva kérek bocsánatot a mester szellemétől, hogy így meggyaláztam. A zongorát is gyűlölöm. Annál jobb szeretem, ha a falióra muzsikál. A mi óránk az én legkedvesebb művészem; csak két darabot tud: az Arditi csókkeringőjét, meg a Szerenádvalcert; de azokat nagy precízióval játssza. A zongora egy nagy lelketlen barom. A hegedűnek van egyedül lelke.
Camilla okosan akarta a kisleányt helyes észjárásra vezetni.
– Látod, kedveském, a leányoknak onnan számítják az életkorát, hogy mikor vitték őket először társaságba.
– Jaj, kedves öreg mamácskám, ez egy olyan régi közmondás, hogy ezt már a gouvernante-omtul is hallottam: tudod, attul az angol misstől, aki olyan szép volt; akit azért küldtél el, mert egyszer rajtakaptad, hogy az édespapa megcsókolta.
Camilla az ajkába harapott.
Szerencsére megszólalt a falióra: tízet ütött, aztán rákezdte a csókkeringőt. Erre a nagy leányból egyszerre kisleány lett; elkezdett együtt trillázni a zenélő géppel, s magában valcerezett jobbra-balra keringve, s a szoknyáját széthúzva a két kezével; – egyszerre megállt az anyja előtt.
– De hát mi az a csók? Mi van abban? Engem mindennap megcsókol az apa: de én nem találok abban semmi jót. Hát mi benne a rossz?
Camilla könyörgésre fogta a dolgot.
– Kérlek! nagyon szépen kérlek, kedves leánykám: eredj a szobádba fekünni. – Úgy szólt hozzá, mint egy esedező a zsarnokához.
S erre a könyörgő szavára az anyjának a dacos kisleány egyszerre odaomlott a lábaihoz, átölelte a térdeit; sírva mondá:
– Megyek, kis anyácskám. Ne haragudj rám…
– No, hát jer, ölelj meg.
– Nem töröm össze a jácintcsokrodat.
Azzal elfutott az oldalajtón át.
Camillának nagy szüksége volt a fali tükörhöz sietni, meggyőződni felőle, hogy nem veresek-e a szemei.
