VII.
VII.
Vigárdy a pálcájával előretapogatózva botorkált le a lépcsőn. A gáz el volt már oltva, sötét volt.
Mikor a fele lépcsőn lejutott, a házmester ajtaja kinyílt, ő maga lámpással a kezében csoszogott elő, kaput nyitott. Négy férfialak jött be. Azok közül három odalenn maradt a kapubejárat alatt a házmesterrel dödörögve, a negyedik felsietett a lépcsőn.
Szinte egymásba ütötték az orrukat Vigárdyval. A házmester lámpafényénél egymásra ismertek.
– Ah! te vagy? Bertalan!
– Te vagy? Alasztor! Hol jársz?
– Én a feleségedet kísértem haza, a nagy katasztrófa után. Tudsz már mindent?
– És még azonfelül valamit.
– Életre hoztad Camillát az ájultából?
– Én már élve találtam. Éppen teázni készült a leányával.
– Természetesen: egy kis ciánkálival cukrozva meg a teát?
– Természetes.
– No és te életben tartottad őket?
– Igen.
– Miféle antitoxikonnal?
– Az az én arkánumom. De hát te mit keressz itten?
– Hát én, amint menekülhettem Amandától, jó ürüggyel, ide siettem vissza, hogy megnézzem, mi történt ezzel a szerencsétlen asszonnyal. Mármost látom, hogy nincs rám szüksége, hát visszamegyek.
– Úgysem mehetnél be hozzá, mert bezárta az ajtókat, s nincs cseléd, aki kinyissa.
– Nincs ám. Azok idelenn mulatnak a kocsisnénál a nekünk szánt lakoma közprédáján: éppen ez volt az ürügy, amivel idebocsátottak. Amanda ideges volt, hogy a Georges nem jön a kikölcsönzött ezüsttálakkal és gyümölcstartókkal haza, ahogy ő parancsolta neki; én azt a véleményemet szuggeráltam neki, hogy az bizonyosan megszökött az ezüsttel. Erre a nagyságos asszony rám parancsolt, hogy rögtön menjek konstáblerekért, fogassam el a sikkasztó cselédet. Negyedmagammal jöttem: két konstábler meg egy biztos.
– Hát mármost mit csinálsz?
– Hát egy kicsit elrontom a mulatságát a díszes társaságnak, s felkísértetem őket a kapitányságra, csődtömeghez tartozó vagyon elsikkasztása miatt.
– Ugyan hagyj békét szegény cselédeknek!
– Nem, pajtás! Hogy az inasok, szobaleányok dáridózzanak akkor, amikor a gazdáik a falba verik a fejüket: így mégis nagyon szép volna az élet! Hadd kontempláljanak reggelig a dutyiban, akkor majd kieresztik őket.
– No, hát szervusz. Én megyek dolgomra.
– Tudod mit? Ne menj le addig, amíg én magammal nem viszem a Szent Hermandad éber tagjait. Nem szükséges, hogy a rendőrbiztos rapportjába a te neved is belekerüljön. Nem az országos rendőrség miatt, hanem, tudod, a házi rendőrség miatt.
– Gondolod, hogy elhazudjam a feleségem előtt, hogy itt voltam?
– Tanácsolnám.
– Hogy aztán te mondhasd el neki?
– Hát persze.
– Én azonban reggelig nem is megyek haza.
– S mit fogsz bevallani?
– Azt, hogy valamelyik orfeumban voltam, korhely pajtások társaságában.
– Okosan: azért csak össze fog gazemberezni, más baj nem ér. Egész éjet az orfeumban! Ezért reggel összeszid az asszony; de estére megbocsát. Hanem egy órát az öngyilkos nő mellett: azért a lelkeden megy keresztül.
– Magam fogom neki elmondani.
– Akkor még valami rosszabb helyre is akarsz menni, amit ezzel eltitkolsz.
Azzal jó mulatást kívántak egymásnak; a kézszorítás közben azt súgá Alasztor Bertalannak:
– Tudod pajtás: te képviselő vagy, én meg ügyvéd vagyok. Nehéz nekünk egymást hazugsággal kifizetni. Jobb lesz kölcsönösen igazat mondanunk.
– De olyan bolond nem leszek.
Másnap reggel, mikor Alasztor a kávéházban kezébe vette a hírlapot, mindjárt a ritkított betűst kereste a napi hírek között. Egyszerre rátalált:
„…börzejátékban szenvedett differenciák miatt, melyek százezrekre rúgnak, megszökött Amerikába, itthagyva feleségét és leányát a legnagyobb nyomorban. – Az a hír, mintha tetemes összegű váltókat hamisított volna egy vele baráti viszonyban élt képviselő nevére, minden tényleges alapot nélkülöz.”
Most már tudta, hogy mi volt az a „rosszabb hely”, amit Vigárdy az orfeummal, sőt Camilla budoárjával palástolt: Perukker úr comptoirja.
Amint délután összetalálkozott Bertalannal a kaszinóban, azt mondá neki:
– No, most már tudom, hogy mi volt az árkánumod, amivel kigyógyítottad az öngyilkosságból a szép asszonyt! Drága orvosság!
Tehát vannak még bolond idealisták a világon.
