II.
II.
Némely asszonynak nincs szerencséje abban a nevezetes témában, ami a nőknél különben varázshatalom: az ízlésben. Vigárdyné nem tudott öltözködni. Minden asszony megszólta a toalettjeiért. Pedig nagy gondot fordított ő arra: órákig cicomázta magát a tükör előtt, felszedett mindent, ami drága: brüsszeli csipkét, gyöngyhímzést, szalagcsokrot, virágokat; csináltatott a hajából csodahurkákat, nem kímélt strucctollat, kócsagot; de abban mind nem volt harmónia. Hiába: nem volt ízlése.
Ugyanennek a hiányát éreztette a társalgásban is. Helyes esze volt, sokat tanult, olvasott minden európai nyelven, de azt mind nem alkalmazta a maga helyén, s minden műveltsége dacára egy levelet nem tudott megfogalmazni, vagy egy társalgást vezetni.
Így volt a bútorzatával is. Minden szobája, szalonja valódi kirakata volt a műkincseknek, de azokban nem volt összhangzás: velencei, japáni, rokokó összevissza, egymás mellett. Az öltözőjét egyúttal elfogadószobának is tartotta, s ott állt az egyik oldalon a toalettasztal faragott angyallal, a másikon a Wertheimszekrény, amire a férjének volt szüksége. No, ebben volt taktika. Hogy valahányszor a férj a pénztárát kinyitja, mindig meg lehessen tőle kérdezni, hogy mit tesz be, mit vesz ki?
Csakhogy ez a bútordarab sehogy sem illett egy budoárba. Éppen úgy nem illett, hogy a látogatók ott szemléljék, hogy miféle tégelyek, flakonok vannak a fésülködőasztalon elhelyezve. Ezek különben csak az intim látogatók voltak; a staatsviziteket a szalonjában fogadta 12 és 2 óra között. S a tökéletesség végett a budoár hátterét elzárta egy lebocsátott nehéz brokátkárpit, sejtetve, hogy ott még egy hálófülke (alkoven) következik.
Éppen a piperézőasztala előtt ül, drága pálmavirágos kasmírpongyolában: komornája most végzi a haja feltűzését, a nyak frufrui már fel vannak kunkorítva.
– Susanne! Menjen át az úrhoz, s mondja meg neki, hogy készen vagyok az elfogadására.
A komorna eltávozik az alkoven kárpitja mögött: ott van a szőnyegajtó, melyen át közelebb lehet érni az „úr” szobáját. Ez a komorna ugyanaz, aki hajdanában Meritorisznénál szobaleány volt: akkor még Zsuzskának hítták. Az úrnő még utánakiáltott a komornának: – Kérje meg szépen az urat, hogy ne abban a kabátjában jöjjön át hozzám, amelyikben a klubba jár, nem tűrhetem a dohányfüstöt.
Ezalatt belép az oldalajtón Jean, a komornyik, sárga livrében. Mikor legutoljára volt szerencsénk vele találkozni, akkor kék frakkja volt, Meritoriszéknál szolgált, „inas úr” volt a címe.
Abban, hogy Amanda a hajdani Meritorisz-cselédeket fogadta magához, világosan lehet sejteni a tendenciát.
Nem könyörületességből történt. Ezeknek a révén sok pletykát meg lehet tudni a múltból, s fenntartani az összeköttetést a jelen viszonyok között.
Amandának az a különössége, hogy szeret bizalmaskodni a cselédeivel. (Egyébiránt miért volna ez különösség? Mondjuk inkább, csatlakozás a normális viszonyokhoz.)
A Jean ezüsttálcán hoz egy látogatójegyet úrnőjének.
Az úrhölgy kezébe veszi azt, s egyszerre, mintha pókot érintett volna a kezével, eldobja a lába alá terített tigrisbőrre.
– Micsoda szemtelenség! Még ide meri tolni a pofáját!? Dobja ki ezt az embert a nyakánál fogva!
Azon a jegyen Meritorisz Zeno neve van felírva.
A komornyik elégülten hunyorít a fél szemével, s kabátja ujjait felgyűrve ezt mondja magában: – Ez nekem különös élvezet fog lenni.
Az úrnő azonban a következő pillanatban mást gondol. A Jean még át sem mehetett a szalonon, utána csenget.
Jean visszatér.
Már ekkor az úrnő nyugodtan ül a causeuse egyik oldalán, s kegyesen szól:
– Kérem, Jean. Vezesse azt az urat a télikertbe. Kérje fel, hogy várjon egy kissé. Kínálja meg szivarral. Adjon neki egy reggeli lapot olvasni.
Jean úr furcsa torzpofát fintorít, fejét válla közé húzva. „Dobja ki! Ültesse le! Dugjon a szájába cabanost!” A tatár tud elmenni ezeknek a nagyságos asszonyoknak az eszejárásán.
Az alkoven kárpitja megmozdul, a szőnyegnyíláson belép az „úr”.
Kimenéshez van öltözve. Szalonkabátja fölé öltve a mencsikoff, ami azt jelzi, hogy nem soká akar itt időzni. Csak afféle kimeneti látogatás, amit minden normális férj meg szokott tenni, mikor hazulról elmegy; megmondja, hogy hová megy. Elhiszik neki. Talán igaz is. Azzal megcsókolják egymást. Aztán: „pá, kedvesem”.
Ezúttal azonban másképp indult a scéna. Bertalan leült a causeuse-nek a másik oldalára. Ez az ~ forma ülőke azért remek gondolat, hogy a két beszélgető folyvást hátat fordíthat egymásnak.
– Van önnek valami közlendője velem? – kérdi Amanda.
– Van. Meritorisz Zeno hazaérkezett.
– Mit tartozik az rám? Nekem nem adósom semmivel.
(Mit tartozik ez őrá? Pedig itt szíja az ő havannáit a télikertben!)
– Tegnap érkezett haza a szállására, amikor én éppen ott voltam a családját meglátogatni.
Erre a szóra egyszerre veres lett a szeme Amandának. Felugrott a helyéből.
– Mit keresett ön annál az asszonynál?
– A leánya nagy beteg, azt látogattam meg.
– Hazugság! Ön abba az asszonyba szerelmes! Ön engemet megcsal. Négy esztendő óta csal azzal a nővel.
– Mondhatom neked, hogy az a nő énfelőlem egészen ártatlan.
– Mindig csak annak a nőnek az ártatlanságát allegálja. De arra nem felel, hogy maga milyen lator.
– Mert az egyik kizárja a másikat. Csak a te szenvedélyed láttat veled rémeket.
– Óh ne higgye, hogy féltékeny vagyok! Van is mit félteni? De megöl a szégyen. Az emberek suttognak, nevetnek. Engemet megcsalni – egy olyan nőért, mint Meritoriszné! Egy kaszíros némberért!
– Ne bántsa maga azt a nyomorult teremtést, aki magát tiszteli, imádja.
Amanda megmondta, hogy mit csinál a tiszteletével.
– Hát akkor mi köti önt hozzá? Mi hordta önt oda, ha nem a bűne?
– Elmondom igazán. Rég el akartam mindent mondani, most itt az ideje. Nekem az a nő valamikor menyasszonyom volt. Mikor az a nagy csapás érte: nem bírtam a lelkemen elviselni azt a gondolatot, hogy el hagyjam őt veszni nyomorban, gyermekével együtt. Én segítettem neki fölemelkedni, én szereztem neki életmódot, én eszközöltem ki a leánya számára ingyenes oktatást, ellátást, hogy a kenyerét tisztességes pályán megszerezhesse. De nekem ezért semmi egyéb jutalmam nem volt, mint két szerencsétlen teremtésnek a hálakönnye. Ezt számítod-e bűnömnek?
– Hát ne mondja, hogy szívtelen vagyok. Hogy nem esik meg a szívem a nyomorultakon. Adhatott nekik miattam ezereket a saját vagyonából. De nem lehetett-e azt levélben küldeni? Személyesen kellett önnek ezért őhozzá menni? Miért önnek? Ha az asszonynak volt szüksége az ön pártfogására, nem tudott az idejönni? Hisz önnek saját külön lakosztálya van. S talán én sem haraptam volna le az orrát, ha hozzám betéved. De félt tőlem, ugye? Bántotta a rossz lelkiismeret. Otthon ült, játszotta a szentet. És ön nem járt hozzá nyíltan soha. Titokban járt oda. Megfoghatatlan úton-módon. Miért volt ez a titkolózás? Ha semmi bűnös viszonyuk nem volt.
– Kénytelen vagyok megmondani az igazat. Én ezt a nőt becsülöm. Lelki nemességének tisztelője vagyok. Jólesik az eszmecsere, amit vele válthatok. Élvezetet találok a körében, amibe semmi érzékiség nem vegyül.
Amanda összetépett haragjában egy zsebkendőt.
– Ne gyilkoljon ezzel a szavával. Én nem bánom. Tegye azt a nőt nyilvános szeretőjévé. Sokkal szeretetreméltóbb, mint én, elismerem. Hiszen divat az előkelő világban; még a polgároknál is, hogy az urak szeretőt tartsanak, külön háztartással. Hozzátartozik a bon-tonhoz. S inkább legyen az Meritoriszné, mint egy orfeumi baccháns. Hisz ez a fin du siècle. Csak azzal ne mérgezze meg a lelkemet, hogy ön nem a szép asszonyt keresi a házon kívül, hanem a szép szellemet, amit itthon meg nem talál; nem a testi gyönyört, hanem a lelki élvezetet, amit énnálam meg nem talál. Ez megöl, ez megőrjít. Tegye ön bevallott szeretőjévé azt a nőt – s csendes, békességes házastársak maradunk.
– Hát ennek éppen az ellenkezőjére határoztam el magamat. Tegnaptól fogva soha többet Meritorisznéval összejönni nem fogok.
– Ah! S mi indította önt erre a rendkívüli elhatározásra?
– Azért jöttem éppen ide, hogy azt elmondjam. Tegnap este odamentem hozzájuk, azért, hogy örömhírt vihessek nekik. A miniszter kinevezte a leányt tanítónőnek. A leány az anyja szobájában feküdt betegen. Amíg én az anyjával nála voltam: hazaérkezett Meritorisz, aki négy év óta hírhallatlan kóborolt a világban. Mikor engem meglátott a neje szobájában, a gazember…
– Hát „gazember”.
– Az. Gazember. Megragadta az alkalmat, hogy az én látogatásomból kelepcét csináljon a számomra. Azzal fenyegetőzött, hogy ide fog jönni hozzád, s el fogja árulni, hogy a feleségénél talált. Ellenben hogyha fizetek neki húszezer forintot, hát akkor nemcsak hogy elhallgat, hanem átengedi nekem teljesen minden férji jogait.
– És ön sokallta azt a húszezer forintot?
– Én azt mondtam neki, amit neked is mondok: Meritoriszné nem vásárra vihető rabszolga. Én többet ehhez a házhoz vissza nem jövök, hanem majd elmondom én a feleségemnek azt, ami közöttünk történt. S hogy nem a húszezer forint fáj, azt bebizonyítom azzal, hogy ezt az összeget odaajándékozom a feleségemnek. Íme itt van egy takarékpénztári könyvben.
Bertalan elővette a zsebéből a könyvecskét.
– Íme, nézd. Én ezt egy vállalaton nyertem. Egy nappal elébb, mint az idei névnapod volt, betettem a takarékpénztárba a te nevedre. Tudod, mikor szemrehányást tettél nekem, hogy elfeledkeztem rólad: semmi ajándékkal sem leptelek meg az ünnepeden. Ez volt a névnapi ajándékom. Most általadom.
– Adott volna ön nekem akkor egy rózsacsokrot, az kedvesebb lett volna! Azt hiszi ön, hogy a feleség szerelmét is meg lehet venni pénzen, mint a kedvesét? Vigye ön előlem ezt a pénzt! Ne adja nekem! Ne hagyja itt nálam! Mert, az égre – most rossz gondolataim vannak! Valami rosszat fogok vele tenni!
– Én ideteszem ezt a pénztárba. A pénz az ön nevére van bejegyezve. Elveheti, amikor akarja.
Bertalan elővette a Wertheim-pénztár kulcsát, s a belső trezorba elzárta a könyvecskét.
Amandának reszkettek a kezei a dühtől; az arca pipacsveres volt.
Mikor Bertalan visszatért hozzá a pénztártól, a két öklét felemelve kiálta:
– Én önt gyűlölöm, mint a bűnömet!
Bertalan meghajtá a fejét, s nyugodt mosollyal mondá:
– Én pedig téged szeretlek és tisztellek.
Amanda toporzékolt.
– Ezt is csak azért mondja, mert tudja, hogy kétségbe ejt vele.
Bertalan még gyilkosabb módon mosolygott.
– Az is meglehet.
Azzal fogta a kalapját, s eltávozott: – Az országházba megyek.
Amanda könnyekre fakadt.
(Hát persze! Ha a házastársak közül az egyik azt mondja: „én nem gyűlölök, én szeretek”, akkor ezen a tituluson nincs válóper.)
