VI.
VI.
Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a Sándor utcai országkunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a „bizonyos úr” névjegyével, Bertalan azt mondá:
– Most mit csináljak én ezzel az emberrel?
– Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lődd fejbe, mint a tököt.
– Ah!
– Te úgy lősz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak. Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.
Azzal otthagyta a barátját.
Délután fölkereste Bertalan Alasztort a bureau-jában.
Alasztor ez idő szerint közjegyző volt.
– Nos? Párbajsegédre van szükséged? – kérdé Bertalantól.
– Dehogy van.
– Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normális világi rendszer nyomán, ha az embert egy pribék meglepi a felesége budoárjában, s másnap az ember ugyanazt a pribéket ottszorítja a saját felesége öltözőjében, hát azt csak fejbe kell lőni.
Bertalan egy levelet húzott elő a zsebéből, s átnyújtá Alasztornak. – Az én metódusom más úton jár.
Alasztor elolvasta a levelet, s visszaadá Bertalannak.
– No hát, cimborám, annyit mondhatok neked, hogy én végigjártam Európa minden bolondokházát tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, amit akarsz. Te nem erre a planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem húzlak ki. Hát mi a ménkűnek jöttél most hozzám? Testamentumot jössz tenni? Mint közjegyzőhöz.
– Én? Testamentumot tenni?
– No igen. Miután öngyilkos akarsz lenni.
– Eszemben sincsen.
– De útban vagy felé. Ott vagy már. A ciánkális teacsésze előtt. Nagyon sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed legyen. Hanem mármost csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz, nekem semmit ne testálj, ami a birtokodat képezi.
Bertalan tréfára vette a dolgot, nevetett.
– A feleségemet se?
– Én csak azt mondtam, hogy semmit se, amit a tiednek tartasz.
Azzal kezet szorítottak egymással. S aztán elváltak, folyvást nevetve.
