II.
II.
…Még pengette a zenélőóra a szép spanyol dal végakkordjait. A Dragomirovics-szállás közlőajtaja halkan felnyílt, s belépett rajta Zeno.
Elébb nagy óvatosan körültekintett a szobában. Örvendetes vigyorgásra derült az arca, mikor az asztalon levő tárgyakat meglátta. Majd a hálószoba ajtajáig settenkedett, s hallgatózott.
Azzal visszasomfordált a benyíló ajtóba, nagy unszolással kínálgatva valakit a besétálásra.
Az a valaki Amanda asszony volt. Kísérte Alasztor.
– Tessék, tessék belépni, méltsás asszonyom – suttogá fojtott hangon Zeno. – Ön kívánta ezt a helyzetet.
– De most már utálom – mondá Amanda.
– Méltsád kívánta tőlem, hogy szolgáltassak kellő alapot egy válóperhez. A közjegyző úr előtt mondta. Úgy hiszem, hogy e kívánságának fényesen eleget tettem. Most még azt az óhajtását is teljesítem, vajha a bűnösöket in flagranti találhatná! Azt mondta: széttépné őket, ízekre, darabokra.
– Kívántam ezt; de most szeretnék a föld alá süllyedni, hogy ne legyek itt.
– A bűntanújelek itt vannak, méltsás asszonyom. Ez itt az ő kalapja, ez a sétapálcája az aranyfogantyúval. Méltsád névnapi ajándéka, a kettős monogram rajta. De leghitelesebb ez az országgyűlési nyomtatvány, melyre fel van írva: Vigárdy Bertalan. Ő itt van. Itt vannak együtt. Ott a hálószobában.
Amanda undorodva fordította félre a fejét, s fátyolát arcára húzta.
– No, hát uram, tessék bemenni a szobába – mondá Alasztor Zenónak. – Végezzünk! Ön a bosszúálló férj!
Zeno hosszúra húzta a száját.
– É-én menjek be? Hisz engem rögtön főbe lő, ha meglát. A képviselők revolvert hordanak a zsebükben.
– Hát ki menjen be?
– Úgy gondolom, hogy ön.
– Hát énértem nem kár, ha főbe lőnek?
Zeno kedélyesen mosolygott.
– Ugyan már, hogy lőné önt főbe? Az elválandó feleség leendő férjét. Hisz az száz percent nyereség ránézve, ha a felesége rögtön férjhez megy, nem kell neki tartásdíjt fizetni.
– Juridice helyes a felfogás.
– Aztán ön közjegyző. Az ön tanúbizonysága hiteles helyszíni fölvételül szolgál.
– Ez is igaz. Így legalább nem lesz belőle botrány; csak a tényállás konstatálása. No, hát bemegyek én.
Alasztor odament a hálószoba ajtajához, s bekopogtatott rajta.
– De ne kopogtasson ön az ajtón! – suttogá Zeno.
Aztán, hogy az ismételt kopogtatásra sem jött semmi nesz onnan belülről, Alasztor csak kinyitotta az ajtót s belépett a szobába, az ajtót megint betéve maga után.
Zeno iparkodott úgy helyezni el saját becses alakját, hogy Amanda előtte álljon.
A kis szobából nem hallatszott semmi emberi hang, női sikoly, férfiszidalom, patvarkodás, ami várható volt. Amanda türelmetlen volt.
Beletelt öt perc, amíg Alasztor ismét kijött az ajtón.
Arcán mély meghatottság látszott, homlokán a redő még mélyebb, szemöldei összehúzva. Két kezét a mellén tartá, ökölre szorítva.
Amanda a féltékenység kegyetlen dühével kérdezé a kilépőtől:
– Nos? Együtt találta őket?
– Igen.
– Mind a kettőt?
– Mind a hármat. A leány ott fekszik közbül a kettő között.
– Meghaltak! – kiálta fel Amanda.
Alasztor vállat vont.
– Nem tudom, nem vagyok orvos. De én azt hiszem, hogy meghaltak, mert nem akarnak fölébredni.
Amanda most már be akart rohanni a szobába. Alasztor visszatartá.
– Ne bántsa őket, asszonyom! Hagyja őket békével elköltözni. Nem erre a planétára való emberek voltak. Idealisták voltak. Aludjanak békével.
Ekkor aztán Amandának a kedélye egyszerre átcsapott a kétségbeesett rémületbe.
– De én nem akarom, hogy ők meghaljanak! Én nem akarom őt megölni. Siessen ön orvosért! Gyorsan! Az égre! Mentsék meg őket. Hisz én nem akarok gyilkos lenni!
Alasztor kolerikus nevetésre fakadt.
– De ugyan ne lamentáljon, asszonyom! Hisz ez tiszta száz percent nyereség önre nézve, hogy ilyen olcsón szabadult meg a férjétől. Most már válópert sem kell kezdenie. Most már ügyvédre sincs önnek szüksége. Én sietek a rendőrséget értesíteni.
Azzal hátat fordított Amandának, s minden üdvözlés nélkül ment kifelé.
Az ajtóban összebotlott Zenóval.
Az volt csak igazán kétségbeesve.
– Hát már most az én húszezer forintombul mi lesz?
Alasztor kegyetlen tudott lenni. Szemébe nevetett.
– De már arról bizonyosan mondhatom, hogy „meghótt”.
– Akkor én lövöm magamat főbe!
– Mondok én önnek annál valami rosszabbat. Nézze csak: ő most özveggyé lett. Valamikor úgyis jegyben jártak. Vegye el az özvegyet. Én lemondok az ön javára minden elővételi jogomrul.
Azzal otthagyta a házat.
Zeno, úgy látszik, hogy komolyan vette a keserű tréfát.
Kihúzta a zsebéből a piros selyemzsebkendőt, s az arcára tapasztá. Majd féloldalas lépésekkel közeledett Amanda felé, zokogást mímelő hangon fuldokolva.
– Asszonyom! Ez a borzasztó csapás, mely szíveinkre közösen lesújtott…
Amanda nem hagyta neki végigrebegni a frázist.
– Ne érjen ön hozzám! Távozzék előlem! Itt van önnek a bűndíja. (Azzal odanyújtá neki az ígért betéti könyvet.) Én megveszem öntül a halottjait. Hagyjon engemet magamra az áldozataimmal.
Zeno, amint a húszezer forintos takarékpénztári könyvecskét kezében érzé, magasztos tekintettel emelé arcát fel a magasba:
– Tehát mégis van igazság a földön! – Szaladt is a zsákmányával, a pénzt folyóvá tenni.
Amanda pedig térdre bocsátkozék, s ajkaihoz emelt kezeit imára kulcsolva, elkezde imádkozni a megholtak lelki üdvéért. Amiért azok bizonyosan nagyon lekötelezve érezhették magukat iránta.
