I. Isten csodái
I. Isten csodái
Szép derült nyári éjszaka volt, az újhold már leszállt az égről, egy felhő nem látszott rajta, csak a fényes csillagezrek ragyogtak csendesen a föld felett.
Minden néma volt körül, szél sem ingatta a fákat, hegy és völgy pihent csendesen, csak néha ütődött fel valami távol, ismeretlen hang, s egy-egy pillanatra mintha világosabb lett volna az éj; mintha az alvó természet álmában beszélne, s a behunyt szemű éjszaka fel-felnyitná szempilláit.
Maga Kolozsvár oly édesdeden szunnyadt fekete zsindelyes tetőivel s méla tornyaival a völgy teknőjében, hogy még egy lámpafény sem árulá el benne az életet, s miután a fejedelem szigorúan meghagyá, hogy az ő palotája előtt ne kiabáljanak az éji őrök, azok annyira szót fogadtak, hogy az egész városban sem kiálták meg az órát.
Oka pedig eme tilalomnak az volt, hogy a fejedelem az éjszakai órákat palotája toronyerkélyén szokta tölteni, vizsgálva a csillagokat; mert amióta Erdélyben a múlt télen a legelső északfény feltűnt, melyet még akkor a legnevezetesebb természettudósok sem ismertek, Apafi minden egyéb tudományos dolgaival felhagyott, annyira beleszeretett a csillagászatba, mégpedig annak tisztán tudományos oldalába, mellőzve a csillagjóslásoknak akkoriban divatozó babonáit. Egész éjszakákat elült ott a torony tetején, mikor szép csillagos idő volt, egyik vagy másik benső meghittje társaságában, minők voltak Bíró János uram, az udvari mulattató, tudós Passai János uram, professzor, és nagytiszteletű Magyari László uram, az udvari lelkész, kiket néha Bornemissza Anna maga is felváltott; hanem már az ilyen eseteknél volt Apafinak annyi jó ízlése, hogy a csillagokat ne a láthatáron, hanem felesége szemeiben vizsgálja.
Ez éjjel éppen a nagytiszteletű úron van a sor, ki is ülvén Apafi mellett a nagy zsellyeszékben, kezeit testének nem megvetendő terjedelmű alsó részén egymásba fogva tartván, már-már annyira elnyomattatott a buzgóság által, hogy úgyszólván alszik is. Miatta a fejedelem találhat csillagot eleget.
Apafi pediglen egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú teleszkópiummal célozván az eget, nagy figyelmesen kíséri a planéták futását, hogy szinte belefájdul az egyik szájaszeglete az örökös félszem-behunyásban, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg kezdenek hatni figyelmére.
– Mit jelenthet ez? – kérdi elébb magától, majd a nagytiszteletű úrtól, s midőn a kérdezett édesded horkolással felelget szavára, bosszúsan megrángatja palástját: – Hát ne alugyék kegyelmed ilyenkor!
– Hopp! – hó! – kiált a felébredő; úgy téve, mint szokott rendesen tenni, akit felébresztenek, s mutatni akarja, hogy már nem alszik – ejnye, ezt ugyan szeretem, hogy felébresztett nagyságod; éppen azt álmodtam, hogy prédikálnom kellett volna, s nem jutott eszembe a textus.
– Törülje ki kegyelmed a szemeiből az álmot, és nézzen az égre, mit lát?
– Sok szép csillagzatot.
– S nem veszi észre azt a csodálatos tüneményt, hogy az egészen tiszta, felhőtelen ég olykor fel-felvillámlik?
– Vagy igenis.
– Nos, hát mit gondol: mi lehet ennek oka?
– Nagyságos uram – szólt a pap kegyes önmegadással –, én az Isten útait csak tisztelni tudom, és nem vizsgálgatni. Ami onnan felül jő, az mind helyes, és mind jó, s balgatag az olyan bölcs, ki véges ésszel utol akarja érni a véghetetlent. Ha őfelségének úgy tetszik, hogy a derült ég villámokat lövelljen, én megnyugszom szent akaratában, s nem kérdezem, miért van az, mert tudom jól, hogy aki a világokat alkotá, nem bízta mireánk, hogy azokat feltartsuk.
– Jól van, nagytiszteletű uram, alugyék kegyelmed tovább – szólt Apafi, újra beleagyarkodva távcsövébe, s nézett rendíthetlenül a csillagos égbe, véghetlenül bámulva rajta, hogy a nagyító üvegen át a legfényesebb Algol és Denebola is oly porszemnyi kis pontnak látszik, mint a legkisebb ködcsillag.
Egyszerre, mintha az égboltozaton tört volna keresztül, iszonyú recsegés-ropogással támad elő egy óriási meteor, s elkezd futni déltől észak felé, éppen mintha Kolozsvár fölött repülne.
A pompás tűzgolyó szikrákat hányva vonult végig a magasban lassúdan, méltóságosan, mint egy kialvó nap, mely nem képes az eget bevilágítani többé; hosszú tűzfarka kígyózva vonult utána, s ezernyi szikrát hányva pattogott oly robajjal, mintha ércszekerek rohannának vashidakon keresztül ott a magasban.
Az égi zajra egyszerre megelevenült a környék, az emberek kifutottak házaikból a tünemény bámulatára, az utcák megnépesültek, s a közelebbi oláh falukból áthallatszott, mint verik félre a harangokat.
A tűzgolyó pedig, mely nagyságára akkora volt, mint a telehold, miután a legsötétebb vörösből fokonként a legfényesebb ezüstfehérbe ment át, s még egynehányszor majd kékre, majd rózsaszínűre változtatta színét, s eközben a szivárvány minden színeire váló csillagsziporkákat hullatott zörgő ropogás közt, egyszerre sebesen kezde lefelé bukni, addig vízirányosan úszó farkát maga után kapva.
– Jézus segíts! – kiáltának a megnépesült utcában, mindenki azt hitte, hogy ott fog leesni.
Ezen pillanatban a villámnál ezerszerte ragyogóbb lobbanással és oly mennydörgéssel, mely a földet reszketteté meg, szerteszét pattant a meteor –, és az ég ismét sötét lett, mint azelőtt.
A kolozsváriak azt hitték, hogy éppen fejük fölött szakadt szét e tűzgolyó, pedig Brassóban is éppen úgy látták azt támadni és elmúlni, oly végtelen magasságban járt az; sőt Szentmiklóson le is ütött egy szétszakadt darabja, s éppen Sándor Mihályné asszonyom házára esvén, annak asszonya, fogván egy dézsa vizet, nyakon önté vele a mennykőt, s akként fogá azt meg a kötényével, de meg is égette a kezét emberül, s még másnap és harmadnap is oly forró vala az égből esett tömeg, hogy puszta kézzel nem lehete hozzányúlni.
*
Nehány napig volt miről beszélni Erdélyben, noha az egész országban alig volt ember, aki a zajos tüneményt ne látta volna, mégis e nehány nap alatt úgy megnőtt annak a híre, hogy krónikákat lehetett volna róla írni. Előbb csak tüzes ember lett belőle, aki sárkánykígyón lovagolt, s csillagokat okádott, de utóbb úgy felszaporodék, hogy még a felvilágosodott Bethlen János is kész volt naplójába feljegyezni, miként az ég erősségében két tüzes tábor csapott össze, lángoló pallosokkal viaskodva egymás között, miként hallatszott a dobok pörgése, mint követte ezt majdan három ágyúlövés, s rá iszonyú csatazaj, emberek ordítása, halottak nyögése, mint hullott az elesettek vére alá a földre véreső képében, s mint vonult el az égen harcoló égő tábor lassanként Brassó felé, s mint lőn vége a rémes ütközetnek egy irtóztató ágyúdördüléssel, amikor egy roppant négyszegletű tömeg, kénkőszínű lánggal égve, nemes Sándor Mihály uram portáját választá ki magának, hogy arra leessék, holott is a házi asszonyság által konfiskáltatván, előbb annak kezét ugyan megégette, de később darabokra töretett, s a lakosok között via facti felosztatott, őnagysága, a fejedelem ritkaságtárába is jutott belőle egy darab: illatja nem vala kellemetes.*
Historia rerum Transsilvanicarum autore Joanne Bethlenio etc.
Egy napon éppen heti sokadalom levén Kolozsvárott, nagytiszteletű Magyari László uram kinn ült a háza előtti kellemetes szőlőlugasban, melyen akkor több mint háromszáz fürt érett szőlő lógott. Mellette ült a festett lócán tisztelendő Drágos Cyprián uram, a helybeli pópa, kivel a református esperes példás egyetértésben élt, számtalanszor megvendégelvén őt, ki már kalugyeri állapotában igen ragaszkodék derült kedélyű kollégája családi köréhez.
Még akkoriban sem Csetnek, sem Kóspallag nem bírt országos nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, aki füstöt iszik, és bort nem iszik,* minél fogva a két tisztelendő úrnak nem lévén módjában az újabbkori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.
Thököly még rosszul lett a dohánytól, melyet a nagyváradi basánál kellett színia.
Az emberek jöttek-mentek előttük, s a két jó úrnak különös mulatságul szolgált az előttük járók köszöntési módjából eltalálni, melyik hitfelekezethez tartoznak. Ha jött egy szép csendesen ballagva az utcán, s oda se nézve a tisztelendő urak felé, midőn már túlhaladt rajtok, akkor megemelé kalapját, egy dicsértesséket mondott, s folyvást rá sem tekintett azokra, akiknek köszönt: ez pápista volt.
Jött egy másik, az már messziről szemébe nézett a két úrnak, s még mikor túlhaladt rajtuk, akkor is hátrafordított fejjel nézett vissza rájuk, de nem köszönt: erre fogadhatunk, hogy unitárius.
Ha jött egy, ki már jó messziről levette kalapját, s hosszú hálálkodással közelge feléjök: az oláh volt; odament hűségesen kezet csókolni előbb tisztelendő Drágos uramnak, azután becsülettudásból Magyarinak, ki is hiába küzdött ellene, az oláh addig odább nem ment, míg le nem fogta, és kezet nem csókolt.
Végre, ha jött valaki, megemelt kalapjával Magyari uram felé mutatva, s jól kimondott, kerek hangon így kiálta: „szerencsés jó napot kívánok kegyelmednek, nagytiszteletű Magyari László uramnak!”, az minden kétségen kívül kálvinista volt, s csak azért kiáltotta oly világosan: „kegyelmednek Magyari László uramnak”, nehogy a másik is magára vehesse a köszöntést.
A két úr nevetett rajta eleget.
– A kegyelmed hívei kevésbé toleránsak az enyimeknél – szólt a pópa.
– A nyakukban van a hiba.
Jöttek azután a vásáros asszonyok, egyik egyet, másik mást hozott a papnak, s vissza ne utasította légyen a kegyes adományt, bárha semmi szüksége sem volt is rá, mert különben kikiáltották kevélynek.
Jön egy asszony, hóna alatt hoz két döbözt.
– Ehen hoztam egy kis szilvaízt nagytiszteletű uramnak; ha több termett volna, bizony többel szolgálnék.
– Ez sem fogy el nálam három esztendeig, ott benn van az asszony, majd az általveszi.
Az asszony visszajön.
– Bizony édes nagytiszteletű uram, nem ártana egy kis esőért könyörögni, mind kiszáradt a vetés, az őszinek már úgyse használ, de még a tengeri és a fuszulyka felveheti magát.
– No, majd jövő vasárnap könyörögni fogunk érte.
Jön utána egy másik asszony, talyigán hozott egy bödön lépesmézet.
– A nagytiszteletű asszony számára hoztam ezt a falat szopnivalót.
Visszajön aztán, s megáll a pap előtt.
– Jaj, édes nagytiszteletű uram, nagy utat kell tennem, mézet viszek fel Krakkóba, attól tartok, eső kap az úton, mind pocsékká leszek, könyörögjön egy kis jó időért.
Magyari László uram nem hagyja magát megzavarni.
– Már, édes lelkem, azt a jövő vasárnap nem tehetem, mert akkor esőért kell folyamodnom, hanem ahhoz egy hétre szívesen engedek a kegyelmed kívánatának.
Ismét másik asszony jön.
– Tiszteli az uram a tisztelendő urat, itt küldi ezt a – azalatt kibontott egy csomó papiros közül egy pár igen szép – ezüst sarkantyút.
– Nekem-e?
– Hát, biz ezt Apor István uram számára készítette az uram, aki udvari ötves – tetszik is ismerni –, de a jó úr megrágta a szíjat, s mikor készen volt, le akart vonni a kialkudott díjból; az uram pedig csak egy poltúrával sem engedte alább, inkább, azt mondta, od’adom a papnak.
– De mit csináljak én evvel, jó asszony? Tudja kegyelmed, hogy én sarkantyút nem viselhetek?
– Én nem bánom, de vissza nem viszem. Van nagytiszteletű uramnak hajadon leánya, majd ha azt férjhez adja, aztán annak fia születik, s az majd megnő, annak jó lesz.
A pap kacagott, hogy a könnyei folytak bele, elhagyta azonban a kacagást, észrevevén, hogy az asszony erőnek erejével sírni szeretne.
– Hát kegyelmednek mi baja akadt, Matyusné asszonyom?
– Hát azért az én kisebbik uramért kellene egy fohászkodást intézni, hogy az Isten gyógyítsa meg.
– Hiszen, ha jól tudom, már elhagyta a hideg, s régóta nem beteg.
– Nem biz az a jámbor, de csak félünk, hogy megint beteg lesz, mert az éjszaka is olyan csoda történt, hogy az urasági halastóban megütköztek egymással a halak, s úgy harcoltak, mint két ellenséges tábor, a holtakat összemarcangolva a partra kihányták.
– Hazugság! Bolond volt, aki mondta!
– Szénási mester mondta.
– No iszen, majd megtanítom én őtet ilyen híreket terjeszteni!
– De a kertészek is állítják.
– Igen, mert bizonyosan szigonnyal vadászták ők maguk a halakat, s hogy fel ne tűnjék a tolvajság, csodát kiáltottak. Megmondja kegyelmed a magiszternek, hogy össze ne jöjjön velem valahol, mert…
Az asszony elsompolygott, kevés idő múlva jött a másik. Nagy titkolózva odament a paphoz, előre engedve sejteni, hogy iszonyú dolgoknak akar hirdetője lenni.
– Mi baj, Kálócziné asszonyom?
– Nagy dolgok történnek. Gondolja csak, nagytiszteletű uram, a múlt éjszaka, amint a szérűskertemből jönnék hazafelé, hogy rövidebb úton járjak, a külső kápolna felé tértem; hát amint ott nagy csendesen elhaladok, íme, három vagy négy ismerősömmel találkozom össze, kik szinte a város felé szándékoztak, s amint engem megláttak, suttogva mondának, hogy az isten szerelméért ne menjek tovább, mert veszve vagyok. Én el nem tudám gondolni, mi történt, midőn egyszerre orgonahangok és éneklés üti meg füleimet. Jóságos atyám! Mi lehet ez? – kérdezém ismerőimtől, mire azok nagy rebegés között elbeszélék, miszerint szemeik láttára előjöttek a halottak a temetőkertből, s belépkedtek a kápolnába, s ott most énekelnek. Nekem hajam szálai borzadtak; most sem tudom, miért nem futottam el onnan. Végre elvégződött az ének és az orgonaszó; nagy halkan megnyílt a kápolnaajtó, s kilépkedtek rajta egyenkint a kísértetek, fehér halotti lepedőkbe burkolva, s mintha nem is földön járnának, egyenkint eltűntek a temető halmai között. Minket a borzalom nem engedett szóhoz jutni.
– Álmodta ezeket kegyelmed.
– Oly igazán láttam, mint most kegyelmedet; ma újra beszéltem Szénási mesterrel, s újra bebizonyította ő is.
– Hogy jön ide megint Szénási mester?
– Hát nem mondtam még? Úgy: tehát még ott álltunk elijedve a kápolna előtt, mindig attól tartva, hogy tán egy elkésett kísértet még kilép majd rajta, s ha eljövünk, még elkap bennünket; tehát, íme, kit látunk az ajtón leghátul kilépni? A magisztert, testestül-lelkestül, a maga százrétű köpenyegében és háromszegletű kalapjával. Mi nem akartuk őt meglátni, de ő észrevett bennünket, s odajött hozzánk nagy remegve, s jó estét mondva, elbeszélte, miként már negyedik éjszakája, hogy őt a rémek fölkeltik ágyából, és kényszerítik velük a kápolnába menni, ahol egy óra hosszat neki orgonálnia kell, mihez a kísértők énekelnek, s midőn vége az éneklésnek, egy kísértet felmegy a katedrába, s ott elkezd szónokolni, de ő nem hall belőle egy szót is, csak azt látja, hogy szája mozog, és a kezei járnak. És hogy mindez nem jót jelent, hogy gonosz idők vagynak reánk készülőben, háború és mindenféle ellenséges futás s az országnak zűrzavaros felfordulása.* És hogy mindezekről ne szóljunk senkinek, mert különben a halottak rajtunk állnak bosszút. Én valójában nem is beszéltem senkinek nagytiszteletű uramon kívül, mégis tele van már vele az egész város. Mármost én mitevő legyek?
Cserei Mihály: Erdély históriája.
– Menjen kegyelmed haza, és lásson dolga után; én fogadom kegyelmednek, hogy ez napságtól fogva a kísértetek nem fognak a külső kápolnába járni, sem kegyelmeden bosszút nem állnak.
Az asszony nagy hálálkodva eltávozott; a két pap hallgatásba merülve maradt, a hallott csodákon elgondolkozva, míglen Magyari László uram egyszerre minden előleges inektívák nélkül felugrott helyéről, s elkiáltva magát:
– Hazudsz, ha mondom! – olyat ütött a levegőbe az öklével, hogy ha az, akire gondolt, éppen akkor előtte áll, bízvást kiüti egynehány fogát.
A pópa megfogá köntösét.
– Ne tüzeljen kegyelmed, tisztelendő kolléga, nem lehet ököllel agyonütni az ördögöt, s emberi erő rövid ott, hol emberfölötti lények jelentkeznek.
– S miért volnának emberfölötti lények? Miért ne lehetnének azok a legegyszerűbb események a világon, miket a vakhit a csodák országaiba emelt?
– Kegyelmed nem tagadja tán, hogy Istennek hatalma van magát kijelenteni csodák és tünemények által?
– Kétféle csodákról beszélünk, Isten csodáiról és ördög csodáiról; de én harmadikat is tudok: azok, melyeket incselkedő emberek mívelnek, hogy a népeket ámítsák.
– Mi oka volna valakinek a népeket ijesztgetni?
– Lehet elég ok. Nem emlékezik-e kegyelmed a múlt évre, amidőn egyszerre elkezdtek egész Erdélyországban gyújtogatni? Nem volt éjszaka, hogy itt vagy amott veresleni ne láttuk volna az eget, s nem maradt egy helység az országban, melyet e csapás meg ne látogatott volna, míg végre több gyújtogatót elfogva, azok egyenkint kivallották, hogy nekik ez égetések által céljuk a népnek elvenni a kedvét a háborútól; hátha e csodák meg ellenkező célból történnek? S míg egyik kéz a nép házait, a vele ellenkező azalatt a nép lelkületét gyújtogatja? S inter duos litigantes a szegény nép, a tertius gaudet, hogy a könnye is foly bele.
– Tehát kegyelmed pártérdekből magyarázza a csodákat.
– Nem oda tér-e mindegyik vissza? Kiárad a Maros, s elönti az országot, másnap azt beszéli a nép: így fog a vér elözönleni rajtunk! A sáskák megjelennek a határon, idebenn már azt beszélik, hogy annyi fegyveres készül ellenünk. A pillangók veres cseppeket hagynak a leveleken, azt mondják: ez véres verejték, melyet a természet előre való borzadásában izzad. Üstökös jelenik meg, ím, azt mondják, ez azon égő kard, mely sokakat ki fog oltani! És sohasem tudni meg, ki kezdte, ki terjeszti e híreket, a nép pedig vadul, ingerül, dühös lesz; emberek, kiknek semmi mesterségük a háború, odahagyják kaptafáikat, s lőni, kardot forgatni tanulnak; becsületes céhek, iskolai tanulók csapatostul kezdenek egymással hadakozni, mint legközelebb a brassai vargák és timárok s az enyedi diákok, és vagynak, kikre nézve e dühödt hangulat kívánatos. Bizony mondom kegyelmednek, hogy e csodák mind a magasból származnak, de mégsem az égből.
Míg a nagytiszteletű urak ekként beszélgettek, a vásártéren valami látvány adta elő magát; a népség egy helyen csoportosulni kezdett, s nehány pillanat alatt oly nagy lett a tolongás, hogy egy almát nem lehetett volna lehajítani.
– Nini! – szólt az elébb figyelmessé lett pópa. – Ott valami történik.
– Olasz kutyatáncoltatók lesznek, vagy valami török árul megifjító balzsamot.
Ím azonban nagy futva érkezik a tömeg közül egy köpcös, kerek hasú férfi, s már messziről integet és kiabál.
– Nagytiszteletű uraim, jöjjenek, de gyorsan!
Magyari megismeré a kisded férfiúban az egyházfit, s nem tudá mire vélni e minden formalitásokat mellőző hívogatását, azért is bevárá, míg egészen odaért.
– Mi lelte kegyelmedet, hogy úgy felháborodott?
– Miért nem jön a tisztelendő úr, mikor hívom? – szól az oly hangon, mintha ő parancsolna az esperesnek. – Itt a piacon egy ördöngös ember van.
– Lehet ott még több is.
– De ez valóságos ördöngös, olyan, akit megszállt az ördög, eszi a földet, és túrja a tajtékot, s próféciákat mond az embereknek; magiszter Szénási éppen most érkezett oda, de semmire sem megy vele; mentül jobban exorcizálja, az annál dühödtebben beszél; már arra is példálózik, hogy Erdély címeréből a hét vár közül nem marad meg több, csak kettő, a csillag le fog esni belőle, a félhold pedig teleholddá fog megnőni.
– De már ez mégis sok! – kiálta fel egész méltatlankodással az esperes. – Egyházfi uram, menjen kegyelmed a szobámba, s hozza utánam a nádpálcámat. Kolléga uram maradjon addig itt.
Azzal egész tekintély-súlyával az összecsődült sokaság közé lépett, az emberek megismerték, s utat nyitottak előtte egész addig a kisded térségig, mely bámulatuk tárgyai számára volt felhagyva.
Egy láncokkal körülvett kőemelvény volt az, melynek legalsó lépcsőjén egy meghajlott termetű, száraz férfi állt, a legtetején pedig egy hamuszín pofájú siheder feküdt, összekuporodott állapotban.
Ez volt az ördöngös, ama másik pedig magiszter Szénási, vagy mint őt felsőbb körökben nevezték: Proteus Transsilvanicus, kivel bennünket nagytiszteletű Magyari László uram most mindjárt bővebben meg fog ismertetni.
Az esperes megállt a tér közepén, pozitúrába vágva magát, s kezeit hátra téve, a magiszternek fordult:
– Mit mívelsz e helyen, te korhely Proteus Transsilvanicus?
A megszólított mellére tevé kezét, s arcát földig hajtva, felfordítá szemeit az égre, hogy alig látszott valami a feketéjükből, s arcát oly háromszegletűvé húzta, hogy aki nem ismerte, megszánta volna; és szólt a legalázatosabb, reszketeg, könyörületre indító hangon:
– Avagy miért nevez engemet kegyelmed korhely Proteus Transsilvanicusnak, holott az én nevem magiszter Szénási?
– Micsoda magiszter? – pattant föl a lelkész. – Ördögök mestere vagy, pokol orgonistája, Belzebub pedellusa! Kukta voltál Nagyváradon, de elszöktél egy gazdag zsidó leánnyal, s hogy hozzájuthass, zsidóvá lettél érte. Kiszöktél Törökországba, ott eladtad feleségedet a thesszáliai basának, s hogy ne reklamáljanak, áttértél az iszlám hitre, onnan megszöktél, és voltál cincár sok ideig Belgrádon, mikor legutoljára bejöttél Erdélybe, már akkor unitárius voltál, mert pénzt gyűjtögettél a szamosújvári templom számára. S mi vagy most? Sehonnai, ki sehol sem lakik, és mindenütt található; mindenki szolgája, ki hordod a mendemondát Hencidától Boncidáig, Béldi Páltól Teleki Mihályig és visszafelé; te családok összeveszítője, népek felháborítója, vallásfelekezetek Erinnyse! Kit mindenféle alakban láttunk már, jónak, rossznak, kevélynek, alázatosnak, jámbornak és vérengzőnek, vendégségekben mint tányérnyalót, piacokon mint demagógot, békesség idején mint harci hőst, háború alatt mint zarándokot; ki még külső alakodat is úgy tudod kiforgatni, beforgatni, hogy ha ma soványnak látunk és betegesnek, holnap kihízott képpel állsz elénk, ki most mankó után húzod a lábadat, ősz, kopasz fejeddel, holnap kipödrött bajusszal lovon fogsz nyargalni; hanem amíg akármivé mássá változhatnál, most megállj előttem, és felelj nekem az összegyűlt nép előtt: ki adott teneked hatalmat holtakat és rossz lelkeket idézni elő? Ki tett tégedet az idők prófétájává?
A megszólított felemelé kezeit az égre, s hosszan felsóhajtott: – Óh, én uram, én erős kősziklára építetett váram, ím, lássad az én ellenségem minő vermet ás énalám, hogy benne elejtsen! Az én üldözőim, mint az erős bikák, környűlvettenek engem, és kapálják a földet, és orrlikaikból égő tűz lövell énreám, az én lábaim meg vagynak kötözve kemény tőreikkel, s hasonlatos vagyok a halottakhoz, kiket az éhes fenevadak sírjokból kiástak, de te, óh uram, ki világ vagy a sötétségben, oszlasd el az én ellenségeim elméjének homályát, nyisd meg azoknak ajkait, akik némák, és azoknak füleit, akik süketek, és önts félelmet azoknak szíveikbe, akik felfuvalkodtanak magukban, és orcájuk megtelvén kövérséggel, így kiáltanak, mondván: kicsoda a mi urunk?
Amint a magiszter elvégzé patétikus beszédét, felemelkedék a kőemelvényre fektetett ördöngös, s rémséges szemforgatással végigtekintve a sokaságon, csuklások és hörgések által szaggatott hangon megszólala:
– Jaj! Háromszor jaj néked, Asszurnak és Edomnak népe! Eljön az Úrnak rettenetes napja, és elvesznek az ég világosságai! Elvész fegyver által, kit a nap készen nem talál, és azok, kik megmaradnak, torkig fognak járni az elhullottak vérében! És akik elfutnak; olyanok lesznek, mint a bujdosó madár! Sírjatok, Moáb leányai, és öltözzetek zsákruhákba, mert a jajgatás egyik hegytől a másikig fog hangzani, s a hegyek oldalain a kősziklákhoz paskolt kisdedek vére omlik alá! Azért készüljetek, hogy a ti dárdáitok meg ne rozsdásodjanak, és a ti kézíveitek idege meg ne lankadjon, hogy amidőn eljön a rettegéseknek napja, a felemelt zászlók ébren találjanak!…
– Tehát dárda és kézív! – monda Magyari László. – Tisztában vagyunk – s azzal odalépett az ördöngös elé, ki véres szemeit ijesztően hordozá végig a megrémült tömegen. – Jámbor próféta, vajon nem tudnád még, hogy mai világban nem szokás kézíjjal lövöldözni, hanem puskával?
E komikus észrevétel halk nevetést kezde gerjeszteni a körülállók bátrabbjai közt, melyet elfojtandó egyszerre felegyenesedék a démoniákus, s összeszedve arca minden borzasztóságát, a pap felé fordult, s reszketeg tíz ujjával felé mutatva, kísértetes hangon kiálta rá; miközben magiszter Szénási is kárörvendő arccal irányzá mutatóujját a megszólított felé.
– Jaj teneked, Ákhábnak főpapja, Hámán örököse, Béliálnak fia, gőgös Ákhitófel!
De Magyari László uramnak se kellett több! Nosza, odaugrék, s minekelőtte más kigondolta volna, úgy ütötte pofon az ördöngöst egyszer jobbról, másszor balról, hogy az majd lebukott, harmadszor pedig, hogy egyenesen álljon a kettős igazítás után, belemarkolt annak üstökébe, s megrázá emberül, mondván:
– Hát ki fia vagyok én, beste kölyke?
– Jajajaj! – Nagytiszteletű Magyari László uram! – ordítá az exorcizált, elfeledve frázisokat és kísértetes hangot, s rövidségnek okáért csak az üstöke eleresztését instálta.
– Hát te ki vagy, trifurcifer? – riadt rá újra Magyari.
– Nem vagyok én senki, csak a magiszter kályhafűtője. Eressze el a hajamat, nagytiszteletű uram.
Az exorcizáló e szóra elereszté az ördöngöst, s míg az a nép szitka és kacaja és ütlegei között elszaladt, Magyari a magiszternek fordult.
Futott volna már az is a nyavalyás, de a pap megragadá köntöse szélét, s éppen akkor érkezvén oda az egyházfi a nádpálcával, ilyen szép tanítást kötött a lelkére:
– Te Istent gúnyoló, tarkahitű, zsidóból muzulmánra fordított edomita, tudd meg azt, hogy én semmiféle ördögtül nem rettegek, a legkevésbé pedig az olyantól, aki emberekben lakik. Ha tehát valahol kóboroltodban még egy ily atyádfiával összetalálkozol, elmondd neki, hogy adott nekem az ég egy hatalmas ördögűző eszközt (s itt felemelé a nádpálcát), mellyel a hasonlatos rossz lelkeket nemcsak az emberekből, hanem az országból is ki tudom kergetni.
Szénási szeretett volna már menni.
– Még egy szót. Ha a fejedelmi halastóban még valaha ütközetet mernek tenni a halak, én valamennyi kertészt és halászt mind elcsapatok a hivatalából. Végtére: mondja meg kegyelmed azoknak a kísérteteknek, akiknek kegyelmed éjszakánként orgonálni szokott, hogy ki ne próbálják többet az orrukat ütni a lakásaikból, mert én magam odaállok egy fustéllyal, s fogadom, hogy úgy helybenhagyom őket, hogy vissza nem kívánkoznak többet az árnyékvilágra, amíg én itt vagyok. Ez szóm és mondásom. Többire nézve az Isten javítsa meg kegyelmedet.
Az elbocsátott renegát köpönyegébe húzódva, iparkodott elveszni a néptömeg között, mialatt nagytiszteletű Magyari László uram nagy diadallal tért vissza a parókiára, melynek lugasa alatt nagy csendesen üldögélt tisztelendő kollégája, nem vevén részt sem pro, sem contra a viadalban.
