IV. Három férfi

Teljes szövegű keresés

IV. Három férfi
Thököly legénye el sem mert aludni, hogy hajnalra kelvén, felkelthesse urát, s alig kezdett el az ég szürkülni, midőn felzaklatta.
Imre felöltözött, halvány arcán némi kedvetlenség volt észrevehető a múlt éjszakai tivornya után.
– Itt a levelek, uram – szólt a csatlós.
– Hagyj nekem békét a leveleiddel – viszonza Imre durcásan –, érek is én rá most firkáitokat olvasni. Eredj le, nyergeltesd fel paripámat, a kocsisoknak mondd meg, hogy készüljenek fel, s a hintóval a keresztnél várakozzanak rám, az ereszkedőn túl; jártodban tudd meg, hogy az öreg háziúr fölkelt-e már?
A csatlós újra eltevé a leveleket, s nagy morogva eltávozott, mialatt Imre kardját felköté, s mentéjét magára ölté.
Nemsokára visszatért a csatlós, jelentve, hogy Mihály úr régóta fenn van, miután vendégei közül többen még hajnal előtt eltávoztak: köztük maga a herceg is és a török urak; a menyasszony csak délben fogja őket követni.
– Jól van – monda Imre –; a kocsikkal várjatok rám a dragumili csárda előtt; te hozz magaddal némi hideg sültet és bort, az útban fogunk reggelizni… – S azzal lesietett az örömapához, ki őt szívesen, könnyhullatások között megölelgetvén, összecsókolá, s számtalan izeneteket küldve általa minden jelen nem volt erdélyi főúr számára, érzékeny búcsút vőn tőle.
Thököly sietve szökött fel lovára, hallván, hogy ellenfelei már megelőzték, s sarkantyúit paripája oldalába vágva, sebesen elnyargalt. Mihály úr bámulva nézett utána, amíg beláthatá, mint vágtatott hegynek föl a meredek lejtős úton, s nemsokára eltűnt az erdők között. Egy csatlós kísérte nagy messziről.
Imre, elérve a kereszthez, ellenfeleit már ott találta. Feriz bég elhozta magával Ahmed basa tábori sebészét, Thököly csak a reggeliről gondoskodott, a herceg semmiről sem.
– Jó reggelt – szólt a gróf leszökve lováról, mit a bég komoly fejbólintással fogadott, a herceg hátat fordított.
– Induljunk az erdőbe, valami szép tisztás tért keresni – monda Thököly, s hallgatag bajtársai előtt megindult, míg a csatlósok némi távolban gyalog vezették utánok felkantározott lovaikat.
Nehány száz lépésnyi távolban egy szép, kőrisfáktól környezett térre jutottak, ott inte a herceg a csatlósoknak, hogy maradjanak el, s szótlanul elkezdék kabátjaikat és dolmányaikat levetni, és nekigyürkőzni.
Gyönyörű volt e három férfit együtt látni, különnemű daliás szépségeikkel! A herceg izmos, erőteljes alak, minőket a természet maga is hadak elejére szült, felgyűrve karjain lobogós, arannyal hímzett borjúszájú ingét, izmokat mutatott elő, mik képessé tevék egész hadosztály ellen egymagában küzdeni, s szemeinek dacos tekintete tanúsítá, mennyire tud bízni karjai erejében, miknek egy-egy izma olyan volt, mint egy kemény daganat, öklei méltók a súlyos palloshoz, mely fokával szegletet képezve, hegye felé kezde legszélesebb lenni.
Feriz bég dolmányát leöltve, felgombolá vállára törökösen bő patyolat ingujját, kivonta hüvelyéből finom damaszk szablyáját, mely alig volt két ujjnyi széles, s oly hajlékony, hogy össze lehetett volna tekergetni, mint egy órarugót. Karjai nem látszottak túlságosan megterhelve lenni izmokkal, de az első mozdulatnál, melyet tett, kardját könnyeden megsuhintva, egyszerre mintha acélrugók s kemény ideghúrok rezzentek volna meg karjában, előtűnt annak egész kifejlett idegegysége, duzzadó erek hálózata támadt kiülő vaskemény izmai felett. Arca szilárd volt és komoly.
Csak Imre látszott könnyelmű mulatságul venni a dolgot, mosolyogva tűré fel csipketászlis hollandi gyolcs ingét, haját felgyűrte kalpagja alá, s összefonta gömbölyű karjait, miknek nőies fehérsége, plasztikailag szabályos idomzata, karcsú körrajzai legkisebb férfierőt sem látszottak elárulni. Kardja az akkori newcastle-i fegyvergyárból került, valódi sötét lilaszín acur poule acél, kevéssé hajlott, vége felé mindig vékonyabb.
– Bajtársak – szólítá meg Imre ellenfeleit –, hárman vagyunk a viadalhoz, s miután mind a hárman kettő ellen állunk, csináljunk valami rendet, mely szerint megverekedjünk.
– Én vívok egyszerre mind a kettőtökkel – szólt a herceg büszkén.
– Kettő ellen én is – veté utána Feriz.
– Tehát ki-ki magának, és mindenki a többi ellen – magyarázá Imre –, ez elég mulatságos és igen új neme lenne a viadalnak, de legkevésbé lovagias; én sokkal nemesebbnek találnám, hogy víjunk meg egymással külön, ha egyikünk kidől, a győztes kezdhet új harcot a megmaradottal.
– Azt se bánom, csak mentül elébb – szólt a herceg türelmetlenül, s kiállt a síkra.
– Megállj még, barátom, azt nem tudhatod, hogy a viadalt nem mi fogjuk-e kezdeni Ferizzel?
– Ej! Én nem nézőnek jöttem ide! – kiálta fel a herceg indulatosan. – Aztán nekem semmi közöm a béghez.
– De van nekem hozzád – szólt közbe Feriz.
– No látod – monda Thököly –, hisz én sem tudom, mivel sértettem meg; de ő felszólított, s az ilyen felhívásnak ki kell állanunk anélkül, hogy kérdeznők, miért? – Lehetnek gyöngéd okok.
– Ne tovább! – szólt közbe Feriz. – Határozzon a sors.
– Helyesen – monda a gróf, három pénzdarabot véve elő, mikre Zsigmond király képe volt verve, egy arany, egy ezüst, egy réz, s odainté a török borbélyt. – Fogjad, becsületes férfi, e pénzdarabokat, s hajítsd fel a levegőbe. Az arany a herceg, a réz én vagyok. Három közül amelyik kettő egyforma lappal fog leesni, azé a viadal.
A borbély felhajítá a pénzeket, az arany és az ezüst esett egyformára.
A herceg bosszúsan inte Feriznek.
– Tehát jer te hamarább. – Látszott, hogy szeretne túl lenni az elsőn, hogy minél elébb Thökölyvel állhatna szembe.
Thököly inte a borbélynak, hogy tartsa meg a felszedett pénzdarabokat, s álljon készen kötelékeivel.
– Minek az? – szólt gúnnyal a herceg. – Én nem vívok első vérre, hanem utolsóra.
Azzal szembeállt a két bajvívó.
Sokáig néztek egymás szemeibe, mintha elébb villogó tekintetök nyilaival kezdenék a harcot, s azzal egyszerre összecsaptak. A herceg ádáz rohanással támadta meg ellenfelét, mintha egy lélegzet alatt le akarná azt gázolni, s sűrű és heves csapásokat intézett reá teljes erejéből, de Feriz bég megállt azon a nyomon, melyben lábait legelőször megveté, s bár kissé hátra kelle hajolnia az iszonyú csapások rohama elől, de karcsú damaszk szablyája, mintha villámokból vont volna maga körül sátort, védte őt körös-körül szikrát adva, mikor ellenfele kardjával majd itt, majd amott találkozott.
A herceg arca égett a dühtől.
– Nyomorult kölyök! – ordíta fogait csikorgatva, s még egy nyommal közelebb férkőzve hozzá, két-három oly irtóztató csapást intézett reá, hogy a bég fél térdre bukott, amidőn egyszerre sebes vérsugár szökellt valahonnan a herceg arcába, mire az megdöbbenten lépett hátra, s leereszté kardját.
A viadal hevében nem vevé észre, hogy sebet kapott. Vigyázatlan heves csapkodásai közben úgyszólván maga ütötte belé kezét Feriz bég kardjába, éppen az ököl alatt, hol az életerek vannak, s a rándulás, melyet megmetszett inai tőnek, kényszeríté kardját elejteni.
Thököly odaugrott.
– Herceg, te meg vagy sebesítve!
A borbély elősietett a kötelékekkel, a megvágott erekből, mint a szökőkút, lövellt a sötétvörös vér, s a herceg arca sápadt lőn egy pillanatra.
De alig kötötte be sérült jobbját a sebész, midőn újra fellángolt tekintete, s Imrének fordulva kiálta:
– Még van egy kezem! – még meg tudok víni veled. Adjátok bal kezembe a kardot! Vívok az utolsó csepp vérig!
– Ne nyugtalankodjál, herceg – szólt Imre udvariasan. – A balszerencse ma ellened volt. Mihelyt sebed begyógyul, parancsolj velem; szolgálatodra állok.
A herceg szédülve rogyott elősiető csatlósai vállára, kik őt eszméletét vesztve vivék alant váró hintajához; sebe sokkal gonoszabb volt, mint előre látszék, s még azt sem lehete tudni, hogy nem lesz-e halálos.
Csak ketten maradtak a küzdtéren: Imre és Feriz.
A bég még ott állt elébbi helyén, s szótlanul inte Imrének, hogy jöjjön.
– Megbocsáss, derék bajtárs – szólt a gróf –, kissé ki vagy fáradva, s egyenlőtlen lenne köztünk a harc, ha én pihenten vívnék most veled. Dőlj le kissé ide mellém a fűbe; csatlósom hideg étket hozott utánunk, falatozzunk elébb együtt; azután majd ráérünk verekedni.
Feriz bégnek tetszett a fesztelen ajánlat, s kardját egy fának támasztva, leheveredék a fűbe, melyre azalatt Imre csatlósa kiraká a hideg sültet és gyümölcsöt, melyet ura után hozott, egy lopótök alakú ezüst úti kulaccsal együtt, mely tele volt borral. Imre visszaadá a csatlósnak a kulacsot.
– Nesze fiam, igyátok ki belőle a bort, s merítsétek tele forrásvízzel, mert Feriz bég nem issza a bort, több ivóedényünk pedig nincsen; tehát a kedvéért ma én is vizet iszom, már csak azért is, hogy egyenlők legyünk.
Feriz bégnek megtetszett a bajtárs fesztelen viselete, s szívesen fogadá az előrakott étket, és ivott vele egy kulacsból, sőt még felelt is neki, ha kérdezé.
Egy vékony sebforradás látszott a fiatal bég halántéka körül, melyet a turbán tekercse nem egészen fedezett el.
– Te azt a sebet nem magyartól kaptad? – kérdé a gróf.
– Nem: olasztól. Candia szigetén.
– Mindjárt gondoltam. Magyar nem vág így a kard hegyével. Olasz vívómester keze látszik rajta. Még azt a helyzetet is meg tudnám mondani, amilyenben kaptad; ellenség volt melletted jobb felől, bal felől és szemközt. Te azon remek körvágásokkal, miket az imént mutattál, védted magadat egyszerre minden oldalról. Ekkor az előtted álló egyszerre felemelkedett nyergében, s egy bevágással, melyet te a legtökéletesebben hittél elhárítani, megcsapta kardja hegyével homlokodat.
– Egészen úgy volt.
– Ez Basanella tanítványainak mesterfogásuk. Erre vigyáznod kell nagyon, mert e vágás csaknem védhetetlen: a kard egy perc alatt föl és le vág, mintha sarlóval csapott volna; bármily magasan tartsad kardodat, keresztülcsap rajta. Ez ellen csak egy védelem van, az pedig a legegyszerűbb a világon: kapd vissza a fejedet előle.
– Valóban igazad van – szólt Feriz bég mosolyogva, s azután megmosva kezeit, újra elővevé kardját. – Végezhetünk.
– Nem bánom – szólt Thököly, s felvevé könnyedén kardját, oly kecsesen, mintha egy etuis játékszert fogna meg finom fehér kezeivel, azt egy delnőnek nyújtandó.
Kiálltak a síkra.
– Még egy szót, bajtárs – szólt Thököly barátságos nyájassággal. – Mikor csak másodmagaddal vívsz, ne hadakozz úgy, mintha csata közepén tíz ember ellen harcolnál, mert emiatt sok erőt elvesztegetsz, s közelebb bocsátod ellenfeledet magadhoz; inkább mereszd ki a kardodat, hogy csak az öklöd mozogjon.
– Köszönöm a tanítást – szólt Feriz elmosolyodva. Másnak bizonyosan a szeme közé vágta volna, de Imre oly hűséges pajtáskodó hangon közlé azt vele, mintha csak tréfálni jöttek volna ide.
Megkezdődött a viadal; Feriz bég szokott hevével nyomult ellenfelére, mintha vissza akarná neki adni a nyájas tanítást, míg Thököly nyugodtan, szelíden mosolygva hányt ellent hevesebb ellenfelének, mintha csak játszana vele, oly könnyeden, oly biztosan forgott kezében a kard, annyi kellemmel volt párosulva minden mozdulatja, alig látszott rajta legkisebb erőtetés, a leghevesebb csapásokat, miket Feriz bég ellene intézett, kardjának legkönnyedébb csúsztatásával hárította félre, s egyetlenegyszer sem csapott rá vissza, úgyhogy utoljára Feriz bég mintegy önkénytelen haraggal lépett hátra, és kardját leereszté.
– Te csak kötekedel velem, miért nem vágsz vissza?
– Kétszer is megkaphattad volna tőlem Basanella mestervágását, igen hevesen harcolsz.
Párbajban semmi sem oly megölő, mint az ellenfél nemes magatartása. Feriz bég egészen dühbe jött Thököly hideg nyugalmán, s csaknem magánkívül veté magát ellenfelére.
– Lássuk hát, hogy te ördög vagy-e?
Azon pillanatban, midőn egy lépéssel közelebb lépett Thökölyhez, az egyszerre kimereszté karját, s azon percben, midőn ellenfele csapását elhárítá, egy alig észrevehető suhintást tőn kardja hegyével visszafelé, s azon pillanatban egy égő veres vonal látszott Feriz bég homlokán.
A török ifjú meglepetve ereszté le karját, amint az észre sem vett csapás után arcára kezde folyni a vér; Thököly elveté kardját, s fehér kendőjét ragadva, rohant egyszerre ellenfeléhez, a legőszintébb részvéttel törölve annak arcáról a vért, s a legnaivabb ijedség remegő hangján mondva:
– Látod: mindig mondtam, hogy vigyázz e vágásra.
Erre a borbély is odafutott kötelékeivel, s megvizsgálva a sebet, vigasztalólag monda:
– Katonadolog! Csak a bőr van megsértve. Három nap alatt beheged.
Thököly örvendve szorítá meg Feriz bég kezét.
– Ezentúl jó barátok maradunk. Én Istenemre mondom, eddig sem adtam öntudatos okot arra, hogy rám neheztelj.
– Örülni fogok barátságodnak – szólt Feriz komolyan –, de ha azt kívánod, hogy ez tartós legyen, e szómat hallgasd meg: sohase közelíts oly leányhoz, akit nem szeretsz, hogy téged szeressen; és ha szereted, akkor ám szeresd, de boldoggá tedd.
– Becsületszavamra mondom, Feriz – viszonza Imre –, mindazon hölgyek közül, kiket azóta láték, mióta téged ismerlek, egyet sem szeretek, s egytől sem kívánok szerettetni.
Feriz bég nem állhatá meg, hogy fejcsóválva el ne mosolyodjék. – Úgy látszik, elfeledted, hogy menyasszonyod is azok közt van!
Thököly zavarodottan ajkaiba harapott, s nem adott feleletet, tréfaszámba hagyva menni e nyelvbotlásnak vélt vallomást.
Azzal összeölelkeztek egymással a kibékült bajtársak, s a keresztig visszahaladva, Imre kényszeríté a béget kocsiját elfogadni s azon utazni Ibrailba, maga pedig lóra ült, s elbúcsúzva tőle, megindult a bozzai szoros felé vezető úton.
A levélhozó csatlós végre azt hivé, hogy csakugyan lesz ideje elolvasni a sürgős iratokat, s evégett megszólítá urát.
– Nos, hol van az a két levél? – kérdé a gróf nagy restül.
– Már nem kettő, uram; hanem három.
– Hogy szaporodott meg?
– Flóra kisasszony bízta rám e harmadikat, hogy ezelőtt félórával ezen kocsizott hazafelé.
– Tehát előrement? Lássuk, mit írnak?
Legelső volt Teleki levele, melyet Imre átolvasott; hirtelen keresztülfutotta, mintha nem találná oly érdekesnek, minőnek igényelve van. Mikor azon pontra jutott, ahol a Flóra feletti vigyázat ajánltatik neki, egy kicsinyt megállapodott: „No, de majd utolérjük” – gondolá magában, s a másik levélhez fogott, mely Ilona névvel volt aláírva.
Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzáfogott, arca láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajtva, s a levelet eldugá keblébe éppen szíve fölé, s mélázva tekinte maga elé, mintha önszíve dobogását hallgatná.
Azután feltöré a harmadik levelet.
Jegygyűrűje volt benne, egyéb semmi. Egy szó, egy betű sem azon kívül.
Imre nehány percig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt vele. Arca nehány pillanatra elsápadt, s feje aláhajlott.
Perc múlva ismét felegyenesedék; s elég fennhangon, hogy más is meghallhassa, kiálta:
– Istenemre, ez jobbkor nem jöhetett!
Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt, s azon iratot, melyet keblébe rejtve, elővevé, abba tekergeté azt bele, s visszatéve ismét szíve fölé, arca kigyulladt, keble kitágult, s megfordítva lova fejét, jó kedvvel monda csatlósainak:
– Nem megyünk Erdélybe, vissza! Mehádia felé…

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages