VI. A nagyváradi nap
VI. A nagyváradi nap
Hogy a láthatár tisztán álljon előttünk, szükségesnek találjuk elmondani, miszerint ezen időben két nevezetes pont vala Magyarországon Erdély közelében: Nagyvárad és Szatmárnémeti, melyeket úgyszólván Erdély kapuinak lehete nevezni; – jó menedék, ha kulcsaik az ország kezében voltak, de annál nagyobb veszedelem, ha idegen kéz rendelkezett velök.
Ez idő szerint Szatmárt német sereg tartja megszállva, Nagyváradot a török, s amannak sisaktaréjai éppoly fenyegetőleg tekingetnek be az ország határán, mint ennek félholdjai.
Azon helységek és puszták lakói, kik e két vár közé szorultak, sohasem tudhatják, melyik úton várják az ellenséget, mert oly felfordult világban, mint az akkori, minden fegyveres ember ellenség, akár kuruc, akár labanc, akár török, aki elől rejteni kell búzát, marhát és szép feleséget, s a jó barátság éppen annyiba kerül velök, mint az ellenségeskedés, sőt néha kétannyiba; mert ha Szatmárott megtudják, hogy valaki szépszerével szénát és gabonát engedett elvinni a váradi portyázóknak, anélkül, hogy a fejét elébb beverette volna, másnap büntetésül ők látogatják meg, s viszont, ha a török megtudja, miszerint valamely úri háznál szívesen fogadták a szatmáriakat, sőt tán a ház kisasszonya még beszélgetett is valamelyik tiszttel: csak azt várja, hogy azok odábbmenjenek, azonnal rajtaüt az úri lakra, s felgyújtja azt: hogy alatta szatmári tisztek többet ne hálhassanak; a házikisasszonyt pedig elviszi háremébe: hogy szatmári tisztekkel többet ne beszélhessen.
Végezetül marad még egy harmadik ellenség. És ez az Ecsedi-láptól az Alibunári-mocsárig lakozó minden nemzetbeli betyárok és rablók számba vehetetlen gyülevésze, kik aztán az okot sem keresik, amiért valakinek a gulyáit elhajtsák, s házait feltörjék; s kik közül néha egy-egy bátrabb és szerencsésebb legényt felkap a hír: merényleteket, mik a hihetlenséggel határosak, beszélvén felőle, s akit azután a betyárok mintegy vezérökül, tekintélyül tartanak, bárha soha nem látták is.
Ezen években valami Kökényesdi Feri a hírre kapott haramjafőnök, kiről minden faluban, minden pusztán tudtak valami hallatlant, valami csodálatost, valami rendkívülit mesélni: a tizenhét zászlóalja zsiványról; kik egy szavára készen voltak a leghihetlenebb merényletekre, elsáncolt földvárairól a bélaborai, az alibunári mocsárokban, miket semmi halandó ellenséges szándékkal meg nem közelíthetett, s ahol ha körülfogták volna is, ítéletnapig elélhetett öt-hat ezered magával, – a kunsági buckák között elrejtett kincses tárházairól, mikre maga is csak lova szaglása után tud rátalálni, és a jó paripáról, mely egy itatással fut el a Tiszától a Dunáig, s kétezer lépésről megérzi az ellenséget, s nyerít, ha az ura alszik, vagy szeretőjével a kocsmában dőzsöl; óriási erejéről, hogy tíz pandúrral egymaga megbirkózik, és sem kard, sem golyó nem járja, s valahányszor üldözésére mennek, tengert áraszt maga és kergetői közé, hogy azok kénytelenek visszafordulni.
Aki azonban e mondák után akarna magának a rablóvezérről fogalmat szerezni, az meglehet, hogy igen regényes, de nagyon valótlan alakját látná annak maga előtt.
Kökényesdi uram se nem óriás, ki az embereket gúzsnak facsarja, se nem bűvész, ki üldözőinek szeme fényét veszti, – legfeljebb is némi cseh pandúrok nézhették az utána keletkezett délibábot hullámzó tengernek: – ő egy jámbor tekintetű, alacson, szikár alakú holdmezővásárhelyi polgár, kinek ott helyben öt háza és két tanyája van, miktől ő becsületesen fizeti a porciót, s magának vannak gulyái és ménesei, de amiket ő darabról darabra be tud bizonyítani, hol és mikor kitől vette. Azok közt egy darab sincs lopott.
És mégis mindenki jól tudja felőle, hogy házai, gulyái, ménesei mind nem isten hírével szereztettek, és senki sem vonja kétségbe, hogy az elhírhedett harámbasa, kiről az ország minden szélében annyit beszélnek, senki sem más, mint ő.
De ki bírná ezt rá bebizonyítani?
Látta-e őt valaki valaha rabolni?
Ismertek-e rá valaha rablások, feltörések, gyújtogatások alkalmával?
Nem mentette-e ki magát mindenkor a legfényesebben, ha vádoltatott?
Mikor híre volt, hogy Kökényesdi Mármaros vármegyét végigrabolta, nem bizonyította-e be öt-hat élő tanú által, hogy ő ugyanakkor odahaza a tanyáján szántott, vetett, s lehetett-e a bírónak nagyon kutatni, ha vajon hitelesek-e az előállított tanúk?
Hallotta-e valaki, hogy valaha Vásárhely határában loptak volna az ő nevében, vagy adtak volna el vásárhelyi szabadságon általa lopott jószágot?
Akik őt Vásárhelyen felkeresték, egy tisztességes, jámbor gazdaembert találtak benne, aki maga hányta a szénáját, hogy csak úgy izzadt bele a tenyere; akiket pedig Kökényesdi maga keresett fel, távol az ország túlsó szélében, azok nem látták az ő arcát soha; utána menni pedig, hogy őt üldözzék, nagyon fáradságos munka lett volna. Legény legyen az, aki neki nyomába hág, ha egyszer lován ülve a puszták végtelenjének veszi az utat, akinek szíve vissza ne döbbenjen, ha őt a tekervényes homokbuckák s a járatlan ingoványokba követni akarja! S végtére, ha két-három vármegye egyesül is, hogy őt kifogja, engedi magát hajtani a negyedik vármegye határáig, s mikor azon átugratott, akkor elkezd lassacskán ballagni, s üldözői szeme láttára legelni ereszti lovát, s maga lefekszik mellé a bundájára; – az ott már török határ, s jól tudja, hogy Lippán túl nem mernek üldözői jönni, mert ott már a temesvári basa parancsol.
Sőt az is gyakorta megesik, hogy ha vagy egyik, vagy másik párt nem bír ellenfeleivel, odaizen a buckák közé, ahol mindig talál valakit, aki magát Kökényesdinek nevezi, nem egyet, nem is kettőt, s előadván neki a maga ügyét, ráuszítja ellenfele vármegyéire, s Kökényesdi uraimék az ilyen dolgokban nemigen skrupulózusok; ha a német fizet, megrabolják a törököt, ha a török fizet, megrabolják a németet; – mikor pedig azt mondom: „törököt vagy németet”, érteni kell alatta azokat a magyar és oláh falvakat, mik a német vagy a török hatóság alá tartoznak.
Azonban, hogy a történet folyamára térjünk, vala ez időben a szatmári várőrség között egy Rákóczi László nevezetű százados. A Rákóczi-család tudniillik Zrínyi Ilona férjének pápistává létele után nagyobbára odafenn Bécsben neveltetvén, közülök egynémelyek a császári ármádiában foglalának tiszti hivatalokat, s azon helyeken velök született vitézségök miatt igen kedveltek valának. Így lett Rákóczi László is muskétások századosa, s hogy századja nagyobbrészt magyar legényekből állott, azon éppen úgy nem kell csodálkozni, mint hogy az erdélyi fejedelem német ezredeket tartott, mégpedig legfontosabb váraiban, Kolozsvárott, a fővárosban, Székelyhidán és maga mellett, amerre járt.
Történt, hogy ezen Rákóczi László, ki igen formás, jó termetű, de hallgatag és jószívű legény vala, beleszerete Rékason lakó Rhédey Ádámnak Krisztina nevű hajadon leányába, s miután a leány apja beleegyezett, hogy azt elvehesse, gyakorta lejárt hozzá Szatmárból – már mint menyasszonyához – több tiszttársaival együtt, s mint magától értetődik: ott a háznép által mind ő, mind társai mindig vendégszeretettel lőnek fogadva.
Fülébe megy ez a nagyváradi basának, hogy egy rékasi földesúr német katonatiszthez akarja adni a leányát, még tán azt is megsúgták neki, hogy a leány igen szép és kellemetes. Nosza lelopódzik egy éjszaka Haly basa a maga szpáhijaival Nagyváradból, s meglepvén a rékasiakat, ott Rhédey Ádám házát felgyújtja, prédára ereszti, magát megvereti korbáccsal, s kikötteti a kútkávához, leányát pedig az ijedtségtől félholtan maga mellé vetve a nyeregbe, az égő falu világánál visszanyargal Nagyváradra.
Rákóczi László, ki másnap menyegzőre és vigalomra jött, torra és pusztulásra érkezék, elbújt cselédek, kik sövények mellől, honnan bújtak elő, mondák el neki, hogy mi történt az éjszaka, s hogy Haly basa elrabolta menyasszonyát.
A vőlegény különben is szótalan volt, de meg magyar embernek nem is szokása sokat beszélni, mikor valami nagyon bántja; egy szót sem szólt társainak, hanem visszament a kormányzóhoz, s arra kérte, hogy engedje őt a maga századjával elmenni Nagyvárad ellen.
A tábornok látva, hogy arról le nem beszélheti: a fiú, ha másképp nem, egymaga kész a törökségnek nekirontani; komolyan vevé a dolgot, megígérve, hogy nemcsak a maga századját, de az egész várőrséget kezére adja, csakhogy ő meg iparkodjék a környékbeli nemességet rábírni, hogy mellette fölkeljenek a váradi török ellen.
Azoknak pedig csak egy szót kellett szólni, hogy mindnyájan fegyvert fogjanak, mert alig volt egy, kit meg ne raboltak, meg ne vertek, vagy legalább meg ne csúfoltak volna. Számtalannak megölték valami rokonát, vagy elrablák nővéreit, s csak azt kellett látniok, miszerint tekintélyesebb rendes haderő készül a török ellen, hogy rögtön csatlakozzanak hozzá.
Ez volt azon tervezett vállalat, melyről Teleki báró Koppnak írt, előre tudósítva levén felőle, s mely okot adott neki a magyarországi hadjáratból elmaradni, úgy viselhetvén magát a török szeme előtt, mint aki veszélyben forgó szövetségesét, a váradi basát, segíteni szándékozik, s az onnan fenyegető veszély ellen védi az országot; egyúttal azonban arra is gondja volt a bölcs tanácsos úrnak, hogy ha netalán báró Koppnak eszébe jutna, azt amit ő csak tréfa és látszat fejében kért, olyformán teljesíteni, hogy valósággal ráüssön Erdélyre, azon esetre a torkában fekvő Kolozsvár is el legyen készülve a tréfát a maga korlátai közé visszautasítani; evégett írt tehát Ebéni uramnak.
Hogy Ebéni uram mily bölcsen veté félre e levelet, azt már láttuk, míg a szatmáriak, megértve, hogy Telekinek jólesnék, ha egy kicsinyt ráijesztenének, meg sem engedék pihenni magiszter Szénásit, hanem menten elküldék Kökényesdi uram fölkeresésére.
*
A török egyszer elfoglalván Nagyváradot, abban annyira megfészkelte magát, mintha igazolni akarná a muzulmán tradíciót, hogy soha el ne hagyjon egy várost, melyet elfoglalt, önkényt, és fel ne adja azon helyet, hová templomot épített;* nem is igen sűrűen emlékezik a történetírás olyan esetekre, hogy török kapituláció útján engedett volna át valami várat, hacsak erővel el nem vették tőle.
Cserei Mihály: Erdély históriája.
1660-tól fogva, midőn Haly basa e várat elfoglalá, a közte és az óváros közti téren egy egész új török város keletkezett, bekerítve erős palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Ez újvárost merő török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt portékákkal, s egész Bagdadig le kereskedtek a Haly basa szpáhijai által szépen összegyűjtögetett marhákkal és rabszolgákkal. Már akkoriban Magyarországon nemigen volt mit rabolni mást, mint gulyákat és rabszolgákat; hanem hisz a szép, deli termetű hajadonokat s az izmos, munkára termett legényeket folyvást a legkelendőbb árucikknek lehete tartani, miket a váradi portyázók potom pénzért vesztegettek az erzerumi kalmároknak, s ezek viszont méregdrágán adhatták el nekik kívülről hozott kelméiket és füstölőiket.
Így lett évről évre nevezetesebb vásártere a török szatócsvilágnak a váradi Váralja, egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába, kinek hogy eszébe jutott; úgyhogy utoljára utca is alig maradt benne, hanem az emberek a szomszédjaik házain keresztül jártak a magukéba: szóval az egész egy tökéletes török csiflik alakját vette magára, ahol cifraság és ragyogvány fedezte a szennyet, a fából összevissza tákolt épületek beterítve pompás keleti kelmékkel, az utcákon esztendős szemét és gazdátlan kutyák csordái, s ha a szűk sikátorokban két teve összetalálkozott, ki nem kerülhette egymást.
Az összegyűjtögetett gulyákat nem volt elégséges e kerített város elfogadni; a gazdáik is alig fértek benne; hanem e célra volt a Pece partján egy körülárkolt nagy térség, ahol lovas baskírok őrzötték hosszú dárdákkal a csordákat, s ugyancsak nyitva kellett tartaniok a szemeiket, ha azt nem akarták, hogy Kökényesdi minden éjszaka megtizedelje, kinek ravaszsága nevezetesebb volt az egyiptomi Aliénál, ki képes volt vásár előtt két héttel eladni német tiszteknek Haly basának lakat alá zárt paripáit, s ha nagyon vigyázott a lovász, nemcsak a lovat, hanem őt magát is ellopta.
A sok eset közül csak egypárt említek meg. Egy napon megjelenik Kökényesdi kifordított bundában, kerek pörge kalappal a fején, kezében nagy furkósbottal az árokhányáson túl, melyen belül egy hosszú süvegű kurd őrizte Haly basa legkedvesebb Sebdiz nevű paripáját.
– Ejnye, de szép paripád van! – szól a csikós a kurd legénynek.
– Szép ám, de nem ebfogra való.
– Bizony pedig ellopom én azt az éjjel.
A kurd gondolta magában: „hiszen én is ott leszek”, s azzal felült a lóra, és kezébe fogta a harmadfél öles dárdát. „Mármost gyere, ha ló kell.”
– Hiszen nem mindjárt lopom el, ne búsulj – biztatá Kökényesdi –, ráérek vele reggelig – s azzal leült az árokpartra, belehúzta magát a bundájába, s megtámasztá az állát a nagy botnak.
A kurd csak nézett rá. El nem merte volna róla venni a szemeit, alig mert pillantani, attul tartva, hogy azalatt a csikós valami babonát követ el.
De az meg sem mozdult helyéből, fejébe húzta a kalapját, s nézett alóla farkasszemet a kurddal.
Ezalatt beesteledett; a kurdnak majd kiugrottak már a szemei, ahogy a sötétben Kökényesdi alakját nézte. Végre megunta a dolgot.
– Hallod-e, eredj el már!
Kökényesdi nem felelt rá.
A kurd újra várt, és nézett. Már a világ is forgott vele, s a szemei kék és zöld karikákat hánytak.
– Elmenj, ha mondom; mert ha széles nem volna az árok, átugratnék hozzád, s keresztülvernélek a dárdámmal.
A bunda meg sem moccant.
A kurd erre dühbe jött, leszállt a lóról, fogta a dárdát, s lemászva az árokba, beledöfte nagy mérgesen a kopját az előtte ülő alakba.
S íme mily nagy vala megütődése, midőn tapasztalá, hogy amit ő a sötétben embernek nézett, nem egyéb egy leszúrt botnál, melyre bunda és kalap van akasztva! Míg ő Kökényesdit nézte, az csaknem szeme láttára kibújt a bunda alól, s elrejtőzött az árokba.
A kurd még fel sem ocsúdott bámulatából, midőn ostorpattanást hall a háta mögött, s már akkor Kökényesdi, Haly basa Sebdiz paripáján ülve, ugrat a feje fölött keresztül az árkon, visszakiáltva rá:
– Nem széles ennek a lónak az árok, fiam!
Másszor megkerítették a rablót a macedón szarácsiak, elzárva mindenütt tőle az utat, mikor ott aludt valamelyik pusztai csárdában. Ő hirtelen lóra kapott, de akármerre nyargalt, mindenünnen tíz-húsz agyarkodó török iramodott vele szemközt; a határ közepén volt egy nagy széles tó, utoljára annak nekiszorították. Kökényesdi beleugratott a tóba; erre a lovasok körülfogták a tavat, hogy a csikósnak sehova sem lehetett belőle menekülnie. A tó szerencséjére nem volt mély, úgyhogy paripája könnyen meglábalhatá. A szorongattatás e pillanatában, midőn a törökség csatárláncra oszolva fogta körül, egyszerre kiszemeli magának a csikós üldözői főnökét, egy kövér, potrohos csauszt, s egyenesen nekivágtat ki a vízből, megcsóválva feje fölött hosszú pányváját, s elordítja magát:
– Meghalsz ma, pogány, ha száz lelked van is!
A csausz megbosszankodott, hogy éppen őt választá ki a betyár, s rákiálta:
– Ne énrám jöjj, kutya, hanem amarra menj!
Többet aztán nem is mondott, hanem bölcsen kitért az útból, mielőtt a többiek oda kerülhettek volna, helyet adott a csikósnak, ki mint a szélvész nyargalt a támadt résen keresztül, neki a pusztának! Mehettek aztán utána!
*
Magiszter Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útbaigazíttatván, elérkezék Demecserbe, ahol akkoriban a híres harámbasa leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a szatmári urak küldék hozzá avégett, hogy a török elleni hadjárásukban szálljon segítségükre.
Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a magisztert, ki fel sem mert rá tekinteni, s mikor elvégezte beszédjét, rárivallt:
– Kend hazudik! Kend kém! – Kendnek a pofája nekem nem tetszik! Kendet én felakasztatom…
Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, majd összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi elmosolyodva monda:
– No, ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az urának, aki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jöjjön maga, én nem szeretek olyan beszéd után indulni, amit eb mond kutyának, kutya a lábának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspökladányba, ott szóljon be a legutolsó házhoz jobbra, s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a barátfai vendégfogadó: az majd útbaigazítja; most isten hírével, pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.
A magiszter úgy cselekvék, s hazaérve, elmondá az uraknak az izenetet, mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség hadnagyát és magát Rákóczi Lászlót.
Az urak szerencsésen elértek Püspökladányba, ahol be kellett várniok a bíró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal találkozni Kökényesdivel, s Rákóczi is égett minél előbb áteshetni ez előzményen.
Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a bírótul meg ne kérdezze, messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?
A bíró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken olyan nevű csárda, nem is volt.
A szállásmester azt gondolá, hogy a bíró tán idegen e tájon; s még két vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták rá: hogy még ha volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem létezik.
– No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk – mondá magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az ajtóban nyugodtan üldögélt:
– Adjon isten, földi! – Merre van a barátfai vendégfogadó?
Az ember elébb végigmustrálta a kérdezőket, azután mondá csak:
– Fogadj isten. Arra ni! – S intett fejével bizonytalan irányba.
– Oda akarnánk menni, nem mutatná meg kend az utat? – szólt Topay.
Az ember megfogta a kérdezőt, s a kezével egy a távolban égő pásztortűzre mutatott.
– Ott világít az ablaka, ni.
– Melyik út vezet arra?
– Erre közelebb, arra hamarább.
– Mit tesz az?
– Hát aki arra megy, könnyen eltévedhet, aki erre indul, belefúlhat a mocsárba.
– Vezessen kend bennünket odáig – szólt közbe Rákóczi, egy aranyat nyomva az ember markába.
Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat, s visszaadá Rákóczinak azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette, hogy valaki aranyat ajándékozzon, ami nem hamis.
Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vízi szárnyasok ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, nehány száz lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.
Vezetőjük itt elmaradt, s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely azon percben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes nádkévéket vetettek volna rá.
Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul, s közelebb léptetett.
– Kegyelmetek harmadmagukkal jönnek – szólt óvakodva. – Hanem azért sebaj! – folytatá, felvagdalva hetykén a szavak végeit. – Nekem mindegy volna, ha még tízannyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy pisztoly, amelyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymás után, s minden golyóban mágnes van, hogy ha oda nem célozok is, beletalál az emberbe.
– Jól van, jól, Kökényesdi uram – szólt Topay –, mi nem azért jöttünk, hogy kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség megtörésére van célozva.
– Óh, uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal, s addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem rakok hasonló szerekből.
– Elhiszem. De itt dicsőség is jutna.
– Van énnekem dicsőségem már elég. Ismernek engem a külső országokban is. A francia király régen kinevezett volna főkolonellusnak egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy meghallotta az anglus király, mint fúrtam ki a tiszai muníciós hajók fenekeit, megkínált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy búvárregementet, aki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.
– Tudom, Kökényesdi uram. De lesz ám itt préda is elég.
– Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban förödjem, s igazgyöngyön háljak.
– S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? – szólt közbe Raining, kíváncsivá téve.
– Hogy volna-e? – szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. – Csak a Szilice-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! Hát még a halasi buckákba elásott rakhely, ahol semmi sincs egyéb, mint csupádon-csupa drágakő, gyémánt, rubint, kárbunkulus és igazgyöngy; magam sem tudom, hány zsákkal!
– S nem rabolják el azt kegyelmedtől?
– Nem lehet! Úgy el van annak dugva a nyílása, hogy rá nem akad ember, még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futóhomok azonnal befúja. Csupán egy élő állat talál reá, mikor kell, s az a lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy tovább.
– S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? – kérdé Raining elbámulva.
– Hát az isten adta – felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét felrántva.
– Az isten adta? – kérdé a német úr értetlenül.
– Hát biz az isten adta – folytatá, felcsapva a hangját a csikós. – Hát mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy úszó lápot, s szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfúja a szél a túlsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az isten adta, s nekiesnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán nekijön egy másik szél, s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az isten adta?
– Bölcsen van, barátom – szólt Topay. – Ezek mind igen épületes dolgok; hanem szóljunk rövideden afelől: mennyiért jönnél te velünk a nagyváradi török ellen? – nem számítva a prédát, ami bizonyosan nagyon sokra fog menni.
– Hát biz azt nem olyan könnyű megmondani. Mert – hát – ha én azt a tizenhét zászlóalja legénységet össze akarom gyűjteni: ahhoz költség kell, azokat tartanom, fizetnem szükség, s több afféle.
– S kegyelmednek tizenhét zászlóalja volna? – kérdé csodálkozva Raining. – Hol tartja őket? Annyi embert?
– Hol tartom, jó uram? – Hát szanaszét az országban! Hány elpusztult vár, hány barlang van a Bükkben, a Bakonyban, a Rézen meg mindenfelé? Ott Bodókvár! Babocsavár! Leányvár! Földvár! Jákóvár! Adorjánvár! Csekevár! Hajnácskő! Vaskő! Kékkő! Bélkő! Oroszlánkő! Borostyánkő! S más egyéb puszta vár! Mind nincsenek azok elpusztulva. Van ott ágyú is elég. Hát még a sok barlang? Ott Abaliget! Ott Baradla! Ott Szemiluka! Ott Balikaluka! Hát a sok tiszai, mocsári szigetek! A lápok! A buckák! Az erdőségek! Mind jó menedékei azok a szegénylegénynek.
– De hát így megoszolva könnyen kiirthatják kegyelmeteket.
– Könnyen-e? Nem kell azt hinni. Tíz ember kell egyikünkre! Emlékezhetnek rá kegyelmetek, mikor egy hadnagyom huszadmagával védte magát az abaligeti barlang előtt; s mikor aztán elfoglalták a bejárást, kétszáz ember rohant a barlangba, s amint húszlépésnyire értek hozzájuk, ruppsz! leszakadt alattuk a dobogó! Mind ott vesztek. Most is ott látni a csontjaikat. Hát mikor a musztongai mocsár mellett kétezer lovas rohant ellenünk, mi bevettük magunkat egy mély völgybe, mely fölött embermagasságnyira állt a halálos mocsári levegő, melyből egy szippantás megöli az embert. De feljül már egészséges levegő van. Én és embereim tehát hosszú nádszálakat vettünk a szánkba, azon keresztül szíttuk a felső levegőt, míg az ellenség látva, hogy semmi bajunk sincs, hanyatt-homlok rohant reánk, s mind ott fulladt egy perc alatt! Hát arra az öt halomra Atyás mellett emlékeznek-e kegyelmetek? Mink raktuk azt! Ötszáz török jött ellenünk, s mi csak öten voltunk a faluban. Egyikünknek fel kell áldozni magát, mondók, s sorsot húztunk. Amelyikre a sor esett, felöltözött parasztnak, felült egy szekérre. Arra feltettünk egy tízakós hordót, tele borral, de jól megmérgezve, s így beleeresztettük a török táborba. Azok elfogták, s kérdezték: mit visz? Bort, felelt az. Nincs-e megmérgezve? Dehogy van, felelé, s hogy bebizonyítsa, maga ivott legelébb belőle. A törökök aztán elfogyaszták a többit. Reggelre mind halva voltak. Abból raktuk azt az öt halmot. Ilyen legények vagyunk mi.
– Mind igen szép dolgok ezek, Kökényesdi uram – szólt közbe Topay –, s mi ezeket hírből régen tudjuk; de most azt szeretnők egyszer megérteni: minő szép kerek sommát kívánna kegyelmed a nekünk teendő szolgálatért?
A harámbasa meggondolta magát.
– No, minthogy kegyelmetekkel van dolgom, ne mondják azt kegyelmetek, hogy nagyon meg akarom taksálni, hát vegyük úgy a dolgot: hogyha én magam tizenhét zászlóaljával megindulok, minden zászlóaljra kérhetek ezer tallért; – úgyis mi jut abból egy emberre? Egy tallér; ha csak ezer embert számítunk is egy zászlóaljra. Nekem semmi egyéb hasznom rajta, mint azoknak a megmaradt díja, akik odavesznek. Hát ilyenformán tenne az egész kerek sommában tizenhétezer tallért.
– Nem úgy lesz az, Kökényesdi uram. Kár lenne kegyelmednek annyi szép embert idefárasztani, hanem tegyen úgy, hogy hozzon el minden zászlóaljból csak száz embert, a többi maradjon otthon, ki Hajnácskőn, ki Baradlán. Ekkor aztán kap kegyelmed tőlünk készpénzben ezerhétszáz rénes forintot.
– Tyüj! – pattant fel a rabló. – Hát kinek néz engemet kegyelmed? Azt gondolja tán: cigányvajdával van dolga, vagy oláh latrokkal, kiket rézpénzzel fizetnek? A lovamat sem nyergelem fel annyi pénzért, inkább egyet alszom addig.
– Hiszen kegyelmednek annyi a kincse különben is – szólt közbe naivul Raining.
– Ej, ahhoz nem szabad nyúlni – viszonza bosszúsan a rabló.
– Miért nem? – tudakozódék tovább a kérdező.
– Azért nem, mert azt nem szabad addig megkezdeni, amíg százezerszer ezer forintra fel nem gyűlik.
– Hát akkor mit csinálnak vele?
– Akkor megveszünk a tatár királytól egy puszta országot, ahol jó legelő van, s oda kimegyünk az embereimmel, s csinálunk magunk egy birodalmat. Veszünk szép asszonyokat a törököktől mindegyikünknek, s magunk urai leszünk.
– No, ez az ezerhétszáz forint is mindjárt jó lesz egy vármegyét megvenni abból az országból – szólt közbe Topay nevetve, kit nagyon mulattatott, hogy Raining milyen hívő képet csinál a rabló beszédeihez, s azzal félretolta a német urat. – Ne ezzel a derék emberrel beszéljen kegyelmed, Kökényesdi uram, ő csak velünk jött, de a pénzt mi adjuk, s mi jól ismerjük egymást.
– Hát miért nem mondták hamarább? – szólt duzmadtan a rabló – akkor nem beszéltem volna annyit. Hát melyikök légyen a vásáros?
– Ez a fiatal barátunk itt – szólt Topay –, Rákóczi László, ha híréből ismeri.
– Hogyne ismerném, eszemadta? Hisz a kezemen hordoztam, mikor kicsiny volt; ha setét nem volna, rá is ismertem volna mindjárt: hisz én tettem legelőször a lóra. No, minthogy ő az, hát neki megteszem. Pedig másnak bizonnyal le nem engednék egy forintot. Tőle elfogadom az ajánlott ezerhétszáz tallért.
– Én ezerhétszáz forintot mondtam.
– Én tallért hallottam! Mondom kegyelmednek, hogy tallért hallottam, s nem is megyek a herkópáternek sem alább, száradjon el kezem-lábam, ha csak meg is mozdulok kevesebbért!
– No, már úgy kénytelenek leszünk magunk fogni a vállalathoz – szólt Topay, úgy téve, mintha indulni készülne –, mert azért, hogy kegyelmednek alkalmat szolgáltassunk egy török várost kirabolni, nem bolondultunk meg, hogy még másfélezer tallért is fizessünk. Menjünk vissza.
– De csak nem kívánják kegyelmetek, hogy kezem-lábam elszáradjon? – szólt a rabló ingadozva.
– No, én megadom az ezerhétszáz tallért – szólt véget szakítva az alkunak Rákóczi, mire a rabló elkapta az ifjú kezét, s megrázta örvendve.
– Hiszen tudtam én, hogy kegyelmed a legderekabb ember hármajuk között. Tehát, ha mához egy hétre azt a pár forintot elküldik kegyelmetek ezen emberséges ember házához, aki idevezette, a másik héten ott leszek Várad alatt mind a tizenhét zászlóaljammal.
– De ha mi előre fizetünk – szólt aggódva Raining –, s kegyelmed nem talál eljönni?
A rabló végigmérte büszke tekintettel a kvártélymestert.
– Hát országcsalónak néz engem kegyelmed?
Azzal biztos hivatkozó mozdulattal vonatkozék a másik két úrra.
– Itt már jobban ismernek engem. Isten megáldja. Alhatnak kegyelmetek bátran.
Ezzel megfordult, s elnyargalt a sötétségben. A három úr újra visszavezetteté magát Ladányba.
– Csodálatos ember ez a Kökényesdi – szólt Raining, még folyvást alig térve magához bámulatából.
– Nem kell ám azt mind elhinni, amit e beszél – monda rá Topay.
– Hogyhogy? – kérdé megütközve Raining. – Hát nem volt neki összeköttetése a francia és angol udvarokkal?
– Az öregapja se hallotta hírét.
– Hát az a sok kincs, amikről beszélt?
– Maga se látta ő azt soha, csak azért mondta, hogy drágán tarthassa magát kegyelmednek.
– Hát az a sok puszta vár, a tizenhét zászlóalj zsivány s a hírneves csaták?
– Mind a kegyelmed épületére gondolta ő ki azokat, hogy bámuljon rajta. A zsivány sem bolond, hogy a puszta várban lakjék, hanem benn él a faluban, miként úri maga Kökényesdi uram, s az a tizenhét zászlóalj alig lesz több tizenhét száz embernél.
– Azért egyezett hát bele a tizenhétszáz tallérba oly könnyen.
– Hiszen abból sem ád ő a legényeinek egy batkát is, hanem utasítja őket a legális prédára.
– Tehát a megveendő puszta ország is lelemény, sőt tán az sem igaz, hogy Rákóczit ő ültette volna lóra?
– Hisz Bécsben nevelkedett gyermeksége óta.
Raining megcsóválta a fejét, s hazáig morgott magában.
*
Egy hét múlva megküldték Kökényesdinek a kialkudott pénzt. Raining azonban attól tartván, hogy az ember elfeledi a határidőt, nem restellte személyesen elmenni Vásárhelyre, hogy őt tulajdon portáján felkeresse.
Ott állt Kökényesdi uram a szérűskertben, s fogait piszkálta egy szalmaszállal.
– Jó napot, gazda! – köszönte be a szállásmester.
– Ha jó, edd meg – mormogá magában Kökényesdi.
– Nem ismer kend engemet?
– Ismer a szélvész.
– Hát nem emlékezik, mit ígért a barátfai vendégfogadón?
– Azt sem tudom, merre van.
– Hát nem kapta kend az ezerhétszáz tallért?
– Bár azt tudnám, hogy miért!
– De ne tréfáljon kend, mert a határidő itt van!
– Miféle határidő?
– Miféle határidő? Hát amikor kendnek meg kell jelenni Várad alatt azzal a tizenhétszáz lovassal!
– Ha csak ezt a hat bérest fel nem ültetem erre a hat tinóra.
– No, szépen vagyunk! – mondá Raining nagy bosszúsan visszabaktatva Debrecenbe, s amint ott Rákóczi szobájába belépett, azzal a szóval, hogy: no, minket szépen rászedett Kökényesdi! – hát már akkor ott állt Kökényesdi.
– Hát kend itt van?
– Itt ám. Hanem máskor tudja meg kegyelmed, hogy mikor én otthon vagyok, akkor én nem vagyok otthon.
*
Pünkösd előtti péntek volt – alkonyat után az idő –, körül a vidéken nagy csendesség, csak a váraljai mecsettornyokból felelget egyik imám a másiknak, s a temetőkből egyik komondor a másiknak; alig lehet egymástól megkülönböztetni, melyik üvöltött.
A bástyákon nagy lustán jár-kel egypár turbános őr, a palánk kapuja felett egy szegletes fejű tatár fél termete látszik, ki odakönyökölt a párkányzatra, hosszú puskáját készen tartva, mellyel nem tudom, hogy lőne meg valakit háromlépésnyiről, miután a puska maga harmadfél öl hosszú, s csak olyanformán használható, ha a végit le lehet valamire tenni, s valami készen tartott kanóccal nagy óvatosan elgyújtani, jól vigyázva, hogy az ember ki ne lője vele a saját két szemét.
A tatár őr kerekre nyílt szemekkel néz ki a sötét éjszakába, lesve, ha nem jön-e valaki abban az irányban, amelybe a puskájával céloz, s fújva erősen a kanócot, hogy el ne alugyék. Amint így kínlódnék, egyszerre úgy tetszik neki, mintha valami lovas alakot látna a város felé közeledni.
Az ilyen esetekre nagyon egyszerű utasításuk szokott lenni az ozmán őröknek: minden éjjeli közeledőt szó nélkül agyonlőni.
A tatár csak arra várt, hogy az ember közelebb jöjjön, akkor végigfekteté a kapu párkányán hosszú puskáját, s elkezde célozni vele.
Hanem a közeledő oly különösen ült a lovon, ahogy csak magyar csikósokat lehet lovon ülve látni, szüntelen hajlongva jobbra-balra, s bukdácsolva előre-hátra negédesen.
– Allah kopasszon meg, részeg gyaur! – mormogá magában tusakodva a tatár, amint hasztalan célozgatott, mert mire felfútta a kanócot, már megint nem ott volt a csikós, amerre a puska vége állt. – Hogy a pokolnak mind a hetvenhétezer pitvarába jusson belőled egy darab. Egy pillanatig sem tud veszteg maradni, hogy rácélozhassak.
Az alak eközben lassankint egész a kapuig jött.
– Ne jöjj már közelebb – kiálta rá a tatár –, mert rád se lőhetek.
– Vagy úgy! – monda emez. – Hát mért nem szóltál hamarább? No, ne tartsd olyan közel azt a puskát, mert túllősz rajtam.
A csikósban Kökényesdire ismerünk, ki alatt oly táncolást kezdett elkövetni a ló, hogy most már igazán nem tudott rácélozni a tatár.
– Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól – szólt a csikós, azalatt míg lova ficánkolt, előkeresve valamit a ködmöne zsebéből. – Vedd át, ha be nem akarsz ereszteni a kapun.
– No, hát hajítsd fel – morgá az őr –, aztán eredj, de szépen eredj, hogy rádcélozhassak.
– Köszönöm, érdemes kutyafejű vitéz úr, vigyázz hát, amit felhajítok, kapd el.
Ezzel elővont egy kerek pergamengöngyöleget, s felhajítá a kapupárkányra. A tatár a hajított tárgy után nézve, nem látta meg, hogy a csikós azzal egyszerre hosszú pányvakötelét is felhajította, s csak akkor vette észre a tréfát, midőn a csikós rárántva a hurkot, azt dereka körül érzé összefúlni. Kökényesdi ezzel hirtelen megfordult, a pányvát a lova szügye körül kanyarítá, s sarkantyúba kapva, elkezdett vele vágtatni.
A tatár természetesen egy perc alatt lenn volt a kapu tetejéről, puskástul, kanócostul, s derekára levén hurkolva a pányva, elébb leesett az árokba, onnan megint egy perc alatt felrántatott a partra, s vitetett villámsebesen tüskön, bokron keresztül.
A tatár, kit még ilyen forsponton sem vittek soha, hasztalan iparkodva kézzel-lábbal megkapaszkodni az útjába akadt fűbe, fába, elkezde ordítani teljes erejéből, mely rémséges zajra felriadtak a palánk többi őrei, s meglátva, hogy valami lovas egyik bajtársukat mily kényelmetlen módon szállítja tovább, lóra kaptak, s kirontva a kapun, utánaeredtek, számra mintegy húszan, Kökényesdinek.
Az nyargalt előttük, szüntelen maga után vonszolva az ordító tatárt, míg egy füzeshez ért, s amint ide jutott, megfordult, s egy füttyentésére ötven fickó ugrott elő a rekettyésből, gyors paripákon, csákánnyal kezökben, s közrekapták a meglódult törököt.
Azok visszafelé is jól tudtak futni, s nem szeretvén a csákányt, a kapuig meg sem álltak, azon belül pedig roppant zajt ütének, hogy itt vannak a Kökényesdi rablói, kik az első rohammal keresztülugratva a baromállás árkán, kiszakasztának egy jó csomót a gulyákból, s terelték maguk előtt.
E zajra feltámadt nehány száz szpáhi, s üldözőbe vevé a vakmerő kalandorokat. Azok mintegy ezer lépésnyire haladva a Körös mellett, szembeálltak üldözőikkel, s a szpáhik tapasztalni kezdék a támadt viadalban, hogy elleneik, kik eleinte alig voltak ötvenen, százra, kétszázra, majd öt-hatszázra felszaporodnak; a füzesből, a nádasból, a sötétben szüntelen új meg új alakok nyargalnak elő társaik segélyére, míg a várból szinte tízével, húszával nyomakodnak elő a törökök, a szpáhikat szaporítani, s ilyenformán már az őrség nagyobb része kitódul a síkra Kökényesdi portyásait zaklatni, midőn egyszerre megzendül minden oldalról a harci riadó, s ahonnan senki sem várta, a Körös túlsó oldaláról előrontanak a báródsági nemesség bandériumai, keresztülúsztatva a vízen, míg Váradolaszi felől dobok pörgése közt jő Rákóczi László a szatmári gyalogsággal.
– Előre! – kiált az ifjú, kezébe kapva a zászlót, s az első, ki az ostromhágcsóra lép, ő maga. A felriadt őrség a levegőbe lődözi fegyvereit, s odahagyva a palánkot, tódul a várnak.
Rákóczi elébb benn van a városban, mint a szpáhik, kik Kökényesdivel harcoltak, s most a támadt zajra menekülni akartak a városon keresztül vissza a várba, s éppen szembe jutnak Topay lovasaival, ki velök ugyanazon pillanatban ért a város kapujához, s ott megrekedve a kapu előtt, mindkét fél elkeseredetten törekedik a kapukat elfoglalni, mely tusa közt egy perc alatt összebomlanak a csapatok, egy őrült tömkeleggé válva, hol a küzdők csak a kiáltásokról ismernek egymásra, midőn egyszerre kavarogva lobban fel a város közepén egy magas tűzoszlop, megvilágítva a küzdők arcait. Kökényesdinek jött az a jó gondolatja, hogy egy égő szurok-kanócot behajítson egy házfödélre, s világot gyújtson, hogy legalább láthassa az ember egymást.
A rémvilágnál egyszerre megpillantják a szpáhik, hogy Rákóczi gyalogsága már egy oldalon keresztültört a palánkon, s a Szűz Máriás lobogót egy magas szál hajdúlegény éppen akkor tűzi ki a keleti kapu fölé.
– Ez a halál napja! – kiált kétségbeesve a szpáhik agája (Dicsértessék az, ki soha nem látja a halált!), azzal elveti kardja hüvelyét, s egyedül állva a kapuban, addig harcol kétségbeesve, míg társai a városba menekülnek, s ő maga sebektől elborítva elesik. A magyarság nyomban tódul a kapukon át a futó szpáhik után.
A vár felől új kiáltás hangzik e pillanatban:
– Haly! Haly! – Ő maga jön válogatott testőreivel, a délceg jancsárokkal, a célbalövő szarácsiakkal, kik ellövik golyóval a felvetett tallért, s a harcedzett mamelukokkal, kik dárdával és karddal harcolnak egyszerre.
Ő maga jő serege élén, harcos lován ülve, nagy vörös arca ég a düh miatt, előtte viszi a jelhordó a hármas lófarkat, mellette kétfelől két néger hóhér léptet, széles pallosokkal.
– Ide, ide! Ti hitetlen kutyák! Hát szűk volt a föld, hogy ide jöttetek meghalni? Allah árnyékára esküszöm, ma mind a pokolra küldelek, s tíz mérföldnyi kerületben felégetem az országot. Ide, ti sertésevő tisztátalanok! Vásárra hoztátok fejeiteket; íme, minden keresztyén fejért egy aranyat ígérek az átadójának, aki pedig egy foglyot hoz, meghal!
Így dühöng, lármáz, dúl-fúl egyre a basa, míg Topay az üldözés miatt szétzavart embereit iparkodik a törökök tüzelése közepett rendbe szedni, egyik utcából a másikba nyargalva, s ha itt szétriasztották egy csapatját, amott újjal tör elő, minden oldalról csapkodva az egy tömegben haladó török seregre, mely gyorsan kezd ismét tért foglalni, miután Kökényesdi zászlóaljainak csak a rablásra van gondjuk.
– Száz arany annak, ki azt a kutyát lelövi! – ordít dühében a basa, a szüntelen előkerülő Topayra mutatva, s miután sehogy sem bírja közrefogni, dörgő hangon kiált utána:
– Te gyáva cenk! Hová futsz még? Nézz szemembe!
Topay meghallotta a kiáltást, s nagy röviden visszakiált:
– Láttam a hátadat Bánfihunyadon!*
Erdély aranykora.
Haly basát e gúnyra elfutja az epe, kapja a buzogányát, s maga vágtat Topay felé, midőn egy keresztutcából egyszerre dörgő sortüzelés roppan szemközt vele, s az oszló füstfelleg közül Rákóczi muskétásai törnek elő, kilőtt fegyvereikbe az akkor divatozott dákost dugva, mely később szuronnyá alakulva, oly döntő hatalom lett a csatában. A szűk utcában megszorult török lovasság nehány perc alatt eszét veszté e szabályos rohamra. A szuronyos fegyver zavarba hozta a vívókat, sem kard, sem dárda nem használt ellene.
– Allah nagy! – kiálta Haly. – Siessetek a várba, húzzátok fel a hidat; mi hadd vesszünk itt, csak a vár maradjon meg.
De kísérői akaratja ellen zablájába kaptak, s ragadták magukkal, s midőn egy bátor muskétás, közel jutva hozzá, leszúrta paripáját, a basa ijedten kapaszkodék fel egyik hóhérja nyergébe, s annak háta mögött menekült tova.
Egy fiatal magyar lovag volt mindenütt nyomában, senki sem mondá Halynak, hogy az kicsoda; de láthatta arcából, hogy annak legdühödtebb ellenségének kell lenni, kit több, mint puszta harcvágy lelkesít a csatában, ki nem ügyel sem lövésre, sem vágásra, mely ellene intéztetik, csak az öldöklésre.
Az ifjú Rákóczi az, kinek az elkeseredés százszoros erőt adott; beleveti magát a futó ellenség tömkelegébe, mindig közelebb-közelebb nyomul Halyhoz, egyenként lesújtva, akik közte és a basa között elzárják az utat, s a török lekötve érzi kezeit ez ádáz tekintet által.
Végre el van érve a híd, mely, cölöpökre verve, a mély sáncokon keresztül a várba vezet, s melynek a kapu előtti része vaspántokkal és szegekkel kiverve, kerekes láncokkal volt felhúzható a torony kapujába, melynek tetején még látszott Szent László ledöntött lovagszobrának gúnyul meghagyott két csonka lába.
Magyar és török egyszerre ér a hídra, úgy össze vannak keveredve, hogy nem lehet egyebet látni, mint egy összevert tömkelegét a turbánoknak, sisakoknak, csalmáknak és kalpagoknak, egyenes és görbe kardok villogó erdejével: a Szűz Máriás lobogót a félholdas lófark mellett.
A várkapu alól két hosszú, tizennyolc fontos csatakígyó tátong a hídra, láncos golyókkal és vagdalt szegekkel töltve, de a komparadzsik nem merik használni kanócaikat, mert akármerre céloznak, éppen annyi mindenütt a török, mint a magyar, magán a hídon ember ember ellen küzd. Rákóczi éppen a három lófark jelhordójával harcol, bal kézzel mind a kettő a lobogó nyelét fogja, egymástól el akarva azt ragadni, míg jobb karral ellenére csapkod.
– Lőjetek ide, semmirekellők! – ordít Haly basa hátrafordulva a tétlenül veszteglő komparadzsikra. – Ne törődjetek vele, ha a golyó annyi muzulmánt hord el, ahány magyart, akár engemet is! Söpörjétek le a hidat! Az élet olcsó, a paradicsom drága!
De a tüzérek átallanak társaik közé lőni, amidőn Haly a két bakót küldi rájuk a paranccsal, akkor a magasba irányozzák ágyúikat, s a levegőbe lőnek.
A hídon makacsul foly a viadal, a jancsárok a karfáknak vetették hátaikat, s meg nem mozdulnak helyökből, meztelen karjaikban a széles pallosok, mint egy eleven kaszabörtön, tépik rongyokká a közükbe jövőt. Ekkor egy csoport német drabantnak az jut eszébe, hogy a hídlábakon felkapaszkodva, a jancsárokat elűzze a karfáktól; tízen, húszan már felkapaszkodtak a hevederre, midőn a karfa egyszerre leszakad kettős terhe alatt, s jancsárok és drabantok a mély vízárokba esnek, még ott is fojtogatva egymást, s ha felbukik egy-egy turbános fő, azt a hídlábakon álló németek verik keresztül hellebárdjaikkal.
A két viaskodó bajnok ezalatt a híd közepén már szinte kifáradt a tusában, kardja mindkettőnek darabokra tört már, s most mindkét kézzel megragadták a vitatott zászlónyelet, s csavargatják elkeserült dühvel.
A török zászlótartó ekkor egyszerre megszorítja paripáját térdeivel, s az elkezd alatta felágaskodni, úgyhogy a török fél testtel magasabban áll Rákóczi fölött, s vagy kiveti őt a nyeregből, vagy kitekeri kezéből a lobogót.
E pillanatban fenn a torony párkányzatán egy fehér hölgyalak jelen meg, sötét hajzata repked a szélben, arcát az égés fénye világítja.
– Úr Jézus segítsen tégedet, László! – kiált le a hölgy a torony ormáról, s az ifjú meghallva a magasból, mintegy a mennyből érkező hangot, megismeri azt, – feltekint, – meglátja menyasszonyát, – emberfölötti erő gyűl szívébe, karjaiba, s amint a török zászlótartó felágaskodtatá paripáját, egyszerre elbocsátja Rákóczi a zászlónyelet, s mindkét kézzel megragadva a hortyogó mén zabláját, azt egy herkulesi lökéssel hanyatt taszítja urastul, zászlóstul, a karfákon keresztül a mély sáncárokba.
– Nincs segedelem, egyedül az Úristennél! – kiált erre kétségbeesve Haly, kit ezen eseten elrémült népei akaratja ellen ragadtak magukkal.
– László! László! Kedvesem! – hangzik a kiáltás a magasból; az ifjú tíz férfi helyett küzd; három lovat lőttek már ki alóla, s a harmadik kard villog kezében. Már a felvonóhídon áll, kedvese egy fehér kendőt hajíta le hozzá, azt már magasan lobogtatja diadaljelül, midőn egy jól célzott golyó szíven találja az ifjú bajnokot, s az célja küszöbén, a már szinte elfoglalt vár kapujában, éppen kedvese lábainál, holtan rogy össze.*
Historia rerum Transsilv. aut. Joan. Bethlen.
E pillanatban szívszaggató sikoltás hangzik, s a torony magasából egy fehér alak hull alá a hídra; a szép menyasszony az, ki a tízölnyi magasból kedvese holttestére veté le magát, s ott meghalt ugyanazon pillanatban, melyben ő, vérük összefoly, s ha karjaik nem ölelheték, legalább lelkeik ölelik egymást.
E lélekrázó jelenet annyira meghatá az ostromlókat, hogy az elfogulás perceiben ideje maradt Haly basának rögtön felvonatni a hidat, s megmenteni a várat és seregei maradványát.
Akik künn rekedtek, azok közül nem maradt életben egy is. Kökényesdi irgalom nélkül kiölt mindent, ami török volt, hajcsárt és kereskedőt, tevét és szamarat, nem kímélt mást, mint a lovakat, s midőn ki volt fosztva minden, akkor egyszerre tizenkét helyen felgyújtatá a favárost, melyet félóra alatt elboríta a láng, hogy az egész egy óriási máglya gyanánt égett, melyről a támadó szél keresztülcsapta az árkon a füstöt és lángot a várba.
– Nyelhet füstöt Haly basa pipaszár nélkül – monda Kökényesdi, elgyönyörködve a pompás égésen.
*
Rákóczi Lászlót kedvesével együtt elvitték a rékasi sírboltba, s ott eltemették menyasszonya mellé.
