VII. A szentkúti barát
VII. A szentkúti barát
Kolozsvártól mintegy jó napi járásra volt akkor egy híres klastrom, melynek romladozott tornya még maiglan is fennáll.
Hajdan széles, erős kőfal tág udvarral vette körül, ahol bőven megférhetett a minden oldalról összegyűlt búcsújáró népség.
Mert volt e kolostor tövében egy híres csodaforrás, mely egész télen, nyáron el volt apadva, csak a tavasz és ősz bizonyos napjain szokott rendesen sziklai odvából előtörni, mintegy két hétig bőséggel buzogva, s azután ismét lassankint elapadva.
Ez idő alatt szokott ideseregleni legtávolabb vidékekről a szenvedő emberiség, sánta, inaszakadt tagú emberek, elévült kórosok, lélekbetegek, gyermektelen nők, s a természet ura csodaerőt adott a vizeknek, a szenvedők mankó nélkül, lélekben, testben kiépülve hagyák el a boldog forrást. Ott lehete látni a templom falaira felakasztott mankókat, miket nyomorékok hagytak hátra, s nem egy főúr szentelt az oltárra arany-, ezüstékszereket, a szent kút iránti hálából.
Az épület nagyobb része az úri vendégek számára volt készen tartva, a köznép künn az udvaron sátrak alatt tanyázott, s az épület mögött gyönyörű kert volt rendezve, melyet a jámbor szerzetesek mindig a legnagyobb díszben tartottak; még maig is látni a begyepesedett környéken nehány kitelelő virág elvadult sarjadékát.
Azon időben, melyben történetünk esik, csak egy szerzetes atya élt még a szentkúti konventből, kit a köznyelv egyszerűen Gergely barátnak hívott, s kit alig volt Erdélyben ember, aki ne ismert volna. Nagy, hat láb magas férfi, rengő fekete szakállal, barna, sovány, csontos képpel, s oly kezekkel, hogy egy hatfontos ágyúgolyót eltakart markában. Tagjait mindig egyszerű kámzsája fedé, s föveget soha nem viselt, nagy fényes homloka redőtlen ragyogott. Oly dörgő, oly hatalmas hangja volt, hogy mikor énekelt, egymaga többet ért, mint az egész gyülekezet.
A szent kút forrásának alkalmával tárva-nyitva állt a jó barát pincéje és éléstára boldognak-boldogtalannak, mert amit ő egy esztendőben bevett, abból semmit sem tett el a másikra, s amit a gazdagok fizettek neki, abból jutott a szegényeknek; ha pedig valami kollégája, rác, örmény, kálvinista vagy unitárius vetődött oda, annak alig találta helyét, tejben-vajban fürösztötte, hogy megemlegette róla holtig.
Éppen így járt vele nagytiszteletű Magyari László uram, kinek szép felserdült leánykája, Piroska, azon nevét meghazudtoló szűz kórban szenvedvén, mely oly ábrándos színt ád az arcnak, atyja jónak látta őt lehozni Szentkútra.
Gergely barát magánkívül volt örömében, legjobb szobáját nyitá fel a nagytiszteletű kolléga számára, s a fráter szakácsnak, fráter kulcsárnak és fráter kertésznek volt dolga kitudni, milyen étellel, itallal és virággal halmozza el kegyelt vendégeit.
Páter Gergely és páter Magyari a két legegymáshozillőbb ember valának a földön; egyformán jókedvű, szívű és fejű mind a kettő; kik már korán reggel elkezdték egymással a vitát dogmatikus kérdések felett: melyikök vallása jobb, igazabb, boldogítóbb, idvezítőbb és sarkalatosabb, s miután késő estig – nem mulasztván el amellett poharaik buzgó ürítgetését – egymást citátumokkal agyonfáraszták, szillogizmusokkal megkötözték, auktoritásokkal földre sújták, s anekdotákkal összekaszabolták: végtére kezet fogván, abban egyezének meg, hogy bizony minden vallás jó ott, ahol az ember maga is az.
A szép halavány Piroska, míg atyja ily harcokat viselt, a kertben vagy a forrás mellett mulatta magát egykorú lyánykák társaságában, s a friss lég, a virágillat és a jóltevő forrásvíz lassanként visszaidézék arcának eltűnt színét, s Magyari már örvendve gondolt reá, mint fog örülni anyja, ha gyermekét felüdülve ölelheti, s efölötti örömében még hosszabbra nyújtá a páterreli estéket, azalatt Piroska egy mellékcellában csendesen aludván az igazak álmát.
Éppen így üldögélt együtt a két jó úr egy szép alkonyatkor, amidőn a kapun kívülről zörgetés hallatszék; a szokásos rend levén, hogy naplement után a búcsújáró népség a kolostorudvarra betakarodjék, s a kapu bezárassék. A fráter gvárdián jött jelenteni, hogy négy különös formájú szerzetes kér bebocsáttatást, beeresszék-e?
– Kérdést sem szenved – monda Páter Gergely –, akárki lenne is, fel kell őket ide vezetni hozzánk, s gondoskodni számukra frissítőkről.
Nehány perc múlva bejött a kérdéses négy barát, durva fekete szőrkámzsa volt rajtuk, mely fejükre húzva csupán szemeiket s torzonborz szakállaikat engedé láttatni. Nagy hajlongások közt szótlanul közeledtek a két tisztelendő úr felé.
A páter nyájasan felállt előttük, s ájtatosan köszönté őket latinul.
– Benedicite nomen Domini!
Azok csak hajtogatták magukat szótalanul.
– Nomen Dei sit benedictum! – ismétlé Gergely, azt gondolva, hogy nem hallották vendégei, amit mondott, s amint arra sem feleltek, nagy csodálkozva kérdé:
– Non exaudistis nomen gloriosissimi Domini, fratres amatissimi?
Erre megszólalt a legelső közöttük.
– Nem értjük azt a nyelvet, jámbor barát.
– Hát miféle szerzetesek vagytok? Mi vallástok? Görögök vagytok?
– Nem vagyunk görögök.
– Hát örmények?
– Örmények sem vagyunk.
– Ariánusok?
– Még azok sem.
– Patarénok?
– No, még az sem.
– Hát, in gloriam aeterni, miféle szerzet vagytok akkor?
– Zsiványok vagyunk! – kiálta erre a kérdezett, szétvetve csuklyája palástját, mely alatt késekkel és pisztolyokkal megrakott tüszője látszott. – S az én nevem Kökényesdi Feri! – szólt mellére ütve.
Magyari felugrott székéről, s megkapva annak támaszát, az jutott eszébe, hogy elkezdjen verekedni a rablókkal, egyetlen leányát védve ellenük. A páter megrántá köntösét, odasúgva:
– Maradjon nyugodtan kegyelmed.
Azzal véghetetlen csendesvérű arccal fordult a rablókhoz.
– No, ha éppen ily szerzetből valók vagytok is, ha már az én vendégeim levétek, üljetek le, és lakozzatok, amivel kívántok.
– De nem addig van az még. Idekünn a klastrom előtt nekünk ezerhatszáz emberünk van, annak mind enni-innivaló kell, mert éhen-szomjan csak a régi próféták hirdették az igét.
– Legyen nekik is az ő kívánságaik szerint.
– Azonkívül tudvalevő dolog, miszerint a kegyelmetek kápolnájában sok szép ezüst és arany szentek találtatnak, kikhez nagyon sikeres a fohászkodás. Minekutána mi nem érünk rá mindennap idefutni, hogy hozzájuk folyamodjunk, elvisszük őket magunkkal, hogy segítsenek rajtunk az úton.
– Elmés egy fiú vagy, fráter. Ki tagadhatna meg tőled valamit?
– Az sem titok előttünk, páter Gergely, hogy kegyelmed pincéjében hordókkal áll az élire vert pénz, ezüst, arany; nehogy fölvesse kegyelmedet, egy kissé megkönnyítjük.
– No, azt tedd el – gondolá magában a páter, jól tudva, hogy ott ugyan semmi sincs.
– Ne gondolja pedig kegyelmed – szólt a rabló –, hogy mi nem tudunk a gyóntatáshoz, ha valahogy eszébe jutna kegyelmednek valamit előlünk eltitkolni. Azért nagyon jól cselekszi kegyelmed, ha mindent felfedez elébb, mint szíjat hasítanánk a hátából.
A barát oly jámborul mosolygott, mintha csak anekdotákat hallgatna.
– Van-e még valami kívánságtok, fiaim?
– Igenis hogy van. Ma sok népség van összegyülekezve a kegyelmed udvarán, férfi és asszony. Mi nem esküdtünk nőtlenséget, azért majd kiválogatjuk belőle, ami nekünk való.
Magyari hajszálait érzé égnek emelkedni, hideg borzongás futott rajta tetétől talpig keresztül; kelni akart helyéről, de a barát leszorítá roppant tenyerével kezét.
– Az istenért, édes fiaim – szólt könyörgő hangon a rablókhoz –, ne cselekedjetek ilyen gonoszságot; ám vigyétek el az oltárról a szentségeket, de ne bántsátok azon ártatlanokat, kik most Isten árnyékában nyugodtan szunnyadnak.
– Egy szót se szólj, Gergely barát! – kiálta a rabló kései közé markolva. – Mert különben rád gyújtjuk a kolostort, s megégetünk minden bennelévőkkel együtt. A zsiványnak négy szakramentoma van: bor, pénz, leány és vér! Köszönd meg, ha beérjük a hárommal, s elengedjük az utolsót.
– Úgy lesz az! – szólalt meg akkor egy másik a csuklyás rablók közül, Magyari vállára ütve. – Ismer-e még kegyelmed, tisztelendő uram?
Magyari borzadva és undorodva ismeré fel Szénásit.
– Jól tudjuk – szólt a fickó gonosz vigyorgással –, hogy kegyelmed halvány leányával van itt. Az ördögűzést visszafizetjük.
Ha Magyarit igazán meg nem fogja a barát, nekiment volna a gazembernek. Minden íze rángatódzott már a dühösségtől.
Csak a barát volt nyugodt és mosolygó. Összetette kezeit, s hüvelykujjaiból malmot csinált.
– Várjatok csak, édes fiaim; hátha megalkudhatunk egymással. Jól tudjátok, hogy nekem kádakkal van rejtve a pénzem, de úgy el van rejtve, hogy azt rajtam kívül senki sem tudja, s ha fenekestül felfordítanátok is a kolostort, rá nem akadnátok. Azt is hallhattátok valaha, hogy egy időben éltek olyan emberek, akiket mártíroknak híttak, s akik olajban hagyták magukat főzni, parázson megsütni s vadállatoktól széttépni, mintsem, hogy egy igét kimondtak volna, mely lelküktől idegen volt. Látjátok, olyan ember vagyok én. Ha én megbicsakolom magamat, ízenként szedhettek szét tüzes harapófogókkal, mégsem vesztek ki belőlem egy szót, s nem kaptok meg egy batkát. Mármost rajtatok áll választani. Akarjátok-e, hogy a pénzre rávezesselek, s menten hagyandjátok a szegény asszonynépet, vagy beéritek a nyomorult sánta, béna, aszkóros koldusasszonyokkal, akiket itt fogtok találni, s nem láttok egy felpénzt? Válasszatok.
A négy rabló összesúgott. Olyasvalamit mondhattak egymásnak, hogy csak hadd adja elő a pénzt a páter, könnyű lesz majd azután adott szó ellenére az utósó kívánatnak is eleget tenni. Jelenték, hogy a pénzhez állnak.
– Lám, hiszen jó emberek vagytok ti – monda a páter –, fogjátok ezt a két fáklyát, s jertek velem a pincébe, s vegyétek át a kincseket, csakhogy senkit ne bántsatok aztán.
– Csak mentül kevesebb beszéd – szólt mogorván Kökényesdi. – Minden zsiványregula szerint megy: egy moccanás, egy halál! Kettő elöl viszi a fáklyát, köztük megy Gergely barát, utána én, hátul marad a magiszter, s kíséri a másik papot; aki egy szót vagy egy jelt tesz, annak már fejében a balta; előre.
Úgy lőn. Két zsivány ment elöl a fáklyákkal, utánok a barát, sarkában Kökényesdi kivont handzsárral kezében, leghátul Magyari, kit gallérjánál fogva tolt előre Szénási mester, szörnyen fenyegetve egy villogó baltával.
Így haladtak le a pincegádorig; a jó páter szörnyű alázattal húzta fejét kámzsájába, s nem tekintett sem jobbra, sem balra. A pincének nagy kettős fekvő csapóajtaja volt vasból, melyről félretolván a lakatos zárakat, felemelé egyik szárnyát a jámbor barát, maga előtt bocsátva a fáklyásokat, amint illett.
Amint az első rabló már lement, s a második utánalépett, megrúgá azt egyszerre iszonyú facipőjével a jó barát, s fejére csapta az ajtót, hogy az legurult az utolsó lépcsőig, s azzal a kimondott szónál sebesebben visszafordult Kökényesdire, megkapva annak két kezét, s Magyarinak kiáltva:
– Fogja kend is a magáét.
Kökényesdi a meglepetés első pillanatában hozzádöfött a baráthoz, de a handzsár félrement a szőrkámzsában, s másodszor döfni már nem volt ideje, mert a rettenetes barát megragadá mindkét kezét, s ellenállhatlan erővel összecsavarva azokat mellén, ott egyetlen roppant araszával összemarkolta a rabló mindkét öklét, erősebben, mint ha a krokodilus fogta volna meg, s míg más kezével egyenként tépte ki tüszőjéből a sok gyilkos fegyvert, megrázta azt félkézzel úgy, ahogy más ember megrázna egy nyolcéves gyermeket, s odarántá őt magával a pinceajtóra, lenyomva azt mindkettőjük terhével, hogy az alant levők fel ne emelhessék.
Magyari uram is csaknem azon pillanatban nyalábra kapá a magisztert, s ahogy nagyenyedi diák korában tanulta, egyet csóvált rajta, s nem volt elég, hogy a földhöz csapá, hanem még maga is ráesett egész terhével, úgyhogy a keskeny férfiú széjjelment, elmállott alatta, s jobbra-balra ejté ki kezeiből gyilkos fegyvereit, behunyt szemmel fogadva a jó pap tanítását, ki is nem hagyá anélkül a legkisebb porcikáját sem.
Kökényesdi tapasztalá, hogy még ilyen kelepcébe nem került soha. Birkózásban maga is ritkítá párját, s nemegyszer verekedett két-három legénnyel, de még ilyen emberére nem talált, mint Gergely barát, kinek elég volt egy keze, hogy vele mindkét karját haszonvehetlenné sajtolja, s azalatt a másikkal a legutolsó zsebét is kikutassa, elszedve tőle mindenféle metsző avagy szúró eszközt. Miután hasztalan törekvék a rabló óriási erejű ellenfelét a pinceajtóról lerángatni, mely alatt két társa hasztalan dörömbölt, a vadállatok makacsságával kezdte magát kiszabadítani, lábaival rugdalózva, s fogaival beleharapva annak vaskezébe, mire Gergely barát is dühbe jött, s belekapva Kökényesdi üstökébe, fölkapá őt annál fogva a levegőbe, mint egy nyúlfiat, s ekkor még csak nem is haraphatott.
– Ne rugdalózzál, dilectissime, látod, hogy nem érsz el – szólt a barát, oly messze tartva magától kinyújtott karjával a csimbókjainál fogva légbe emelt rablót, hogy az kénytelen volt megadni magát.
– Lássad, mily igazságtalanságot szándékoztál elkövetni, amatissime! – feddé őt a barát, folyvást a levegőben tartva fél kézzel, míg másik kezének felemelt ujjával a legájtatosabb pirongatási mozdulatokat intézé felé. – Nem borzadsz-e vissza tenmagadtól, nem vádol-e lelked, hogy az Isten által szentelt helyre jöttél rabolni? Avagy nem gondoltál-e a poklok országára, midőn e küszöbön gonosz szándékkal betevéd lábadat, aholott lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása?
– Eressz el már, ördöngös barát! – hörgé dühétől rekedten a rabló.
– Nem addig, míg meg nem térsz, és bűneidet meg nem bánod – szólt a barát, még mindig a levegőben tartva a dilectissimét, kinek majd a szemei ugrottak már ki üstöke húzásának miatta. – Bánd meg tehát a te bűneidet.
– Bánom hát, csak eressz el.
– És megtérsz az igaz útra?
– Megtérek, megtérek!
– Sohasem lopsz többet?
– Egy bogarat sem.
– Nem káromkodol?
– Soha többet.
– No, így már elbocsátalak. Hanem Magyari kolléga elébb szedje össze ezt a sok kést és baltát, s hajítsa ki az ablakon.
Magyari uram is elkészült azalatt a magiszterével, megkötözve annak kezét-lábát úgy, hogy moccanni sem tudott, s megtéve a rábízott takarítást, Gergely barát is letevé a földre megtérített hívét, ki nagyot fújva támaszkodott a falnak.
– No, te pokolbeli barát; mármost egyél is meg, ha megsütöttél.
– Óh, én édes fiam – szólt a páter, megcirógatva kezével jámbor juhocskája arcát –, hidd el énnékem, hogy sokkal nagyobb öröm van az égben egy megtért bűnösön, hogysem mint kilencvenkilenc igazakon, akik sohasem vétettek.
– Ördög vagy te, nem barát, mert ha Isten embere volnál, nem bírnál Kökényesdivel ily könnyen, aki egymaga ármádiákat szokott széljelverni; és még minden fegyver nélkül.
– Te jössz énellenem baltával, fokossal, én pedig megyek terád a seregek urának nevével, s aki megengedé Dávidnak, a juhok pásztorának, hogy a nyájait pusztító oroszlánt szakállánál megragadván, leverje, az felruházá az én kezeimet is, hogy valakiket megáldok, azok meg legyenek áldva.
– Köszönöm az áldást. Akasztass fel; megérdemlem, amiért egy paptól el hagytam fogni magamat.
– Óh, édes fiam, hogy tehetsz rólam fel ilyen világi kegyetlenséget? Isten nem örül a bűnös halálának.
– Akkor hát eressz el.
– Hogy tehetném én azt, hogy elbocsássalak a megtérés feleútján? Sőt inkább itt maradsz fiam, e szent magányosságban, s üdvös böjtölés és imádkozás által lelkedet megtisztítani törekszel.
A rabló tajtékzott dühében.
– Hol egy szeg, hogy magam akasszam fel magamat?
– Azt bizonyára nem fogod cselekedhetni, fiam, mert egy jámbor fráter mindig melléd lesz adva, aki a zsoltárok éneklésére fog tanítani.
A rabló fogait csikorgatta, és lábaival toporzékolt, vérszomjas tekinteteket vetve a rettenetes barátra, minőket a hiéna vet az állatszelídítőre, kit kedve volna széttépni, összemarcangolni, de kit megrohanni nem mer, jól tudva, hogy ha kezét ráteszi, ha csak szemeit ráveti is, földre van zúzva.
– Ezenkívül pedig – folytatá a barát – most első próbául egy istenfélő beszédet fogsz mindjárt tartani.
– Én? Prédikációt?
– Nem egészen prédikációt; hanem miután attól lehet tartani, hogy künn a kolostor falain kívül várakozó híveid távolléted miatt nagyon nyugtalankodni találnak, kiállasz egy ablakba, s bizonyságot tevén töredelmes szíved állapotjáról, útnak ereszted a jámborokat, hogy menjenek széjjel a maguk hazájába.
– Jól lesz – monda Kökényesdi, arra gondolva magában, hogy csak legyen egyszer az ablaknál, s lássa meg csapatjait, azok egy szavára szétbontják a kolostort, ő maga pedig kiugrik hozzájok a legelső nyíláson.
Ekkor félrehívá Magyarit Gergely barát, s súgva mondá neki:
– Kegyelmed fogasson ezalatt szekerébe, üljön fel leányával együtt, s amint tapasztalandja, hogy a gyülevész eltávozott a kolostor alól, hajtasson egyenesen Kolozsvárra, s adja tudtul Ebéni uramnak, hogy a szatmári őrséggel vegyes rablóhadak törtek az országra. Azon egyik fickónak, kit a pincébe lelöktem, sisakot láttam a kámzsája alatt. Iparkodjanak kegyelmetek az ország fővárosát megvédeni ellenük. Isten kegyelmetekkel!
A két pap kezet szorított, s azzal Gergely barát karon fogá a rablót, s betuszkolva egy kis alacsony ajtón, hogy sok baja ne legyen vele, felfogta nyalábra, s elkezdé őt egy szűk csigalépcsőn felfelé vinni ölében, két-három fokot lépve át egyszerre.
Este volt már és sötét, a szűk lépcsőről a rabló sehogy sem bírta kigondolni, hová viszik, míg végre a barát felemelve fejével egy csapóajtót, valami világos helyre jutott vele, melynek roppant ajtómagasságú ablaka előtt letevé őt maga elé.
A rablónak első gondolatja az volt, hogy egy merész szökéssel kivesse magát az ablakon, de amint annak párkányára lépett, s egy futó pillantást vetett maga elé, ijedten döbbent vissza: – alatta ötvenölnyi mélység tátongott, s amint szédelegve föltekinte, feje fölött a kolostor harangjait látta függni; – a toronyban voltak.
– Így, édes fiam – szólt a barát –, állj ki ide a párkányra, s kiálts fennhangon híveidnek, hogy gyülekezzenek ide. Azután beszélni fogsz hozzájuk, s hogy meg ne akadj, majd én itt egy harangláb mellett állva, súgni fogom, hogy mit mondj. De az istenért, vigyázz magadra, dilectissime, látod, hogy alattad iszonyú mélység vagyon, nehogy mást találj híveidnek mondani, mint amit én sugallok, vagy pedig kéz- avagy fejmozdulattal helytelen magyarázatot ne adj szavaidnak, mert higgyed el énnékem, hogy ugyanazon pillanatban le fogsz esni az ablakból, márpedig ha onnan lebuktál, a pokol fenekéig meg nem állsz.
A rabló hajborzadva állt az ablakban. Ami soha életében nem történt rajta, reszketett. Bátorsága, az a hideg megvetése a halálnak, mely őt mindenütt kísérte, elhagyá e borzalmas helyzetében. Érzé, hogy e szédelgős magasban sem ügyesség, sem vakmerőség nem segít. Lábai alatt a kábító mélység, s háta mögött az óriási erejű férfi, kinek csak egy taszítása, nem, egyedül ujja hegyének egy érintése, egy hangos kiáltása elég arra, hogy ő onnan lebukjék, s menthetlenül, helyrehozhatlanul darabokra zúzza magát a sziklákon! A vakmerő kalandor a félelem soha nem ismert lázával húzódék az ablak egyik oszlopához, kezével annak falába fogózva, s úgy tetszék neki, mintha a fal ki akarna dőlni alóla, mintha a torony ingadozna lábai alatt, s ha letekinte a földre, mintha húzná valami erővel aláfelé, mintha biztatná valami láthatlan erő, hogy szökjék már le onnan!
Csapatjai, mik ezalatt a kolostoron kívül lesben álltak, észrevevék vezérük alakját a magasban, s egyszerre vad üvöltéssel sereglettek alá.
– Szólj hozzájuk, észrevettek – suttogá a barát –; el ne téveszd, amit mondok.
A rabló reszketve inte igent szédelgő fejével, s utánamondá a barát szavait, ki a haranglábtól rejtve, súgá azokat fülébe.
– Kedveseim! (Így kezdődött a beszéd.) A papok kincseit összegyűjténk, szekérre raktuk, zsákra van szedve arany, ezüst.
A hallgatók iszonyú örömkiáltása helyeslé e frázist.
– Hanem a bort és eleséget nem tartják a kolostorban a jámbor barátok, hanem az egeresi pincéikben, mire nézve menjen oda közületek rögtön kétszáz ember, s vegye át a kívántakat.
A portyázók e mondatot is helyeslék.
– Ami pedig az itt levő asszonyszemélyek iránt való kívánságaitokat illeti, arra nézve borzadással kell kimondanom, hogy e kolostor falai között három nap óta dühöng a fekete halál, a legirtózatosabb dögvész, mely által az emberi test még elevenen szénné válik, s mely mindenkire elragad, aki csak közelít hozzá. Ezért nem tanácslom azt is, hogy a kolostorba betörjetek, mert tele van annak minden zege-zuga nyavalygó haldoklókkal, s elannyira gyors ezen öldöklő angyal működése, hogy míg e toronyba feljöttem, velem volt társaim mind a hárman elhullottak bele; magamat is csak a velem hordozott török talizmán, a hétszer égetett föld és a világot nem látott csecsemő kisujjai őrizének meg e veszedelemtől.
(Páter Gergely mindezen szereket a rabló zsebei kikutatásánál fedezte fel.)
A rablócsorda ez ijesztő hírre elkezdett széledezni a kolostor mellől.
– Ugyanez oknál fogva sem én magam, sem a szerzett kincsek veletek addig nem egyesülhetünk, amíg minden itt talált aranyat, ezüstöt egyszer tűzben, egyszer forró, egyszer pedig hideg vízben meg nem tisztítottam, nehogy azok által ragadjon el reátok a fekete halál.
A rabló mindent utánmondott híven, s úgy elijeszté embereit, hogy azok rögtön szét akartak szaladni.
– Most pedig mielőtt határozatunk szerint Kolozsvárt egyenesen megrohannók, ami annak magas falai és várőrsége miatt aligha sikertelen munka nem lenne, ahelyett így fogunk cselekedni: ti két-kétszáz emberével elrejtőztök a Magyargorbó, Vista és Szucság melletti erdőkbe, s csendesen ott maradtok, nem is mutatva magatokat az országúton; négyszáz ember ezalatt lekerül, éjszaka menvén a kórodi útra, a többi pedig megy a gyalui erdőknek, s lekerül Szászfenes felé. Ekkor majd a kolozsvári őrség, megtudva a kórodi úton közeledők hírét, azok elé nagy bíztában kijő, s míg azok megfordulva előtte, őket szüntelen maguk után csalják, a többi elosztott népség a védtelen maradt városra rohan, és azt felprédálja. Ekképpen cselekedjetek, sehol sem mutatva magatokat az országúton.
A rablók ordítva helyeslék vezérük tanácsát, s míg Kökényesdi elkábultan tántorgott vissza a barát karjai közé, ők nagy zajjal vonultak szét az erdőkbe. Óra múlva csak egyes kiáltásokat lehete még hallani az elsötétült távolból.
A kolostorban levő nép reszketeg aggodalommal hallgatá mindezt, egyedül Magyari értett meg mindent. Amint a barát visszajött a toronyból, Kökényesdit elzárva többi társai mellé, a nagytiszteletű urak összeölelkezének, egymást magasztalva.
– Isten után mi mindnyájan kegyelmednek köszönjük megszabadulásunkat – szólt meleg részvéttel Magyari, reszkető lánykáját tartva kezén.
– Most szabadítsuk meg Kolozsvárt – monda Gergely.
– E pillanatban útra indulok. Lovam nyergelve van.
– Kegyelmed lóháton megy? Hát leánya?
– Őt itt hagyom, kegyelmed atyai gondjaira bízva.
– Gondolja meg…
– Hagyhatnám-e jobb helyen, mint azon falak közt, melyeket Isten szárnyai s a kegyelmed öklei védnek?
– De gondolja meg kegyelmed, hogy ha a gyülevész rablók észreveszik csalódásukat, tízszeres dühvel fordulandnak e kolostor ellen.
– Annál bizonyosabban fogok sietni kegyelmed falainak védelmére, minthogy egyetlen leányom is itt leend.
Ezzel megcsókolá a lelkész leánya homlokát, ki e percben halaványabb volt, mint valaha, s rábízva őt derék tiszttársára, felköté nagy rezes kardját derekára, s felkapva a kis tüszkölő mokány lóra, kinyittatá maga előtt a kaput, s jó szerencsére elnyargalt az országúton.
A barát pedig felhívá a kápolnába az egész gyülekezetet, s késő éjszakán megzendült a hálaének a seregeknek urához, mely után páter Gergely felmenvén a szószékbe, oly hatalmas, oly mennydörgő beszédet tartott híveinek, felhíván őket oltáraik s tűzhelyeik védelmére, hogy amidőn szentbeszédje végén felragadá fél kezébe a roppant templomi zászlót, melyet keresztjárás alkalmával három ember szokott vinni, felzúdult az ihletett nép, s ha azon percben ott lettek volna a rablók a kolostor előtt, képes leendett a kapukon kirohanni rájok mankóival és keresztes botjaival s szerteszét verni őket!
